Albert gazda

Nem mindig tartom elég nagy határozottsággal a mutatóujjamat a magyar borvilág ütőerén, azt például szégyenszemre csak egy-két hónappal ezelőtt tudtam meg, hogy Szeremley Huba badacsonyi pincészetének irányítását viszonylag régen átvette az alapító fia, László. Hogy mindez mennyiben jelent új korszakot a vállalkozás történetében, illetve a borok színvonalában és karakterében, azt nem most fogom megmondani, de figyelek árgus szemekkel. Ahhoz képest, hogy a birtok az ezredforduló környéki felfutás után kikeveredett az érdeklődésem homlokteréből, immár nyolc hónapos blogomban ez a harmadik bejegyzés, amely konkrétan Szeremley-borról íródik, az említések száma értelemszerűen még magasabb. Ez a bizonyos kikeveredés talán azzal is volt magyarázható, hogy egy ideje nem történtek különösebben izgalmas dolgok arrafelé, a nagy dobásokat nem követték újabb különlegességek és furmányosságok. Magam is olyan tételeket töltögetek a poharamba Szeremleyéktől, amelyek a kezdetek kezdete óta léteznek, és csupán az kérdés, egyik évjáratuk jobb-e, mint a másik. A 2008-as Szeremley-rizling szerintem mondjuk sokkal jobb, mint a 2007-es. Ezt már a szekszárdi olaszkóstolás alkalmából is pedzegettem, egy nagyobb mennyiség elfogyasztása után pedig bizonyítottnak látom. Különböző karakterű borokról beszélünk. A 2007-es olaszosabbnak, badacsonyibbnak, markánsabbnak, kócosabbnak tűnt, amikor kóstoltam, a 2008-as ehhez képest csupa báj és kedvesség. Finoman virágos illatokkal kezd, selymes-játékos, vibráló savakkal folytatja. Fajtajelleget házasításban pláne butaság keresni, de ebben mintha inkább a kecses-vonzó rajnai dominálna. Csipetnyi vaníliásság is felbukkan, ami nem tesz neki rosszat. Kerek és zamatos a korty, perfekt a szerkezet, üde a lecsengés. 2008-ból a muscat ottonel is bejött határozottan, ott van ez is. 5 pont és jóvásár-címke visszakézből.

Szepsy István 2007-es birtokfurmintjának megítéléséről elég élénk vita bontakozott ki az Alkoholistán. A szerző 6 pontra adta a bort, ami nem embertelen különbség ahhoz képest, hogy én egy gyorskóstolás alkalmával ennél eggyel többre hivatottnak sejtettem. Ennyi differencia még ízlésbeli eltéréseket sem feltételez okvetlenül, ugyanazzal a személlyel is könnyen előfordulhat, hogy egyszer ennyire, másszor annyira értékel valamit. Az első alkalom óta mindenesetre kétszer is volt szerencsém a címszereplőhöz, szerda este, a Tigris Szepsy-borvacsoráján pedig legalább négy pohárral megittam belőle, hogy minél alaposabban kiismerhessem. Elöljáróban elmondanám még, az ötvenfős vendégsereg figyelmét a rokonszenves és elhivatott ifj. Szepsy István iparkodott ébren tartani, és a gasztronómia is határozottan rendben lévőnek tűnt, sose gondoltam volna, hogy a tonhal és a libamáj harmonizálhat. Erről ennyit, az ember ne ártsa magát olyasmibe, amihez annyira sem ért, mint a borhoz. A Szepsy-sor érthető módon igazán színvonalas volt, belenéztünk a jövőbe, a jelenbe és a múltba is, 2008-as Király hárslevelűvel, 2006-os Szent Tamás furminttal, a legendás 2003-as Dániel szamorodnival, az 1998-as 6 puttonyos aszúval. Három kedvencemet ezúton emelem ki: a 2006-os édes szamorodniról már írtam fél mondatot, a 2007-es Urbán furmintra van miért várni, a 2007-es birtokfurmintnak érdemes örülni. És akkor a témánál is vagyunk hirtelen. Illatát egyszerre gondolom markánsabbnak és színesebbnek, mint amilyen a 2006-osé volt, igazán ügyesen játszik benne a mineralitás, gazdag, karakteres, vonzó. Ízben hasonló a helyzet, testben közepesnél több, a savak gazdagok és rétegzettek, a korty kerek és zamatos, nemcsak ásványossággal és a furmint eleve adott szikár izmosságával operál, gyümölcsös komplexitás teszi intelligensebbé, egyik-másik pillanatában már-már kedvesnek mondható. Vastag 7 pont.

