Albert gazda

Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt én találtam ki az Alkeszen, hogy megmondom, mit iszom karácsonykor, és akkor hátha a kedves olvasónak is kedve lesz ilyesmiről beszélgetni. Talán nem helytelen, ha ezt a hagyományt saját hasábjaimon folytatom. Úgyhogy önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, hogy sok mindennel készülök. Szenteste például talán gombaleves is lesz, de barnasörös-aszaltszilvás pulykamell biztosan – hátha bírok ebből az unalmas madárból finom ételt készíteni –, a további napokra pedig előirányoztam egy kis hamis halászlevet, amely a halat ugyan nem fogja nélkülözni, ellenben felzöldségeltetik alaposan. Valamikor nyúl is sül majd egészben, cserépedényben. Sőt a moldován tefteli is felmerült mint egzotikus opció. Az biztos, a ma este fénypontjának Demeter Zoltán 2007-es Főborát szánom, előtte Nobilis Csirke-mál furmintot bontok. A folytatást még nem tudom, a nyúl is sűrű fehéret vagy könnyű vöröset kívánna, Vesztergombi József kadarkája jó partnere lehetne. Ki kell ezeken kívül bomlania a napokban Barta Károly 2008-as késői szüretének, valamint a 2006-os Konyári Pávának, mindkettőre nagyon kíváncsi vagyok. Ha utóbbihoz illő fogást nem kreálok, legfeljebb megisszuk szólóban. Szép ünnepet mindenkinek.

Kilencedszer rendezik meg az idén az Egri Borszalont, szégyen, nem szégyen, én még egyszer sem bírtam elmenni, és most sem jön össze, ez a legrosszabb. Úgyhogy önöknek menniük kell, muszáj betölteni a helyemen maradó űrt, különben huzat lesz. Na de félre a tréfával, mindenki, aki járt már az egriek talán legfontosabb borbemutatásán, állítja, olyan program ez, amelyet nem szabad kihagyni. Ez például egy jó kis beszámoló. A dátum: 2009. december 29., kezdés délután 4-kor. A helyszín: Hotel Eger, Szálloda u. 1–3. A belépő ára: 4000 Ft. Ezért a pénzért természetesen mindent meg lehet kóstolni, amit a kiállítók magukkal visznek, nincs kóstolójegyezés. Ezúttal nem egyszerűen borok lesznek meg asztalok, a szándékok szerint valamifajta összművészeti performance-ba torkollik a projekt, amelynek keretében a swingkorszakot óhajtják megidézni a szervezők, zenével, jelmezekkel, szivarszalonnal, pókerasztallal. A szesztilalom csak korlátozottan lesz érvényes. A borászatokról különböző listákat találtam itt-ott, hátha ez a jó: Bakondi Endre, Balga Családi Pincészet, Bolyki János, Csutorás Pincészet, Daróci Nagy Pincészet, Demeter Csaba, Dula Bence, Gál Lajos, Gál Tibor, Gróf Buttler Borászat, Hagymási József, Hangácsi és Fia, Juhász Testvérek, Korona Borház, Kovács Nimród Winery, Kőporos Borászat, Magisterbor Hauser, Pók Tamás, Sike Tamás, Simon József, St. Andrea Szőlőbirtok, Thummerer Vilmos, Tóth Ferenc, Varsányi Lajos, Vitavin.

