Albert gazda

Rókusfalvy Pált különös alaknak látom a magyar bor érdekfeszítő világában. Tévés személyiségként nem szerettem őt, ami nem nagy kunszt, az ember hajlamos gonoszul gondolkodni emberekről, akiket gyakran lát, de egyáltalán nem ismer. A médiások mellett szegény politikusok vannak még ennyire kitéve az igaztalan közvitriolnak. Rókusfalvy kikeveredett ebből, amihez az kellett, hogy nagy lendülettel kezdjen borkultúrát szervezni előbb Etyeken, később a település határain túlra mutatóan. Az Alkeszen született ebből egy roppant lelkes bejegyzés, nem én írtam. Boraira azonban még akkor is legfeljebb elnéző jóindulattal pillantottunk. Valamiért nem voltak igazán jók. Ha nem tévedek, egészen a 2006-os évjáratig. Minekutána már megint tízéves pincéről beszélünk – ki gondolta volna? –, megállapíthatjuk, eltartott egy darabig az útkeresés. És egyszer csak történt valami. A borok kitisztultak, színesek, egységesen jó színvonalúak lettek. Rókusfalvy Pál bortermelővé vált. Vagy legalábbis borosgazdává. A 2008-as chardonnay is ilyesmit bizonyít. Szalmasárga szín, vonzó, gyümölcsösen chardonnay-s, kristálytiszta illatok. Közepes test, szép savak, kitűnő arányok, ízes lecsengés. Zamatos, dinamikus bor, amelyben minden a helyén van. Jó inni. Minden allűrtől mentes, nem akarja megváltani a világot, de az a kis kanyar azért benne van, ami ahhoz kell, hogy megkarcolja a 6 pontot.

Réges-régen, a hajnalok hajnalán, akkor, amikor már úgy tudtam, a francia borok a legjobbak a világon, vettem valamit a boltban, hogy az elméletet visszaigazolja a gyakorlat. Hát nem jött be. A palack formáját érdekesnek találtam – a felismerés, hogy az igazán finom dolgokat mindig egyszerű és szabályos üvegekbe töltik, későbbre datálható –, a tartalmát korántsem. Szaga pocsék volt, íze savanyú. Mélységesen csalódtam. Úgyhogy a továbbiakban nem próbálkoztam J. P. Chenet-termékekkel. Pláne, hogy gyors előmenetelemnek köszönhetően egykettőre kiderült, a franciák milyen sokszínűek, és ebben a sokszínűségben milyen szerény is a helyük a tájboroknak. Még akkor is, ha meglehetősen nagy mennyiségben értékesítik őket szerte a nagyvilágban. Aztán valamikor karácsony előtt hirtelen azt vettem észre a Kaisersben, hogy éppen ilyen kajla palackos izéket akcióznak. Úgy gondoltam, teszek egy újabb próbát, tizenöt elsuhant esztendő után. A Vin de Pays d'Oc besorolású cabernet–syrah a J. P. Chenet választékának egyik legnépszerűbb darabja, ezt vettem le a polcról, nem rozét, nem fehéret. Rubinvörös, szép. Illata dettó. Irdatlanul mélynek nem mondhatnám, de némi gyümölcsös-fűszeres sűrűségre büszke lehet. Sima felszín, gömbölyű korty, ízes, kellemes, csúszós, élénk. Savai elegendőek, tanninja moderált. Rettentő izgalmakat nem kínál, de tökéletesen értem, miért fogyasztja szívesen sok millió ember. Saját kategóriájánál maradva: ennél meg ennél például jobb. Ennél nem. Szinte több ez már, mint 4 pont. Az pedig nagy meglepetés volt, hogy a brand csak 1984-ben született.

