Sosem értettem, miért mondják sokan, hogy a nagyméretű vörösborokat nem lehet meginni. Az ilyesmi nekem soha nem okozott semmilyen problémát. Az arányoknak persze rendben kell lenniük, hogy jólessen az anyag, de ahhoz, hogy nehezen ihatónak találjam, komoly hibáknak kell előfordulniuk benne. Még pontosabban: a sok alkohol nem gond, a nagy test pláne nem gond, ami esetleg mégis az, az a tannintöbblet vagy a savhiány. Ha szárít és kapar, ha lusta, buta, lekváros, az baj. A rossz hordó meg természetesen tönkretesz mindent. Na most nekem az a benyomásom, hogy ezeken már réges-régen túlvagyunk. A rossz hordókat a legjobbak már akkor kidobták, amikor a legtöbben még azt sem tudtunk, milyenek az igazán klassz borok, a tannin- és savhibák sem mindennaposak a híres vöröstermelők termékeiben, úgyhogy én bizony roppant mód örülök, ha hozzáférek valamelyikük valamely válogatott művéhez. Nyilván nem mindennap történik ilyen, nem fillérekbe kerülnek. Tiffán Ede és Zsolt 2007-es cabernet franc-szelekcióját egy bemutatón kóstoltam először; a napokban lehetőségem adódott egy palack nyakára hágni. Mély szín, messze a feketétől, rubintos villanásokkal. Dús, gazdag illat, sok-sok erdei bogyóssal, fűszerességgel és azzal a tiffános eleganciával, amit talán földességként lehetne leírni. Nagy test, telt, sűrű ízek, komoly, a végén hangyányit csípkedő szesz, ezt gyorsan meg lehet szokni. Komplex, koncentrált, rétegei hullámzanak, élvezet forgatni-szálazgatni a kortyot. Az egyensúlyhoz épp elegendő savak, tiszta, száraz lecsengés. Nemhogy eltelítene, muszáj tölteni még egy pohárral. Vigyázni is kell közben, fejben elég hatékony. 7 pont, közelít a nyolcashoz.