Albert gazda

Azt már többször mondtam, hogy szerintem a Heimann família viszi a Szekszárdi borvidék legizgalmasabb pincéinek egyikét. Nem a kitaposott ösvényeket tapossák tovább, keresnek és kutatnak is, több izgalmas fajtát telepítettek, a viognier fehérben már rég piacon van, eljött az idő, hogy a sagrantinót is bemutassák a kedves fogyasztóknak, előbb-utóbb érkezik a tannat. A sagrantino első körben nem szólóban, hanem cabernet franc-nal házasítva került palackba, egyfajta stílusgyakorlat tehát ez a Franciscus néven elérhető bor is. A sagrantino Umbriából származik, a szakirodalom állítja, erőteljes, cseresznyés ízű bort ad, attól tartok, még nem ittam ilyet, hacsak a Heimann-pincében tavaly ősszel abszolvált hordókóstolást nem számítjuk. A Franciscusban kétharmadnyi a talján szőlő borának aránya, a maradék a jól bevált franc. Ára nem horribilis, de ennyi pénzért azért helyénvaló mutatnia valamit. Mélyvörös szín, a feketétől távol, rubintos villanásokkal, gyönyörű. Első illata finom és rendezett, aszalt meggyes, éppcsak fűszeres, elegánsan hordós, végtelenül tiszta. Később messziről csonthéjas árnyalatok is felütik fejüket. Szájban elég nagy, de nem nyomasztóan az, koncentrált és erőteljes, a 15-ös alkohol eltűnik benne. Savai életteliek, tanninja fiatal, lecsengése száraz. A részletek nem vibrálnak úgy, ahogyan szeretném, talán pihennie kell keveset. Ami a legjobb benne, az a hibátlan elegancia, nem is annyira színvonalában, inkább karakterében hozza a mediterrán kifinomultságot. Valamiért ez a portugál jutott eszembe róla. Egyelőre harcolnia kell a 7 pontért, de szép jövőt remélek neki.

Nagyon örül az év bortermelője díjnak Lőrincz György. Az egerszalóki gazda úgy érzi, a jelenlegi helyzetben az egész Egri borvidéknek hoz hasznot az elismerés, amely újraélesztheti a régió jó hírét. "Ezekben a napokban gyorsan lemerül a telefonom akkumulátora" – utalt arra, hogy sokan hívják és küldenek gratuláló üzeneteket. Lőrincz György most Lengyelországban van, mert nemcsak itthon tüntették ki, év bora díjat is nyert a Wyno magazin ítészeitől. A Merengő vörösben, az Örökké fehérben küzdött a dobogó tetejéért, első helyet végül a rozé szerzett. (Zárójeles érdekesség: Lőrincz ugyanott 2006-ban az év emberévé emeltetett.) A borász tájékoztatása szerint kiváló eredményeket értek el Lengyelországban a Frittmann testvérek, a Dobogó és az Oremus termékei is. Elmondta, rengeteg megkeresést kap, a díjkiosztás előtt is sűrűn hívták bemutatókra, vacsorákra, ez bizonyára fokozódik még. Igyekszik a kéréseknek eleget tenni, közben pedig abban bízik, marad ideje lemenni a pincéjébe, nem megfeledkezni a teendőkről, hiszen az újabb borok nélkül nincs jövő. A 2009-es évjárat egyelőre elképesztően jónak tűnik, érett, koncentrált szőlőből tömör, szép struktúrájú borok születtek. A termelő arra készül, hogy újragondolja a választékot. "A mostani huszonvalahány tételből a szortiment letisztítása után tizenöt-tizenhat marad" – számolgatott. "Mindent szerettünk volna megmutatni, elvitt bennünket a lendület, de rájöttünk, alkalmazkodnunk kell a fogyasztók elvárásaihoz" – magyarázta. Az emberek egy része elvesztette a fonalat, nem tud eligazodni, nehezen választ. Ezért azok a dűlők maradnak meg önállóan, amelyeket feltétlenül érdemes komolyan gondolni. A Hangács a bikavérrel, a Boldogságos fehérben, a Kovászó a chardonnayval, a Kis-Eged, a Ferenchegy pinot noirral. Ezek mellett négy birtokbor helye fix, ezek: Merengő, Áldás, Örökké, Napbor. Hamarosan belép a képbe a Nagy-Eged, a 8,5 hektáros grand cru, furminttal, chardonnay-val, egyebekkel. Kadarkát is telepítettek fent, a fajta borát nagy szeretettel fogadta a közönség a Magyalosról, érdemes tovább ismerkedni vele. "Sokat tanultam az elmúlt néhány évben – mondta folytatódó útkereséseiről Lőrincz György –, ezzel kell telniük a következő évtizedeknek is."