"Borvidékek borászait. Minden borvidéken azt a néhány termelőt, akik előremutató célokat tűztek ki, és azokat követik" – válaszolta Szepsy István arra a kérdésemre, mit értünk vezető márkák alatt. Az ország legtekintélyesebb termelője úgy látja, "mindenütt vannak ilyenek. Ha Tokajról beszélünk, a nagyobb befektetők pincészetei megcsinálják a masszív bázist, és kellenek csúcsmárkák, amelyek a jövőben alakulnak ki, azok közreműködésével, akik túlélik a nehéz időket. Ez azok feladata, akik úgy gondolják, képesek a nehezebb utat járni. Nem azért, mert több pénzt hoz. Ha több pénzt hozna, a csúcsborászatokból több lenne, mint a tömegből." Még karácsony előtt jutott eszembe, itt az idő, hogy a magyar bor legjavát és készítőiket az eddigieknél határozottabban mutassuk be a szélesebb publikum előtt. Szándékaim szerint a jövőben gyakrabban fogok interjúkat készíteni arra érdemes boremberekkel, illetve riportokat, újságcikkeket írni közérdeklődésre számot tartó témákról. Amelyeket első körben nem a blogomon, a szubkultúrában, hanem az Indexen szeretnék publikálni, hogy többek szeme elé kerülhessenek. Ember tervez, meglátjuk, ki mit végez. Elsőként természetesen Szepsy Istvánt kerestem meg. Akinek nemcsak mélyen szakmai kérdéseket tettem fel, de laikusabbakat és naivabbakat is. Bízom benne, hogy a megjelent szöveg törzsolvasóim számára sem érdektelen. Ha még nem olvasták, kattintsanak. A visszajelzéseket itt várom kíváncsian.

Azt, hogy a Balaton déli partján is készülhet minimum olyan színvonalú vörösbor, mint Villányban, Szekszárdon, Egerben és Sopronban, mindenekelőtt Konyári Jánosnak és Dánielnek köszönhetően tudjuk. Apa és fia a már sokszor felemlegetett vörös Sigillum Loliensével, annak is a 2000-es évjáratával vált ismertté a szélesebb közönség körében. Az egyesek szerint véget ért, mások szerint ellenben tizenkét hónapig még aktuális évtizedben aztán ügyesen megkapaszkodtak az ország legjobb borászatai között. Szortimentjük folyamatosan tisztul, egyszersmind újabb és újabb presztízstermékekkel egészül ki. A csúcsok csúcsára a 2006-os évjárattól az üdítő módon nem latin fantázianevet kapott Páva kívánkozik. A bordeaux-i összetételű vörös házasításhoz a Kishegy legjobb parcelláin szüretelték a cabernet sauvignont, a cabernet franc-t és a csipetnyi merlot-t, a bort 13 hónapig érlelték fahordóban, néhány hónap híján két éve palackban tartózkodik. 2008 végén kóstoltam egy hosszú sorban, a mezőny legjobbjának találtam, két korty alapján kiosztottam neki a kilencest. Azóta sokan dicsérték, kevesen bírálták, utóbbiak pl. zöld tannint emlegettek, amit a korábbi és az újabb próba alapján sem tudok értelmezni. Mély szín, sűrű illatok, meleg, mediterrán-újvilági karakter. Erdei gyümölcsök, csokoládé, hömpölygés. Kezdetben némi tejesség, ami idővel szerencsésen eltűnik. Szájban széles, betölt minden szegletet, cserei gazdagok és érettek, kicsit talán édesek. Utóíze hosszú és tiszta. Egyben van, akárhonnan nézem. Komplex és rétegzett, de nem telít el, úgy nagy, hogy nem kell tőle megijedni. Mégis: ahhoz, hogy többórás ismerkedés után is kiérdemelje az idol minősítést, több dimenzióra lenne szüksége. A 8 pontot és a karácsony-szilveszter környékének legjobb vöröse címet így is megkapja.

