Albert gazda

Aki többé-kevésbé rendszeresen olvasgat engem, az bizonyára észrevette már, hogy nemcsak a magyar borok iránt érdeklődöm nagy lelkesedéssel, és nem is csak a nyugati-tengerentúli sztárországok sztártermékei hoznak lázba, hanem Közép- és Kelet-Európában is szívesen nézek szét. Ezért kaptam fel a fejemet a hírre, mely szerint Németh Ágnes, a magyar Decanter főszerkesztője – aki kedves ismerősöm nekem – VinCE címmel szervez jelentékeny borrendezvényt 2010 tavaszára. Lesz ott kiállítás, vásár meg minden más, egyebet ne mondjak, a híres Jancis Robinson is tart majd előadást. Azonban szerintem egy ilyennek nyilván akkor van értelme mindenestül, ha a magyar borászokon és borászatokon túl tényleg a legjobbakon keresztül mutatkozik be az egész régió a maga tágasságában. Éppen ezért élményeim alapján már javasoltam horvátokat, cseheket, szlovákokat, ukránokat, bolgárokat, moldovánokat, montenegróiakat, a grúzokról és az albánokról megfeledkeztem, a románok, az erdélyiek és a felvidékiek kézenfekvőek nélkülem is. Hogy még színesebb lehessen a kép, arra kérem kedves olvasóimat, ne maradjanak csendben, ha biztos tippjeik vannak pincékről, amelyeknek itt lenne a helyük márciusban. A szervezők ígérik, mindent figyelembe vesznek, rámozdulnak a célpontokra haladéktalanul. Bízzunk benne, hogy becsületes lesz a találati arány.

Barta Roland kb. tíz éve jó ismerősöm, egy társaságban kóstoltunk egyszer régen, kiderült, egészen hasonlóan vesszük az adást, amit a borok sugároznak. Mióta néhány éve megcsinálta a Colour Wineworldot, állhatatosan hívogat kóstolóira, mindeddig egyszer sem sikerült elmennem. Pénteken megtört a jég. Bárdos Sarolta, a Tokaj Nobilis egyik gazdája – a másik férje, a Patriciust is birtokigazgató Molnár Péter – tartott tizenkét boros bemutatót. A bodrogkeresztúri családi pince hamarosan tízéves lesz, igaz, a piacon félennyi ideje sincs kint. Viszont amint megjelent, máris aratta a sikereket lefele, a 2005-ös hárslevelű és a 2006-os furmint emlékét például mindenképp öröm felidézni. Nekem különösen az a furmint kedves: úgy bírt tartalmas és elegáns lenni, hogy teljes mértékben nélkülözte a hegyaljai szárazak olykor nyomasztó szigorúságát, ha értik, mire gondolok. Utolsó palackomat néhány hónapja bontottam, érett, de még mindig színes bort találtam benne. Egy szó, mint száz, ez a stílus nekem módfelett bejön. Legutóbbi Bárdos Sarolta-élményem a Barta Károly-feldolgozás volt, azóta semmi új, ezért is siettem lelkesen a Balzac utcába.

