A Berecz Stephanie és Zsolt-féle Tokaj Kikelet régi kedvencem, a borász munkássságát már disznókős korában nagyra becsültem, a családi pince bevezetését is nagy lelkesedéssel figyeltem. Ehhez képest magam sem tudom, miért esett róla kevés szó blogom szűk másfél évében. Valahogy így alakult. Néhány hónappal ezelőtt vásároltam is egy Kikelet-palackot, hogy áttörjem a hallgatás falát, de az sajnos hibás volt. A csend persze így sem volt teljes, a 2009-es szentendrei szüreti sokadalom alkalmából a nap borának neveztem ki a 2007-es Vátit, majd az idei várbeli borfesztiválon jártam csodájára az említett dűlő két borának is. Ezek nemcsak nekem ízlettek nagyon, hanem a konkurencia felkészült ínyű munkatársainak is, úgyhogy elhatároztam, kivetem rájuk a hálómat haladéktalanul. Aztán még mielőtt feleszméltem volna, szembejött velem az áldozat. Palack szomszédnál vakultunk vörösben – remek dolgokat vettünk magunkhoz, amelyekről előbb ő ír, én csak utána –, elteltünk, a legvégén úgy éreztük, búcsúzóul kéne egy vibráló fehér, ami felfrissíti fáradó elménket. A Váti furmint volt kéznél. Szép világos szín, kedves, játékos illat, rengeteg fajtajelleges nyári almával, üdeséggel. Nagyjából közepes test, könnyedség és lendület. A korty csiszolt, a savak elegánsak, a lecsengés tisztán barátságos, minden egyben, meg lehetne róla mintázni a kifinomultság szobrát. Eszébe sem jut, hogy megváltsa a világot, ezért pláne szeretem. Megkérdőjelezhetetlen 7 pont, a Kikelet eddigi legjobb száraz fehérbora. Élményként a legendás 2003-as édes szamorodni nyomába szegődött.