A Pannonhalma-Sokoróaljai borvidék jó sokáig a legfehérebb foltok közé tartozott, legalábbis az én térképemen. Az első színeket a Pannonhalmi Apátsági Pince festette fel a képre, az igényes vállalkozás érdemei elvitathatatlanok. Az utóbbi időben mások is kezdenek felbukkanni a piacon, a Prisztóka Tibor vezette Szél Fiai Fogadó és Cellárium borai néhány éve nagy lendülettel és meglehetős sikerrel követeltek maguknak helyet terroirista barátaim poharaiban. Önkritikusan be kell vallanom, nekem még mindig nem sikerült találkoznom velük. Egy másik borászattal ezzel szemben igen: a Vaszari László-féle Pannon Borház – székhelye: Écs – nevét mostanában több rendezvény kiállítólistáján is felfedeztem, és az is kiderült, bizonyos Bp. Balzac utcai kereskedés közreműködésével némely termékei könnyedén elérhetők. Közbevetőleg: az olvasó már évekkel ezelőtt igyekezett felkelteni az érdeklődésemet – második komment –, de sajnos kudarcot vallott, utólag is elnézést. A pince honlapja nagyjából informatív, úgyhogy részletes bemutatásától el is tekintetének, tessenek kattintani. Az e bejegyzés tárgyát képező 2007-es chardonnay barrique érlelést és kissé kaotikus címkét kapott. Halvány aranyszín, tükrös csillogás, karakteres illat. Amelyben azonban nem a fajta és nem is a hordó játssza a vezető szerepet, hanem a szép, minerális-mézes érettség. Valamiért egészen konkrétan Tóth Sándor korosabb tételei jutottak eszembe róla. Sűrű, telt, erőteljes bor, 15,5-es alkoholja határozottan jelen van, részint éget kicsit, részint komoly édesérzetet ad. Savai izmosak és harciasak. Nem durvák, nem disszonánsak, de nem is mértéktartóak. Mintha mindenből több lenne benne az elegendőnél, emiatt aztán nem emelkedhet a pannon klasszisok közé. Talán 6 pont, szűken.

Doszpod László bor-, fűszer és egyébkereskedő, aki régi ismerősöm, néhány évvel ezelőtt kitalált egy Prestige Reserve nevű projektet, amelynek lényege szerint független zsűri választotta volna ki a legjobb magyar borokat a legjobbak közül. A pontos részletekre már nem emlékszem, nem is mélyednék el bennük, nehogy butaságokat állítsak. A kezdeményezés a pillanatnyilag szünetelő Tonella bormagazin közreműködésével szökkent szárba, idén is megkóstoltak öten vagy száz bort jó nevű termelőktől, a finomak kaptak matricát, a legfinomabb háromszor három elhódította a kissé ijesztő nevű Trium Vinatus Kupát. Utóbbiak tiszteletére rendeztek gálavacsorát pénteken, a győztes termelők mellett meghívtak engem is, jól tették. A három fehér: Patricius Furmint 2008, Bolyki Meta Thema 2007, Szepsy Furmint 2007. A Patricius masszívabbnak, ásványosabbnak tűnt, mint a korábbi évjáratok, ezzel együtt csúszott szépen. Meglepődtem, amikor megtudtam, mindössze ötöde érett fában. Bolyki János latin nevű hárslevelűinek korábbi két évjárata különféleképpen nyűgözött le. A 2005-öst szárazon, a 2006-ost édesen szerettem, nagyon. A 2007-es megint más: olyan, amilyennek az ideális száraz szamorodnit képzelné el az ember. Késői szüretes illatok, masszív struktúra, izmos savak, cseres komplexitás. Szepsy István birtokfurmintjában gyönyörű mineralitás viszi a prímet, a gyümölcsök sem hiányoznak, ízében kicsi kesernye is játszik. Kiváló bor, talán különb lesz a remek 2006-osnál. A vörösök: Gere Tamás és Zsolt Aureus 2007, Günzer Tamás Ördögárok Merlot 2007, Takler Cabernet Sauvignon Válogatás 2007. Gere Tamásék és Taklerék azt hozták, amit szoktak. Előbbi sok kemény tannint és koncentrációt, utóbbi rengeteg alkoholt, krémes összetettséget. Günzer Tamás merlot-ja mutatta a középutat. Sűrű és komplex bor lett az Ördögárok-dűlő terméséből. Mind a hárommal érdemes lenne egy-két év múltán ismét összefutni. Édesek: Szepsy Szamorodni 2006, Béres 6 Puttonyos Aszú 2005, Tokajicum 6 Puttonyos Aszú 2005. Váratlan vagy sem: a különversenyt nálam vitán felül a szamorodni nyerte. Ez a 2006-os történetesen olyan, mint a híres 2003-as volt fénykorában. Főként illatában, amelyben tökéletes harmóniában játszadoznak a kövek, a késői szüretes gyümölcsök és virágok, a botritiszes árnyalatok. Szájban kevésbé rétegzett és izgalmas, de csak az emlékekhez és a várakozásokhoz képest, az erős 8 pont a minimum. A Béres-aszú kedves volt, a Tokajicum karakteres, ám ebben a kontextusban nem villoghattak.