Ezekben az őrült időkben az is öröm, hogy az ember még talpon van, mondja Vida Péter. A szekszárdi termelőt immár másodszor sorolta az év bortermelője cím öt jelöltje közé a borakadémia, ezt megtiszteltetésnek tartja, de úgy érzi, ebben az esztendőben Eger érdemelné meg az elismerést a leginkább. Szekszárd erősödik, állítja Vida, és nemcsak azért, mert egyre jobbak a borok. A borászok az utóbbi időben összejárnak, közös gondolatok születnek, megmutatják egymásnak dolgaikat, a kommunikációban nagy lehetőségeket lát a termelő. Van kékfrankosnap, merlot-nap, cabernet-nap, húszan, harmincan, esetenként még többen vesznek részt ezeken, kiderül, mit tudnak, a borok magukért beszélnek. Örömteli fejlemény, hogy a borturisták Villányból hazafelé megállnak Szekszárdon is, érdeklődnek, kóstolnak, Vida sem panaszkodhat a forgalomra. A borvidéken további fellendülést várnak az M6-os autópálya megépülésétől. November közepén úgy néz ki, az idei szüret átlag feletti volt, ígéretesen alakul minden, bár előre nem szabad elkiabálni semmit, a borok szinte a termelőtől függetlenül élik az életüket, "néha lehajítják az embert magukról". A szőlő beérett gyönyörűen, "a szétmorzsolt magok sem voltak keserűek, inkább diós ízeket mutattak". Az évjárat a 2007-esre emlékezteti Vida Pétert, akkor születtek ilyen tartalmas, sűrű, masszív borok. Ezek még hordóban érnek, de hamarosan letöltik őket. Vida négy válogatással számol továbbra is, ahogy 2006-ból, 2007-ből is lesz a La Vida szériában kékfrankos, cabernet franc, cabernet sauvignon és merlot. Egyelőre a 2006-osok vannak a piacon, a borász elégedett a fogadtatásukkal. Ezek talán kifinomultabbak és izgatóbbak, nem annyira hatalmasak, mint amilyenek az egy évvel fiatalabbak lesznek. Vida Péter jelenleg 10 termő hektáron gazdálkodik, és még további 7,5 hektárt készül betelepíteni a Virághegyen. A Virághegy egészen csodálatos hely, lelkesedik, régen kadarka volt rajta, a meredekebb részeire ismét az kerülhet. A borásznak van kadarkája most is, egy 90 éves ültetvényen. Ha kimegyek, letérdelek, mondja, mert érzem, hogy ott van a nagyapám.

Itt az ideje, hogy nagyobb mennyiséget fogyasszunk 2009-esekből, az újborkultusz él és virul, ma már csak az nem csinál ilyeneket, aki elvből nem akar, megszámlálhatatlanul sok portugieser, irsai olivér, rozé ömlik a piacra, nem győzzük kóstolni, inni. Többször írtam már, az újvörösökben kevesebb örömet találok, mint a fehérekben, tavalyig ez biztosan így volt, igaz, akkor visszakézből lehengerelt a St. Andrea bozsoléja. Belőle még nem láttam 2009-est, remélem, ami késik, nem múlik. Fehér favoritom évek óta a Pannonhalmi Apátsági Pince St. Martinusa, van belőle egy palackkal a szekrényemben, még vár a sorára. Addig egy másik biztos választásról lesz szó, a Figula Pince zenitjéről. Figuláék, akik életéről és munkásságáról ebben a bejegyzésben olvashatnak bővebben, több primőrrel lépnek piacra ilyentájt – üveg rozéjukat is magunkhoz vettük a minap, kevésbé tetszett –, de a zenit az igazi. Halvány szín, elsöprően gyümölcsös-virágos illat, semmi sem éles, minden kicsit meleg, mégis élénk és üde. Ízben ugyanez, a korty felszíne tökéletesen sima, a zamatok élvezetesek, a maradékcukor határozott, de nem bántóan sok, a savak szépen vibrálnak. A 13-as alkohol kicsit több a kelleténél, de mivel éppen jókedvemben vagyok, ez a bor is megkapja az 5 pontot.

