Két olyan tokajit kóstoltam-ittam a héten, amelyekről muszáj egy bejegyzésben írnom. Sok a hasonlóság – sok a különbség. Mindkettő közel azonos arányban tartalmaz furmintot és hárslevelűt – 60:40, illetve 66:34 előbbi javára –, árban is ugyanott vannak nagyjából, másfelől viszont annyira markánsan ábrázolják a mostanában követett-alakított iskolák közötti differenciákat, hogy szemléletesebben nem is tehetnék. Amikor elkezdődött a száraz tokaji borok felfutása, a legtöbben kimondottan szigorú borokat készítettek kimondottan furmintból – igaz, egyesek azt állítják, ezek a furmintok olykor nemcsak a bortörvényben engedélyezett 15 százalékos mértékig tartalmaztak hárslevelűt. Nem keveset nyavalyogtam e borok szigorúsága miatt – nem voltam egyedül ezzel –, mondván, a száraz tokaji hiába nagy, ha íze-zamata kevés. Azt is felvetettem egyszer-másszor, talán érdemes lenne Hegyalja két fajtáját összeházasítani tényleg, hadd lássuk, mit tudnak kihozni egymásból. Az utóbbi időben mintha direkt a hozzám hasonlóak kedvéért változna a helyzet, mintha nekünk színesedne a kép. Egyebet ne mondjak, Demeter Zoltán 2008-as birtokfurmintjánál finomabb fehérbort a világ kevés borvidékén készítenek. Némi leegyszerűsítés árán azt mondhatjuk, kétféle irány van kibontakozóban, az egyik a termőhely nagyságának kifejezését tartja szem előtt, míg a másiknak az az elsődleges célja, hogy a fogyasztó kedvére tegyen. Nyilván az a legjobb, ha mindez egy pincében, sőt akár egy borban együtt van – nem szeretem a könnyebben/nehezebben érthető termékekről szóló elméleteket. Térek a lényegre. Homonna Attilát kevésbé kell bemutatni ezeken a hasábokon – a lassan döcögő aszústratégiás sorozatban is megszólalt –, ám az Erzsébet Pincéről érdemes elmondani ezt-azt. Prácser Miklóst a Degenfeld vezetőjeként ismerhetjük, az Erzsébet a család érdekeltsége, amelyet inkább a família többi tagjához igyekeznek kötni. Homonna Attila annyiban különutakon jár, hogy a mineralitás és az érleltség-érlelhetőség előtérbe helyezését robusztusság és magas alkoholok nélkül igyekszik elérni. A 2007-es birtokborhoz pl. öt különböző időpontban szedte a szőlőt, vigyázott a savra, nem hagyta elszaladni a cukorfokokat. Az eredmény 12,5-es szesztartalmú bor lett, amelyet hosszú és alapos hordózás után töltött palackba. Ezzel együtt az a benyomásom, még nincs itt az ideje, hogy kihúzzuk a dugót. Az illat ásványos és markáns, gyümölcsösségről nem beszélhetünk. A bor közepe a legjobb, szájban tiszta, gömbölyűközeli struktúrát, telt, tiszta ízeket, koncentrációt találunk. Színességet és komplexitást nem, aztán a lecsengésben alaposan odaütnek a darabos-kemény savak. Nem penge a bor. Határozottan emlékeztet Bott Juditék eddigi legférfiasabb és nekem legkevésbé rokonszenves száraz fehérére, a 2007-es Telekire. Sokáig azzal sem tudtam mit kezdeni, majd amikor legutóbb néztem rá alaposabban, kinyílt valamennyire, elérte a hatost. Ennek a Homonnának ez a palackja nálam most 5 pontnál jár, kíváncsi vagyok, merre tart, hová jut. Az Erzsébet Pince 2009-es házasítása a tarcali Zafír-dűlőből egészen-egészen más, nemcsak azért, mert két évvel fiatalabb. Hordóban erjedt saját élesztővel, öt hónapot érlelték új fában. Színe világos, illata üdén, elegánsan gyümölcsös. Közepes test, sima felszín, barátságos zamatok, egyik-másik pillanatban a fa mintha beszólna, de nincs esélye a színes-vibráló savvilág fölé kerekedni. Lecsengésében érezni, mennyire fiatal. Nem kell eltenni tíz évre, de rendelkezik tartalékokkal. Kulcs nem kell hozzá, itatja magát. Egyértelmű 6 pont. Utóirat: remélem, nem kérdés, hogy ebben a kissé hosszúra nyúlt szövegben semmiképpen sem óhajtottam lándzsát törni, netán messzemenő következtetéseket levonni. Tokaj sokféle, kinek ez, kinek az, kinek ez is meg az is, és ez így helyes – körülbelül ennyi az eszmei mondanivaló.