Albert gazda

Több mint két év után ismét eljutottam Szentesi József budaörsi pincéjébe, ebből az alkalomból újraindul a Pincék és borászatok alrovat. Éppen ideje, október óta nem volt helyszíni szemle, ez tarthatatlan. Szentesi érdekes szereplője a magyar borvilágnak, úgy is mondhatnánk, kívülről jött, bár másfelől az a helyzet, hogy a konkrét pincét az édesapja vásárolta nagyon régen. Kicsiny kis objektum ez, közel a város zajához – van egy másik, sokkal nagyobb föld alatti világ a fővárosban, a Budafoki úton –, a szőlők pedig az Etyek–budai borvidéken teremnek, Nadap és Pázmánd környékén. Egyes függönyön, hektáronként kevés tőkén, embertelenül drasztikus hozamkorlátozás mellett. Szentesi amúgy tényleg az az ember lehet, akinek némi túlzással még soha nem jutott eszébe, hogy valamit úgy kellene csinálni, ahogy valaki más csinálja. Ez nemcsak a szőlőtermesztési és borkészítési módozatok megválasztásában – semmi fajélesztő, semmi adalékanyag, ezért gyakori a maradékcukor, ami nyilván jól áll az általában élénk savaknak –, a fajták kiválasztásában is tükröződik. A mester annak idején elhatározta, megpróbálja feltámasztani a régit – bizonyos értelemben, ugye –, és telepített vagy húsz fajtát, amelyek egy részéről én pl. tőle hallottam először. Ezek immár termőre fordultak, sorakoznak a borok, egy Szentesi Pince-látogatásnak az a legizgalmasabb eleme, amikor lemegy a nép a föld alá, és száz-, ötven- és tízliteres tételekből kóstol, meg azon agyal, hogy akkor erre vagy arra érdemes-e inkább koncentrálni a jövőben, vagy amarra lenne érdemesebb. Ami tehát az e héten megejtett pincejárás tapasztalatait illeti, úgy gondolom, fehérben a vörös dinkát elfelejteni nem szabad – egészen másmilyen volt amúgy, mint a 2008-as –, vörösben meg sok ősi van, ami képes kivágni a rezet. A már dettó dicsért csókaszőlő biztosan ilyen, de a kék bajor és különösen a laska is kimagaslóan teljesített. Az ismertebb játékosok mezőnyében ezúttal a kékfrankos és a merlot vitte a prímet, a kadarka, amelynek egy korábbi évjárata frenetikusan odatette magát az Alkeszen, strukturálisan lemaradt az egyébként nem meghirdetett versenyben. Szentesi Józsefnek természetesen forgalmi tételei is vannak bőséggel, az A és a B cuvée-t nemrégiben bemutatták itt, nálam is a B nyert. Ám a nagy hatást elsősorban a 2008-as rajnai rizling, illetve a bonyolult összetételű vörös Velence cuvée gyakorolta rám. Úgy sejtem, mindkettő a 7-8 pontos kategóriában játszik – a rizlinget jóval színesebbnek, gazdagabbnak és élettelibbnek véltem, mint a korábban általam is sztárolt 2007-est –, ha egyszer megnézegetem őket szólóban, konkrétabb leszek.

