Az ezerjó régi magyar fajta – miszerint hungaricum –, amelynek még a Kádár-korszakban is volt valami kultusza, arra nem emlékezhetek, hogy csak jól hangzó neve miatt-e, vagy esetleg akadtak jobb minőségű anyagok is. A borrendszerváltásról sajnos lemaradt ez a szőlő, bizonyára azért is, mert első és második számú hazája – úgymint Mór és az Alföld – sem szorított magának helyet a fősodorban a 90-es évek elején. A móri Bozóky Pince ugyan nem volt ismeretlen a borbarát publikum előtt, csakhogy tényleg elsöprő erejű-minőségű tételekkel ők sem nagyon örvendeztették meg a kedves embereket. Az utóbbi években aztán mégis beköszöntött a változás. Ehhez egyfelől az kellett, hogy a homokon és a síkságon felbukkanjanak azok a termelők, akik munkásságára mindenképp érdemes odafigyelni, másfelől pedig az, hogy Móron is fiatal és innovatív borászok vegyék át a hatalmat. A feltételek teljesültek, elérkezett az idő, hogy nyolctételes ezerjókóstolót szervezzünk. Több bort is össze bírtunk volna szedni, de nem akartuk elvetni a sulykot, úgy gondoltuk, ennyi elég lesz ahhoz, hogy a vázlatos képet felrajzolhassuk. Két poszt lesz a témában, ebben az első részben az alföldi ezerjókról írok, a másodikban a hegyvidékiek jönnek.

Béla Borászat Ezerjó 2008. Béla Zoltán pincéje viszonylag új felfedezés köreinkben, nagyjából ugyanazon az úton jár, mint azok, akiket már ismerünk – Frittmannéktól Fontékon és a Gedeon Birtokon át a szigetcsépi Gálékig –, könnyű, jól iható fehéreket szeretne készíteni elérhető áron. A 2008-as ezerjó ára meg sem közelíti az ezer forintot, folyóborként értékesítve pláne fillérekbe kerül. Halvány szín, tiszta, hibátlan, virágos illat. Roppant karcsú, és csak egy baja van, meglepően sok a sava, a végén besavanyít istenesen. Ennélfogva leginkább fröccsborként értelmezhető, szólóban 3 pont.

Font Ezerjó 2008. Font Sándor 2006-os Ezerjó Selectionjával rúgta be az ajtót, sűrű, izgalmas darab volt az fénykorában, szerettük módfelett. Még mindig van belőle, de alighanem túljutott pályája csúcsán. Válogatás az azután következett két évjáratban nem készült, sosem sikerült úgy megőrizni a legszebb szőlőket, hogy készülhessen. Cserébe a sima ezerjók kiválóak. Mélyebb színű, illatosabb, tüzesebb, mint a Béla, ügyesen fel is tapad a pohár falára. Zamatos, már-már telt, lecsengésében gyümölcsös, a szárazpróba is rendben van. Kicsit előreszaladva: visszakóstoláskor a móriak között is megállta a helyét. 5 pont.

Frittmann Ezerjó 2008. Frittmannékról nyilván nem kell sokat írni, a soltvadkerti borászatot két momentum emelte az első helyre a síkföldi mezőnyben, a 2007-es év bortermelője díj, illetve a Bëlga Boros c. slágere. Erről a borról írtam már hasábjaimon, úgy éreztem, hogy bár rendben van nagyon, a savai ennek is intenzívebbek a kelleténél. Most jobban bejött. Friss, jóféle illat, mintha csipetnyi vaníliát is éreztem volna, szénás-kedves zamatok. Versenyben volt a legjobb alföldi címért a Fonttal, végül vesztett, 4 pont.

Gedeon Birtok Ezerjó 2008. Varga Árpád izsáki pincéjét a rajnai rizlingért dicsértem egyszer, a habzóborért még egyszer, utóbbiból az épp tárgyalt estén is bontottunk egy palackkal, punnyadt volt és erőtlen, kár érte, hátha nem általános a probléma. Vissza az ezerjóhoz. A legillatosabb, szinte parfümös már, kellemes és ízletes, talán kevésbé karakteres, mint a két előbbi. Ezzel együtt a 4 pontot vitán felül megérdemli.