Bármelyikük győzzön, meg fogom süvegelni, írtam november 13-án, akkor, amikor kiderült, kiket raktak be az idén az év bortermelője cím várományosai közé. Mindez nem az ötös valamennyi tagjára, hanem Légli Ottóra és Lőrincz Györgyre vonatkozott, igaz, a szekszárdi Vida Péter sikere esetén sem szomorkodtam volna. A Magyar Bor Akadémia pénteki bejelentése szerint a díjat 2009-ben a St. Andrea Szőlőbirtok főborász-résztulajdonosa nyerte, úgyhogy nincs más hátra, mint süvegelni. Az elismerés, akárcsak tavaly vagy azelőtt – 2008-ban Konyári János, 2007-ben Frittmann János nyert –, abszolút jó helyre került. Lőrincz Györgyöt az ezredforduló környékén ismertem meg, akkoriban még az Egervin alkalmazásában állt, ott jegyzett nevével jó ivású, finom borokat, mígnem csakhamar felpörgött a családi vállalkozás. Az első igazán jelentős St. Andrea-élményem a 2000-es Merengő volt, amely azonban akkor még nem bikavért jelentett; a pince cabernet franc-ja jött ki ezen a néven a háromnullás évjáratból, vettem belőle kartonnal, az ilyesmi ritka nálam. A szép élmények csőstül érkeztek aztán Egerszalókról: bajnok olaszrizling, fahordós rozé, burgundi merlot, újabb Merengők, válogatott kékfrankosok, és annyi minden, hogy nem fogom felsorolni. Egy szó mint száz: kívánok további munkasikereket a borásznak, tartalmakat a fogyasztónak, ezeknél úgy sincs semmi fontosabb.

Volt otthonom, a Művelt Alkoholista az utóbbi szavazások kudarca után sem adta fel, eltökélte, 2009-ben is választat év bortermelőjét a kedves emberekkel, ehhez fontos reformokat hajtott végre. Nem ilyen-olyan szavazógépeket alkalmazott ezúttal, hanem kérdőívet küldött a több tucatnyi törzsolvasónak, és arra kérte őket, mondjanak valamit öt kategóriában. Én is kaptam ilyet, válaszoltam, ötvenen szintén ezt tették, az eredmények közt itt mélyedhetnek el. Annyi következtetés talán levonható, hogy konkrét személyek nem nagyon emelkednek ki mostanában a mezőnyből. Cserébe széles a merítés, sok a jó bor, sok műfajban, és ez mindenképpen örvendetes. És akkor nevesítem a sajátjaimat. Az év bortermelőjének a Sauska Pincészetet jelöltem. Szóba jött még: Légli Ottó, Szepsy István, Bárdos Sarolta (Tokaj Nobilis), Heimann Zoltán, Várszegi György (Tornai Pince), Lőrincz György és sokan mások. Mindannyian élményteli borokat tettek le az asztalomra az idén is. Az ország legújvilágibb borászatát végül azért választottam, mert alaposan megmozgatta Villányt. Tudom, sokak szemében szálka a munkásságuk, az én értékrendemben viszont csak a minőség számít. Ha tökéletes a technológia, az nem bűn, hanem erény. Meglátjuk, később mennyire figyelnek majd oda a részletekre. Az év fehérbora nem volt kérdéses, kizárólag Légli Ottó 2007-es Banyászó Olaszrizlingje nyerhetett. Stabil 7 pont, roppant kedvező áron. Rengeteg fogyott belőle, a készlet felét alighanem a sokszor emlegetett V. Prof itta meg, igyekeztem segíteni neki. Találkoztam nyolcpontosabbakkal is, de nemcsak az számít, amint látszik. Az év vörösbora: 2HA Szőlőbirtok Tabunello 2007. Nagy felfedezett a kis Szent György-hegyi birtok, rácsodálkoztam alaposan. A kontrollpalack is megvolt, örömmel ittam, kár, hogy nincs több belőle. Kiváló Sauska-borok, a még 2008 végén piacra került Heimann Barbár és Konyári Páva, meg persze Gere Attila legjobb darabjai előtt futott be. Az év édes bora: Oremus Tokaji 6 puttonyos Aszú 2002. Az utóbbi időben valamiért sokkal kevesebb édesben mélyedtem el kellő alapossággal, jövőre igyekszem okosabban csinálni. Az Oremus-aszúk régi kedvenceim, ünnep, ha bonthatok belőlük. Az év legjobb ár-érték arányú bora: Tokaj Nobilis Csirke-mál Furmint 2008. Bárdos Saroltáék furmintjai mindig kedvesebbek, mint a nagy formátumú és szigorú hegyaljaiak általában, ez a tartályos darab különösen az. Minden este szívesen bontanám, az havonta annyi, mint harmincszor kétezer. Annyira nem kevés, mégis megérné. Szentesi Öcsije, az Ikon Chardonnay, a St. Andrea Kutyafáját fehér, a Szeremley Muscat Ottonel is a spicc közelében járt. Egyelőre ennyit, a december hátralévő részében összeállítom a saját listáimat egyenként is.

