Azzal akartam kezdeni, hogy megvolt az első 2010-es borom, de menet közben eszembe jutott, hogy a várbeli borfesztiválon már belekóstolhattam a Varga Pincészet szokásos csabagyöngyéjébe, rosszabb és jobb sem volt, mint amilyen egyébként szokott lenni. Dúzsi Tamás primőrjeihez majdnem minden ősszel van szerencsém, kedves barátainkkal szoktunk libázni ilyenkor – még valamikor a 90-es évek közepén teremtettük meg a nemes hagyományt –, általában bejegyzés is születik az élményekből. Ezúttal legalább két poszt lesz, ez is mutatja, jól alakultak a dolgok szombaton. Azért is, mert a liba még soha nem volt ennyire finom, öt-hat órás konfitálás és rövid magas fokozatos rásütés tette omlóssá és ropogóssá egyszerre. De vissza Dúzsihoz: a fehér, a rozé és a vörös közül elsősorban az első kettő iránt érdeklődök szívesen, most is velük kezdtünk. A címből látszik, inkább a Fürtike ízlett ezúttal, a szekszárdi rozémester mestere lett ennek a műfajnak is. Világos szín, nem kevés szénsav, majdhogynem habzóborként viselkedik a pohárban. Bodzás, savanyúcukorkás illat, növényi jegyek is játszanak. Karcsú test, élénk savak, a céókettő is dolgozik fáradhatatlanul, a 11-es alkohol szájban és fejben sem bánt. Szinte nem is bor ez, hanem üdítő, de hát pont az a küldetése, hogy oltsa a szomjat frissen, lendületesen. Az első pohárral behúztam egy hajtásra. 4 pont jár neki. Olyan szabály nincs, ne is legyen, hogy télen nem helyénvaló nyári bort inni. Pláne, hogy amúgy is nyár van november közepén.