Ha mostanában azt kérné tőlem valaki, mondjak három borvidéket, amelyek igazán dinamikusan fejlődnek, Somlót biztosan megnevezném. Egyre-másra bukkannak fel az érdekes termelők, új színeket festenek az amúgy is csinos képre, nívós borok sorát produkálják, mennek előre lendületesen. Rég elmúltak már azok az idők, amikor Somlót összesen két gazda, Györgykovács Imre és Fekete Béla munkásságának ábrázolásával kellett-lehetett leírni. A Somlói Tavasz Egyesület tagjai többedszer mutatták meg magukat szerda este a Festetics-palotában, amennyire bírtam, végigkóstoltam a szortimentet, talán három termelőt hagytam ki, Fekete Bélát pl. csak azért, mert szeptemberben megvolt a skanzenben. Nem ízlett minden, de bővében voltam a kellemes élményeknek. Az mondjuk nem jó, hogy néhányan még mindig a hosszú fahordós érlelést és a kőkemény savakat tartják üdvözítőnek, az ilyen típusú borok közül csak a Csordás–Fodor 2006-os juhfarkszelekcióját értékeltem. A Ság-hegyi Dénes Hegybirtokot is megnéztem Szentendrén, most olyat kértem, ami akkor nem volt, a 2009-es tartályminta szürkebarát és furmint is ígéretes. Ahogy Kolonics Károly sűrű és izmos juhfarkjai dettó azok. A Laposa Pince teljes választéka bejött, a könnyed elegancia nagy rajongója vagyok. A Szent Ilona Borház–Kreinbacher Birtok páros előbbi felétől főként a 2007-es olaszrizlinget találtam finomnak, utóbbi a 2007-es brut pezsgővel és a juhfarkkal járt a kedvemben. A Tornai Pincénél megint teszteltem a teljes prémiummezőnyt, míg nyáron a Városligetben az olaszrizlinget véltem a legérdekesebbnek, addig most a furmint és a juhfark vitte a prímet, és a cuvée is ott volt a spiccen. A két 2008-as hordóminta alapján az újabb évjáratban markánsabb, karakteresebb, kevésbé legömbölyített borokkal lépnek majd színre Tornaiék. Györgykovács Imre 2008-asokat hozott, régi kedvencem megbízhatóan folytatja, amit ezer éve elkezdett. Leginkább a traminit szerettem, olyasfajta különlegesség, mint a Várban top 3-as késői juhfark, most nem jutott szóhoz. Takács Lajos vitathatatlanul a legjobb somlóiak egyike, saját, összetéveszthetetlen stílussal. A négy 2008-as közül a sauvignon blanc és a furmint került az első két helyre, de a hárslevelű is kiváló. A nap borát a Somlói Apátsági Pince produkálta a meghökkentően komplex és tartalmas 2008-as olaszrizlinggel, amelyből sajnos nem készült annyi, hogy piacra kerülhessen, legfeljebb helyben férhetnek hozzá a szerencsések. A Hilla viszont simán elérhető, és igazán kedves. A 2007-es juhfark már majdnem teljesen elfogyott, előbb-utóbb jön a következő. A nap termelője díj legyen ezúttal Spiegelberg Istváné. Úgy emlékszem, még nem volt szerencsém a magyar–német gazda boraihoz, az első mintavétel alapján meg szeretnék velük ismerkedni mélyebben. Hibátlan sor volt mindenestül, tiszta ízű, tartalmas, okos savú, gerinces, egyenes borokkal. Nem olcsóak, de megérik a pénzüket.

Mióta itten nyilvánosságra került, hogy a Magyar Bormarketing Nonprofit Kft.-nek jelen állás szerint befellegzett, jó sokan azon morfondíroznak, hogy mi történhetett. Nem könnyű a dolgok végére járni, hiszen senki sem nyilatkozik az ügyben. Ezért azt találtam ki, alaposan összekeverem azt, ami tudok, azzal, amit erről az egészről gondolok, és írok egy jegyzetet ügyesen. Megtörtént, és mivel nagyobb közérdeklődésre tart számot a téma, nem itt publikáltam, hanem az Indexen, tessenek elolvasni. Fontos: bár a tulajdonosok közül nyilván nem mindegyik elégedett azzal, ahogyan a marketingcsapat dolgozott, a leállásban és az elpénztelenedésben tudomásom szerint ennek semmilyen szerepe nincs. Hanem ezzel szemben arról van szó, hogy a rendszerbe kódolt problémák kimutatták a foguk fehérit, elnézést a képzavarért. Az általam ismert borászok hiába küzdöttek az elején azért, hogy a forgalomba hozatali járulékot ne kelljen átfolyatni semmilyen költségvetési intézményen, céljukat nem érhették el. Ennek van meg most a böjtje. Minden más – miszerint jó programokat szervezett-e a kft., okosan gazdálkodott-e a rábízott forrásokkal és így tovább – csak ezután következik. Ami a jövőt illeti: van ok tartani attól, hogy a befizetések felett olyanok diszponálhatnak majd, akik talán kevésbé mozognak otthonosan a marketing különleges-színes világában, mint akikre eddig bízva voltak ezek a pénzek.

