Lőrincz György borait lassan tíz éve szeretem. Az első meghatározó élmény a két hete megidézett 2000-es Merengő cabernet franc volt, aztán jöttek sorban a többiek. A 2002-es pinot noir, a 2003-as Merengő bikavér, a Tóbérc kékfrankos, a kadarkák, középkategóriában a Napborok, a Kutyafájátok. Nemcsak én kedveltem meg a termelőt termékestül, nem is csak azok, akik az év borászára ráböknek, hanem a publikum is. Az Alkesz első, még tiszta szavazásán az olvasók elsöprő többséggel emelték a mestert a piedesztál tetejére, sőt egy évvel később is ott tartották. Mindez régen történt, ördög se tudja, mi lenne ma. A népek mindig új sztárokra vágynak, és hajlamosak megfeledkezni régi kedvenceikről. Hallani olyan hangokat is, hogy Lőrincz György beleszürkült a mezőnybe. Na ezzel az állítással kész vagyok harciasan vitatkozni. Azt gondolom, hogy a St. Andrea ma messze az Egri borvidék legperspektivikusabb, leginnovatívabb, legfejlődőképesebb borászata. A borok évről évre egyre szebbek, kifinomultabbak, kifejezőbbek. Minderről helyben, a pincében gyűjtögettem a bizonyítékokat szombaton, egyenest a hordókból, 2009-es évjáratú mintákon keresztül. Sokan tudják, akik nem, azok megtudják: Lőrincz György organikus és biodinamikus módszerekkel is próbálkozik. Hogy ennek milyen konkrét hatása van, fogalmam sincs, ám azt állítom, hogy az érlelődő-alakuló tételek ideje jöttén újabb lépést jelenthetnek a fejlődés útján. Először természetesen fehérekkel ismerkedtünk, amelyek nagy erénye a korábbi évjáratokban jellemző fásság háttérbe szorulása. Némelyek éppen a gyakran domináns barrique jelleg miatt utasítják el a St. Andrea-fehéreket, remélem, végre tényleg a termelő nyeri a csatát az új fa ellen. Megjegyzem, már korábban is érzékeltem a változást, a legújabb Napborokban vagy a Boldogságosban olyan játékosságot és vibrálást találtam, ami nagyon is jókedvre derített. Kóstoltunk most olasz- és rajnai rizlinget, hárslevelűt, szürkebarátot, sauvignon blanc-t, viognier-t, chardonnay-t – utóbbi ferenchegyi verziójáról eszembe jutott Burgundia –, a legfontosabb közös jellemzőjüknek az intenzív, színes, mégsem túlzó savakat találtuk. Ez jó hír a jövőre nézve. A vörösökhöz két irányból kell közelíteni. Egyrészt van a pinot noir, amely a 44 hektárnyi terület negyedén terem. Mintha ettől a fajtától várná a borász a legtöbbet, és mintha ezt tudná megfejteni, megfogalmazni a legkevésbé. Érdekes ez: a 2002-es és a 2003-as St. Andrea-pinot-k kiválóra sikeredtek, könnyed eleganciájukkal közelítettek a 8 pontos magasságokhoz. Ám a későbbi évjáratokban nem bukkantam hasonló izgalmakra, igaz, az is lehet, nem figyeltem eléggé. Egyelőre a 2009-esekről sem bírok mit mondani. Annyira fiatalok és kialakulatlanok, hogy képtelen vagyok olvasni bennük a jövőt. Komoly anyag valamennyi, mélyebb színekkel, finom savakkal, markáns tanninokkal, ám érésük jelenlegi szakaszában nekem nem mutatták meg a mélységüket. Nem úgy a kékfrankos, a merlot, a cabernet franc, amelyek vállvetve ígérték, színvonalas lesz a 2009-es Merengő. Tetszett egyébként a kadarka, a még mindig fahordóban formálódó rozé nemkülönben, de a legnagyobb meglepetést a nebbiolo okozta. Úgy emlékszem, igen-igen kevés van belőle, további sorsa bizonytalan, de az fix, hogy struktúrája és csersavkészlete Piemontot idézi, annak legjobb formájában. Lőrincz György elárulta, az értékesítés volumenében 40%-ot nőtt a St. Andrea a válságos 2009-es évben. Azt hiszem, ezt csak folyamatosan emelkedő színvonallal lehet megcsinálni.