Megint megihletett volt otthonom, a Művelt Alkoholista, ezzel a poszttal, amelynek szerzője azt a következtetést vonta le, nem rózsás a helyzet a felső középkategóriás magyar vörösborok mezőnyében. Az utóbbi időben kevésszer néztem szét a tízeurós vörösszegmensben, egyrészt, mert korábban engem is értek kellemetlen benyomások, másrészt, mert jelentősen elfehéredtem, elég megnézni a legutóbbi hónapok bejegyzéseit. Egyre inkább úgy éreztem, muszáj változtatni, azt találtam ki tehát, hogy arccal a középosztály felé fordulok. Félig-meddig találomra választottam ki egykori kedvencem, Günzer Zoltán 2007-es cabernet-jét. Günzert valamikor a 90-es évek második felében fedeztem fel, az 1995-ös cabernet sauvignon alaposan lenyűgözött, sokkal olcsóbban bírta hozni ugyanazt a minőséget, amit a villányi nagyok nagyjai. Jó néhány évig rendszeresen fogyasztottam a borait. Azt gondoltam eleinte, a belső négyes után ő lehet a következő, aki elnyeri a borvidékről az év bortermelője címet. Hát ez még nem történt meg, és a mi viszonyunkban is kisebb pauza következett. Mostanában azt hallottam – ő maga ezt így nem mondta –, egyre szofisztikáltabb, érdekesebb dolgokat készít. A 2007-es cabernet 80 százaléknyi franc-ból és 20 százaléknyi sauvignonból készült. Mély, kristálytiszta szín, távol a feketétől. Kedves, élénk illat, elsősorban erdei gyümölcsös, lekvárosság nincs benne, fűszerek vannak, távolról bőrös-földes árnyalat színesíti. Közepesnél nagyobb test, a 14,5-es alkohol sok, de nem bánt, savai szépek, tanninja finom, egyensúlya hibátlan, édessége tolerálható. Fiatal kora ellenére teljesen készen van, nem titokzatoskodik, a fogyasztó kedvében jár, de van annyira lendületes és kifinomult, hogy a többedik pohárral is jólessen. Erős 6 pont. Ennyiért több, mint jó vásár.

Néhány hete már értekeztem keveset arról, hogyan viszonyulok az újborokhoz, különös tekintettel az érdekeltek színére. Kezdetben nyilván a vörösök vitték a prímet, elsősorban Bock József Szent Márton portugiesere, talán a 2000-es kapott el igazán, főként azért, mert a korai érésnek köszönhetően vörösborszerű élményt kínált. Sok ilyen nem volt primőrpraxisom kezdeti szakaszában. Vékony, savanykás lilaborok bosszantottak inkább, úgyhogy csakhamar átszoktam a fehérekre, azok mindig jobban sikerültek. Aztán szép lassan kiderült, a bozsolé voltaképpen önálló műfaj lenne, megvan rá a technológia is, az úgynevezett maceration carbonique, avagy szénsav-macerációs eljárás. Úgy emlékszem, Lőrincz St. Andrea György ilyesmiből írta disszertációját, hopp, meg is van, kattintsanak, legalább nem nekem kell elmagyaráznom, mi is a módszer lényege. Véletlen-e, vagy sem, engem Lőrincz doktor újbora vezetett vissza a vörös primőrökhöz, a 2008-as annyira ízlett, hogy év végén beválogattam privát top tízembe. Már van egy palackkal a 2009-esből is, de mint a címből kiderülhetett, most még nem arról lesz szó. Hanem Heimannék Ideijéről. Ennek korábbi évjáratához, évjárataihoz nem volt szerencsém, most debütált tehát a poharamban a portugieser és zweigelt házasításából készült versenyző. A hozzá szüretelt szőlő biztosan nem volt éretlen, hiszen 13-as alkoholt erjedt, látatlanban azt gondoltam, ez túlzás. Később visszaszívtam. Fiatalosan lilás szín, friss illat, jó sok könnyed gyümölccsel, málnával, finom fűszerrel, vonzó elegy. Szájban kicsit több, mint karcsú, sima felszín, kedves korty, moderált savak, szinte semmi tannin, nulla savanykásság, vibráló lecsengés. Hibátlan minden ízében, tele lendülettel és frissességgel, sokkal különbet nem lehet könnyű készíteni ebben a műfajban, 5 pont.

