Megmondtam előre, nem pezsgős, hanem aszús koccintás lesz szilveszterkor, ha van egy ilyen világklasszis borunk, nem lenne hülyeség bevezetni ezt általánosan. Persze nem rendeleti úton, az semmi jóra nem vezet. Úgy emlékszem, a néhai Borbarátnak egyszer régen volt egy ilyen kezdeményezése, évekkel ezelőtt, csak elhalt egykettőre. Bár az is lehet, hogy álmodtam az egészet. Egy szó, mint száz: ha a kezemben lennének a bormarketingpénzek, fix, hogy indítanék valami kampányt. (Mindez természetesen semmi olyasmit nem jelent, hogy ne szeretném továbbra is a pezsgőt nagyon, ennek is adtam már tanújelét nemegyszer, és fogom is még sokszor, zárójel bezárva.) A fősodorhoz visszatérve, a Disznókő – mint köztudomású, a legkiválóbb hegyaljai birtokok egyikét tisztelhetjük benne – második Kapijára esett az ünnepi választás. Ezt a bort volt szerencsém megkóstolni egy-két hónappal ezelőtti hivatalos bemutatóján, roppantul tetszett akkor. Nem annyira, mint az első, ezerkilencszázkilencvenkilences Kapi a maga idejében – amelyet ifjúságában életem legfinomabb sok puttonyosának találtam, amelynek Csite kolléga egykor kiosztotta a jól megérdemelt tízest, és amely még mindig duzzad az erőtől –, de mégis éppen eléggé. Világos szín, disznókősen gyümölcsös-fiatalos illat, jó sok bájos barackkal. Szép, az nem vitás – de az imént említett bemutatón elegánsabbnak, színesebbnek és komplexebbnek éreztem. Szájban most is többet ad. Krémes, vastag, ugyanakkor energikus és lendületes, élénk, ám a pincészettől megszokottnál kissé moderáltabb savakkal, okos egyensúllyal, tiszta, hosszú-hosszú utóízzel. Nagy formátumú bor, egy árnyalattal kellene gazdagabbnak lennie orrban, hogy feljebb lépjen a magától értetődő 8 pontnál. De emelkedhet majd, hiszen körülbelül száz évig fog élni.