Eszembe sem jut, hogy a Tv2 Borkultusz c. műsorának én lennék a célcsoportja. Azt gondolom, a nézők széles tömegeinek, azoknak az embereknek, akiket egy kereskedelmi csatorna vasárnap délben elérhet – az október 11-ei nyitányt 194 ezren nézték, a legutóbbi adást 269 ezren –, nem tényfeltárásra és szakmai nüanszok gondos-alapos megvilágítására van szükségük, hanem szórakoztatásra és ismeretterjesztésre. Végső soron tehát örülök, hogy a borkultúra helyet keres a mainstream médiában. A sorozat induló részeit nem láttam, a legutóbbi vasárnapon szaladtam bele először az aktuális számba. A fentiekből adódóan eleinte elnéző rokonszenvvel figyeltem az alaposan elborbásmarcsisodott Pánczél Andrea erőfeszítéseit, és attól sem ijedtem meg, hogy Kandász Andreának – fogalmam sem volt, ki ő, utánanéztem: híres műsorvezető-riporter – vörösbort írt fel az orvos. Bár furcsának találtam, hogy Szöllősi Mihály pincéjében a termelőnek híre-hamva sincs, de Zilai Zoltán egyszerűen és érthetően mesélt alapfogalmakról, úgyhogy ez rendben volt. A vörösboros masszázsról szóló részt sem éreztem megrázónak, ám utána összeomlott minden, engem is beleértve. Jött Kandász Andrea, akitől előbb megtudtuk, Portóban szokott rá a cabernet sauvignonra, aztán lopózás közben teleköpködött egy hordót, zárásképp pedig közölte, mindennapi betevő cabernet-jét Budafokon szerzi be, az a bor legalább olyan tüzes, mint a portói. A kulmináció még hátravolt. Andreas Larsson világbajnok sommelier dicsérgette a magyar borokat, és megkóstolt egy villányi cabernet-t. Mondott róla mindenfélét, hogy pontosan mit, nem tudni. Egyik mondata fordításaként ugyanis magyarul ez hangzott el: fekete cseresznyehordóban érlelték. Nem hittem a fülemnek, megnéztem a kontroll végett a videón, 23:07-ig kell előremenni. Ha már bulváros könnyedség, én a magyar Decantert sem utáltam visszakézből, ma pláne nem ellenszenvezek vele. De ők is így kezdték, az első számok tele voltak apró butaságokkal. Azt hiszem, az ilyesmire a borkultuszosoknak is illene figyelniük, ehhez kívánok erőt, egészséget, alaposabb felkészültséget. Törzsolvasóimat meg sok szeretettel intem óvatosságra, ha netán tévézhetnékjük támad.

Az mindig komoly kérdés, helyes-e olyan borokról írni, amelyekhez a publikum nem nagyon juthat hozzá. Hiszen nemcsak, hogy nem forgalmi tételek, a borász pincéjében sincs belőlük sok. A válasz szerintem igen, azért, mert fontos felhívni a figyelmet érdekes emberek érdekes kísérleteire. A hosszúhetényi Szabó Zoltánt remek 2006-os rajnai rizlingje okán ismerte meg a fogyasztó, kadarkáját, cirfandliját is megvásárolhatják, akik nemcsak a legismertebb kereskedők üzleteit ismerik. A Régi Magyarországot viszont legfeljebb a termelő pincéjében kóstolhatják meg a bortúrázók. Szabó a bor- és szőlőtörténelem lelkes kutatója, aki Szentesi Józsefhez hasonlóan arra is kíváncsi, mit mutatnak a régi magyar fajták a gyakorlatban. Éppen ezért jó néhányukból telepített egy-két sort, 2008-ban szüretelhetett ilyesmit először. Tervei szerint a jövőben külön-külön mutatná be őket, az első évjáratokban azonban már csak a csekély mennyiség miatt is a házasítást választotta. Ezt a bort hét fajta alkotja: járdovány (más néven pécsi tökös), zöldszilváni, hólyagos furmint, sárfehér, alanttermő, pozsonyi fehér, szerémi zöld. A bort nem kezelték készre, szűrés és derítés nem volt, csak két fejtés. Ehhez képest abszolút tiszta világos aranyszín, határozott illatok, ismeretlen, gyümölcsös-vegetális-köves jegyekkel. Közepes test, menet közben nyíló friss zamatok. Lenyeléskor némi disszonáns kesernye, amely az újabb kortyok alkalmából diszkrétebbé válik. Szép savak, jó strukrúra. Különleges, sajátos karakterű bor. Egyelőre 5 pont. Száz-egynéhány liter volt belőle, az aszály miatt a 2009-esből sem készül több. Egyelőre nem csapnak le rá a multik, kuriózum és kultúrmisszió marad, amit rokonszenvvel muszáj figyelni.