Amit a muskotályról gondolok, azt ebben a bejegyzésben elmeséltem röviden, arról azonban kevesebb szó esett, hogy a tapasztalatok szerint késői szüretben, édesen képes a legtöbbre a fajta. Mármint legalábbis a muscat lunel, más néven a sárgamuskotály. Mellékszál: az ottonel más pályán játszik, igaz, hírlik, az egyik feltörekvő mátrai termelőnek belőle is sikerült komolyat készítenie, egyszer megnézem, ha megnézhetem. A gondolatmenet fősodrához visszatérve, az édes sárgamuskotály titkainak feltárásában értelemszerűen hegyaljai termelők viszik a prímet. A 90-es évek vége felé a Chateau Pajzos tett a fogyasztó elé kivételes szépségeket, az utóbbi időben meg az alanás Németh Attila és a királyudvaros Demeter Zoltán vágta ki a rezet. A lelkesedés legújabb tárgya utóbbi borász még csak szűk körben ismert 2008-as sárgamuskotály főbora, amely a főcímkén az Anett Bora elnevezést kapta. 196 gramm maradékcukor, a 6 puttonyos aszú felső határa felett járunk, 9-es alkohol. Györnyörű halvány aranyszín, végtelenül tiszta és elegáns illat. Semmi parfüm, csak üdeség, gyümölcsök és virágok. Szájban krémes, telt, gömbölyű és hömpölygős, savai karakteresek, teljes egyensúlyban van mindene, ízei-zamatai frissé és kívánatossá teszik. Utóíze finoman végtelen, édessége jóformán csak a végén tűnik dominánsnak, de lendülete itt is kitart még. Egyszerűen szép, és kész. Minden cseppje élvezet. Fogalmam sincs, tudhat-e muskotály többet, lehet-e komplexebb például. Lehet-e egyéniségebb. Hogy én még nem találkoztam különbbel nála, az biztos. Mintegy 9 pont.

"A borok jók, a körülmények nem, dolgozunk" – foglalta össze a helyzetet Takács Lajos, a somlói Hollóvár Pincészet tulajdonosa, szőlésze, borásza. A hír, hogy a Hollóvár eladó, igaz, erősítette meg, de az információ részletezésekor egyrészt az derült ki, hogy a munka megy tovább, másrészt az, hogy a vevők nem tolonganak, harmadrészt meg, hogy a hegy legkiválóbb termelőinek egyike minden nehézség ellenére tele van tervekkel. "Ebből a borból nem lehet megélni" – magyarázta, hiába van belőle kevés, évjáratonként ötezer palack, a réteg is szűk, amely szívesen fogyasztja. "Nem vagyok benne biztos, hogy érdemes ezt így folytatni, nem tudom, még vagy tíz évig ezt akarom-e csinálni" – tette hozzá. "Ha jön valaki, és leteszi a pénzt, vége, nem készítek több bort" – fogalmazott. A Hollóvár éppúgy 10 ezer tőkénél tart, mint négy-öt évvel ezelőtt, van egy hektár, amelyet be kellene még telepíteni, de erre eddig nem volt lehetőség. A borok fogadtatásának és visszhangjának örül Takács Lajos, azt mondja, fogyasztóinak készíti a bort, nem magának. "Azt is elviszik, ami nekem kevésbé tetszik" – jegyezte meg. A 2007-eseket nem szerette, tömények, alkoholosak, nehezen élvezhetők lettek. A néhány hetes afrikai hőséget eső, rothadás, töppedés követte, a teljes területről kétezer üveg lett, a borokat legfeljebb kóstolgatni lehetett, inni nemigen. "A könnyedebb borokat kedvelem, azokat, amelyek lecsúsznak jóízűen" – vallotta be Takács. 2006-ot és 2008-at emelte ki évjáratai közül, azzal, hogy a 2009-esek is ígéretesek. "Vannak ötleteim arra, hogyan lehet még finomítani a borokon" – mondta. Szűrni nem kell, előbb deríteni és kétszer fejteni ellenben fontosnak tűnik. Nem kell annyi hordó, a 2009-esek közül a furmint és a hárslevelű is kevesebbet lesz fában, az olaszrizling talán egyáltalán nem kerül bele, annak ellenére, hogy így nem kaphatja meg a védett eredetű jelölést. "Van mit tenni, előre is lehet lépni, arról sem beszélhetünk, hogy holnaptól nincs többé Hollóvár" – igyekezett végül megnyugtatni rajongótáborát Takács Lajos.

