A Vylyan nemcsak dél-pannon, országos szinten is a kedvenc pincészetem volt a 2000-es évek elején. Debreczeni Pál érdekeltsége eleve igen szép borokkal indított, majd három egymást követő évjárattal (1998, 1999, 2000) pláne elkapta a ritmust. A nem különösebben dicsérhető 1998-ból például biztosan nem készült különb vörösbor nálunk, mint a Duennium, de erre is rá tudott egy-két lapáttal az 1999-es merlot- és cabernet sauvignon-válogatás. A villányi nagyok akkoriban kezdtek nagy alkoholos, édes tanninos blockbusterekkel előhozakodni – tíz éve még intoleráns voltam az ilyesmi iránt, már nem vagyok az –, a Vylyant ellenben megsüvegelendő visszafogottság jellemezte ezen a téren. Durván leegyszerűsítve: a kisharsányiak a kaliforniai stílus helyett inkább a bordeaux-i iskolát képviselték. 2003-ban összekuszálódott a kép, elsősorban tán a meleg évjárat miatt mediterránabb hangulatú borokat tettek az asztalra ők is. Izgalmasat persze ekkor is prezentáltak: a kvalitásos-elegáns syrah sokakat elvarázsolt. Azóta viszont nem találom a Vylyan-fonalat, a Bajnokok Ligája-döntős 2006-os Duennium az egyetlen, ami igazán bejött az utóbbi időben. A 2004-esek óta rendre érzek valami kócosságot a középnagy vörösöktől felfelé, csorbul az elegancia, nem perfekt a harmónia. A 2007-es Montenuovo – cabernet franc, merlot és syrah házasítása – sem kivétel ez alól. Mélyvörös, átláthatatlan szín, sok gyümölcsös, korrekt hordós illat, de valami nem tökéletes, az árnyalatnyi animalitás nem rokonszenves. Az anyag sűrű, betölti a szájat, de a csersavak picit tapadnak. A borok világában kevésbé járatos barátommal ittuk, ő kimondottan szerette. Nyilván nem rossz bor ez tehát, mérges én sem vagyok rá, csak éppen több kifinomultságot, markánsabb színeket szeretnék, az úgynevezett fineszt hiányolom. 5 pont.