Különleges az európai ember viszonya a zinfandelhez, a terroirbarátok számára gyakran pont ez a szőlőfajta a mumus megtestesülése, ami rosszat a kaliforniai borokról gondolni szokás, azt hozzá kötik valamiért. Kétségtelen, magam is találkoztam már egy-két példánnyal, amelyek magas alkohollal és szirupos édességgel ijesztgették az egyszeri fogyasztót, a struktúrát és a komplexitást ellenben nélkülözték. De volt olyan is, ami ízlett. A magam részéről rég levetkőztem már minden előítéletet, hiszen ahogy legutóbb a Ladera cabernet sauvignonja esetében is próbáltam fejtegetni, a Napa- vagy a Sonoma-völgyben sem csak ipari termelők kotyvasztják a mérget, találhatók ott izgalmas borászatok és területek is szép számmal. Első ránézésre úgy tűnik, az Edmeades is a kreatívak közül való, ez a cég ráadásul konkrétan a zinfandelre tett fel mindent, csak a belőle készült borokból tartanak fél tucatnyit. Vidám társaságunk a Perli Vineyard késői szüretelésű 2005-ösére vetette rá magát a már megénekelt pinot noir-sor után. A derék versenyzőnek 15 feletti szesze és némi maradékcukra is van, hadd szaladjak kissé előre: egyik sem árt neki. Mély szín, dús illat, sok-sok erdei bogyóssal, némi hordófűszerrel, melegséggel és azzal a legsúlyosabb zinfandelekre is jellemző, könnyeden gyümölcsös jeggyel, ami talán málna, vagy ha nem az, akkor valami más. Szájban krémes és hömpölygős, harapni lehet, mégsem lomha, vannak rétegei bőven. Valami extra izgalom, valami váratlan kanyar kellene, hogy a harmincdolláros szintnek egyébként bőven megfelelő magaslatokról – miszerint 7 pont – még feljebb kapaszkodjon. Maradt az üvegben egy nagy korty, két nappal később megittam. Akkor nagyon sajnáltam, hogy nincs belőle több. Ha lett volna, lehet, megkapja a nyolcast.