Meleg, sima, tejes, olvadó tejkaramellás érzetű, gyönyörű, sötét céklalila színben pompázó oportókról álmodom – írta a törzsolvasó az egyik bejegyzés alatt, és én száz százalékig egyetértek vele. Régóta gondolom, kezdeni kellene valamit a portugieserrel. Persze lehet, a felvetés már önmagában sérti a villányiakat – remélem, hogy azért mégsem –, hiszen mondhatják, szokták is mondani, nincs ezzel a borral semmi baj. Otthon, esténként ők mindig ezt fogyasztják, a nagyapjuk sem ivott mást. Magam is ezekkel kezdtem, vásároltam ásványvizes flakonba, örültem palackosnak, adtam négy csillagot nemegyszer, nem tízes, ötös skálán. Bockoknak, Geréknek, Tiffánoknak, de kisebb neveknek is, Viczencz Ottótól a Blum Pincéig. Akadtak finom illatúak, gyümölcsös ízűek, szelíd savúak. Az elmúlt másfél évben azonban többnyire hiába próbálkoztam velük, nemigen akartak a kedvemben járni. Gyakran éri legdélibb termelőinket az a vád, hogy hiába ütősek a nagyboraik, ha az alapok nem stimmelnek. Evidencia: aki tud jót készíteni, annak egyszerűen nem szabadna rosszat készíteni. Közepeset sem. Annak ki kellene vágnia a rezet mindig minden szegmensben. A kritikusok egy részével szemben előnyöm, hogy szisztematikusan iszom, nem feszélyeznek mások sikerei, és nincsenek előítéleteim. Tehát tudom, két-háromezer forint környékén remek ár-érték arányú merlot-kkal és cabernet-kkel bír előhozakodni szinte mindenki onnan lentről. Ugyanakkor tény: a villányi portugiesernek beszédtémának kellene lennie, sorjázniuk kellene a kihagyhatatlan tippeknek. Nem beszédtéma – legfeljebb negatív kontextusban –, és nincsenek tippek. Ez így biztosan nem oké. Van borász, aki azt mondja, nem alkalmas a fajta semmire, nem is foglalkozik vele. Nos, azt nem várja senki, hogy világmegváltó nagyportugieserek tarolják le a piacot. Azt viszont igen, hogy jöjjenek végre a könnyed, kedves, ízes, barátságos ivóborok. Olcsón. A napokban elbíbelődtem a Kvassay Pince 2010-esével. Orrban hozta, amit kell, melegen-fűszeresen, mégis frissen-gyümölcsösen indított, ám a savak felborították, az ötös szint környékéről visszalökték a hárompontos polcra. De akkor is meggyőződésem, hogy lehet ennél magasabbra jutni. Hogy a vörösborok irsai olivérje minimum lehetne a portugieser. Vagy több annál: az Villányban, ami az alap zweigelt Burgenlandban. Moderált gyümölcsbomba a csavarzár alatt. Csak oda kellene figyelni rá istenigazából. Hagyni a mennyiséget, rámenni a minőségre. Nem tudom, hogy kell csinálni, és tudom, hogy a mikrofelhajtás, amit generálnék, nem is mindenkit érdekel. Nem vagyok fecske, nem én csinálom a nyarat. De több portugiesert akarok kóstolni, többet is akarok írni róluk. Vagy kisül ebből valami, vagy semmi. Lehet, hogy 2010 után nem a legjobbkor szökkent szárba a lelkesedésem, ez is sebaj. Száz szónak is egy a vége: aki tud valamit, amire muszáj lecsapni, szóljon. Megyek, veszem, iszom. Ha megérdemli, mennybe menesztem. Hadd idézzem még egyszer: meleg, sima, tejes, olvadó tejkaramellás érzetű, gyönyörű, sötét céklalila színben pompázó oportókról álmodom. Kell, hogy legyenek ilyenek. Fontos, hogy végre egyre többen legyenek.