Szombat délelőtt szakmai szimpóziumot moderáltam Neszmélyen, a minőségről, a minőség ellenőrzéséről és a teendőkről volt szó, arra futott ki a dolog végül, hogy a számtalan szakmai szervezetnek össze kellene fognia és együtt kellene működnie, sőt valami közös egységet sem lenne butaság létrehozniuk. Úgy érzékelem, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa, amelynek főtitkára, Horváth Csaba egyébként okos és lendületes előadást tartott, szívesen felvállalná ezt a szerepkört, ha kellőképp megerősítenék az összes értelemben. Mások ellenben – miként az a Pannon Bormíves Céh múlt heti állásfoglalásában is olvasható volt – önálló bortestület létrehozását tartanák üdvözítőnek. Az a benyomásom, hogy most tényleg van esély arra, hogy a gondok felismerése és a diagnózis felállítása után – ez az elmúlt húsz, de legalábbis tíz évben sem okozott nehézséget – tényleg sor kerüljön bizonyos fontos lépésekre. Csak hát ütni kell a vasat folyamatosan és szakadatlanul, szünnap sincs, mert akkor lehet kezdeni elölről. A sok szó és mondat után borokkal oldottuk a feszültséget, 12 termelő mutatott be egy-egy 2009-est, nem újbort, hanem új bort, voltak köztük egészen ígéretesek is: a legkellemesebb meglepetést a Feind Pince olaszrzlingje okozta, a privát dobogómra a St. Andrea sauvignon blanc-ja és Légli Ottó majdani szőlőskislaki chardonnay-ja fért még fel. Remeknek találtam a házigazda Hilltop sauvignon blanc-ját, valamint a Nyakas Pince már forgalomban lévő rizlingszilvániját is. Feltétlen említésre méltó volt még a Pannonhalmi Apátság traminije és a Tornai Pince Grófi juhfarkjának masszív alapanyaga. A Melegeshegyen közben zajlott a Fehér csillagok c. rendezvény, szép nagy sátorban, hangos rock and roll mellett. Sokáig nem maradhattam, Gál Lajos és Miklós Csaba sorát kóstoltam végig. Köztudomású, hogy az olaszrajongóknak okvetlen számolniuk kell az egri termelő egerszólátijaival, az alapok is rendben vannak, a Tagi és a Tóbérc pedig a csúcsokra kívánkozik. A Csoda nevezetű ezerjója okán nemrég magasra emelt móri gazda borairól annyit: mindegyik hibátlan és érdekes, a királyleánykával és a zöldveltelinivel éppúgy muszáj lesz behatóan megismerkednem előbb-utóbb, mint a chardonnay-val.

