Albert gazda

A blogolás itt és most véget ér. A pause után nem play következett, hanem stop. De természetesen az utolsó bejegyzés címe sem véletlenül az, ami. Vannak tervek. Ráadásul szerintem nem is rosszak. Ahhoz azonban, hogy ezekről érdemben beszélhessek, végig kell gondolnom egy-két dolgot. Ehhez időre van szükségem, aminek épp nem vagyok bővében. Mivel kedves törzsolvasóim közül többen türelmetlenek, kitaláltam: kísérleti-átmeneti jelleggel a tumblr-en mikroblogolgatok kicsit. Hátha annak is van értelme. Az Itt csak iszomot itt találják. Köszönöm az eddigieket, köszönöm az ezutániakat. Bármi történjék, ne tegyék le a poharukat.

Lett néhány dolog, amit alaposan át kell gondolni –  de nem véletlenül nem az a bejegyzés címe, hogy vége, hanem az, ami. Részletek egyelőre nincsenek, semmi hátborzongatóra – megvilágosodásra, végső kétségbeesésre, teljes absztinenciára! – nem kell gondolni. Egyszerűen máshol vannak a hangsúlyok mostanában; jól illusztrálja ezt, hogy a borfesztivált és a kezeslábast is kihagytam cakkpakk, ahogy a többi őszi rendezvényt dettó. Aztán most úgy éreztem, egy hét poszttalanság után mégis illik valamit mondani, hiszen nem szokott itt ilyesmi lenni. Meg már kérdezték is, hogy ezt így hogy. Szinte biztos, hogy hamarosan folytatom – nem évek vagy hónapok múlva, inkább hamarabb –, ha netán mégsem, akkor úgy jártam. Addig is sok boldog – és teli – borosüveget kívánok minden kedves olvasómnak. Fogják a poharukat, akármi is történik.

A Kardos Szőlőbirtok teljesen új szereplő a tokaji mezőnyben. A mádi kispincészetet apa és fia viszi, az ifjabbik Kardos Gábort sokan ismerhetik, akik jártak már a Présház borkereskedésben, vagy esetleg a Sziget fesztiválon, szemben a nagyszínpaddal, rézsút. Idősebb Kardos a 80-as évek vége óta készít bort, korcsmát visz a településen, a palackozás sokáig nem merült fel. Ehhez az új generáció ambíciói kellettek, először a 2008-as évjáratból töltöttek tételeket. Komoly szárazak és izgalmas édesek produkálása a cél, a területek, a szőlők megvannak ehhez, a Betsek és a Padihegy ideális kiindulópontnak tűnik. Úgy rémlik, valamikor régebben kóstoltam a kétezernyolcas furmintot, és nem tetszett, öreg hordósnak, oxidáltnak éreztem. A címszereplő jelentős lépés a jó irányba. Késői szüret, termésválogatás, magas musfokok, izmos alkohol, 15 feletti maradékcukor, félszáraz kategória. Bontás után, első szippantásra ebben is érezni véltem valami bizonytalanságot, ami azonban hamarosan elillant, másnapra, harmadnapra pláne nyoma sem maradt, minden összevágott, hogy apránként elfogyhasson az utolsó cseppig. Világos szín, körtés-gyümölcsös illat, a háttérben némi ásványossággal. Elég nagy test, sima felszín, okos arányok. Hasonló analitika mellett a szesz és az édesség együtt meg is billenthetné, de nem teszi, a finom savaknak hála nincsenek egyensúly-problémák. Jó ízű, barátságos bor. A bicegős kezdés után belelendült, végül megsturcolta a 6 pontot.