Béla és Bandi története nem hosszú, mégsem emlékszem tisztán a kezdetekre. Valami olyasmi rémlik, hogy a Balatonfüred környékén borászkodással próbálkozó Bortársaság-tulajdonos Tálos Attilának a Fodor testvérek segédkeztek traktorostul-mindenestül, aztán egyszer csak jó kis saját borok lettek ebből, plusz vidám-könnyed arculat. Arról, hogy kik ők, és mit akarnak, itten végül is meg lehet találni néhány alapvető információt. Most, hogy rákerestem, úgy tűnik, én írtam róluk először az Alkeszen, még 2007 őszén, majd AM exkolléga énekelte meg alaposabban munkásságukat, amikor megjelent a polcokon másfél literes házi fehérboruk a 2007-es évjáratból. Azóta színesedett a szortiment, per pillanat négy dolog is elérhető a kereskedőnél, ebben nincs benne, ami már elfogyott, vagy ami még meg sem jött. Ha jól értem, a szürkebarát először került palackba, jól döntöttek, hogy letöltötték. A sokra hivatott fehér fajták közül úgyszólván ez az egyetlen, amelyből még nem ittam igazán nagy formátumút – biztos az én hibám is, ügyetlenül keresgélek talán –, bár az ezredforduló környékén mintha ott lett volna a spiccen egy-két Szeremley-tétel. A Béla és Bandi-féle pinot gris-től mindenesetre nem világmegváltást vártam, hanem közönségszórakoztatást. Jól tettem. Reduktív szín, friss, gyümölcsös-virágos illat, a jellegzetes gyógynövényesség csak nyomokban, hogy ne bántson. Testben közepes, csepp maradékcukrot sejtek a háttérben, melynek hatása jótékony. Savai szépek és selymesek, mindene kerek, csiszolt, sima, de egyúttal eléggé élénk és lendületes, hogy élvezet legyen egészséges kortyokban fogyasztani. Csúszik veszedelmesen, az 5 pontot csont nélkül megérdemli.

Azt gondolom, Szerencsen semmiféle szalmaerőmű nem fog épülni a következő évtizedben. Hiába mondja Hujber Ottó vállalkozó, hogy nem adta fel a terveit – legutóbb azt állította, ha a nagy nem megy, lesz esetleg két kisebb –, megvalósításukra nincs sok esélye. Az európai uniós pénzek becsatornázásáról szóló történet már néhány évvel ezelőtt megbillent, akkor, amikor a Magyar Villamos Művek úgy döntött, nem hajlandó bevinni a saját forrást a projektbe. Hujber Ottónak ugyanis csak ötlete volt, pénze nem. Ha lett volna, építkezhetett volna eddig is, a zöld ombudsman beadványának, amely nemrég elbukott, semmifajta halasztó hatálya nem volt. Az meg, hogy a két-három hónapon belül esedékes politikai változások után a szocialista kötődésű vállalkozó új lendületet vehessen ez ügyben, gyakorlatilag kizártnak tekinthető. 2007 szeptemberében, amikor nagyon is úgy nézett ki, lesz erőmű a Tokaji borvidék kapujában, viszonylag részletesen megírtam, mi a véleményem erről az egészről. Úgy érzem, annak az írásnak az eszmei mondanivalója most is stimmel, Szerencstől úgyszólván függetlenül. A magyar bor és különösen a tokaji ismertségéről, elismertségéről, imázsképző erejéről nem lehet eleget beszélni. A borvidék rettenetesen fontos felemeléséről pláne. A témának napirendre kell kerülnie és ott is kell maradnia. Hát ezért mondom, ha lesz erőmű, ha nem, aki tud – nekem sajnos aligha jön össze –, igenis menjen ma délután a Parlament mellé, a Vértanúk terére, demonstráljon és koccintson. A vonatkozó programról részleteket a fő szervező blogjának ebben és ebben a bejegyzésében találnak.

