A Szekszárdi borvidéket dinamikusnak látom, az ismert mesterek pörögnek, ki nagyobb, ki kisebb intenzitással, de még fontosabb, hogy sorra tűnnek fel új pincék és borászok, nevek, amelyeket érdemes megjegyezni, a Szelesháttól a Merfelszen, a Rokka Borműhelyen át Eszterbauerékig és tovább, tucaton túlig is számolhatnék. Nem gondolom, hogy mindegyikükből szupersztár lesz – akár a magyar mediterráneum, akár a kézművesek híveinek körében –, de többségük alkalmasnak látszik arra, hogy megkapaszkodjanak az érdeklődés homlokterében. A Halmosi Pince nem tartozik a legáttörőbbek közé, és bár ott voltak tavaly nyáron a múzeumban, kimaradtak célpontjaim közül. Sokat nem tudok róluk, apa és fia műveli a néhány hektárnyi szőlőt és készíti a bort – Halmosi Áron korábban a borműhelyes Pálos Miklós társa volt –, úgymond hagyományos módszerekkel és körülmények között. Alkalmam volt mostanában megkóstolni egy-két 2007-es borukat, mind tisztának és tisztességesnek tűnt, leginkább Dúzsi Tamás műveire emlékeztettek. A Négykezes sorozatba – ez a prémiumkategória náluk, ami 3 ezer forint környéki polcárat jelent – tartozó bikavér-válogatás tetszett elsősorban. Érett vörösborillat, a kékfrankos gyümölcsösségével és fűszerességével, az ászkolás nehezebb, harmadlagosabb, bőrösebb jegyeivel. Közepes test, egyenes ízek, becsületes savak, többé-kevésbé integrált cserek. A végén fanyarság, ezt többi tételükben éreztem, nem szerettem. Kivételesen nem ittam meg mindet azonnal, több estén is elővettem, bele-belekortyoltam, szűk héttel a bontás után hozta legszebb formáját, akkor volt a leggyümölcsösebb. Így már jó szívvel megadhattam neki az 5 pontot.