Balaton-felvidéki veresekről ritkán írunk, pedig ott is ki lehet vágni a rezet. A csopaki Jásdi István maga is fehértermelő elsősorban, ám régóta tudjuk, válogatott cabernet franc-ja – amely jobb évjáratokban Ranolder néven kerül forgalomba – abszolút versenyképes a magyar elitmezőnyben. A 2008-as különösen az. Középmély szín, messze a feketétől. Dús, intenzív, kifejezetten gyümölcsös-finom illat, túlextrahálás, túlzott hordóhatás, nehézkesség fel sem merül. Ízben sem. A korty telt, az anyag sűrű, de az élénkség és a frissesség viszi a prímet. Tanninja visszafogott, szerkezete arányos, búcsúja tiszta és barátságos. Átlag feletti méretei ellenére igen jól iható. Heimann Zoltán Barbárja jutott eszembe róla, a szekszárdi csúcsházasítás eddigi évjáratai voltak ennyire, illetve ilyen módon színesek. Más tételekkel is próbálkoztam vasárnap, ennek okán nem fogyhatott el kapásból. Hétfőn azonban úgy lecsúszott szólóban a megmaradt kétharmada, mintha sose lett volna. 7 pont. Rákerestem az ún. interneten, kevés hivatkozást találtam, úgy tűnik, négy-ötezer forintért kínálják. Sok nincs belőle, a pincénél, illetve a Jásdi Vinotékában biztos kapható.

A kadarka nagy szerelem, valószínűleg sokkal nagyobb, mint amekkorát a fajta alapesetben megérdemelne, de hát mekkora hülyeség lenne, ha a ráció mindenhová betehetné a lábát. A lényeg az, hogy az évtizedekig tartó érdektelenség után termelők tömkelege igyekszik kihozni belőle a maximumot, ami állítólag legalább hármójuknak-négyüknek sikerült már, kár, hogy engem még senkinek sem sikerült lehengerelnie. Másokat ezzel szemben igen, úgyhogy maradjunk annyiban, bizonyára nem figyeltem eléggé. Viszont: ha extraklasszisokhoz nem is, olyan kadarkákhoz csak volt szerencsém, amelyek bár nem ütöttek le a lábamról, inni azonban annyira jó volt őket, mint a pinty. Szabó Zoltán kétezerkilences pécsijétől sem világmegváltást vártam – megmondom, ahogy van, ilyesmire nemhogy bortól, komolyabb dolgoktól sem igen számítok –, hanem csak annyit, hogy a helyén legyen benne minden, és járjon a kedvemben kedvem szerint. Nem mondhatom, hogy zökkenőmentesen indult a kapcsolat. Kezdetben kicsit zordnak, morcosnak tűnt a bor, minden tekintetben. Ellenszenves épp nem volt, de mivel hullámzott a hangulatom aktuálisan, jobbnak láttam, ha elteszem a felét-kétharmadát. Teltek-múltak a napok, mígnem a vasárnapi főzés közben elővettem a maradékot. Hogy meghökkenhessek annak rendje-módja szerint. Színe tisztán-csillogón-áttetszőn piros lett, illatai kadarkásan fűszeresek-gyümölcsösek, szerkezete arányos, a korty sima, élénk, búcsúja barátságos, karakteres. Egy szó, mint száz, csúszott lefele az anyag tempósan, a legvégén a hatoson gondolkodtam, de sehogy sem szeretném elvetni a sulykot, maradjunk az 5 pontnál. Rémlett, hogy a szomszéd megénekelte már a tételt, rákerestem, tényleg csak utólag, oszt kiderült, őrület, mennyire hasonlóan alakultak a fejlemények. Ezzel együtt: a klasszis rajnai által meghódított csúcsok egyelőre nem kerültek közelebb.