A konkurencia nyomában kullogok, de csak elmesélem én is, hogyan láttam a badacsonyi Váli Péter és a villányi – vagy siklósi, vagy túronyi, vagy mi – Janus Borház közös kóstolóját. Továbbra sem szeretnék gasztrózni, de annyit meg kell jegyeznem, hogy a híres Nagyvásárcsarnokban található, önkiszolgáló karakterű Fakanál étteremben volt az esemény, ami elsőre nem tűnt a legszerencsésebb választásnak, másodjára azonban határozottan bejött a tepertőkrémes-kolbászos-halászleves borozás; igaz, a lilahagyma fogyasztását biztos, ami biztos alapon mellőztem. Úgy tűnt, a változatos összetételű közönség – a borhoz kevésbé konyító barátok és kereskedők, valamint a fent hivatkozott Alkesz-tudósító mellett megjelent Kató Shiraz András terroirtudós és a régi ismerős Csite blogger is – élvezi a helyzetet, nem bánja, hogy nem illatolós-finomkodós körülmények között fogyaszt. És akkor a borokról. Váli Péter termékeiről megemlékeztem karácsony előtt, 2008-as olaszrizlingje és főként kéknyelűje került terítékre akkor. Most kiderült: legjobbjaiba botlottam bele véletlenül, más bora nem tudta felülmúlni ezek teljesítményét. Az indításkor fröccsként kínált budai zöldet véltem még roppant korrektnek, és tetszett a 2008-as szűz pinot noir, sokkal inkább, mint a sűrűbb korábbi. A Luca Bora nevezetű muscat ottonel–budai zöld házasítás jó ötlet, megfigyeljük máskor is. A Janus Borházról sok jót hallottam, de még soha nem kóstoltam semmijét. Nagy érdeklődéssel várjuk azokat a termelőket-borászatokat a Villányi borvidékről, akik-amelyek ügyesen felzárkózhatnak az ősnevek mellé, örülünk, ha felbukkan a Heumann, Maul Zsolt, Iványi Zsófia, vagy akárki más. Aztán méricskélünk. A Janus még nem látszik nagynak, de mintha nem is ez lenne a cél, mintha könyedebb, barátibb borokat próbálnának asztalra tenni. Egyik-másik sikerül, a harmadik kevésbé. A hangsúlyozottan komolyan vett portugieser 2008-as változatában lehet valami, hamarosan elkortyolok belőle egy üveggel, utána szólok, mire jutottam. A rozé nem volt elsöprő, a pinot noir sem, a 2008-as cabernet franc-nak pihenésre van szüksége. A cabernet sauvignon alapú Bordó már hozta azt a fűszerességet a gyümölcsök mellett, amit egy középre kalibrált vöröstől szívesen veszek, a franc-ból és merlot-ból összerakott Örömbor pláne. Kezdetnek nem rossz, ebből a pincéből is kisülhet a jó. A Váli-kéknyelű és -olaszrizling mellett az Örömbor kapott még bele a 6 pontos szintbe.

Megvolt február 1-jén a budapesti Ráspi étterem hivatalos megnyitója, a délutáni programban volt szerencsém részt venni, alapos borozásba torkollottunk a végén, alig bírtuk abbahagyni. Elképesztően jó dolgokat fogyasztottunk. Vendégművészként fellépett Losonci Bálint és Szentesi József. Előbbi felvásárolt szőlőből készült 2009-es olaszrizlingjét – hordóminta, de már nem sokáig – meghökkentően frissnek és üdének találtuk, el lehetne adni fajélesztősnek-reduktívnak is, pedig nem az. Tartalmas, vibrál, gördülékeny. Szentesi József 2008-as vörös dinkája, amely egy alkalommal már tetszett, más műfajban játszik, az ásványosságot ábrázolja élethűen. A 2008-as Szentesi-csókaszőlő izmosabb és iskolázottabb, mint 2006-os előde volt, Losonci Bálint utána terítékre került magyar frankosa lemaradt mögötte. Nem úgy a később elővett Gereg kékfrankos, amely változatlanul remek. És jöttek a Ráspi-borok. Először a 2007-es zweigelt válogatás, és gyorsan kiderült, különbet ezen a napon nem fogunk magunkhoz venni már. Az sem biztos, hogy készült nála nagyszerűbb magyar vörös az utóbbi évszázadokban. Nincs még forgalomban, bizakodjunk, hogy tartani tudja a szintet. Hibátlan egyensúlyban játszik benne a gyümölcsösség és a fűszeresség, meg a kő, amelyen megtermett hozzá a szőlő. Sehol sem agresszív, sehol sem kevés. Savai selymesen szépek, tanninja hibátlan, struktúráján nem találni fogást. A híres 2004-es Ráspi-zweigelt pinot noirt idézett nekem egykor, ebből mintha gyönyörűen érett-elkészített syrah kacsintana ki. Megvan a súlya, de könnyed, komplexitása lenyűgöző, koncentrációja ideális. Minimum 9 pont, provizorikusan. Később meglátjuk, ha valahogy hozzájutunk, nem tudom, mennyibe fog kerülni. A 2006-os válogatásnak nem volt könnyű sorsa fiatalabb párja árnyékában, a 2005-ös Máté Cuvée-nek pláne nem, előbbit 8, utóbbit 6-7 pontra adnám ebben a sorban. A 2006-os és a 2004-es Máté Cuvée ugyanazt a 8 pluszos szintet hozta, utóbbi nívósan érik, jobb állapotában még nem kóstoltam. Ráspi tud valamit, van hozzá érzéke, ez eddig sem volt titok. Hát megint elsült a keze.