A 2006-os Jásdi Siralomvágót tökéletes csopakinak titulálta a föld és a bor szerelmeseinek lapja, a Borbarát, és szemrebbenés nélkül kiosztotta az 5 csillagot. Nemcsak a szakirodalom lelkesedése miatt bontottam nagy várakozások közepette a palackomat, hanem azért is, mert őszi látogatásom alkalmával meggyőződhettem róla, egyre szebb és karakteresebb borokat készít a füred–csopaki borvidék egyik legfontosabb termelője. Hatos Siralomvágót akkor pont nem kóstoltunk. Nem kérdés, hogy ez a Jásdi Pince legfontosabb és legtöbbre hivatott dűlője, kiváló adottságokkal, szép szőlővel. Jásdi István már három évvel ezelőtt is úgy tudta, a szőlőt nem túlérett állapotban kell szüretelni, a bor nem attól lesz nagy, ha kikacsint belőle a botritisz, és mindent feléget az alkohol, amihez hozzáér. Ennek megfelelően ennek a bornak is mindössze 12-es a szesze. Világos, kicsit matt szín, amúgy olaszrizlingesen, legutóbb a Szeremley-rizling mutatott konkréten ilyen árnyalatot. Tömör, határozott illat, kövekkel, gyógynövényes-teás fajtajelleggel – mások talán mandulát meg rezedát emlegetnének –, gyümölcsei a legkevésbé sem harsányak. Egyben van az egész, nem igazán van mit szétszálazni. Szájban úgyszintén igen markáns, és továbbra sem összetettséggel, sokkal inkább koncentrációval operál. Távolról valahogy úgy működik, mint a minap felskiccelt burgundiak. Savai határozottak, de nem bántóak, lecsengését hosszan elnyújtják. Kedvesség nincsen benne, de nem is azért csopaki, hogy hízelegjen. Elbírja a burgundi nagypoharat, sőt abban érzi magát elemében. Újabb válasz arra a néhány éve felvetett fontos kérdésre, hogy milyen is az olaszrizling. Alulról karcolja a 7 pontot.

Törökország a világ negyedik legnagyobb szőlőtermelő országa, a borpiacon viszont nem számít annyira fontos szereplőnek. Ennek nem elsősorban vallási okai vannak, ahogy azt az egyszeri ember gondolná. Sokkal fontosabb az a tény, hogy a termelés több mint 90 százalékát csemegeszőlők teszik ki. Ezzel együtt a török bor is jön felfelé, úgyhogy amint kiderült, kollégám arrafelé veszi az irányt, haladéktalanul megbíztam, hozzon valamit, ami megtetszik neki ránézésre, és nem túl olcsó. Mivel előzetes információknak nem voltam bővében, a mintavételt a véletlen irányította, és nem állíthatni, hogy különösebb szerencsével jártam volna. Mégis bejegyzés születik belőle, lényegében azért, mert úgy érzem, muszáj írnom a törökökről. Kicsit visszakanyarodva az általános körülményekhez: érdemes megnézni az ezen az oldalon található térképen, hogy a borvidékek milyen szépen széjjel vannak szórva abban a jókora országban. A Büyülübag borászat Izmir környékén található, honlapjának színvonala figyelemre méltó, a fotók is azt valószínűsítik, hogy abban a pincében jó boroknak is muszáj készülniük. A 2006-os chardonnay sajnos nem ilyen. A színe még nem gyanús, tükrös halvány arany. Illatában megmutatkozik a fajta, elsősorban a nyári almával, ám színesnek és izgalmasnak mondani túlzás lenne. Szájban aztán megérkeznek a bajok. Ízek és zamatok nincsenek, a savak szétállnak, zöldteás kesernye billent rajta, a közepes test semmin sem segít. Lehet, túl van a csúcsán, lehet, sosem volt neki, lehet, a tárolás ártott a sztambuli vámmentesben. 2 pont, a 3 sok lenne.