A juhfark különös fajta. A somlóiak sem feltétlenül tartják kiemelkedő teljesítményre képesnek, markáns, nem különösebben színes bort ad. Érdekes például – bár egy gyorskóstolás sosem ad hiteles-éles képet egy borról –, hogy emlékeim szerint az idei Pannon Bormustrán sokkal magasabb pontszámot kapott a Somlói Apátsági Pince furmintja, mint a juhfarkja. Anélkül, hogy elsüllyednék a sebtében levont tanulságok mocsarában – ami nyilván népszokás a környéken –, hajlamos vagyok feltételezni: a jól képzett nemzetközi szájak nem mindig tudnak mit kezdeni kedvencünkkel. Én viszont – valamint jó néhány borbarátom – igen-igen szeretem, hosszú ideje. Valamikor a kilencvenes évek közepe táján a Somló környékén jártunk, vasárnap késő délután keveredtünk fel a hegyre, nem találtunk nyitva senkit, végül a helyi erők tanácsára beestünk lent a Fazekas Borpincébe. Messze a savanyú-masszív juhfark volt a legjobb darab a sorban. Persze mondják azt is, a sikeres nászéjszakák bora szlogennek köszönhetően sokkal több juhfark készült a hegyen és alatta, mint amennyi megtermett. Ám a lényeg az, hogy az utóbbi években a jeles termelők egyre-másra hozakodnak elő lehengerlő tételekkel. Ehhez képest érdekes, hogy a privát listámon egyelőre nem somlói áll az élen. Hanem Bott Frigyes sokszor dicsért 2007-es Vinculumja. Azt a bort én csak körberajongani tudtam, előbb egyszer, aztán még egyszer. Állítólag nem ízlett mindenkinek, de ezt úgysem hiszem el. 2008-ban nem juhfarkból rakta össze Bott a latin nevűt, 2009-ben szerencsére megint igen. A hetest és a kilencest volt lehetőségem összekóstolni a minap. Ott folytatja az utód, ahol abbahagyta az előd. Világos szín, dús, erős, karakteres kezdés, nem a gyümölcsösség viszi itt a prímet – noha a frissesség sem hiányzik –, hanem valami nagyon komoly, nehezen leírható borság, ásványokkal, súlyos illatokkal. Nagy test, telt, öblös korty, betölti a szájat szélesen, magasan. Robusztus, mégsem nyomasztó. A tizenötös alkoholnak esélye sincs kilógni, a savak nem vibrálnak-játszanak különösebben, de izmosak, teszik a dolgukat. Az extrakt és az alkohol édességét jellemző, határozott-férfias savanykásság tartja kordában. Van benne egy kis parasztboros darabosság, még ez is jól áll neki, a hibái is erénynek tűnnek, ha értik, mire gondolok – írtam a hetesről másfél éve. Szó szerint írhatom ugyanezt a kilencesről most. Hegynyi 7 pont. A hetes amúgy teljesen érettnek tűnt, és egy árnyalattal gyengébbnek – kevésbé energikusnak –, mint a címszereplő. Szerintem verje csapra, akinek még van belőle.

A mindössze kéthektáros badacsonyi Németh Pincéről már írtam egyszer, nem sokat tudtam róla, szerencsére Bakó Ambrus termelő – aki, talán minden további nélkül el szabad árulni, Bazaltrajongóként is ismert a szubkultúrában – alaposan, okosan, informatívan egészítette ki szövegemet. Azt is jelezte kommentjében a 2009-es évjáratú kéknyelűjével és olaszrizlingjével egyébként meggyőzően debütált borász, hogy Németh Istvánék elsősorban késői szüretben jók, ami masszív és hosszú életű száraz-félszáraz tételekhez éppúgy vezethet, mint édes különlegességekhez. Előbbiekhez még nem volt szerencsém – eddig nem tettem erőfeszítéseket, ezután fogok –, utóbbi műfaj egy jeles gyümölcséhez ellenben igen. A 2008-as édes olaszhoz az Aszú-domb dűlőben termett a szőlő – akik otthonosabban mozognak Badacsonyban, illetve a tárgyalt pince környékén, bizonyára tudják, hol van ez pontosan –, a bor maradékcukor-tartalmára vonatkozó információm nincs, alkoholja megállt kilenc és félnél. Karcsú félliteresbe tették, címke helyett cirkalmas kézírással díszítették a palackot. Világos, kristálytiszta szín, fiatal, gazdag, barátságos illat, sok-sok gyümölccsel és frissességgel. Nagy test, komoly édesség, krémesen finom textúra. A savak enyhén szólva sem agresszívak, mégis egyensúlyban tartják az anyagot. Lecsengésében is gyümölcsös, kedves, elegáns. Néha mintha pici nagy hordós bizonytalanság bejátszana – tévedhetek is –, de ez elhessegethető. A krémesség és az üdeség játéka épp elég, hogy tetsszen nekem. Valahogyan eszembe juttatta Szeremley Huba remek késői olaszait, amelyeket annyira szerettem az ezredforduló környékén. Megvan a 7 pont.