Rendszeres mélyebbre ásást ígértem a minap, van is egy témám, amin dolgozgatok kisebb-nagyobb intenzitással, de hogy addig se maradjunk komolyság nélkül, abban Jásdi István segített hirtelen. A csopaki borosgazda írásait az elmúlt években többször is az Indexre irányítottam, a legutóbbinak, amely arról szólt, mi minden van még egy üveg borban, elég izgalmas volt a visszhangja. Az anyalapomban ma megjelent publicisztikának is volt előzménye: a 2008 áprilisában közölt szöveg azt firtatta, mennyit ér egy borospince audiovizuális output indikátor nélkül. A pályázatok körüli különösségekről nyilván hosszú-hosszú tényfeltárások volnának írhatók, Jásdiék története alighanem cseppként mutat meg valamit a tengerről. A folytatásból, amelyet tehát itt lehet elolvasni teljes terjedelmében, egyebek közt kiderül, hogy vigyázni kell a tetőfedőkkel, de az sem mindegy, ki mit gondol a különböző határidőkről. Azt feltételezem, a szerző vihart fog kavarni ezzel az újabb jegyzetével, de hát vitában ismerszik meg az igazság. Már ha megismerszik egyáltalán.

Alkoholista-pályafutásom elején a Szőlőskert Szövetkezet volt az egyik legbiztosabb választás a hipermarket-kategóriában. A rengeteg kistermelő rengeteg hektárjának termését integráló nagyrédei borászat a szegény ember Hilltopja volt, nagyjából hasonló minőséget produkált szerényebb áron. A Mátra Hill sorozat elemei ritkán okoztak csalódást, a Cool Ridge fantázianevű, enyhén barrique-ot chardonnay mindent vitt, a fehér újbor pláne, és a Gróf Nagyrédei sorozat pár száz forintos darabjai elől sem kellett félreugrani. A közben részvénytársasággá alakult Szőlőskert borászatát – amely 2002-ben megkapta az év pincészete díjat –, hosszú éveken át Bárdos Benjámin irányította. Ha minden igaz, a cég az utóbbi időben bajba került – innen nem sok minden derül ki, aki tudja, pontosan mi hogy áll, ne habozzon megosztani mindnyájunkkal –, Bárdos azonban nem tűnt el. Fiával közös farkasmályi családi pincészetét már régebben elindította, alighanem arra koncentrál, boraik egyre több helyen bukkannak fel. Az iskola minden jel szerint nem sokban különbözik attól, ami nagyüzemi méretekben bevállt, a fehérek pl. könnyedek, üdék, technológiailag hibátlanok, ivósak. A 2009-es irsai olivér színe világos, sárgáját zöldes árnyalatok díszítik, illata elsöprően fajtajelleges. A virágok és a szőlős-muskotályos frissesség mellett a kelleténél talán több a parfümösség, de nem emiatt nem éri el az okészintet. Hanem azért, mert bár ízben is finom gyümölcsökkel indul, elégséges savak híján mindezt nem követi szinte semmi vibrálás. Alig kezdődött el, máris véget ér a bor, amelynek teljesítménye így legfeljebb 3 ponttal honorálható. Másképpen: valahol a hetvenpontos tartomány közepén landol a fogyasztás tárgya.

