Bott Frigyes szervezésében zöldvelteliniztünk hétfőn este Komáromban, a legjobb osztrákokkal engedtünk össze néhány magyarországi és felvidéki terméket, tanulságos volt a program több szempontból is. Abban maradtunk, nem vakoskodunk, inkább szépen sorba rakjuk a dolgokat, az előreláthatólag könnyebbektől kapaszkodunk a fajsúlyosabbak felé, úgy, hogy okosan váltsák egymást osztrákok és nem osztrákok. Egy darabig ügyesen tartották magukat a mieink, ám  végén kidomborodott a több tudás és tapasztalat. Ebben szerepet játszott az is, hogy két favoritunk problémásan teljesített, oxidáltnak bizonyultak, kontrollpalack meg nem állt rendelkezésünkre. Ami fix: Bott Frigyes és Rókusfalvy Pál 2009-esei kivágták a rezet, egyik és másik is simán megérdemelte a 6 pontot, nem lógtak ki semmilyen irányba, csak árban, lefelé. Itt indokolt szót ejteni a muzslai-bélai Chateau Beláról is, amely dettó felülről pillantott le a hatpontos szintre. Azt a következtetést is levonhattuk egyébként, hogy miközben a wachauiak hasonló irányt és stílust képviselnek, addig a magyarokról ez koránt sem állítható. Nyilván nem véletlenül: ott egy kétezer hektáros borvidékről, itt egy egész országról beszélünk. Mindazonáltal mégiscsak roppant fontos a tudatosság, ezt annak láttán is nyugtázhatjuk, ahogyan Wachau két és fél évtized alatt felépítette önmagát és konkrétan a zöldveltelinit, amelyről annakelőtte azt sem tudta a világ, hogy létezik. Ehhez képest ha ma bárhol azt mondja valaki, grüner veltliner, késlekedés nélkül rávágja másvalaki, hogy Ausztria. Ezt kéne valahogy megcsinálni nekünk is, jelen állás szerint elsősorban furminttal és olaszrizlinggel. Világos szabályokkal, szigorú sztenderdekkel szőlőművelésben, borkészítésben, okos célkijelöléssel. Megjegyzem, oltári nagy hülyeség az államra várni. Fentről soha semmit nem fog megoldani senki. Zárójel bezárva, vissza a borokhoz, úgy is, mint bizonyítékokhoz: A Domäne Wachau, Alzinger és Hirtzberger két-két, F. X. Pichler egy tétellel versenyzett, mind egy szálig 2009-esek voltak. A szövetkezet weissenkircheni falusi smaragdja és Axpointja is hozta az áttetsző-acélos tisztaságot, de éppúgy nem érték el a hetest, ahogy Alzingerék Mühlpointja. Hirtzbergerék Rotes Tor Federspielje sem volt erősebb náluk, de esetében már az komoly dolog, hogy eggyel lentebbi kategóriája ellenére partnerüknek bizonyult. Elsőként kóstoltuk, azonnal bevéstem melléje a hat-pluszt lelkesen. Csodák azonban nincsenek, a nagyok voltak a legnagyobbak most is. Őket szálazgatva derült ki igazán, hogy hiába hasonlítanak annyira – ugyanaz a szőlő, ugyanaz a termőhely, hasonló techonlógia –, mégis kifejezőek a különbségek. A Hirtzberger Axpointja a pincére jellemző sűrűséggel és késői szüretes melegséggel, F. X. Pichler M-je kisebb meglepetésre élénk-komplex vibrálással hódított, az Alzinger Reserve pedig kombinálta a kettőt. Minden cseppjük egyszerre volt tele élvezettel és izgalommal, egyiküktől sem sajnáltam a 8 pontot. Nem győzöm elégszer mondani, mennyire közel vannak ezek, és mennyire érdemes tanulnunk tőlük. A fogyasztóknak is – de talán nemcsak nekik.