Knoll még hátravan, írtam már-már túlontúl rendszeres wachauzásaim egyike alkalmából. Vissza kell utalnom egy másik bejegyzésre is: a néhány héttel ezelőtti öregborozás során N., a szórakozott professzor bekészített egy 2002-es Knoll Smaragdot is, de menet közben valahogy elfelejtette. Mondjuk bizonyos szempontból annyira nem is hiányzott, másfelől viszont utólag azt gondolom, érdekesen szerepelhetett volna a koros Pichler és Hirtzberger mellett. Ami engem illet, nem maradtam le semmiről: N. az óév utolsó estéinek egyikén nemcsak ezzel a bizonyos hétévessel állított be, hanem beszerzett mellé egy 2007-est is, ráadásul dettó a Kellerberg dűlőből. Amely pedig a szakirodalom szerint a legjobbak egyike Wachauban. Úgy emlékszem, eddig egyszer volt szerencsém Kellerberghez, néhány éve egy zsenge F. X. Pichler-rizlinget bontottunk, és megállapítottuk: korán nyúltunk hozzá, jó pár évig érlelnünk kellett volna szegényt. Az ásványok és a savak vittek mindent, az összetettségnek nem volt ideje kialakulni. Meglehet, ez a karakter a dűlő lényege. Knoll-vonalon könnyedséghez, színességhez, selymességhez voltam szokva. A kép alapjaiban változott meg, ebből is látszik, a borbarát holtig tanul. A kétéves és a hétéves sok tekintetben teljesen egyformának tűnt. A határozott és átütő mineralitás dominált mindkettőben, a fiatalabbik talán üdébb és frissebb volt valamivel, de a másiknak sem kellett a szomszédba mennie a zamatokért és a lendületért. Az öregedés leghalványabb jeleit sem mutatta ez a 2002-es, nem hömpölygött, inkább feszült és ugrott, savai párjával ellentétben már simultak valamennyit, mégis olyan magasra, egyúttal arányosra építették a bor szerkezetét, hogy öröm volt nézni. Csak kicsivel kellett volna komplexebbnek és színesebbnek lennie, hogy végképp bevonuljon a történelembe. Nemrég privátim kérdezte a kedves olvasó, milyen idős korukban innám legszívesebben a wachaui borokat. Három-négy évesen, válaszoltam. Ki kell egészítenem az akkor mondottakat: a Kellerberg esetében a minimum hét év tűnik ideálisnak. A 2007-es 7 pontot kap, a 2002-es csillagos 8 pontot.

A furmintról egyre többet tudunk, egy idő óta azt is, hogy nemcsak tekintélyes-monumentális, hanem könnyed-kedves, nagy kortyokban iható, mégis tartalmas borok is készülhetnek belőle. Utóbbi tudásunk alakításában talán Bárdos Sarolta és Molnár Péter családi birtoka vállal szerepet a leghatékonyabban. Eddig a kétezerhatos Barakonyi jött be nekem leginkább, tökéletes volt jobbról-balról, hódított minden nehézkesség nélkül, mintha hét pontnál is többet érdemelt volna fénykorában. Legutóbb kb. fél éve volt hozzá szerencsém, megváltozott, de tartotta magát. Amit a pincéről gondolok, azt ebben a bejegyzésben leírtam, maradjunk annyiban, tetszik, amit csinálnak. A hivatkozott kóstoló végén vásároltam egy-két üveg bort, Csirke-mál furmintot is. Ha jól értettem, olyasmi többet nem készül, mint ez a 2008-as. Amely színtisztán reduktív, és bár a pincében és a tartályokban a jövőben is lesz ilyesmi, palackban nem, elházasítják birtokbornak. Nyilván emiatt sem kell szomorkodni, a bele szánt minták alapján legalábbis úgy tűnt. Halvány, tiszta szín, virgonc, kedves illatok. Gyümölcsösek, virágosak, furmintosak. Közepes test, selymesen szép savak, sima felszín, üdeség és lendület mindenekfelett. A félszárazságnyi maradékcukor is remekül áll neki, arányai hibátlanok. Lecsengése gyümölcsösen gazdag. Jól tettem, amikor 2009 legjobb jóvásárának tituláltam, és itt is helye van. 6 pont.