Jó néhány éve nem kérdés, Takler Ferenc a Szekszárdi borvidék legnagyobb sztárja. A mester és fiai az amúgy nem túl színvonalas 1998-as évjáratban vágták ki először a rezet, 2000-ből már jöttek a nagy borok, 2002-vel és 2003-mal meg beállt a szortiment, felépült a piramis. Amelynek tetején a kifejezés minden értelmében hatalmas cabernet-k, merlot-k és házasítások helyezkednek el. A kemény mag nem mindig kedveli ezeket, elvi ellenvetéseim nekem is szoktak lenni, ám amikor a poharamba kerül egyik-másik, mindig ellágyulok. Azóta okvetlenül, hogy volt szerencsém ereje teljében kortyolgatni a 2003-as Primariust. A merlot, a válogatott cabernet franc és a Regnum árnyékában kevesebb szó szokott esni a cabernet sauvignon reserve-ről, amelynek 2003-as változatát a borász pincéjében vehettem magamhoz egyszer. Akkor és ott úgy éreztem, leginkább ez kellene legyen a zászlós, nem a másik három valamelyike. Meglehet, benne van ebben, hogy a sauvignonból mindig kevesebb készül, mint a többiből, ezért végső soron különlegességként is értelmezhető. Néhány hete belekóstolhattam a monstruózus 2007-esbe, majd a minap a 2006-osból fogyasztottunk el egy palackkal hármasban, ez elég, hogy írjak róla. Mély szín, összetett illat. Erdei gyümölcsök, csipetnyi föld, mediterrán melegség, amelyet a fajta fűszeres frissessége ellenpontoz okosan. Grandiózus test, érett tannin derekas mennyiségben, savai szépek, megtartják. Komplex és koncentrált, a 15-16 közötti alkohol nem agresszív, csak a korty vége felé csípked kicsit. Sokkal visszafogottabb, mint egy évvel fiatalabb utóda. Búcsúja tiszta és száraz. Nincs benne semmi lomhaság, a túlérett szőlő nem butítja, a krémes szakaszon innen van. Igazán jól sikerült. 8 pont. Ebben a kategóriában ennyit muszáj is tudnia.

Ebben a bejegyzésben Spanyolország két fontos borvidékének két kiemelkedő borászatáról lesz szó. Rioja neve néhány évtizeddel ezelőtt szinte az egész országgal volt egyenlő, azóta kicsit kopott a presztízse. Pontosabban az történt, hogy miközben legjobbjai tették a dolgukat tisztességgel, addig mások előretörtek és meghódították a világot. Utóbbiak egyike Priorat, amelyről jó húsz évvel ezelőtt még a legvájtfülűbbek sem sokat hallottak. Felfutásában René Barbier és a Clos Mogador után Alvaro Palacios is játszott szerepet, ami külön is érdekes azért, mert a húsz-egynéhány csodálatos hektáron tevékenykedő fiatalember történetesen egy ismert riojai borászfamília sarjaként tette át székhelyét a még szinte felderítetlen területekre. Csillaga felívelt, észveszejtő árú csodabora is van már. A Bodegas Muga hozzá képest a tradíciókat ápoló riojaiak egyik legjobbja. Merő véletlen, hogy kettejük egy-egy borát ugyanazon az estén vettük magunkhoz, de az ellentétek vonzzák egymást alapon örültünk, hogy így alakult. Az Alvaro Palacios Camins del Priorat 2007 került poharunkba elsőként. Nem alaptalanul feltételeztük, hogy a carinenából, garnachából, kevés cabernet sauvignonból és syrah-ból készült, kb. négyezer forintos bor nem súlyával, hanem könnyed eleganciájával próbálhat meghódítani bennünket. Nem csalódtunk. Rubinvörös szín, friss-gyümölcsös, lehengerlően minerális, kifinomult illat, közepes test, rengeteg zamat, tisztaság, vibrálás, lendület. Talán a tökéletesre sikerült soproniakra emlékeztet leginkább. Ára értékeihez képest szerény. A Bodegas Muga Rioja Reserva 2005 egészen más. A bor Bécsből érkezett, de újabban hazánkban is elérhető a Wineage jóvoltából, a konkurencia néhány hónapja már írt róla. Nekem jobban tetszett. Ebben is van garnacha, de tempranillo sokkal több, 70 százalék. Hosszú, 24 hónapos barrique érlelést kapott. A hordó vaníliája ott van, de amúgy spanyolosan, mélyen-édesen-fűszeresen, és ezt én szeretem. Az anyag komoly, a test nagy, az illat- és ízjegyek összesimultak, a lecsengés száraz, rokonszenves. A maga módján mindkettő pályája elején jár, a Palaciosban több az élet, a Mugában az érett, bölcs megfontoltság. Előbbi 7 pont felülről, utóbbi 7 pont alulról.