Verona is egy izgalmas borvidék Olaszországban, amelyről sokkal kevesebbet tudunk a kelleténél. Nem Piemont és pláne nem Toscana ez, pedig-pedig. Rettentő sok élményt magam sem tudok összegereblyézni, noha az Allegrini munkásságával például még valamikor az ősidőkben megismerkedtem futólag. Egyszer aztán szortimentjük legjavát is megízleltem, és gyorsan beleszerettem az Amaronéba. Az Amarone della Valpolicellához szárítanak egyet a későn szüretelt, válogatott szőlőn, hogy alkoholja mellett egyéb beltartalmi értékei is hadd emelkedjenek. Az eredményt el lehet képzelni. Illetve éppenhogy nem lehet, úgyhogy muszáj megkóstolni, ha úgy adódik. Nem olcsó mulatság az ilyen, a Tenuta Sant'Antonio Amarone Della Valpolicella Campo Dei Gigli 2004 – hát a teljes neve sehogy sem fért ki a címben, minden érintettől elnézést kérek – 50 euró alatt nem nagyon férhető hozzá a világpiacon, a tárgyalt palack Triesztből érkezett, pontosan mennyiért, nem tudom. A Sant' Antonio jó kis családi pince, az utóbbi időben szalad a szekér, a 2005-ös hárompoharas és ötfürtös is volt, de ettől a 2004-estől sem sajnálták a magas pontszámokat a nemzetközi borszakirodalom nagyjai. Hogy miből és hogyan készült, arról minden információ megtalálható itten. Igaz, valamiért még a 2003-ast mutatja be a borászat honlapja, de sok különbség aligha van. Mélyvörös, csillogó szín, áradó, érett illatok. Aszalt gyümölcsök, finom kávé, csokoládé, mintha kis mentol frissítené. Hatalmas test, rengeteg krémesség, meglepően élénk savak. Szélesen hömpölyög, haraphatóan gazdag, tanninja szép, hosszan, szárazan búcsúzik. Sokkal kevésbé édes, mint a minap bemutatott, vele párban futott Chateauneuf-du-Pape. Az alkohol csipked azért, biccen miatta az egyensúly. Ezzel együtt komplex és izgalmas, ötéves korához képest bőven felfelé tart. A francia ott és akkor jobban tetszett, ezért erős 7 pontot kap ez most.