Szóltam előre, hároméves születésnapját fogja ünnepelni nov. 14-én a Terroir Club borkereskedés, megtörtént, tematikus ültetett kóstolókat szerveztek az alkalom örömére, a Helyi fajták a Kárpát-medencében c. programot választottam. Az ember nem minden nap kóstol bakatort, csókaszőlőt és Kaló Imrét. Tíz tétel került a publikum poharaiba, szervezési amáliák miatt Maurer Oszkár kadarkája kimaradt. Épp Maurerrel kezdtünk, a roppant szimpatikus termelő életét és munkásságát ebből a bejegyzésből lehet jobban megismerni. Egyszer már találkoztam a dolgaival én is, tiszta ízű, karakán borokra emlékszem. A szombat estiek – szerémi zöld és bakator 2008-ból, kövidinka 2007-ből – nem ilyenek voltak. Hanem masszívak, cseresek, savasak, nem túl bonyolultak. A Cotar vagy a Radikon nehezen értelmezhető termékeire emlékeztettek. Érdekes, hogy illatuk kitisztult idővel, ám színesebbé egyikük sem vált. Szentesi József három bort hozott, ugrottunk nagyot, legalábbis a két fehérrel. A számomra eddig ismeretlen vörös dinka – 2008-as évjárat –, amely neve ellenére fehér, a sor legszebbjének bizonyult: füstös-köves, finom illat, egyenes ízek, friss zamatok. A tíz-egynéhány grammos zengő is bejött tökéletes egyensúlyával. Az egyetlen veres, a 2006-os csókaszőlő ellenben nem tetszett, harcias savai elrontották a végét. Két furmint-hárslevelű házasítással folytattuk, a miniversenyt Pók Tamás Pajdosa nyerte Bott Juditék Bott-borával szemben. Az egri termelő hasábjaimon már röviden elmesélte, hogyan alakították ezt a 2008-as bort a véletlenek olyanná, amilyen lett. A hosszú héjon erjesztés nem butította le és nem vadította el, komplex illatát gazdag ízek teszik teljessé, cseressége nem domináns, zamatossága figyelemre méltó. Két sok éven át hordóban érlelt Kaló-leánykával zártunk. Csodák nincsenek, jegyeztem fel a 2004-es orr- és szájpróbája után, hogy a 2001-es okán az jusson eszembe, lehet, hogy mégis vannak. Ez a nyolcéves bor ebből a nem különösebben nagyra tartott fajtából meghökkentően intenzívnek, izgalmasnak és lendületesnek mutatkozott. Neki is köszönhetően könnyebb volt levonni az előre remélt dupla tanulságot. Egyfelől, olyan szőlő nincs, amiből ne lehetne kiváló bort készíteni. Másfelől, nem kevés olyan szőlőnk van, amiből érdemes minden értelemben magyar bort csinálni. Hát így.

Újabb alföldi termelőt fedeztem fel, történetesen a Szent István Borszaküzletben. A Bp. XIII. kerületi kereskedés igyekszik kisebb, ismeretlen neveket is felkarolni, így került a választékába a keceli központú Öreghegy Szőlőbirtok Termelői Csoport néhány bora, amelyek ez idő szerint nem sokkal ezer forint alatt kaphatók. Az Öreghegy éppen nem kicsi, bevezetettsége viszont meglehetősen szerénynek mondható. Az a hátcímkéről is kiderül, hogy néhány évvel ezelőtt alapította a céget 104 család, azt írják, modern feldolgozót építettek, korszerűen termelnek és borászkodnak. Igyekeztem további információkat is felkutatni, mely tevékenységem során érdekes ellentmondásra bukkantam: egy márciusi újságcikk szerint például a mindössze 22 éves Dubai Éva a vállalkozás főborásza, egy augusztusiban ellenben az áll, hogy a 60 esztendős Lapid László. Persze időközben változhatott is a helyzet. Lapid azt mondja az imént linkelt szövegben, hogy legnépszerűbb boraik karátból, királyleánykából és kunleányból készülnek. Én pont utóbbiból vásároltam egy palackkal. Az internet azt állítja, a kunleányt vitis amurensisből és afuz aliból nemesítették 1960-ban, a hozama bizonyára nem volt alacsony, hiszen több mint 1500 hektáron zöldellt fénykorában. Mióta azonban bort iszom, nem láttam ilyesmit a polcokon, igaz, legeslegalulra nem nézek. Az Öreghegy 2008-as kunleányának tájbor a besorolása, származási helyet nem láttam az üvegen. Áttetsző halványsárga szín, tiszta illat. A gyümölcsök nem tengenek túl benne, inkább növényi jegyekkel operál, de rokonszenvesen. A korty sem rossz, bár a savak valamivel izgágábbak a kelleténél. A lecsengés kicsit megbillenti, valami bizonytalan kesernyésség okoz disszonanciát. Ezzel együtt érdemes vetni rá egy pillantást. 3,5-et is kaphatna, ha lenne ilyen itt, de nincs, ezért be kell érnie a 3 ponttal. Mindazonáltal könnyen lehet, hogy megnézek valami mást is a pincészettől.