Akkor hát megvolt az olaszrizling-ivászat a Szekszárdi Boregyetemen, azt hiszem, jól sikerült. Voltak százhúszan, a közreműködőknek köszönöm a közreműködést. Nem gondolom, hogy nagyszerű előadó lennék, igyekeztem nem okoskodni sokat, beszéljenek a borok magukért. Szerintem beszéltek, magam is meglepődtem, milyen szépek voltak egymás mellett. Úgy érzem, sikerült megmutatni, milyen sok arca van a fajtának. Kiderült közben az is, hogy a referenciaborok, amelyeket néhány éve még hiányoltam, elkészültek már. Nem jegyzeteltem, más dolgom volt, csak vésegettem a legjava mellé a pluszokat. A tizennégyből két tétel járt öt pont alatt, három a nyolcpontos magasságokat ostromolta. Egy-egy fél mondatot írok mindegyikről, a számszerű értékelés ez esetben pláne csak hozzávetőleges. A Bodri Pince 2007-es virágos olaszrizlingjét elsőként kellett kóstolni, a megfelelő helyet kapta, legfeljebb 4 pont. Szeremley Huba 2008-as exszemeltje finomabb, gyümölcsösebb, mint a 2007-es volt, 5 pont. Gál Lajos 2007-es Szó-lá-tija előtt le a kalappal, gömbölyű, élvezetes, 5-6 pont. A Laposa pince 2008-as badacsonyija tökéletes a könnyed mineralitásával, vaskos 6 pont. Egészen idáig egyenesen haladtunk felfelé, itt kicsit biccentünk, a horvát Vinarija Josic 2008-asa kevesebb izgalmat kínált, 4-5 pont. A Márkvárt Pincészet 2008-asának 15-ös alkoholja csípkedett, de telt és krémes volt a bor, 5-6 pont. A Szent Ilona minap tárgyalt 2007-es somlóija most jobban teljesített, elérte a 6 pontot. Légli Ottó top 1-es Banyászóját azért vetettem be viszonylag korán, mert azt hittem, a 2008-as kerülhet poharainkba. Nem így lett, a zseniális 2007-esekből szállított még a kereskedő, 7-8 pont. Bott Frigyes 2007-ese a Légli testvére is lehetne, 7-8 pont. Györgykovács Imre 2007-esének nem volt könnyű dolga az előző kettő után, 6 pont. Jásdi István 2008-as Siralomvágója nálam megnyerte az estét, gazdagabb, koncentráltabb, mint előde, 7-8 pont. Takács Lajos 2008-asa szokás szerint Somló-koncentrátum, több idő kellett volna neki, 6-7 pont. Bussay László 2007-esében perfekt egyensúlyban van a maradékcukor a savval és az egyéb tartalmakkal, 7 pont. Németh Attila 2006-os félédese bizonyította, 29 grammal is tud valamit az olasz, 6 pont. Boldog vagyok, és elégedett. Igyanak sok-sok olaszrizlinget, érdemes. Persze ne csak ezeket.