Ha ordíthat a különbség két azonos szőlőfajtából készített bor között, akkor a minap tárgyalt bolgár cabernet sauvignon és az aktuális címszereplő közötti eltérések kicsit sincsenek csendben. A villányi Kiss Gáborról eddig egyszer írtam, azóta végigkóstoltam a szortimentjét ezen a Kézműves Borok Háza-bemutatón, ám épp eléggé elfáradtam addigra ahhoz – minden szóba jöhető értelemben –, hogy őt érintő benyomásaim rögzítésétől muszáj legyen eltekintenem. A vörösök, ugye, a végén jönnek. Cserébe elhatároztam, hogy amint sikerül, megvizsgálom valamely termékét szólóban, ilyképpen pótolva mulasztásomat. Mi tagadás, nem ment gyorsan, másfelől viszont ami késett, nem múlt. Általában véve úgy tűnik nekem, a Kiss Gábor-borok nem minden esetben tesznek meg mindent azért, hogy a fogyasztó kedvében járhassanak. A kétezernyolcas cabernet sauvignon classic sem törekszik semmi hízelkedésre. Színe mély, illata nem rúg orrba kapásból, idő kell neki, hogy gyümölcsei és fűszerei kibontakozzanak. Teste közepes, savai vannak, tanninja határozott, karaktere tökéletesen száraz. Nem a színekre és a finomságra, inkább az egyenességre és a tisztaságra hajt. Összességében kissé zord, megijedni azonban nem kell tőle, mindez nem igazán megy az ihatóság rovására. 5 pontot kap, egy egységgel kevesebbet, mint a fentebb hivatkozott Todoroff. Csakhogy míg utóbbi abszolút válogatásnak számít, a Kiss Gábor-tétel nem az, nem is kerül sokkal többe kétezer forintnál.

Anélkül ért véget a 20., jubileumi borfesztivál, hogy akár egy percre is feljutottam volna a várba. Így alakult, hiába ígértem meg többeknek is, hogy találkozunk, egyrészt a munkám miatt nem jött össze, másrészt e heti egyetlen szabadnapomon, vasárnap máshol kellett lennem. Ezek a fejlemények persze nem azt jelentik, hogy hirtelen abbahagytam az ivást, otthoni körülmények közt lapszerkesztés mellett is lehet borozni, pontosan ezt tettük VF kollégával csütörtökön. Jobbnál jobb darabok kerültek terítékre, két bejegyzés születik belőlük, ez az egyik. A hegyaljai komolyak közé igényességével, célkitűzéseivel, azonnal színvonalas szortimentjével egyik pillanatról a másikra berobbant Szent Tamás Pincészetet kapásból meg is látogattam nemrégiben, élményeimről beszámoltam lelkiismeretesen. Valami olyasmit írtam, a kétezerkilences Percze furmintnak idegenben is tudnia kell a hetest minimum. Nem írtam hülyeséget. A Perczét egyébként a legtöbbre hivatott dűlők közt tartják számon ifj. Szepsy Istvánék, amit meg a címszereplőről kell tudni, azt itt találják. Egy neves termelő jó nevű furmintjával engedtük össze, és olyan simán nyert, mint a pinty. Ellenfelének kiléte azonban homályban marad, mivel sokkal különb teljesítményre képes palackjával is találkoztam korábban. És akkor a lényeg. Szalmasárga, tiszta, fiatal szín. Dús, gazdag illat, körtés-almás, fajtajelleges illatokkal, az ásványosság is szépen megmutatja magát, a minőségi hordó sem marad észrevétlen. Az összkép több, mint kedvező. Nagy test, hömpölygés, összetett ízvilág. Bár az alkohol magas, bőven kordában tartják a nem túl intenzív, mégis játékos és finom savak. Átlag feletti méretei ellenére jól iható és barátságos, elsőként fogyott el az öt-hat fős mezőnyből. A nyolcas is szóba került, de gondolom, első évjáratnak az izmos 7 pont sem kevés.

