Annak is eljött az ideje, hogy Ausztrália felbukkanjon a hasábjaimon, mégiscsak a világ egyik leggyorsabban fejlődő borországáról van szó, amely az elmúlt egy-két évtizedben letarolta a piacokat. A Wyndham Estate a kontinensnyi ország legkommerszebb borászatai közé tartozik, Hugh Jonhson mindössze egy-kötőjel-két csillagot ad neki borzsebkönyvében, ezzel nem szokás felvágni napjainkban. Az is tény, hogy a Pernod Ricard Pacific tulajdonába tartozó cég székhelye a forró Hunter-völgyben, Ausztrália legkevésbé izgalmas borvidékén található, ahol a szakirodalom szerint délebbről származó szőlő levével kell erősíteni a mustot a törvényben engedélyezett mértékben, különben egészen vacak bor készülhetne csak. Ehhez képest a Wyndham Estate Shiraz Bin 555-öt az egész világ ismeri és issza, van belőle bőven, jut mindenkinek. Hanem az mégiscsak érdekes, hogy egy ilyen mindennapi fogyasztásra szánt, nem különösebben értékes és nem is túl bonyolult bor 17 évesen még életben van. Szabó Zsolt meglepő tanulságokkal szolgáló beszámolója következik.
Kedves ismerősöm steakvacsorára hívott a minap, és mivel nagy shirazbarát, egy palack D'Arenberg The Footbolt Shiraz 2005-tel jelentem meg. A D'Arenberg a McLaren-völgy innovatív termelője. A házigazdám nem igazán ínyenc, a kedvence a Wyndham Estate Bin 555-öse. Előbb a Footboltot bontottuk ki, vendéglátóm beismerte, ez bizony jó pár fokkal különb a Wyndhamnél – én nem voltam annyira elragadtatva tőle. Ezek után következett a meglepetés: vertikális kóstoló kerekedett a Wyndham Bin 555-ösökből.
2006: Illata visszafogott, lassan bontakozik, de nem nyílik ki igazán, szellőztetéssel eukaliptusz jelenik meg, a háttérben bogyós gyümölcsökkel. Színe sötét, szépen hömpölyög. Ízében a gyümölcs és a tannin jól megfér egymással, telt, vastag, lecsengése rendben. Semmi komplikáció, friss és üde, de művinek tűnik, lekvárosnak is, a második pohárral már nem kívánom, gyenge 4 pont.
1998: Különleges az előzőhöz képest, orrban olyan, mintha gumiüzlet raktárhelyiségébe léptem volna be, kaucsuk a jobb fajtából. Színe talán még sötétebb, mint az előzőé, vastagon csurog a pohár falán. Szájban is vastag, túlérett gyümölcsökkel, aszalt szilvával, csokoládéval az utóizében. Meg merem kockáztatni, hogy éppen ereje teljében fogyasztottuk el. Olyan volt, mint egy későn szüretelt spanyol vagy portugál bor, amelyet sokáig érleltek nagy fahordókban. Nyoma sem volt a fiatalabb műviességének, vaskos, erőteljes, jó ivású borral találkoztunk, el is fogyott rendesen, erős 5 pont.
1992: Kén és kénhidrogén, mintha kinyitottunk volna egy palack gyógyvizet, érdekes módon mégsem bántó. Színe korántsem annyira sötét, mint az előzőeké, a világosbarna karima az idő negatív hatásáról árulkodik. A korty kénesen indul, kevés gyümülcs, erőteljes eukaliptusz, kis kréta, egészen pici csokoládé a végén. Talán ez hasonlított leginkább francia rokonaira, pár éve lehetett a csúcsán, mára hanyatlásnak indult. De nem pusztult el, ami igazán meglepő. Szét tudtam választani a különböző ízeket, még egy kis fineszt is éreztem, ami a másik kettőből hiányzott. Túl volt a csúcsán, ezért pontot nem adok.
