Világos, hogy Bott Frigyes újabb évjárataival kellene foglalkoznom már – a 2008-asokkal, sőt akár a már piacon lévő 2009-es zöldvetelinivel is, ami késik, nem múlik –, de most, hogy teljesen váratlanul újra találkoztam a 2007-es Vinculummal, nem bírok csendben maradni. Erről a borról a maga idejében még magamhoz képest is extra lelkes bejegyzést publikáltam az Alkeszen, lett belőle még néhány palackom, ám azok közül kettő nem az én poharaimban végezte. Egyet kanadai vendégszerzőmnek ajándékoztam – még meg sem kérdeztem, tetszett-e neki –, egy másik dugósnak bizonyult, egyszer csak azt vettem észre, hogy a készletnek vége. Ezért is örvendeztem nagyon, amikor barátom és harcostársam egyszer csak elővett egy ilyent a borhűtőjéből. Sok újat nem állíthatok erről a kivételesen jól sikerült darabról. Talán mindenki tudja, hogy juhfarkból készült, elég késői szüret után erjedt szárazra, és igen nagy méreteket öltött. Analitikai adatoktól független benyomásom szerint ritkán kóstol/iszik jelentékenyebb testű fehérborokat az ember. Érett aranyszín, a mélyülés még odébb, összerendeződött, sűrű, koncentrált illat. Minden benne van, amit a juhfark és a kiváló talaj párban összehozhat. Markáns ásványosság, virágosság, mézesség, aszalt gyümölcsök. Színes és rétegzett ízben is, kerek és erőteljes, és bár van benne egy kis parasztboros darabosság, még ez is jól áll neki, a hibái is erénynek tűnnek, ha értik, mire gondolok. Lefordítva: nem kifinomultságával hódít, nem az eleganciára játszik, megy előre a maga útján határozottan. A legjobb juhfark, amihez valaha szerencsém lehetett. 8 pont. Bott Frigyes azt mondja, a 2008-as kitérő után a 2009-es Vinculumot is juhfarkból készíti.