Vinorium néven nyílt nemrég vadonatúj vinotéka a Váci utca jobbik felén, jártamban-keltemben belebotlottam, benéztem, és meglepetten tapasztaltam, hogy bolgár, grúz, szlovén, ukrán és más dél- és kelet-európai borok találhatók ott, egyáltalán nem elrugaszkodott árakon. Hogy lehet-e ilyesmit nem veszteségesen működtetni Magyarországon, afelől vannak kételyeim. Tájékozódtam közben, és megtudtam, a bécsi tulajdonosnak Európa egy-két egyéb nagyvárosában is vannak hasonló üzletei, amelyekkel nem vallott szégyent. Hát, sok sikert kívánok, ez nem kérdés. A címszereplőt mindazonáltal nem ott vásároltam – csak adta magát a párhuzam, és különben is kérdezte az olvasó közelmúltbeli grúz bejegyzésem alatt, hol és hogyan lehetne belepillantani az egzotikumba –, hanem a Fekete-tengert megjárt gyerek hozta ajándékba, isten tartsa meg a szokását. Bolgár tétel még sosem mutathatta meg magát blogomon, jó néhány évvel ezelőtt viszont az Alkeszen elmerültünk az ország vöröseinek színes világában, és érdekes tapasztalatokkal gazdagodtunk akkor. Röviden: vastag, érett, újvilági természetű dolgokhoz volt szerencsénk. A kép szemernyit sem változott a Todoroff cabernet sauvignonjának elfogyasztása után. Elöljáróban el kell mesélnem még, hogy a Trákiában elterülő, 1945-ben alapított, 1947-ben államosított, a rendszerváltás után privatizált, a kétezres évek elején felújított pincészet butikborászatnak mondja magát, noha első ránézésre nem tűnik aprócskának. De Bulgáriában tényleg annak tekinthető. Ott ugyanis a magyartól mindenestül eltérő módon ment végbe a borágazat újjászületése. Nem családi kisvállalkozások törtek egyre magasabbra, hanem nagybefektetők tettek komoly pénzeket óriásbirtokokba. A Todoroff elsősorban kékszőlőkre és vörösborokra koncentrál – az autentikus mavrud mellett a világfajta merlot és cabernet sauvignon áll a középpontban –, a Teres sorozat darabjai a piramis tetején helyezkednek el. Válogatott szőlő, barrique érlelés, 14 feletti alkohol. Mély, tiszta szín, első szippantásra határozott, összetett, hibátlanul fajtajelleges illat, melegen erdei gyümölcsös, feketeribizlis karakterrel, és egy kis fűszeres hűvösség sem hiányzik. Nagy test, csiszolt felszín, bársonyos tannin, komplex ízvilág. Ám a lehengerlő start után nem jön hasonló folytatás. El éppen nem laposodik, de előre sem megy, kanyarokat, extra izgalmakat nem kínál. Mestermunka a klasszisszintek alatt, 6 pont.