A Niepoort iránti rajongásomat egyszer már megénekeltem, egy bécsi kóstoló végére tette fel a markáns pontot a portói borház sora. A legérdekesebb az volt, hogy nemcsak a fortifiedok ízlettek rettenetesen, hanem a száraz vörösök is. Utóbbiak kultusza nem annyira régi a Douro völgyében, ahogy Tokajban, ott is az utóbbi egy-két évtizedben jöttek rá, hogy az édes ma már nem elég a világ kézben tartásához. Néhány héttel ezelőtt, amikor F. Kapus kolléga bécsi kirándulásra indult, megkértem, hozzon vagy két Niepoortot, egyet lentről, egyet középről vagy fentről. Első körben a tíz euró alatti Fabelhaftot vertem csapra, hozta az 5-6 pontot visszakézből, másodjára a sokkal tekintélyesebb Redoma került terítékre, méghozzá közvetlenül a minap mennybe menesztett Fonterutoli Chianti Classico 2006 után. A Redoma nem a csúcsok csúcsa, a Charme és a Batuta felette van, de harminc-egynéhány euróért kell tudnia valamit. Tud. Ez volt a Niepoort első asztali vörösbora, a 90-es évek eleje óta készítik, elsősorban tinta amarelából, tinta rorizból és touriga francából,. 60-120 éves szőlők, francia hordók, 20 hónapos érlelés, minden, amire a legigényesebbek is büszkék lennének. Mély szín, még mélyebb illat. Érett, meleg, portóis-amaronés karakter, színesen, színvonalasan. Szájban hatalmas test, rengeteg krémesség, észrevétlen alkohol, csak 14-es, nem kell több. Hihetetlenül arányos, cserei finomak, savai diszkrétek, de elegendőek, zamatai gazdagok, utóíze tekintélyes és száraz. Intelligens bor. Erős 8 pont.

A Merfelsz Pince tízéves, nem is gondoltam volna, éppúgy meglepődtem, mint amikor kiderült, hogy Bárdos Sarolta és Molnár Péter családi vállalkozása is pont ennyire van benne a korban. A szekszárdi borászat a közelmúltban került az érdeklődés homlokterébe, különösen azok kedvelték meg, akik a fajsúlyos, mégis barátságos borok híveinek vallják magukat, és alighanem nagy sikernek kell elkönyvelnünk azt is, hogy a Borbarát már 2008-ban a 7x7 legjobb magyar birtok közé sorolta. Merfelsz Gábor, aki Arató krisztinával közösen rakta le az alapokat, civilben bankár a fővárosban, gyökerei azonban szekszárdiak, meg is van az indíték. Tizenkét hektár, remek területek, szép présház, modern technológia, ez mind megvan. Sajnos van olyan is, aminek jobb lenne nem lennie: túlbonyolított, néha kínos bornevek az Agent Provocateurtől a Bel Cantón át a Musica Nobiléig és az Esti Csókig, hogy a márkanévként működő Nectar Sexardique-ról sok szó ne is essék. Persze a belbecs mindig fontosabb a külcsínnél, úgyhogy utóbbit csak hozzá kellene igazítani az előbbihez. A 2007-es bikavér-válogatásról annyit tudni, hogy embert próbáló kóstolgatás révén jutottak el összetételéhez, fele kadarka és kékfrankos, másik fele titok. Csillogó rubinvörös, nem igazán mély, ne is legyen. Illata kellemesen gyümölcsös és fűszeres, meggy és cseresznye játszik benne, melegebb, erdei gyümölcsös árnyalatok is gazdagítják, a kadarkát kiszagolhatónak véli az ember, pláne, mivel értesült róla, hogy van benne. Szájban minimum közepes test, finom savak, visszafogott tannin. A magas alkohol ellenére könnyed, tiszta ízű, jól iható. Egyelőre vastag 5 pontot kap, nem biztos, hogy kedvezett neki a kontextus.