Bourgogne-ra úgy szokás tekinteni, mint a világ tetejére, nemcsak vörösben, fehérben is. A legjavát viszont földi halandónak nem könnyű megismernie az árak miatt, ezért amit tudunk, többnyire nem saját tapasztalatainknak, hanem olvasmányélményeinknek köszönhetően véljük tudni. Elég sok kiváló bort magamhoz vettem az elmúlt másfél évtizedben, a burgundi fehér grand és premier cruket azonban ha a két kezemen nem is bírnám megszámolni, néhány tucatnál nagyobb nagyságrendről nem beszélhetek. Nemrég úgy döntöttünk páran, összedobunk egy csomó pénzt, vásárolunk presztízstermékeket, megkóstoljuk őket alaposan. Az volt a tervem, hogy a legjaváról egyenként számolok majd be, ám a történtek keresztülhúzták számításaimat. A mezőny fele-kétharmada tájékán elvesztettem a fonalat. Vagyis azt talán mégsem, de bizonytalanság és tanácstalanság úrhodott el rajtam. Nem arról van szó, hogy csalódtam volna, bár kétségtelen, a várt-remélt reveláció elmaradt. Tisztában vagyok vele, hogy a Cote d'Or nagyjai nem kínálják fel magukat visszakézből, megfejtésükhöz odafigyelés és idő kell, mégis arra számítottam, hogy sokkal több komplexitást, színt és izgalmat találok bennük. Nem jött össze. Rengeteg ásványosság, markáns szerkezetek, törhetetlen gerincek helyettesítették mindezt. A két magyar belövő, az Ikon Chardonnay 2008 (5 pont) és a Légli Landord 2007 (7 pont) elhelyezése nem ütközött nehézségekbe, ahogy az elegáns, friss-virágos, kicsit éles Saumaize Puilly Fuissé 2007-nek sem volt bonyolult kiosztani a megérdemelt 6-ost. A többiek esetében maradt a rácsodálkozás, a tiszta, halvány színek, a kőkemény savak észrevételezése, és a megfelelő szavak-kifejezések keresése. A William Fevre Chablis Les Preuses 2006 sűrű volt és komplex, az Albert Grivault Meursault 2006 zamatos és köves, az Etienne Sauzet Puligny Montrachet 2007 mélyen-összetetten illatos, a Bonneau du Martray Corton Charlemagne 2005 diós-vasas, a Lafon Meursault Premier Cru Charmes 2005 tekintélyes, a Leflaive Batard Montrachet 2006 a sorban elsőként érettebb, színben és egyebekben is. Részemről nem merült fel, hogy bármelyik is nyolcasnál többet érdemelne, már ha annyit egyáltalán igen. Nem sikerült megértenem ezt a világot. Úgyhogy egyelőre gondosan óvakodom a konzekvenciák levonásától.

Konyári János és Dániel balatonlellei pincéje elsősorban vörösborairól híres, a 2000-es Sigillum Loliense például emlékeim szerint újrapozicionálta a Dél-Balatont sötétebb színben. Fehérben Légli Ottó tette meg ugyanezt 2006-os, majd pedig 2007-es évjáratában, és Konyáriék ebben a műfajban is igyekeznek tartani a lépést a konkurenciával. Két fontos borászatról beszélünk most, én pl. az egyiket tavalyelőtt, a másikat tavaly véltem az év bortermelőjének. Még évtizede sincs, hogy a Konyári Pince felépült, Konyári János előzőleg a boglári állami gazdaságban, majd a Garamvári Vencellel közös St. Donatusnál bizonyította, hogy sok mindenre képes, míg fia, Dániel színvonalas iskolákban tanult elméletet és gyakorlatot, tengeren innen és túl egyaránt. A családi birtokot az utóbbi időben inkább az ifjabbik Konyári viszi, az idősebbik az Ikont építgeti. Fehérben az első komolyabb próbálkozások ugyancsak Sigillum Loliense néven kerültek a közönség elé, és sikerre voltak ítélve. Aztán az új telepítések belépésével megteremtődtek a feltételek egy még komolyabb házasítás elkészítéséhez. A bor a termőhelyről, a Szárhegyről kapta a nevét, és ha nem tévedek, a 2006-os évjáratban töltötték palackba először. Ízlett. Jött utána a 2007-es, amely az Alkeszen kapott kivételesen magas pontszámot. A 2008-ast pénteken bontottam, egy sorban a minap tárgyalt Légli-sauvignonnal. Sauvignon blanc, olaszrizling és hárslevelű házasítása. Friss, vibráló, gazdag illat, barackkal, mandarinnal, citrommal, csipetnyi ásványossággal. Jegyei alapján nemcsak sauvignon blanc, rajnai rizling is lehetne. Szájban közepesnek tűnő test, rengeteg könnyed lendület és frissesség. Nagyon tiszta ízek, gazdag zamatok, perfekt savak. Koncentrációból és komplexitásból több is elférne benne, de van még ideje megállapodni, hiszen rettenetesen fiatal. Egyelőre izmos 6 pont. Nem lepődnék meg, ha fél év múlva többet érne.