A burgundi chardonnay elvben a világ legjobb száraz fehérbora, kár, hogy a legjavát nem annyira sima ügy megfizetni, mint hozzájuk képest az osztrák vagy a német toprizlingeket. Montrachet-t vagy Batard-Montrachet-t például még soha nem ittam, de biztosan összejön legalább egyszer az életben. Meursault-hoz és Chablis-hoz persze volt már szerencsém, végső soron ezekkel is érdemes próbálkozni, ha okosan épp a megfelelő palackhoz nyúl az ember, az izgalmak garantáltak. Chablis kicsit más, mint a Cote d'Or, kevésbé gazdag, viszont annál minerálisabb és karakteresebb borok teremnek ott. William Fevre a toptermelők egyike, Grand Cru minősítésű területei is vannak. Érdekes módon neki épphogy több borát is magamhoz vehettem az elmúlt években. A Valmur Grand Cru valamikor az ősidőkben nagyon tetszett, a 2004-es Les Clos Grand Cru nemrégiben kevésbé, a 2006-os préselt dugós Chablis ismét csak nem volt rossz. A Montmains Premier Cru – Bourgogne-ban a Grand a magasabb kategória, Chablis-ban ilyenből csak hét van, 1er-ből negyven –, Hugh Johnson szerint azon belül a jobbak közé tartozik, de ez nem biztos. Világos szín, elsőre zárt illat. Aztán mindenekelőtt ásványos, teás, gyógynövényes, továbbra sem árad. Szájban viszonylag komoly test, kevés kanyar, rengeteg tisztaság. Szikár és markáns. Savai nincsenek kevesen, de okosak, színvonalasak. Búcsúja hosszú, azonban nem színes. Összességében is inkább koncentrált, mint komplex és rétegzett. Nem keveset gondolkodtam, hogy 6 pont, vagy netán eggyel több. A képzett kolléga már megint hasonlóan látta.

A debrői hárslevelű olyan, mint az egri bikavér, csak kicsiben. A név jól cseng a Kádár-korban szocializálódott fogyasztó fülében, de a bor, amely a piacon van, ritkán jó. Elég fura pl., hogy guglizásnál elsők között jelenik meg egy olyan, 2007-ben kelt találat, amely szerint "a debrői hárslevelű félédes, minőségi fehérbor, az egri borvidék egyik legismertebb fehérbora". A minőség és a presztízs növelésében az eredetvédelmi elképzelések sem sokat segítettek, egyelőre messze vagyunk attól, hogy izgalmas tételek sora árassza el a piacot. Innen nézvést úgy tűnik, az aldebrői székhelyű Tóth és Tóth Borászat az úttörők prominense. Tóthék választékának legszebb darabjait a Wineworld jóvoltából ismerheti a fővárosi borbarát. A pincéről viszonylag sokat megtudhat az érdeklődő az internetes világhálóról, bár az átalakulófélben lévő honlapról nem lehet továbblépni, fagyaszt, de a cache segít. Tóthék kimérve és palackozva is értékesítenek, a hárslevelű meg külön fejezetet érdemel. A 2007-es alapján megérdemli. Ebben az évjáratban a bor száraz lett, 14-es alkoholt erjedt. Színe halványsárga, illata mézes, palacbukés, virágos, megállapodott, elismerésre érdemes. Szájban is zamatos és tartalmas, teste tisztességes, egyben van, karaktere markáns, a gyümölcsös édesérzetet emberes savak ellenpontozzák. Kár, hogy a szellőzés nem színesíti, hanem keményíti. Búcsújában kevésbé szórakoztató a kelleténél. Az 5 pontot eléri, 1400 forintos árához képest ez igazán dicséretes.

Majdnem három év eltelt azóta, hogy egy grandiózus kóstoló okán a világ legnagyszerűbb és legnépszerűbb borvidékeinek egyikeként emlegettem Chateauneuf-du-Pape-ot, és megjegyeztem, éppen kapaszkodik vissza a csúcsok csúcsára. Hát azóta fent van, le sem lehetne lőni onnét. A legszebb borai rendszeres szereplői a legismertebb toplistáknak amúgy is, a 2007-es évjárat meg pláne zseniális volt, miáltal Robert Parkerről is kiderült, semmit sem szeret inkább, mint ezeket a dél-rhone-i remekeket. Ennek egy hátulütője biztosan van: ha Parker ilyet szól, emelkednek az árak. Amikor az Alkeszen megjelent a poszt a 100 pontosokról, egyből az jutott eszünkbe, muszáj belekóstolni a tökélybe. Százast még nem sikerült szereznünk, 98-ast igen, az is több, mint a semmi. A Chateau Simianról eddig nem hallottam, túl sok információt most sem találtam, a pince saját honlapja sem segít igazán a tudás megszerzésében. Annak talán könnyebb, aki otthonosabban mozog a francia nyelv rejtelmei között. Egy biztos: a hosszú nevű Chateau Simian Les Grandes Grenachieres d'Hyppolite Chateneuf-du-Pape a pince úgynevezett zászlósbora, ára 42,7 euró plusz DHL-költség. 95 százalékban grenache, ősöreg, részben több mint százéves tőkékről szüretelték hozzá a szőlőt, amelyet történetesen Hyppolite Serguier felmenő telepített réges-régen. Rubinvörös szín, nagyon messze a feketétől. Mély, mégis friss-gyümölcsös illat, érett meggyel, cseresznyével, szilvával, aszaltas-erdeis jegyek nemigen mutatkoznak, a Dél-Rhone-ra jellemzőnek gondolt gyógynövényesség-gyógyszeresség sem, a fűszeresség és a mineralitás annál inkább meghatározó. Komplex és vonzó. Szájban nagy, de nem nyomasztóan az. Krémességét, testességét finom üdeség ellenpontozza, cserei szerények. A korty kissé édes, a 16-os alkohol csipked a lecsengésben, de annyira életteli és lendületes a bor, hogy ez sem ijeszti meg a fogyasztót. Szokatlan és izgalmas élmény. A 9-eshez még több csavar és kanyar kéne – vagy csak egy-két év a palackban, hiszen elképesztően fiatal –, de a brutálisan erős 8 pont a minimum, amit megérdemel.