Karácsony után itt az újabb alkalom a tért ölelő ivászatra, ez az a nap és éjszaka, amikor a gasztronómia annyira nem fontos, olykor a terítékre kerülő borok minősége is másodlagossá válik a bevihető alkoholmennyiséghez képest. Rosszat ilyenkor sem ildomos inni, ráadásul bevallom, hipervirslit sem vagyok hajlandó enni, akit egyszer letepert a hivatástudat, annak az össznépi elfajulás idején is muszáj odafigyelnie. Mást ne mondjak, egy éppen szilveszterkor abszolvált többszereplős párbajt minden idők tíz legjobb kóstolgatása között tartok számon. Most nálam másképpen alakulnak a dolgok, felborítottuk a naptárat, az új évet szerényen és visszafogottan köszöntjük, a komolyabb dolgok különböző okok miatt várhatóan január 1-jén kerülnek elő szolid társaságban. Éjfélkor ezzel együtt bontok egy ezüstkapszulás Bellefon Champagne-t, másnapra pedig Palacios Priorattal, Takács Lajos-féle sauvignon blanc-nal és Bott Frigyes utolsó palack 2007-es chardonnay-jával készülök, de előkerülhet még valami ráadás is a végén. Mások hogyan csinálják?

A Castello di Fonterutoli jókora birtok Toscanában, a Mazzei család tulajdonában. A borászat 470 hektárja közelebbről a Chianti Classico régióban, Castellinában található. Újabban nem igazán vagyok képben, ki számít arrafelé tradicionalistának, ki modernnek, az is lehet, hogy ez a vita már le is zajlott. De néhány éve még tartott, akkor nem mindenki szerette a Fonterutolit. A technológiája ugyanis XXI. századi, és világfajtákhoz is szívesen nyúlnak emberei. Ennek egyik csúcskövetkezménye a Siepi nevezetű merlot-sangiovese házasítás, amelynek messze nem legjobb évjáratát volt szerencsém kóstolni, tapasztalataimat meg is írtam annak rendje-módja szerint. Ám az igazi Fonterutoli-élmény korábbi. Még az Alkoholista előtti időkben kimondottan komoly mennyiséget fogyasztottunk a 2001-es Fonterutoli Chianti Classicóból, rettenetesen szerettük azt a forintban három-négyezer közötti árával is jó vásárnak tekinthető vereset. Később csalódtunk-egyszer kétszer az újabb évjáratokban, de a minap beszereztünk egy palackkal a 2006-osból. Ahogyan 2001 és 2004, úgy 2006 is jó minősítést kapott a szaksajtótól, ez meg is látszik a boron. Sötét, tiszta szín, szenzációs illatok. Erdei gyümölcsök garmadája, mélység, fűszerek, föld. Nagy test, telt, sima korty, színes savak, az utóbbi hónapok legtökéletesebb tanninja. Összetett és zamatos, lecsengése elbűvölő. Karaktere alapvetően meleg, de van benne egy frissebb vonal is, illattól utóízig, ami még kedvesebbé teszi. Szinte hihetetlen, hogy ilyen hibátlanra hangolt nagy vörösbor húsz eurónál olcsóbban is létezhet. 8 pont.