Megint Ausztriába kirándulunk, nincs mit tenni, elfogult vagyok, eltántoríthatatlanul szeretem Wachaut. Legutóbb ráadásul szép öreg borokat kóstoltunk, van egy melki mellékutcában egy vinotéka, jóformán több régi évjáratú bort tartanak, mint újat. Néhány éve már én is vásároltam ott, mostanában meg N. Prof. tévedt be a boltba, anélkül, hogy egyeztettünk volna előtte. A két ikonikus termelőtől egyaránt 2001-es borokat vett, Pichlertől Riesling Reserve M-et, Hirtzbergertől Hochrain Smaragdot. Érdekes, hogy pontosan 2001-es M-hez volt már szerencsém, de nem rizlinghez, hanem zöldveltelinihez. Ezt a rizlinget meg egy művelt-képzett hozzászóló emlegette fel másfél hónappal ezelőtt az Alkeszen, úgyhogy már csak emiatt is rettenetesen megörültem, amikor megláttam az asztalon. Koros borokat kóstolni amúgy nehéz ügy. A fehérek esetében pláne nem vagyok biztos benne, érdemes-e dekantálni őket, vagy ellenkezőleg, a legjobb formájukat hagynánk elillanni a levegőben. Arról nem is beszélve, hogy nyilván egészen mást mutatnak, mint fiatalon, és mást ahhoz képest is, amihez szokva vagyunk ebben az országban, ilyen rövid múlttal. Magam úgy vagyok vele, hogy ha az oxidáció reszelt almás, birses illatjegyeit felfedezem, már nem bírok semmit a bor javára írni. A mézes-köves érettséget ellenben akkor is tolerálom, ha már a színesség és a komplexitás rovására megy. Nem mindenki értett ezzel egyet múlt pénteken. Nem állítom, hogy a két bort simán össze lehetett volna keverni, de hasonlítottak egymásra erősen. Édes-barackos-minerális illattal kezdtek, nagyon távolról figyelt némi enyhe petrolosság. Az első orrpróba intenzitása alapján a Hirtzberger került előnybe, testben és savakban is többet mutatott. Az időt ellenben a Pichler szerette jobban. Ahogy teltek-múltak a percek és az órák, ahogy melegedtek a borok, úgy nyílt egyre szebbre, a koncentráció maradt, a komplexitás kibontakozott, talán még vibrált is, már-már fiatalosan. Persze odatette magát a végig szélesen hömpölygő, ám rétegeit kevésbé feltáró Hirtzberger is. Fogalmam sincs, mit mutattak ezek a presztízstermékek fiatalon, hogy akkor is annyit érdemelhettek-e, mint most: a Pichler erős 8 pontot, a Hirztberger vastag 7 pontot. Mindenesetre pillanatnyi tudásom szerint azt gondolom, leginkább három-négy éves korukban érdemes wachaui Smaragdokat iszogatni. De azért semmiképp se szaladjanak el, ha nyolcévesekkel kínálják önöket.