A mindenféle díjakkal elvi alapon nem foglalkozom sokat, a borversenyeredmények sem igazán érdekelnek, az év pincészete és az év bortermelője elismerésekkel kapcsolatos hírekre mégis felkapom a fejem. Reflexből. Bizonyára azért, mert a 90-es évek közepén, amikor szisztematikusan inni kezdtem, ezeknek a díjaknak még volt súlyuk. Szepsy Istvánról pl. azt mondták, azért kapta meg az év bortermelőjét az ildomosnál később, mert nem bírta volna borral a megnövekvő érdeklődést. Ez ma butaságnak tűnik, de volt benne valami. 2009 és 1991 között azonban nagyobb a különbség, mint a közben eltelt tizennyolc év, ha értik, hogyan gondolom. Egy rövid bejegyzést mindazonáltal megér a bejelentés, mely szerint az idén a következő termelők közül kerül ki a Magyar Bor Akadémia kiválasztottja: Gálné Dignisz Éva, Légli Ottó, Lőrincz György, Szöllősi Mihály, Vida Péter. Két és fél esélyest látok a névsorban. A blogom indulása óta eltelt szűk fél év alatt az ötös három tagjának termékeiről írtam érdemben, Szöllősi Mihályról az év pincészete díj odaítélésekor tettem említést. Azt feltételezem, a neszmélyi termelő aligha duplázhat néhány hónapon belül. A szigetcsépi Gál Pincészet – rajnai rizlingjük finom volt, bár nem átütő – először bukkant fel, ennél több örömben nemigen részesülhet máris. Vida Péter a 90-es évek második felében abszolút kedvenc szekszárdim volt, azóta kicsit kikerült a látókörömből, pont igyekszem odafigyelni rá jobban. A két favoritom Légli Ottó és Lőrincz György. Egyiknek és másiknak is négy tagje volt eddig hasábjaimon, Légli átlaga magasabb 2007-es fehérjeinek hála. Mondjuk ő már akkor megérdemelte volna a hozsannát az akadémiától, amikor Garamvári Vencel futott be helyette. Azóta Konyári János is felemeltetett, ami némiképp rontja sanszait, javítja Lőrinczéit. De mindegy: bármelyikük győzzön, meg fogom süvegelni, sőt Vida sikere esetén sem fogok búsulni. Lesz amúgy saját toplistám is, néhány nappal az akadémiai döntés előtt szeretném publikálni. Az akadémia győztesei az utolsó három évben: 2006 – Garamvári Vencel, 2007 – Frittmann János, 2008 – Konyári János. Az én sikerembereim: 2006 – Demeter Zoltán, 2007 – Légli Ottó, 2008 – Konyári János. Folytatása következik.

Már másodszor népszerűsítek neszmélyi programot. Az augusztusi borünnepre nem tudtam elmenni, a november 14-én esedékes Fehér Csillagokon viszont muszáj ott lennem. Nemcsak a kóstoltató pincék miatt, hanem azért is, mert rendeznek mellesleg egy szakmai szimpóziumot is, szombat délelőtt, minőség-ellenőrzésről, etikáról és a helyzetről általában, neves előadókkal. A házigazda Kamocsay Ákos, a Hilltop főborásza lesz, a moderátor meg én. Utána minden jel szerint fogyasztunk. A Fehér Csillagokon elvben 22 borászat mutatja meg a címben jelzett színű termékeit, néhány név borbarát-csalogatásképpen: Maurus, Miklós Csaba, St. Andrea, Pannonhalmi Apátsági Pince, Légli Ottó, Konyári János, Oremus, Royal Tokaji, Tornai Pince; elnézést azoktól, akiket nem említettem hirtelen. A szombat amúgy sűrűnek ígérkezik, aznap ünnepli harmadik születésnapját a Terroir Club a Festetics Palotában, ültetett kóstolókkal, hatra vissza kell érnem. Lehet, hogy nincs már hely, de linkelem a tudnivalókat, lejjebb kell gördülni az oldalon, hátha mégis. És ezúton hívom fel a figyelmet a Somlói Tavasz rendezvényére újfent, amely erősen közelít.