Barta Károlyról már írtam egyszer-másszor, talán sokan tudják, ő az az ember, aki olyan szépen felújította-teraszosította Mádnál az Öreg Király-dűlő egy jelentős részét. Első bora a 2006-os évjáratban született az új telepítések szűzterméséből, és nekem nagyon bejött a Mádi Kör bemutatkozása alkalmából tartott kóstolón. Másodjára akkor ejtettem róla szót, amikor a 2007-es évjárat szőlejének bizonyos hányadát Bott Judit és Bárdos Sarolta rendelkezésére bocsátotta, ami maradt, abból Orosz Gábor közreműködésével született Barta-furmint. A különleges kísérlet eredményeként megtudhattuk, fontos a termőhely, de a borász szerepe akkor sem elhanyagolható, ha megrögzötten ragaszkodik a természetességhez. A 2008-as Barta-furmintra még várni kell – ha jól tudom, ennek elkészítésében már Homonna Attila vállalt kiemelt szerepet –, de hogy addig se unatkozzunk, megjelent a színen egy késői szüretelésű furmint–sárgamuskotály, 106 gramm cukorral. Hatvan százaléka furmint, negyven muskotály, az arányokról utólag kaptam információt, azért érdeklődtem, mert meglepett, hogy a borvidék harsogásra sokkal kevésbé hajlamos fő fajtája dominálni tud a direktebb másikkal szemben. Különösen  illatban billen a furmint felé a balansz, ami jó, hiszen kifinomult és elegáns, amit kapunk, a kedves gyümölcsök-virágok mellett a mineralitás is szóhoz jut. Szájban mindenekelőtt ízes és lendületes, szigornak nincs nyoma, az egyensúly rendben, szép savak tartják meg, amit meg kell tartaniuk, csak a búcsú utolsó pillanatában tűnik meghatározónak az édesség. A 7 pont megvan, a 8-as sincs messze.

Azt írta az olvasó, érdemes lenne havonta összefoglalnom, mi mindent ittam örömmel, és hátha mindenki másnak is kedve támadna hozzászólni saját élményeit, lenne sok komment. Az ötlet tetszett, gondolkodtam, milyen formában lehetne megcsinálni ezt, ahhoz nem fűlött a fogam, hogy a kóstolójegyzeteket egymás mögé másoljam, inkább azt találtam ki, megpróbálom megírni a lényeget úgy, hogy legyen íve a szövegnek. Nem aszerint összegzek, mikor mit ittam, a megjelenés a mérvadó, nyilván volt, hogy valami már decemberben lecsúszott a torkomon, de bejegyzés majd januárban lett belőle, utóbbi számít. Rátérek a lényegre. Január remek hónap volt, számtalan hét- és nyolcpontos termék esett áldozatául mohóságomnak, és jött egy kilences is, Demeter Zoltán Anett nevezetű sárgamuskotálya elvarázsolt, bizonyára segít, hogy betartsam ígéretemet, miszerint 2010-ben alaposan odafigyelek az édesekre. 2009 durván fehérboros volt, az idén kiegyensúlyozottabbnak tűnök. Hazai vörösből mindenekelőtt a három Takler válogatott cabernet sauvignonja és a két Konyári Pávája vágta ki a rezet, a külföldiek közül a portugál Niepoort Redomája és a Brunello-kóstoló vitte a prímet. Ott volt a spiccen a két spanyol, a hónap vörösbora címet leginkább Alvaro Palacios Camins del Prioratja érdemli meg, kvalitásai, élménykoefficiense, árértékarányossága miatt. Fehér határon túliban szokás szerint odacsapott Wachau, a 2002-es Knoll Kellerberg minden idők egyik legélettelibb öregbora praxisomban, de Giorgio Clai Malvaziája is hatott. Itthonról a Szepsy-ivászatot kell említenem másodikként, elsőként meg szekszárdi olaszrizlingezésemet, önfényezés gyalázat, de annyi kitűnő dologra hívtam fel önnönmagam figyelmét is, hogy csak. Ezer forint körüliek közül kevesebb fogyott az ideálisnál, és azok sem ráztak meg, bár a 2008-as Szeremley Rizlinget muszáj kiemelni, más kérdés, árban közelebb van a két- mint az egyezerhez. A Nobilis Csirke-mál furmintjáról kis híján megfeledkeztem, pedig nagyon-nagyon finom volt. És akkor a kézenfekvő kérdés a végére: önök milyen borokkal ijesztgették a telet 2010 első havában?