A fővárosi Király utcában nyitja második éttermét Horváth Ráspi József, a hivatalos startot 2010. február 1-jére tették. A fertőrákosi éttermes-borász partnere Gál Attila, aki korábban a Váci utcai Central Cellarban volt érdekelt. Ráspi eleinte sok időt készül Budapesten tölteni, és hosszú távon is legalább hetente jönni fog. Még zajlik az alkalmazottak kiválasztása, minden a tervek szerint halad. A koncepció ugyanaz, mint az 1994-ben megnyitott Ráspiban. Magas minőségű, elsősorban hazai alapanyagokból szándékoznak színvonalas fogásokat készíteni igényes közönségnek. "A marketing az, ami a tányérban vagy a palackban van, nem a cég arca, hanem a munkása vagyok, valami akkor jó, ha libabőrös lesz tőle az ember", foglalt össze néhány alapvetést Ráspi, aztán máris a 2009-es szüretnél kötöttünk ki. Fertőrákoson még nem volt az ideihez hasonló év. Először is alapos válogatást végeztek, a peronoszpóra és a lisztharmat is garázdálkodott, és jött a jégverés, amely sok soproni termelő idei évjáratát szinte mindenestül tönkretette. Ráspiéknál viszont azt eredményezte, hogy egyfelől rendkívül kevés, másfelől sosem látott módon színvonalas szőlőt szüretelhettek. A három és fél hektáros leánykaültetvényről például 620 liter bort tudtak szűrni, ez a mennyiség simán nevezhető extrémnek. Minden bizonnyal 2009 lesz Ráspi eddigi legjobb évjárata, "10 pontból 11-et érdemel", bár a mester másfelől óvakodna a kategorikus kijelentésektől, hiszen a gyengének gondolt 2005 is egyre szebbnek látszik most, "megjöttek a borok". Ugyanez a helyzet 2007-tel, amelynek nagyborai ez idő szerint hordóban várnak a sorukra, és többet mutatnak, mint az előzetesen magasabbra taksált 2006-osok. A köves talaj, az öreg tőkék és az egészséges szőlők teszik a bort, elemzett Ráspi, hozzátéve, nem szed túlérett gyümölcsöt, nem szereti a botritiszt, az a célja, hogy friss, tiszta, élő ízű borokat készítsen, amelyek kifejezik a termőhelyet. "Hagyni kell, hogy minden úgy történjen meg, ahogyan a természet alakítja", magyarázta. Ráspi elégedett borai fogadtatásával, megjegyezte, minden hírverés nélkül tíz országban fogyasztják őket, és szeretik a Kopártól a Mátéig mindegyiket. "Egyszerűbb nem elhinni, amit csinálunk", mondta a Kopárról; az átadási áron nem egészen 1000 forintos bort kilónként 1500 forintos költségű szőlőből készítik. A Máté a másik véglet, a híres 2006-os 50 ezer forintért vásárolható meg, "de nem azért döntöttünk így, hogy bárkit is felidegesítsünk". A legjobb terület legjobb termése produkálta, "ennyit ér, száz év múlva, 140 évesen is meg szeretném kóstolni". Máté már 2004-ből is volt, 2007-ből bizonyára szintén lesz, ahogy azután is mindig, amikor az a hordónyi bor hozni képes a remélt minőséget. Lehet, hogy a következő csak 12 vagy 14 ezer forintba fog kerülni, nincs kőbe vésve semmi. "Sopron végül is fehérboros vidék volt", vezette be további terveit a meglepetésekre mindig képes termelő, éppen ezért 100 éves tőkéket oltottak át furmintra, nem keveset, "ebben sem kispályán akarok nyitni". Ez a terület jövőre még nem terem, a syrah viszont keveset már igen. És újabb izgalmakat ígér az a fél hektár is, ahol felesben kadarkát és csókaszőlőt szüretelhetnek nemsokára.

Utoljára három évvel ezelőtt ittam forralt bort a Vörösmarty téri karácsonyi vásárban, született is utána bejegyzés az Alkeszen, amelyben az osztrák főváros hasonszőrű termékeit dicsértem a magyar fővárosban tapasztaltak terhére. Itthon azóta nem próbálkoztam. Vasárnap este széjjelnéztünk a karácsony előtti sokadalomban ismét, azt mondtam, egy életem, egy halálom, megmerítkezek néhány helyen, hátha volt rendszerváltás. Ha hiszik, ha nem, nem jártam rosszul. Tisztában vagyok vele, hogy sok cukorral sok mindent el lehet takarni, de savanyút és büdöset sem éreztem. Háromszor két deciliter folyadékot fogyasztottam egyetlen jó óra alatt, csúszott és melegített mindegyik. Először az Atrium Café forraltjából vettem magamhoz a megfelelő mennyiséget, tiszta, finoman-visszafogottan szegfűszeges volt az illata, karcsú a teste, nem túlzott az édessége. Itten szerencsére bögrézni sem kellett, volt korrekt papírpoharuk, azt használtam később is. A másik oldalon az ismert töki pompososok mellett mérettem ki az újabb adagot. Ennek sűrűbb volt mindene, kicsit puncsos illattal, több édességgel, nagyobb testtel iparkodott kedvemben járni. Hirtelen nem is tudom, melyik jött be inkább. A harmadik pohár tartalmát az iméntitől húsz méterre jobbra szereztem be, kísértetiesen emlékeztetett az előbbire, lehet, ugyanaz a cég csinálta ugyanabból. Ennyi elég is volt, felmelegedtem, jókedvem lett. Ha nem tévedek, a téren mindenki kétszázért méri decijét, literje kétezerbe jön ki tehát, biztosan nem válogatott nagyborok adják az alapanyagot. Jó lenne tudni, mégis ki mit használ, de végül nem kérdeztem meg sehol. Azt persze nem tudom, helyes-e a fentiekből messzemenő következtetéseket levonni.