A széles körben népszerű badacsonyi Varga Pincészet a 2006-os Aranymetszés olaszrizlinggel iratkozott fel nálam a komolyan vehető termelők listájára. Megírtam ezt akkor annak rendje és módja szerint, ahogyan a kifogásaimat sem hallgattam el máskor. Úgy vagyok ezzel, ha érzékelem, hogy egy korábban nem különösebben izgalmas termelő egyszer csak nyit a minőség felé, akkor azonnal megbocsátok szinte mindent. Meglehet, a kelleténél több bennem a jóindulat, ez van, eszem ágában sincs változtatni rajtam. Tőlem aztán senki ne várjon kultúrharcot, ahhoz másmilyen értékrendre lenne szükség. Vargáék azóta is próbálják bizonyítani, nem egyszeri kisiklásként palackoztak kiváló terméket remek áron, és bár nyilván erőteljesen jelen vannak a hipermarketek alsó polcain, a középsőkön is igyekeznek megmaradni szilárdan. E törekvésük legutóbbi bizonyítéka számomra néhány hónappal ezelőtti kéknyelű-vakkóstolónk képzeletbeli bronzérmese volt. A 2009-es Aranymetszés olaszrizlingbe a tavalyi borfesztiválon – az idei gőzerővel zajlik – nyaltam bele először, és azt gondoltam egyből, többnek tűnik, mint az imént hivatkozott előd. A napokban vizsgáltam meg a versenyzőt tüzetesebben, és megállapítottam, hogy igazam volt. Szalmasárga, tükrösen tiszta szín. Moderáltan gyümölcsös, alig ásványos, viszont kifejezetten fajtajelleges jóbor-illat. Már érett, még friss, telt, rendezett. Nagyjából közepes test, sima, gömbölyű korty. Savai szépen lekerekedtek, ám elegen vannak ahhoz, hogy egyensúlyban tartsák az anyagot. A 13,5-es alkohol nem lóg ki sehol, lecsengésében is vannak színek. Maradt belőle a palackban másnapra, harmad- vagy negyednap lett belőle, akkor volt a legjobb formában. Akkor dőlt el, hogy 6 pontot kap. A Varga Pincészet eddigi legjobb borát tisztelhetjük benne.

Megmondtam előre, nem fogom sokáig őrizgetni-pihentetni a szombaton beszerzett bort, így is lett, hétfőn kibontottam, hadd ne mondjam meg, hányadik házassági évfordulóm alkalmából. Itt jegyzem meg, amit a sokadalmas bejegyzésben elmulasztottam: 2007-es és 2009-es Karner-sillert is kóstoltam Szentendrén, egyik jobb volt, mint a másik, nem hiszem, hogy sok rozéféleség – csak nem sértés a kifejezés ez esetben – van Magyarországon, amely hatpontos teljesítményt nyújt négyévesen. Ha nem keverek össze semmit, a 2008-as Tavaszföld is sillernek készült, csakhogy közbejöttek nüanszok, aztán lett belőle, ami lett. Karner Gábornak két dűlőben vannak szőlei Szücsi határában, elvben a Vitézföld tud többet, nagyobb becsben is tartják, az ottani nyolcezres tőkeszámmal és alacsony kordonos művelésmóddal szemben a Tavaszföldön ernyő van, és háromezer tő hektáronként. Elhivatott hozzáállás mellett ez persze inkább gazdaságossági, mintsem minőségi hátrányokhoz vezethet. Már első nekifutásra úgy tűnt, a 2008-as Tavaszföldnek ott a helye Magyarország legszebb pinot noirjai mellett – mármint, amelyek történetesen nem Burgundia és a világ legfontosabb kékszőlőjéből készültek. Ezen a ponton Horváth Ráspi József 2004-es zweigeltjére és a 2HA Szőlőbirtok 2007-es Tabunellójára utalnék elsősorban. Viszonylag világos rubinszín, tükrös csillogással. Az anyag sűrű, elegáns ablakokat rajzol a pohár falára. Illatban mély gyümölcsösség, füst, avar, fűszerek. Gazdagság és elegancia, a nemzetközi klasszisok szintjéről indulunk. Komoly test, okos savak, összetett zamatok, koncentráció. A 16-os alkohol azért befűt. Nem válik tőle nehézkessé a bor, ám harmóniában veszít keveset. Másnapra valahogy kigömbölyödik, kiegyensúlyozottabbá válik. A szesz miatt érdemes szobahőmérséklet alá menni. Hogy az erős 7 pontot visszakézből megérdemli, az így sem kérdés.