A Szekszárdi borvidéket dinamikusnak látom, az ismert mesterek pörögnek, ki nagyobb, ki kisebb intenzitással, de még fontosabb, hogy sorra tűnnek fel új pincék és borászok, nevek, amelyeket érdemes megjegyezni, a Szelesháttól a Merfelszen, a Rokka Borműhelyen át Eszterbauerékig és tovább, tucaton túlig is számolhatnék. Nem gondolom, hogy mindegyikükből szupersztár lesz – akár a magyar mediterráneum, akár a kézművesek híveinek körében –, de többségük alkalmasnak látszik arra, hogy megkapaszkodjanak az érdeklődés homlokterében. A Halmosi Pince nem tartozik a legáttörőbbek közé, és bár ott voltak tavaly nyáron a múzeumban, kimaradtak célpontjaim közül. Sokat nem tudok róluk, apa és fia műveli a néhány hektárnyi szőlőt és készíti a bort – Halmosi Áron korábban a borműhelyes Pálos Miklós társa volt –, úgymond hagyományos módszerekkel és körülmények között. Alkalmam volt mostanában megkóstolni egy-két 2007-es borukat, mind tisztának és tisztességesnek tűnt, leginkább Dúzsi Tamás műveire emlékeztettek. A Négykezes sorozatba – ez a prémiumkategória náluk, ami 3 ezer forint környéki polcárat jelent – tartozó bikavér-válogatás tetszett elsősorban. Érett vörösborillat, a kékfrankos gyümölcsösségével és fűszerességével, az ászkolás nehezebb, harmadlagosabb, bőrösebb jegyeivel. Közepes test, egyenes ízek, becsületes savak, többé-kevésbé integrált cserek. A végén fanyarság, ezt többi tételükben éreztem, nem szerettem. Kivételesen nem ittam meg mindet azonnal, több estén is elővettem, bele-belekortyoltam, szűk héttel a bontás után hozta legszebb formáját, akkor volt a leggyümölcsösebb. Így már jó szívvel megadhattam neki az 5 pontot.

"Nem is olyan régen ha szóba került Argentína, vagy a marhahús, vagy a tangó jutott az emberek eszébe – írja Szabó Zsolt vendégszövegszerző. – Mindez a malbec betörésével a világpiacra egy csapásra megváltozott. A fajta őshazájának tekinthető Cahors termelőinek soha nem sikerült ilyen elvitathatatlan sikereket elérniük vele. A magas minőség magától értetődik, ráadásul a calgaryi boltokban már 80 dolláros palackokat is látni, aminek nyilván jelzésértéke van. A következő reménység a szintén dél-francia eredetű tannat, amit Uruguay nyilvánított sajátjának, de az argentinok is lecsaptak rá. Eddig egy pince tannatját kóstoltam, meglepett testessége és fantasztikus szárazsága, miközben egyáltalán nem tűnt harapósnak. Fehérfronton is van jelentkező az argentin fajta címére, bár egyes források szerint a torrontes spanyol eredetű. Mivel meglehetősen illatos és aromatikus, inkább hűvösebb éghajlaton terem értékes gyümölcsöt. Ez Argentína esetében az északnyugati Salta tartományt jelenti, ott máris komoly eredményeket értek el vele. A Valle De La Puerta Torrontes 2007 színe átlagsárga, kitöltve nyoma sincs nehézkes hömpölygésnek. Illatában irsai olivér sárgamuskotállyal füszerezve, kellemes és vonzó, kis kesernye árnyalja gyümölcsösségét. Azokhoz a borokhoz tartozik, amelyek tökéletesen hozzák az illat által ígérteket. Muskotályos, de teste tisztességes, középen gazdagabb is az ízvilágra, mint amire számítani lehetett. Édesérzet nem bágyasztja,  savai vibrálnak. Búcsújában ismét kis kesernye, ami nagyon jól áll neki, már-már elzászian köszön el. Ára a legdrágább boltokban sem több 10 kanadai dollárnál. Pohárnyi megmaradt belőle, csak jobb lett az idővel. 5 pont."