Néhány hete valamelyik bejegyzés alatt felmerült a kérdés, hogyan is lehetne konvertálni a tízpontos rendszert a százpontosra. Elkezdtem számolgatni, és ami kijött, az érdekesnek tűnt, mindjárt levezetem. Azért is, mert így talán jobban kiderül, hogy az ötpontos bor miért nagyon jó, és nem közepes, noha félúton van a skálán. Amit mondok, az természetesen nem általános érvényű, kizárólag a saját hasábjaimra vonatkozik. Mindemellett az új blogom egy-két nap híján fél éve alatt már majdnem mindenféle bor terítékre került, egypontostól kilencpontosig, úgyhogy egybegyűjtök néhány referenciapéldányt a könnyebb eligazodás érdekében. Elöljáróban még annyit: a pontszám nem ítélet, hanem támpont csupán. Nem megmérem vele a bort, hanem elhelyezem. Ráadásul nem kizárt, hogy máskor, más körülmények között más polcra tenném. A kiindulópont továbbra is a Művelt Alkoholista rendszere, amelyet Alföldi Merlot kolléga egészített ki lényegbe vágó szövegekkel sok évvel ezelőtt, köszönet érte. 1 pont (50-59 pont), lefolyó, anyós bora: ProVino Egri Bikavér 2007; 2 pont (60-69 pont), határeset, após bora: Hegyvin Egri Bikavér 2007; 3 pont (70-79 pont), iható, vendégeknek jó: Béla Borászat Ezerjó 2008; 4 pont (80-83 pont), O. K.: Gál Szigetújfalui Rajnai Rizling 2008, E & J Gallo California Shiraz 2007; 5 pont (84-86 pont), tehetség: Ikon Chardonnay 2007, Geografico Le Mire Rosso 2007; 6 pont (87-89 pont), szép: St. Andrea Boldogságos 2008, Montes Sauvignon Blanc 2008, 7 pont (90-92 pont), pannon klasszis: Losonci Úrráteszi Olaszrizling 2008, Costa Lazaridi Amethystos Red 2006; 8 pont (93-95 pont), nemzetközi klasszis: 2HA Szőlőbirtok Tabunello 2007, Veralda Istarska Malvazija Prestige 2008; 9 pont (96-98 pont), idol: Oremus 6 Puttonyos Aszú 2002, Alzinger Steinertal Riesling Smaragd 2006; 10 pont (99-100 pont), ilyen nincs, nem érdemeljük meg: Hirtzberger Singerriedel Riesling Smaragd 2006.

A Pannonhalmi Apátsági Pince is a kedvenceim között található úgyszólván megalakulása óta. De még inkább azóta, hogy piacra került a 2004-es rajnai rizling. Azt gondolom, bár sok finom bor készült ebből a zseniális szőlőből azelőtt is, az igazán fajtajelleges, a könnyedséget karakterességgel kombináló gyöngyszemek sorát az a tétel nyitotta meg. Az apátsági rajnai azóta is biztos választás minden évben, talán csak a 2005-ös volt kivétel, az valamiért nem sikerült annyira. Liptai Zsolt kiváló munkát végez a korszerűen és igényesen felépített pincészetben, a szortiment fehér részét legutóbb a Várban kóstoltam végig, hibát nem találtam, erényeket és szépségeket igen. Gond a vörösekkel sem szokott lenni, a 2006-os Infusio nyújtott igen pozitív élményt legutóbb. Épp egy másik primőrről, Figula Mihály zenitjéről jutott eszembe a minap, hogy a St. Martinus is refenciabor a maga műfajában, 2006 óta jár a kedvemben minden év őszén-telén. Most pedig kibontottam a 2009-est, amely azonban a magas elvárások miatt kisebb csalódást okozott. Halvány szalmasárga, zöldes beütésekkel. Erőteljes illat, elsősorban a bodza és a savanyúcukor környékén, valami kis melegség kellene még. Szájban karcsú és üde, csúszik ügyesen, de megint hiányoznak belőle a színek. Gyorsbor, kevesebb kedvességgel az ideálisnál. A 4 pont persze visszakézből megvan, de a korábbi 5-ösök és 6-osok után felhőtlen örömnek ennyi nem elég. Persze lehet, mégsem ártana pihennie egy-két hónapot.