2009 számomra az olaszrizling éve volt. Tudom, nem igazán kérdés, milyen szőlőfajtából kell nagy magyar borokat készíteni, hazánknak sokkal inkább a sokszínűségre érdemes építenie. Ezzel együtt drukkolok az olasznak, azt szeretném, hogy sok-sok jót csináljanak belőle. Hiszen ha már őt termesztik a legnagyobb területen, és az adottságai is kiválóak, kapásból muszáj képesnek lennie rá, hogy hozza, amit mondjuk Ausztriában a zöldveltelini. Hogy ott legyen a kocsmákban megbízható minőségben egyfelől, a csúcsborok között másfelől. Azt hiszem, az alapokkal még baj van, talán így is marad egy darabig, fent ellenben már látszanak az előrelépés jelei. Ennek örülök nagyon. Ami természetesen semmi olyasmit nem jelent, hogy a furmintot, a hárslevelűt, a juhfarkot, vagy netán a világfajták legizgalmasabbjait – a rajnai rizlingtől a chardonnay-n át a sauvignon blanc-ig – kevesebbre becsülném. Ebben az esztendőben legalább tucatnyi olaszrizlinghez volt szerencsém, amelyek a hétpontos magasságokban vagy azok közelében vágták ki a rezet – hosszan sorolhatnám őket, megemlítve Jásdi István, a Somlói Apátsági Pince, Takács Hollóvár Lajos, a Tornai Pince, Németh Attila, Bott Frigyes és sok más kiváló termelő nevét –, kettő közülük bekerült a legjobb háromba. Az idei listázásnak vége. 5. Balassa Betsek Hárslevelű 2008. Egy-két kóstolás után úgy érzem, ennek a bornak a legeslegjobb tokaji hárslevelűk között van a helye, pedig tekintélyes a mezőny. Fajsúlyosság és könnyedség, mineralitás és gyümölcsök perfekt egyensúlyban. 4. Sauska Cabernet Franc 2006. Sűrű és tartalmas villányi vörös, újvilágra hangolva, hihetetlenül gazdagon, rengeteg komplexitással, nemzetközileg is abszolút versenyképes. 3. Losonci Úrráteszi Olaszrizling 2008. Ahaélmény, a dűlőfaggatás és az útkeresés hibátlan gyümölcse, nagyszerű bor emberi áron. 2. 2HA Szőlőbirtok Tabunello 2007. Bazaltos talajon is készülhet komplex és elegáns vörösbor, avagy nemcsak Toscanában érezheti magát otthon a sangiovese. 1. Légli Banyászó Olaszrizling 2007. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy csak és kizárólag a Banyászó nyerhet. Már-már túlzásba viszem a rajongásomat Légli Ottó 2007-es évjárata iránt, de nem tehetek mást. Karácsony másodnapján is bontottunk belőle, élveztük minden cseppjét. Elfogyott, várjuk a folytatást.

Amikor a top 20-at összeállítottam, nem mérlegeltem, hány borvidékről hány bor kerüljön be, utána számoltam utána. Persze kiderült, hogy így nézve Tokaj az első, hat jelöléssel. A harmadik részben mindjárt három tétel hegyaljai az ötből. Nyilván nem véletlen ez, alighanem igaza volt annak a termelőnek, aki meghirdette a szárazforradalmat. A furmintok, hárslevelűk, muskotályok révén könnyebb eljutni a fogyasztóhoz, akkor is, ha belátható időn belül csak az aszú marad Magyarország zászlósproduktuma. 10. Nobilis Csirke-mál Furmint 2008. A Bárdos Sarolta, Molnár Péter házaspár talán minden borát magasabbra pozicionálta ennél. Ha ilyen az alap, milyen a felépítmény, merülhet fel kapásból. Tökéletes a Nobilis-sor, mondtam korábban, és tartom rendületlenül. 9. Györgykovács Juhfark 2006. Györgykovács Imre másfél évtizede csinálja ugyanazt ugyanúgy, készíti a tiszta ízű, karakteres somlaiakat, de ez a juhfarkja más, mint a többi. 8. Szepsy Édes Szamorodni 2006. A 2003-as édes Szepsy-szamorodni, amely Dániel néven futott, ugyanúgy etalonná emelkedett, mint a 2000-es Úrágya furmint. A 2006-os méltó utódnak ígérkezik. 7. Hollóvár Somlói Hárslevelű 2005. Tudom, hogy ez a hárslevelű már három éve piacon van, mégsem hagyhattam ki, hiszen Somló eddigi legszebb boráról van szó, és még elérhető. Idén ismét volt hozzá szerencsém, hibátlan. 6. Oremus 6 Puttonyos Tokaji Aszú 2002. Az Oremus-aszúkhoz fűződő viszonyom mit sem változott, mióta az 1999-es birtokválogatásnak kiosztottam a 10-est. Ez a 2002-es eggyel kevesebbet kapott, de így is itt a helye.