2009-ben volt néhány kiváló horvát borhoz szerencsém – pl. ezekhez meg ehhez –, innen nézvést 2010 sem kezdődött rosszul. Szilveszteri bejegyzésemben említettem, hogy 1-jén remeknek ígérkező tételeket fogunk magunkhoz venni. A teljes felhozatalról akkor még nem tudhattam, a vendég azt hoz, amit akar, egy a fontos, hogy finom legyen. Hát Giorgio Clai malvazijája finom volt. Az internetes világhálón nem sikerült igazán sok háttérinformációt összebogarásznom róla, úgyhogy a pécsi borozósokhoz fordultam, náluk többet senki sem tud mifelénk a délvidékről. Ily módon a következőkről szereztem tudomást: Giorgio Clai azok közé tartozik Isztrián, akik elsősorban helyi fajtákból próbálnak másmilyen módon bort készíteni, mint az az utóbbi évtizedekben megszokott volt, ugyanakkor iparkodnak visszanyúlni a gyökerekhez. Húsz éven át családi vendéglőt vezetett Triesztben, 2001-ben hazatért szülőfalujába, Brajkiba. Nem használ gyomirtókat, műtrágyát, fajélesztőt, minimális a kénezés. A borkészítés teljesen organikus, a szőlőültetvényein fű nő, virágok virítanak. Clai fehérborai a szakirodalom szerint nem frissek és modernek, hanem teltek és sötétebbek. A malvazija tőketerhelése kilogramm alatt van, ellenőrzött erjesztés nincs, a borok addig pötyögnek, amíg abba nem hagyják. A 2007-es Sveti Jakov Malvazija 15-ös szeszig jutott. Annyira nem is sötét a színe, amennyire a fentiek alapján lehetne, aranyát zöldes árnyalat frissíti. Izgalmas illat. Vegetális-gyümölcsös-gyógynövényes, nem kevés mineralitással. Zöld alma, valami érett paprikára emlékeztető valami, ami nem tévesztendő össze az éretlen kékszőlőkből készült borok szidalmazására használt paprikássággal. Abszolút különleges és szokatlan, mondhatnám, ha nem emlékeztetne messziről a fentebb ugróhivatkozott Matosevicre. Komoly test, sok-sok zamat, végtelen tisztaság. Hosszú és gazdag. Annak, hogy csak 7 pontot kap, és nem eggyel többet, egy oka van: az az alkohol sajnos kicsit több a kelleténél. Keressék okvetlenül, ha arra járnak.

Ma este a Szekszárdi Boregyetemen tartok kóstoltatással egybekötött előadást. A téma az olaszrizling lesz, felteszem, kedves olvasóim sem feltételezik, hogy véletlenül. Amikor megkértek, hogy olyasmit találjak ki, ami az egyébként remek borvidék határain kívülre mutat, nem sokat kellett gondolkodnom. Aztán hamarjában összegyűjtöttem, miket is írtam az olaszrizlingről négy és másfél évvel ezelőtt, valamint december végén, amikor rögzítettem: 2009 az olaszrizling éve volt. Sajnos nem sikerült beszerezni mindent, amit szerettem volna – a 2008-as Úrráteszi például elfogyott –, de azt remélem, így is érdekes lesz a sor. Bízom az izgalmakban. Az ő boraikat készülünk kóstolni: Bodri Pince, Szeremley Huba, Gál Lajos, Laposa Pince, Márkvárt Pincészet, Szent Ilona Borház, Györgykovács Imre, Légli Ottó, Bussay László, Jásdi István, Bott Frigyes, Takács Lajos, Németh Attila, Josic (Horvátország). A Szent Ilona Borház 2007-es somlói olaszrizlingje vélhetően a közepének az elején kerül elő. Kimondottan ízlett ez a bor az őszi somlói tavaszon, ami elég volt ahhoz, hogy beválogassam. A minap megnéztem alaposabban is. Szép fiatal szín, összetéveszthetetlen Kreinbacher-illat, somlóias mineralitással, a kezdeti időkben tapasztaltnál sokkal kevesebb fával, több élettel. Becsületes test, zamatos, fajtajelleges korty. Felszíne sima, kis alkoholos kócosság figyel oldalról, kétéves elmúlt, de van hová simulnia. Úgy sejtem, jó ideig felfelé megy még. Szerintem most 5 pontnál tart.