Azóta is eltelt vagy tíz év, hogy Légli Ottó először tette barrique hordóba a sauvignon blanc-t. Kezdetben nem nagyon tudtam értelmezni azt a bort. A könnyed, bodzás sauvignonokhoz voltam szokva, a Hilltop 1997-es sopronija volt számomra az etalon. Hiába éreztem, hogy van anyag a Légliben is, a fa durván a dinamizmus rovására ment. Aztán telt-múlt az idő, megismertem a fajtát a legjobb formájában – nem Új-Zéland, hanem Sancerre és Pouilly nyitotta fel a szememet –, és a dél-balatoni mester módszerei is finomodtak. A 2007-es János-hegyin például már egyáltalán nem érezni a fát, szinte azt sem tudtam megállapítani, kapott-e hordós érlelést egyáltalán. Amúgy kapott. Mélyülő aranyszín, már a látvány érett bort ígér. Az illat visszaigazolja mindezt: mézes-minerális, meleg és édes, egykori frissessége a múlté. Elsőre szájban sem tűnik gazdagnak és lendületesnek, egyben van, a palackbuké mindent visz. Ám ahogy szellőzik és melegszik, úgy lesz egyre színesebb. Savai kisimulnak, zamatai kibomlanak, vibrálni, játszadozni kezd, rétegzettebbé válik, búcsújában a gyümölcsök veszik át a vezető szerepet. Nem kérdés, hogy megérdemli a 6 pontot. Miáltal egyszersmind rögzíthető: a 2007-es Légli-prémiumborok mindegyike ott van-volt a spiccen, a Banyászótól a Gesztenyésen és a Landordon át a János-hegyi sauvignon blanc-ig. Jönnek lassan a 2008-asok, igen magasan van a léc.

A Hilltop újradizájnolta a honlapját, sokkal jobb lett. Valamint előjött egy új – legalábbis általam mélységében még nem ismert – gasztrosorozattal, amelynek címkéi tetszenek nekem. Szeretem a letisztultat. Érdekes, hogy ennek a szériának a borait itt válogatásnak titulálják, aminek viszont az imént említett címkéken semmilyen nyoma sincs. Vagyis például a tárgyalt irsai olivérről a kötelező információkon és a hátoldali lírán túl csak annyit lehet megtudni, hogy neszmélyi származású. A Hilltop irsai olivérje a Woodcutters White fedőnevű cserszegi fűszeressel párban sok borbarát életében játszott fontos szerepet. Körülbelül akkortájt, amint átszokóban a fantáról az alkoholos italokra úgy gondolták, nem elégszenek meg a félédes muskotállyal, és szántak száz forinttal többet egy jobb palackra. Szeretem azt hinni, hogy minden szőlőből lehet igazán komoly dolgokat készíteni, de egyelőre úgy sejtem, az irsai olivér – Kocsis Pál nemesítette csabagyöngyéből és pozsonyi fehérből 1930-ban, arról, hogy miért mókás a neve, megoszlanak a vélemények; hopp egy verzió – mégiscsak kivétel. Eddig legalábbis senkinek sem sikerült fajsúlyos termékkel előállnia. Horváth Ráspi József tett egy ígéretes kísérletet, de nekem nem ízlett a végeredmény. Ezért a bravúrosan könnyed szomjoltást várom tőle változatlanul. Igen halvány szín. Elegáns, finoman virágos illat, semmi savanyúcukor, semmi parfüm. Közepesen karcsú test, viszonylag lágy savak, észrevétlen alkohol, tiszta ízek. Csúszik ügyesen, de elég rövid. Szesze 11-es, manapság ez örvendetes. Alig kicsivel kellene jobban vibrálnia az 5-ösért. Lehet, hogy néhány hónapja még megkapta volna. Most erős 4 pont pont jár a heves okézás mellé.