Az első részből kiderülhetett, top 20-am összeállításakor nem pusztán a korábban kiosztott pontokra támaszkodtam. Az élmény volt a legfontosabb, olyan borokat emeltem magasra, amelyek kellemes meglepetést okoztak, és persze sok-sok értéket prezentáltak, adott esetben nem annyira sok pénzért. De esetleges drágaságuk sem jelentett hátrányt feltétlenül. Így 10 ezer forint feletti presztízstermékek, terroircsodák és ezerforintos technoborok is felbukkannak a sorban. Szerintem a legfontosabb nyitottnak lenni mindenre, amire érdemes, filozófiától-stratégiától függetlenül. Jön a második ötös. 15. Gere Attila Solus 2007. Villány talán legismertebb termelője 2009-ben is kitett magáért, a presztízskategóriákban izgalmas borokat prezentált. Muszáj volt morfondíroznom, hogy az eddigi legjobb Kopárt – miszerint a 2006-ost –, vagy az éppen piacra került 2007-es Solust vegyem fel, utóbbi mellett döntöttem, nagy dobásnak ígérkezik. 14. Miklós Csaba Ezerjó Csoda 2008. Mór jön föl, ami még néhány termelő mellett elég jelentős részben Miklós Csabának köszönhető. Ezerjókóstolónk legjobbja volt ez a kiváló darab. 13. Demeter Zoltán Furmint 2007. A tokaji termelő a borvidék leginvenciózusabb borászainak egyike, nagyságának figyelemre méltó bizonyítéka, hogy számtalan dűlős tétele mellett birtokborban is ki bírja vágni a rezet. 12. Németh Attila Barnatanya Syrah 2006. Mátraaljára ideje odafigyelni. Fogalmam sincs, hogy a fehérben és késői szüretben is erős Németh Attila örül-e, hogy vörössel került ide, engem ez a könnyed-izgalmas syrah rendesen elvarázsolt. 11. Scheller Áldozóhegyi Zöldveltelini 2003. A Balaton-felvidéki Tóth Sándor már a 90-es évek közepén fősodros volt, ám menet közben valamiért kikeveredett onnét. Pedig a borai jók. Sőt van köztük, amelyik még annál is jobb.

