Demeter Zoltán 2009-es évjárat-bemutatója alkalmából már morfondíroztam egy sort a felett a kérdés felett, hogy vajon a dűlő sajátosságai vagy a termelő keze munkája határozza meg inkább egy bor karakterét. Nem jutottam messzire. Ha van értelme a terroirborászkodásnak – márpedig hogy a csudába ne lenne –, hosszú távon nyilván előbbinek kell érvényesülnie. Majd az idő megmutatja. Ami ebben a pillanatban biztosnak tűnik, az az, hogy a különféle Demeter Zoltán-boroknak van önálló karakterük. Új felismerés ezzel szemben, hogy az idő múlásával mintha jobban megmutatnák a különbségeket. Egy próba nem próba, de ezúttal ez volt a benyomásom. Két 2007-es furmint pihent egy ideje nálam, egy Kakas és egy Veres. Előbbit sosem kedveltem különösebben – és utóbbit sem nagyon, a 2009-es tartályos felbukkanásáig. Addig azt gondoltam róluk, kemények, kevésbé izgalmasak, mint egy Lapis vagy egy Szerelmi, sőt a kedves-barátságos birtokbort is szívesebben fogyasztottam mindig. Nemrég váltottunk pár szót erről a szomszéddal, aki azonban azt mondta, a Veres szerinte jóval többre képes. A múltkori györgykovácsolás alkalmából együtt néztük meg ezeket a heteseket, és kiderült, hogy sokat kell még tanulnom. Színük kissé mélyebben csillogott, mint a hatos-hetes somlaiaké, de még nem veszítette el tükrösségét. A palacbuké és az egyételmű ásványosság ott volt mindkettőben, ám a Veres már az orrpróba során is sokkal színesebbnek, gazdagabbnak mutatkozott. Szájban pláne: a Kakast markáns, de nem túl bonyolult tételnek találtuk, miközben párja telt ízekkel, vibráló, összetett savakkal, tiszta-friss lecsengéssel operált. A dűlős furmint nem lóverseny, mégsem kérdés, melyiket venném elő szívesebben, ha még lenne belőle. Sebaj, kilences van. Az sem először jut eszembe, hogy a három-négy éves életkor gyakran áll jól a furmintnak. Kakas: szerényebb 6 pont, Veres: büszke 7 pont.