Egyre többet hallani mostanában a soltvadkerti Lantos Borászatról, amely szinte teljesen újoncnak számít a piacon, annyira, hogy a 2007-es volt az első évjárata. Ahogyan múltkor a Galántai-kövidinka, úgy az itt tárgyalt két Lantos-tétel is a Filoxéra Bortéka jóvoltából került el hozzám. Az abszolút családi borászatról el kell mondanom még, hogy a szőlők nagy része saját kézben van, cserszegit, oportót szoktak vásárolni, és viszonylag sok fajtával foglalkoznak, kövidinkától ezerjón, kékfrankoson, merlot-n, kadarkán át zweigeltig meg egyebekig, nem soroltam fel mindent. Honlapjuk még csak majdnem van, de ennyiből is látszik, kevésbé fehércentrikusak, mint az alföldi zöm. 2010-es cserszegi fűszerest és 2009-es Hit zweigeltet vettem magamhoz, előbbi tehát a termékpiramis alja tájékán, utóbbi a csúcsán helyezkedik el. A reduktív fehér tiszta-friss illata után ízben csipetnyi bizonytalanságot mutatott, a vörösön ellenben minden tekintetben érződött, hogy presztízsbornak szánták. Tükrösen csillogó rubinszínnel kezdett, összetett illatokkal folytatta. Úgynevezett piros bogyós gyümölcsök rendeztek kavalkádot orrban, okosan, lendületesen, közben azonban belekönyökölt az összképbe némi brettgyanús animalitás. Ízben-zamatban sem hiányzott az energia, színek játszadoztak szépen, ám az említett árnyalat nem tűnt el. Szó nincs róla, hogy felülkerekedtek volna a mellékszálak, de figyelmen kívül sem hagyhattam őket. Pihentettem a bort néhány napig, hátha megyünk feljebb, semmit sem nyert, semmit sem veszített. Rákerestem, volt-e már szó a Hitről másutt, és azt tapasztaltam, hogy igen, itt és itt is hatossal jutalmazták erényeit. Máskor adakozóbb vagyok, mint mások, most szigorúbb: 5 pont.

Tényleg teljesen európai hely a szentendrei skanzen, pontosan úgy, ahogy a kolléga tavaly leírta. Ráadásul megtudtam szombaton, nemcsak a fogyasztók, hanem a termelők számára is kedvezőek a feltételek a szüreti sokadalomban, nincs helypénz, nem kell karton borokat letenni a szervezőknek, kapnak szállást, ha kérnek, jól elvannak tehát ők is. A látogatók pláne. Tömeg nincs, a hely levegős, árnyék is van, de akár a házakban is lehet hűsölni, és bár csupán húsz-egynéhány borász kínálja dolgait, nem kevés az, mert mindegyik érdekes. Hiába határozom el ilyenkor, hogy borozgatok majd békésen, azonnal sorkóstolásokba bonyolódok, nincs mese. Kilenc asztalhoz jutottam el ezúttal, beszélgettünk, iszogattunk, hajkurásztuk a darazsakat. Találkoztam eközben jó néhány izgalmas tétellel, és levontam egy tanulságot: miszerint ég és föld a különbség a kétezernyolcas és a kétezerkilences savak között. Eddig ez nem tűnt fel ennyire. A Ság-hegyi Dénes Hegybirtok 2006-os olaszrizlingje remek formában van, a Breitenbach Pincénél a 2008-as hárslevelű számított újdonságnak, a Kikeletnél a Váti hárs tetszett mindenekelőtt; azt terveztem, édesezni visszatérek ide még, sajnos nem úgy jött ki a lépés. A Tokaj Nobilis 2009-es Barakonyi hársa szokás szerint komoly, hibátlanra húzta ki magát ugyanott a 2008-as kövérszőlő. Dorogiéknál a 2008-as Előhegy furmint is ízlett, de még inkább a szép savú 2006-os 6 puttonyos. Könnyen lehet, hogy 2009 Györgykovács Imre eddigi legjobb évjárata, színesek, komplexek a borok egytől egyig. Takács Hollóvár Lajosnál hasonló a helyzet, a furmint és a hárslevelű minimum pannon klasszis, remélem, lesz módom csekkolni máskor. Két helyen vettem is egy-egy palackot. Asztalos Zoltántól 2008-as késői szüretelésű Kácsárd furmintot, Karner Gábortól szintén 2008-as Tavaszföld kékfrankost. Különösen utóbbi vett le a lábamról: masszív, koncentrált, mégis játékos és lendületes. Nem hiszem, hogy sokáig fogom őrizgetni. Egyébként: kint voltak a sokadalomban önök is?