Hat-hét évvel ezelőtt megnéztük Kismartonban az Esterházy-kastélyt, tetszett, és láttuk akkor, hogy saját vinotékája van saját borokkal. Azóta tudom, Ausztriában minden tisztességes kastélyhoz nemhogy pince, de pincészet tartozik, elsőre bután meglepődtem kissé. Mindenesetre gyorsan rátettem a kezemet két palackra, október lévén egy primőrre és a komolyság kedvéért egy pinot noirra, ízlettek. Később a bortársaságosok közreműködésével kóstoltam bele a hercegi ízekbe, most meg úgy néz ki, a Weingut Esterházy megpróbálja bevezetni magát a magyar piacra, ha minden igaz, a Heinemann testvérek közreműködésével; ennek még nem találtam nyomát a kereskedés honlapján. Az alkalom alkalmából előbb kóstolót, majd vacsorát szerveztek szerdán, utóbbin részt vehettem. A burgenlandi borászatról annyit muszáj tudni, hogy korábban ott dolgozott a hazánkban is jól ismert Rudolf Krizan, és azt is, hogy hipermodern feldolgozót építettek, érdemes megnézegetni, hogy néz ki. Az Esterházy szortimentje szerteágazó, pezsgőt és a könnyed fehérektől a súlyos vörösökig sok minden mást is tartalmaz. A Prinz mint 2009-es fehér primőr tökéletes a műfajában, túlmutat a bodzás-savanyúcukros semmiségeken. A 2007-es Chardonnay Lama, amelyet nem az állatról, hanem a dűlőről neveztek el, sűrű és koncentrált, savai vibrálhatnának ügyesebben. A 2008-as Pinot Blanc Tatschler volt a legjobb fehér a sorban, tartalmas, zamatos, finom, lendületes darab. Két vörös egymás mellé jött, a Blaufränkisch Föllig 2007 és a Tesoro 2006. A kékfrankos otthon van Burgenlandban, nemcsak Horitschon és Deutschkreuz, a Fertő-tó környékén is, ez a példány nem a roppant súlyos és sűrű, hanem a komplex, ugyanakkor gyümölcsös és jó savú iskola hírnevét öregbíti. A Tesoro a pince zászlósa, cabernet sauvignonból és merlot-ból, érthetően sokkal összetettebb, tekintélyesebb, mint a párja, hosszabb ismerkedés végén a 7 pontos szintnél talán magasabbra is emelkedhetne. Buborékosat nem bevezetés-, hanem lecsengetésképpen vettünk magunkhoz, az üde és életteli Quinquin ott is érvényesült. Összességében: osztrákosan tiszta, elegáns, könnyen értelmezhető borok készülnek a Weingut Esterházyban, a név kötelez, talán segít is, kíváncsian várom, elég-e ennyi ahhoz, hogy itt is sikeresek legyenek.