Tegnap is nosztalgikus hangulatú felvezetés volt, ma is olyasmi jön. Még az első Borbarátok egyikében volt egy Sopron-teszt – ha jól emlékszem, mert ha nem, akkor cabernet-ket kóstoltak –, amelyen remekül szerepelt Gangl János 1993-as cabernet sauvignonja. Venni nem tudtam ilyet sehol, úgyhogy amikor 1998 nyarán Sopronban pihentem családilag egy hétig, meglátogattam az idős termelőt, azzal a céllal, hogy szerezzek belőle egy palackkal. Hát először is jót beszélgettünk a mesterrel, aztán nem fogadott el pénzt. Én meg néhány héttel később megittam, amit meg kellett, és rettenetesen ízlett, ötévesen a csúcsok csúcsán helyezkedett el éppen. A Gangl Pincéről aztán sokáig nem hallottam semmit, valahogy kikeveredtek a fősodorból, mígnem az utóbbi időben előretörtek megint. Azóta már nem Hansi bácsi viszi az ügyeket, hanem unokái, Zoltán és Szabolcs. Palack kollégának jó egy évvel ezelőtt alaposan elnyerte a tetszését a teljesítményük, úgyhogy a 2009. őszi bemutatón mindenképp bele szerettem volna kóstolni a dolgaikba. Hiába, nem jöttek el. Viszont nemrégiben hozzájutottam egy üveg 2007-es kékfrankoshoz. Mély szín, elsőre kiváló, összetett illat, érett meggyel, aszalt gyümölcsökkel, földességgel. Közepes test, markáns savak, száraz, tiszta ízek. Az első pohár után kiegyensúlyozottnak tűnik, a másodikban megbillentik az acidok. Kivételesen két estére is jutott belőle, első és második nekifutásra is ez volt a tapasztalat. Mindent egybevetve karcsú 5 pont, amiben árnyalattal több a jóindulat a kelleténél. Ezzel együtt a savérzet-toleránsabb kékfrankosrajongók ne hagyják ki.

A Balatonboglári Állami Gazdaság termékei fontos szerepet játszottak alkoholfogyasztásom bizonyos szakaszában. A nyolcvanas évek közepén például óriási hatást gyakorolt rám egy félédes dél-balatoni merlot, amely annyival különb volt, mint a kárpátaljai háziborok, hogy a kultúrsokk alapos kifejtéséhez nem is elegendőek stiláris képességeim. A kilencvenes évek legelején aztán nem kevés BB-olaszrizlinget fogyasztottam, olykor egy-két palack muskotály is becsúszott, és a rokoni körökben kipukkantott édes pezsgőkről még nem is beszéltem. Ezeket egyébként visszasírom, sokkal ihatóbbak voltak, mint a hipermarketekben mostanában kapható ócska külföldi lőre, amelyre eléggé el nem ítélhető módon átállt a pereputty. Ennyit az önéletrajzi elemekben tobzódó kitárulkozásról. A nagy boglári gazdaság menet közben egyre kisebb lett, külföldi tulajdonba került, összeolvadt és átalakult, hirtelen nem is tudom, mi az, ami megmaradt belőle, ahogy azt sem, folyik-e még borkészítés Balatonbogláron, vagy netán Budafokon dolgozzák fel az ott termett szőlőt is. Azt meg majdnem elfelejtettem, hogy a kilencvenes évek második felében is voltak BB-s próbálkozásaim, a Chapel Hill nevű, elsősorban exportra szánt sorozat borai között bőven akadtak jól iható, tisztességes versenyzők. Valami ilyesmire számítottam akkor is, amikor egy CBA-ban megpillantottam a címben megjelölt 2008-as BB Balatonboglári Sauvignon Blanc-t, méghozzá a hűtőben, 2,5 deciliteres, csavarzáras palackban, olyanban, amilyenekkel jobb légitársaságok kínálgatják a szomjas utazót. Annyira halvány szín, hogy szinte már fehér. Illata kifejezetten kellemes, nemcsak bodzás és szénás, melegebb karakterű, déligyümölcsös árnyalatok is színesítik, eddig több mint biztató. Ízben megbicsaklik kicsit. Friss ugyan, de eléggé zamathiányos, vizes, vagy mi, és viszonylag gyorsan eltűnik az emléke. Bár az orrpróba alapján többre hivatott, és összességében abszolút korrektnek mondható, be kell érnie 3 ponttal.

