Valamiért olyan érzésem volt, hogy blogomban a kelleténél kevesebbet foglalkozom Franz Weninger balfi pincészetével. Ahogy azonban rákerestem, kiderült, ez nem igaz, három önálló bejegyzést is szenteltem neki az elmúlt másfél évben, más kérdés, ezek közül csak egynek volt maradéktalanul pozitív a végkicsengése. A sokak által roppant mód kedvelt Sopron első évjáratát nem szerettem, a merlot-ból és cabernet franc-ból összerakott korosabb házasításnak szép osztályzatot adtam ugyan, de voltak fenntartásaim, végül is csupán az aktuális fehérburgundi háza elejét nem érhette szó. Most meg terítékre került a 2007-es pinot noir. Azt hallottam fél füllel, az ifjabb Franz az utóbbi időben nem szereti a fajtát, azaz nem biztos benne, hogy jól érzi magát a Soproni borvidéken. Az említett tétel tanulmányozása alapján azt kell állítanom, nem bánnám, ha nem hagyná abba ennek a nemes szőlőnek a faggatását. A lényegre térve, az történt, hogy kanadai emberünk – aki egy ízben már hozzájárult a messzi-északi országra vonatkozó ismereteink bővítéséhez – ismét hazalátogatott, és hozott két pinot noirt, egyet Brit-Kolumbiából, egyet Oregonból. Ezek mellé került a Weninger és a néhány hónappal ezelőtt agyba-főbe dicsért Günzer Tamás-válogatás. Két poszt íródik a kóstolásból – plusz egy harmadik, ám annak a tartalma-tárgya egyelőre maradjon meglepetés. A négyboros pinot-mezőnyben a soproni a második-harmadik helyet szerezte meg nálam. Az átlagosnál árnyalattal sötétebb szín, matt is cseppet. Illata finom: nem nélkülözi a pinot fajtajelleges málnásságát-avarosságát, de e jegyeit kezdetben erőlködés nélkül felülírja a sopronias-weningeres sós ásványosság. Ízben markáns és férfias a bor, a 14-es alkohol eltűnik benne, a mineralitás határozott. Ahogy nyílik, úgy lesz egyre kerekebb, tisztább, pinot-sabb. Intelligens, kiegyensúlyozott, lendületes példány, színeknek sincs szűkében, a pannon klasszissághoz talán több komplexitás kellene. De így is nagyszerű, bármikor bontanám a következő palackot. Igen erős 6 pont.