A villányi Sauska Pincészetet már éppen eleget dicsértem – pl. a Városliget, a Pannon Top 25 és a Borfesztivál után, sőt mindjárt első találkozásunk alkalmából kiosztottam egy 9-est –, ideje volt hát, hogy lelkesedésem alábbhagyjon cseppet. Kiábrándultságról szó sincs, a 2007-es Cuvée 11 a legkevésbé sem kellemetlen élmény, csak épp nem hozza azokat a színeket, amelyeket a pince nagyobb formátumú borai simán. A Sauskáról mindenképp el kell mondani, hogy ritkán indul borászat ennyire kiforrott elképzelésekkel, stílussal és termékstrukúrával. Az első pillanattól úgy tűnik, a tulajdonostól a vezetőkön, a szőlészeken, a borászokon, a tanácsadókon át a címkedizájnerekig mindenki pontosan tudja, mit akar, és minden lépésüket a célok elérésének rendelik alá. Lehet azt gondolni, hogy minden, amit csinálnak, inkább nemzetközi, mint magyar vagy villányi, de szerintem ez nem baj, mindenki úgy hajt a minőségre, ahogyan üdvözítőnek látja. És a minőség a középpontban van itt, ez nem kérdés. Házasításokból négyféle készült eddig, a 13-as az alap, és ahogy haladunk az egyre kisebb prímszámok felé, úgy nőnek az árak és a képességek, egészen az 5-ösig. Felteszem, majd egyszer, ha minden tökéletesen összeáll, jön a 3-as és az 2-es is végül. Ebből adódóan a 11-estől nem kell világmegváltást várni, de valami jót mégis, hiszen négyezer forintot kérnek érte. Bordeaux-i fajtákból és syrah-ból állították össze, színe szinte fekete, illatai mélyek. Azonnal kiköszön belőle a jó minőségű hordó, vannak gyümölcsök is, de komplexnek és gazdagnak nem mondhatnám. Szájban ugyanez a helyzet: sűrű és krémes, fiatal tanninnal, rétegzettségnek, kanyaroknak, eredeti izgalmaknak ellenben szűkében van. Olyan, mint egy tisztességesen elkészített újvilági a húszdolláros kategóriában. Alkoholja 15-ös, ami papíron sok, érzetre nem bánt, és nem is édesíti el a végét, nehézkessé sem teszi. Vagyis minden kritika ellenére azért itatja magát, ennek köszönhetően harcolja ki a 6 pontot.

Nyilván nem mondok újat, amikor azt mondom, Tokaj-Hegyalja az ország legperspektivikusabb borvidéke. Ráadásul ha belegondolunk, hogy több mint ötezer hektárnyi területének még mindig csak 10-20 százalékán készítenek jó borokat, máris láthatjuk, a lehetőségek határtalanok. Már csak az a kérdés, hogyan-kinek tudják majd eladni azt a rengeteg csodát két-három emberöltővel később. De nem erről akarok okoskodni, a jövőbe nézés arról jutott eszembe, hogy egyre több Hegyalján az izgalmas és színvonalas kispincészet, már-már tömegesen jönnek elő nívós boraikkal, színesítik a derékhadat, vagy épp azonnal berobbannak az élmezőnybe. A Gizella Pince és Balassa István egyaránt az új generáció jeles reprezentánsa. Kedden este közösen kóstoltattak a Winebarban, délután öttől zárásig, folyamatosan – az időbeni kötetlenség jó ötlet, bár a borászoknak bizonyára fárasztó –, ott voltam, megírom. A borokat megkeverték a sorban, hogy szárazakat félszárazak, édesek és még édesebbek kövessenek, ám én szétválogatom a mezőnyt. A Gizella Pince borai többször felbukkantak a terítékemen – pl. itt és itt –, Szilágyi László és Vass Mariann könnyedebb, lazább szerkezetű, finom borokat készít, ha muszáj lenne párhuzamot vonnom, a Hétszőlő szárazait és késői szüreteit említeném. Az aktuális élmények: a 2008-as battonage furmint illatainak még meg kell állapodniuk, szájban tartalmasabb, rendezettebb, a 2008-as Barát Hárslevelű 4B félszáraz, szép egyensúllyal. A 2007-es Látomás 80 környéki maradékcukrát kedvesen ellenpontozzák a finomhangolt savak, a pince legszebb darabja a 140 grammos 2007-es hárslevelű. Sűrű, mégis élénk-gyümölcsös illatok, krémesség, harmónia, gazdag, hosszú utóíz, 7-8 pont környéke, háromezer forint alatti árával igen jó vétel. Balassa István két hektáron gazdálkodik 2005 óta, szerény parcellái híres-neves dűlőkben találhatók: a Mézes-Mályban, a Nyulászóban, a Betsekben, a Szent Tamásban. Első borai tüstént feltűnést keltettek, joggal. A 2008-as Mézes-Mály furmint karakteres és izmos, utána a 2008-as Betsek Hárslevelű pláne lehengerel. Minerális-gyümölcsös-fűszeres illat, összetett zamatok, erő, elegancia, koncentráció, semmi sem sok, semmi sem kevés. A Betsek Furminttal ugyanebben a koordinátarendszerben maradunk, érzetre fiatalabb, visszafogottabb, tiszta, izgalmas ízekkel, hatalmas potenciállal. A két Betsek az évjárat legütősebb szárazai között lehet az egész borvidéken. A 2007-es édes zéta hömpölygős, mézes, 180-as cukra talán árnyalattal több savat kívánna. A top 3 ezen az estén a privát listámon: Balassa Betsek Hárslevelű 2008, Balassa Betsek Furmint 2008, Gizella Hárslevelű 2007.