A gyöngyöstarjáni Németh Attila fontos termelő, a mátraaljai borászkodás jelentős alakjává nőtte ki magát ügyesen ő. Sokan nem tudják, az ország második legnagyobb borvidéke terül el Gyöngyös közelében, hivatalosan több mint 7800 hektáron, éspedig azért nem tudják, mert kevés a húzónév arrafelé. A kezdetek kezdetén Szőke Mátyás robbant be az élmezőnybe, sokáig roppant megbízhatónak számított a Szőlőskert Rt., ám aztán egy ideig nem jöttek meggyőző újak, a régiek meg kikeveredtek a fősodorból. Az utóbbi időben mintha a kézműveskedés melegágya lenne a Mátra, Németh Attila volt az úttörő, alkot a nyomában a többi tőkés társ, Losonci Bálint, Karner Gábor, Szecskő Tamás. Kicsik egytől egyig, de nevük jól cseng a köménymagos fülekben. Ehhez elsősorban jó borok kellenek. Németh Attila rendelkezik ilyenekkel. Ha máshol nem, a borfesztiválon mindig végigkóstolom a szortimentet, az ő standjánál szoktam megállni először, útba esik jövet-menet. Aztán van, ami tetszik, van, ami annál is jobban, van, ami nem annyira. Szeptemberben az aktuális fehér Concubina lett toplistás, már akkor éreztem, a syrah-val is érdemes mélyebben megismerkednem. Az Alkeszen volt a minap kisebb vita arról, lehet-e jó syrah-t készíteni Magyarországon, nem értettem, miért ne lehetne. A 2006-os Barnatanya az ékes bizonyítékok közé tartozik. Németh Attila azt mondja, érthető, jól iható vörösöket szeretne készíteni. Csillogó rubinszín, intenzív illat, nemcsak az orrot, már-már a teret is betölti finom gyümölcsösségével, enyhe borsosságával-fűszerességével. Közepes test, élénkség, vibrálás, könnyedség, lendület, tisztaság, a 14-es alkohol eltűnik, a savérzét árnyalattal élénkebb a kelleténél, de bőven nem savanyít. Lecsengése ízesen fűszeres. Gömbölyű 6 pont, árértékben is helyén van.

Malatinszky Csaba elsősorban tartalmas, elegáns és drága vörösborairól ismert. A 2003-as szűretlen cabernet franc nagyon szép pályát futott be, többször is volt alkalmam kóstolni, a műfaj legszebbjei közé sorolom. A 2006-os már kétszer is méltó utódnak sejlett, ám legutóbb messze nem adott annyit, amennyitől lelkesnek kellene lennem. De nem is ezekről van most szó. A szortiment akkor van rendben, ha az alapoknál is magas a színvonal, gyakori téma ez mostanában. Ahogy arról sem először írok, hogy olcsó és meggyőző vöröset milyen nehéz vadászni a hazai felhozatalból. Malatinszky egyszer már meglepett a módfelett nívós Tenkessel – nemcsak engem, mást is –, az idei borfesztiválon pedig másodszor is hasonlóképp cselekedett. Nem voltam rest az Illatos néven piacra vitt villányi vöröset is felvenni a napi toplistámra, majd vásároltam belőle egy palackkal hozzávetőleg ezer forintért, hogy mélyebb vizsgálatnak vethessem alá érzékszervileg. Úgy tudtam, kadarkából és turánból házasították, más meg azt állította, portugieserből és kékfrankosból, a címke nem árul el semmit az összetételéről. Nem is ez a fontos. Szép mély szín, elsőre fűszeres és csipetnyit animális illat. Sűrűbb és férfiasabb, mint amire emlékeztem, kevésbé színes, de komolyabb bort ígér. Tiszta ízek, majdhogynem közepes test, észrevehető tannin, száraz, egészséges lecsengés. A gyümölcsöket sem nélkülözi, rendezett, egyben van. Izmos 4 pont. Ha éppen ilyenek az ún. cash-flow veresek, az jó.