Amikor az Alkeszen megszavaztattak 2009 legjobbjairól, azt ígértem, később megmutatom saját bővebb listáimat. Sokáig morfondíroztam azután, mi hogyan legyen, és arra jutottam, nem az ott kitalált kategóriák szerint részletezek, hanem egyszerűen megnevezem azokat a borokat, amelyek maradandó élményekkel boldogítottak 2009-ben. Ebben voltaképp minden benne van, a legjobb vörösöktől a legjobb fehéreken át a kiemelkedően jó vásárokig. Felmerült, hogy top 10 legyen, aztán 25-ig számoltam, végül kompromisszumot kötöttem magammal, így jött ki a húsz. Természetesen sokkal több izgalmas tétellel találkoztam az elmúlt tizenkét hónapban, azóta meg pláne, hogy újra lendületet vettem blogolásilag. A top 20-ba olyasmi kerülhetett, amit alaposabban meg tudtam ismerni. Amihez csak egyszer férhettem hozzá egy korty erejéig – a Somlói Apátsági Pince frenetikusnak tűnő olaszrizlingje pl. a Somlói Tavasz-kóstoló legnagyobbja volt számomra –, az nem került a kiemeltek közé. Még valami: külföldieket nem listázok. Igyekszem, igyekszem, de olyan esetleges a merítés, hogy nem lenne értelme. Négy részben mondom el a magamét, mindegyikben öt-öt borról lesz szó. Hátulról megyünk előre, hátha érdekes így. 20. Frittmann Kékfrankos Rosé 2008. Az idei nyár legjobb rozéja volt, ropogós, mégis tartalmas, felpontoztam rendesen. 19. Tiffán Cuvée Carissimae 2005. Jó ideje a 2006-os, sőt a 2007-es csúcsvörösök képezik a diskurzusok tárgyát, a gyengébbnek vélt 2005-ösök a maguk idejében sem nagyon képezték, de ez a CC olyan kellemes meglepetést okozott, hogy nem maradhatott ki. 18. Ikon Chardonnay 2007. Ikon-borok nélkül nincs tisztességes jóvásár-lista. Az idősebbik Konyári technoborokat készít a dél-balatoni pincészetben, ámde hibátlanokat, a chardonnay mindent visz ezer forintért. Azóta megvolt a 2008-as is, hozza a szintet. 17. Gróf Degenfeld Muscat Lunel 2008. Műfajilag nem sokban különbözik az előzőtől, kicsit színesebb, komolyabb, drágább. Gyönyörű savait, tökéletes egyensúlyát nem tudom feledni, nem is akarom. 16. Szentesi Rajnai Rizling Öcsi 2008. Más, mint az előbbiek, de nem mindenben. Szentesi József a legmeggyőződésesebb terroirfaggatók egyike, rengeteg izgalmas kísérlettel. Az Öcsi  pont nem kísérleti, hiszen reduktív eljárással készült egy világfajtából. Ezzel együtt tökéletes lett.

Váli Péter borait néhány hónappal ezelőtt ajánlotta figyelmembe egy kedves olvasó, azelőtt még csak nem is hallottam a termelőről, erre egy-két nappal később megírta az olaszrizlingjét a felkészült konkurencia. Telt-múlt az idő, mígnem a minap bekötötték V. Prof. fejét, vénségére, ennek apropóján szűk körben ebédeltünk jót a New Yorkban – vagy a Boscolóban, vagy hol is –, nézegettem a borlapot, láttam, vannak Váli-borok, itt az alkalom, hogy kipróbáljuk őket, mondtam. Először is az imént említett badacsonyi rizlingből kértünk, ízlett módfelett. Aztán megkóstoltuk a kéknyelűt, hadd színesedjen a kép. Még jobban ízlett, úgyhogy mást már nem is akartunk, rendeltünk belőle egy palackkal, elkortyolgattuk apránként. Szép világos szín, nagyon-nagyon rokonszenves illat. A badacsony kövei, a kéknyelű virágossága, rengeteg tisztaság, frissesség. Eszembe nem jutott volna, hogy csaknem egyéves fahordós érlelést kapott. Szájban közepes test, hibátlan szerkezet, határozott, de okosan iskolázott savak, élet és lendület, hosszú, üde, köves-gyümölcsös búcsú. El voltunk ragadtatva. Műfajilag nem nagy, inkább gerinces és férfias, mégis épp eléggé színes. Laposáék legszebb tételeire emlékeztet. Hogy ehhez még olcsó is – persze nem a New Yorkban –, az már csak a bónusz a tortán. Váli Péternek két hektárja van, ötöt akar összesen, a természetesség híve minden tekintetben. Honlapja informatív, ha többet akarnak megtudni róla, kattintsanak. Én annál is többet akarok tudni, úgyhogy megyek majd vásárolni, karácsony után. Addig is 7 pont, az ahaélményből adódó lelkesültségnek is köszönhetően.