A szenteste fénypontjának Demeter Zoltán 2007-es Főborát szánom, írtam karácsony előtt, és betartottam a szavamat. A palackot kibontottam, kétharmada el is fogyott az ünnepi órákban, bejegyzés azonban eddig nem született. Mégpedig azért nem, mert atipikusnak találtam a bort. A színe teljesen másmilyen volt, mint amihez demeterileg szokva vagyunk. Borostyánszínben csillogott, mintha sokkal korosabb lett volna a maga két événél. Illatában is érettebb jegyek domináltak, igaz, szájban viszont tele volt élettel. Azt feltételezem, az én üvegem tartalma másképpen öregedett. Meglehet, amiatt, mert másfél évet pihent a szekrényemben, gondosan elfektetve, naptól-széltől védve, mégsem a legideálisabb körülmények között. Szóval, arra a következtetésre jutottam, hogy bár így is csak jót mondhatnék róla, csendben maradok, amíg össze nem hoz a sors a megfelelő kontrollpalackkal. Hanem a minap, pontosan két héttel a bontás után felszámoltam az utóbbi idők hordalékát, közte a szűk másfél deciliternyi Főbort. Amely fogta magát, és hipphopp lenyűgözött. Semmiben sem különbözött december 24-ei önmagától. Intenzív, aszalt gyümölcsös, kifinomult illatában további oxidációt nyomokban sem fedeztem fel. Krémességét, tökéletes struktúráját pláne mintaszerűnek láttam, öblös, gömbölyű korty kedveskedett érzékszerveimnek. Savai perfektül muzsikáltak, az aszúacidok gyakori agresszivitásával szemben ezeket pontosan annyira találtam virgoncnak, hogy beállítsák az ideális egyensúlyt. Egyszerre volt tekintélyes, tömör és kedves, túl a szamorodnin, innen a hatputtonyoson. 8 pont.

Rheinhessenről volt már szó, első nekifutásra máris a borvidék kissé vitatott megítélésű szupersztárjának, Klaus Peter Kellernek a boráról iparkodtam beszámolni. Most átesek a ló másik oldalára, olyan termelőről lesz szó, akinek nevét nem igazán jegyzik a világszerte forgatott periodikákban. Ilyenből nyilván nagyon sok van Németországban, ezen belül Rheinhessenben is, amelynek területe önmagában majdnem 25 ezer hektárt tesz ki. A Krebs–Grode 2006-as spätlese trockenjének egy palackját a berlini repülőtér vámmentesében emelte le a polcról nyájas kollégám, természetesen találomra. A fentiekhez képest mégis érdekes, hogy hazánkban is hozzáférhető a borászat egyik-másik terméke, Heinemannék honlapján legalábbis vannak erre utaló jelek. A Vereinigte Weingüte Krebs–Grode pontosan velem egyidős, ezzel kimondottan fiatalnak számít germán viszonylatban, igaz, az egyesült családok 1800-as évek közepi gyökerekre hivatkoznak. 30 hektáron gazdálkodnak, szortimentjük megdöbbentően szerteágazó. A tárgyalt bor a komolyabb kategóriájúak közé tartozik, és az elvben késői szüret ellenére mindössze 12-es alkoholt erjedt, ami persze nem hiba, hanem örömhír. Szép szín, apró szénsavgyöngyökkel. Barackos-gyümölcsös, friss illat. Közepes test, zamatos és dinamikus. Nincs benne semmi a wachaui smaragdok szigorából, inkább kedves és vonzó, mint a jobb német kabinettek. Ahogy melegszik, egyre teltebb és élvezetesebb lesz, simán megérdemli a 6 pontot.