Alaposan meg akarom ismerni Costa Lazaridi munkásságát, írtam augusztusban. Előzőleg volt szerencsém egy érdekes görög borsor végén megkóstolni a dramai mester vörös Amethystosát, ízlett. Úgyhogy amikor kedves kollégám ősz elején elindult délnek, megkértem, hozzon valamit, ha teheti. Kicsit pihentettem a palackot, szerdán kibontottam, az utolsó cseppig megittam. A rozékérdés érdekes kérdés. Nyári frissítőként rengetegen szeretik, nekem ritkán jut eszembe, inkább fehéreket fogyasztok. Rozéból a tartalmasabbakat kedvelem, nemzetközileg egy-két Tavel és egy Bandol váltott ki belőlem komolyabb reakciókat, itthonról Lőrincz György korábbi fahordósai, még régebben Tiffán Ede és Zsolt sillerközelijei, utóbb Bott Frigyes 2006-osa. Ezek alapján állapítottam meg: némely iskolák követői sűrűbb fehérekre emlékeztető, jól strukturált, tartalmas rozékat is bírnak az asztalunkra tenni, kár, hogy nincsenek többen. Mintha Costa Lazaridi is ilyesmivel próbálkozna. A 2008-as Amethystos Rose cabernet sauvignonból és merlot-ból készült, színe sötét, téglavörös árnyalatok is játszanak benne. Illata erőteljes, a virágokat nélkülözi, a gyümölcsöket nem, fűszerek és ásványok gazdagítják. Szájban már-már testes, zamatai gazdagok, savai szépek, búcsúja hosszú. Egészében véve arányos és komplex, egyúttal lendületes, legjobb pillanataiban többet is ért 5 pontnál.

Amikor másfél héttel ezelőtt megírtam az Így pontozok én c. szöveget, eszembe jutott, érdemes lenne kitérni arra is, hogyan kaphatja meg bármi a legmagasabb elismerést. Kifejteni, mi a különbség mondjuk a nyolc-, a kilenc- és a tízpontos bor között. Hiszen 8 vagy éppen 93-94 körül és fölött már tényleg végtelenül szubjektív minden, nüanszokon múlnak maguk a nüanszok is. Abban a szövegben végül nem bonyolódtam bele a részletekbe, de nem felejtettem el a témát. Kedden aztán elolvastam AM kolléga Alkesz-bejegyzését, amelyben életem eddigi egyetlen 10 pontos száraz fehérboráról is írt, és végképp megihletődtem. Menjünk sorjában. Mindmáig összesen négy bor kapta meg tőlem a 10-est. Az Oremus 1999-es 6 puttonyos birtokválogatása, megint csak az Oremus 2000-es 6 puttonyosa, a piemonti Roberto Voerzio 2001-es Barolo Rocche dell' Annunziata Torriglionéja és a wachaui Hirtzberger 2006-os Singerriedel rizlingje. Mind a négy tételhez volt szerencsém máskor, más körülmények között, később. Korábbi teljesítményét egyikük sem tudta megismételni. A Voerzio pl. másodjára kilencet kapott, és elhalványította egy Disznókő-aszú. A 2000-es Oremusnak is be kellett érnie a 9-essel egy-két Vega Sicilia árnyékában. A Hirtzberger Singerriedel még rosszabbul járt, igaz, írás nem született belőle. Ez év februárjában meglátogattam Bott Frigyest Komárom mellett, rengeteget kóstoltunk a pincében, a végén színvonalas borozásba bonyolódtunk. Több wachaui is sorra került a nagyszerű Vinculum és más Bott-finomságok mellett. Az ott és akkor AM ítéletéhez hasonlóan kb. 8 pontosnak talált Hirtzbergert többen is előzték. Ebből is következik: a 10 pontos élmény egyszeri és megismételhetetlen. Ahhoz, hogy megmutatkozzék, mindennek hajszálpontosan össze kell vágnia. Nem elég, ha a bor zseniális. Kell hozzá a hangulat, a kerülmények, kell egy olyan sor, amelyben más kivételes tudású versenyzők is vannak, hogy közülük emelkedhessen ki, ami aktuálisan tökéletes. A 10 pont csupán egy pillanat. Ez a pillanat egy-két órán, legfeljebb egy estén át tarthat. 10 pontos bort nem lehet napokig kóstolni, különben biztosan nem lesz 10 pontos. A 10 pontos bor mi vagyunk. "Van, amikor minden sikerül. Jó a társaság, a hangulat, kitűnőek a borok. Amikor az embernek végképp eszébe sem jut, hogy hibákat keressen, jólesik minden korty és minden falat, elégedettség van, öröm, boldogság" – írtam a Singerriedel-posztban. Ez a kulcs. És ha a kulcs kéznél van, annál nagyobb szerencse borivót nem érhet. Keressék kedvükre.