Összegyűlt néhány egészen izgalmasnak tűnő program, megérett a helyzet egy konkrét bejegyzésre. Egyes borászok kóstolóit nem szoktam külön és előre népszerűsíteni, ami miatt most kivételt teszek, az az aktus különlegességéből adódik. Megírtam tavaly, hogy Horváth Ráspi József éttermet nyit Budapesten, lett visszhangja, az ügyesebbek már jártak is az intézményben. A hivatalos megnyitó február 1-jén lesz, ebédre és vacsorára is be lehet jelentkezni. A lényeg: olyan borokat fognak kínálni a menüsor mellé, mint a Máté Cuvée 2004-ből, 2005-ből és 2006-ból, vagy a válogatott zweigelt 2006-ból és 2007-ből, utóbbi még forgalomban sincs. Hogy ne csak Ráspit ihasson az izgalmakra szomjas nép, arról a dettó kézműves Losonci Bálint és Szentesi József gondoskodik, vörös dinkástul, csókaszőlőstül. Elérhetőséget itten tessenek keresni. Szűk három héttel később, febuár 20-án a Késői Szüret szervez színvonalasnak ígérkező minifesztivált az ELTE Kongresszusi Központban, állítják, több mint 50 borász több mint 200 bora teszi tiszteletét, mindez 4000 forintba kerül, tikettezéssel vacakolni nem kell. Húzónevek: Demeter Zoltán, Disznókő, Gere Attila, Gróf Buttler, Homonna Attila, Konyári, Sauska, St. Andrea és sokan mások. Aztán pedig nyomatékosan felhívom a figyelmet a furmintfebruárra, amelyről egyszer már mondtam néhány szót szőrmentén. 25-én a Festetics Palotában jár a borbarátok kedvében a furmintkészítők színe-virága, elsősorban Tokajból és Somlóról, de Ausztriából is. Az event 6900 forintba kerül, és természetesen itt sincsenek decijegyek. Sűrű hónap jön. Még egy szolgálati közlemény: lehet indanetes közösséget csinálni most már, olyat, mint a Facebookon, bár egyelőre szerényebbet persze, megalapítottam, kiraktam oldaldobozba is, akinek kedve támad, csatlakozzon.

Brunellókról okosakat írni végképp csak kellő szerénységgel szabad, ha feleannyit tudnék az osztrák rizlingekről, amelyeknek állítólag avatott szakértőjük vagyok, mint amennyit AM kolléga, az Alkesz főhajtóműve tud Montalcino legszebb gyümölcseiről, boldog és elégedett lehetnék. Arról már nem is beszélve, hogy az ízlésem toszkán vonalon minden bizonnyal kevésbé kifinomult, hiszen mindig is jobban hatottak rám a világfajtákkal bonyolított szuperborok – a Tenuta Sette Ponti Orenójától a Le Macchiole Messoriójáig –, mint a megfontolt és szigorú, értékeiket általában kevésbé közszemlére tevő, cseresebb-markánsabb Brunellók. Ezzel együtt utóbbiak is érdekelnek nagyon, úgyhogy örömmel siettem a Montalcino borboltba, amikor hívtak. Mintegy zárójelben jegyzem meg: milyen pompás lenne, ha a világ minden fontos borvidékének lenne olyan elhivatott propagátora minálunk, amilyen ennek tehát van. Két borászat Brunellóit kóstoltuk vertikálisan, a Lazzeretti volt az egyik, a Ciacci Piccolomini a másik. Előbbihez még nem volt szerencsém soha, utóbbival már találkoztam máskor is. A Lazzeretti kicsiny családi birtok, négy hektárral, első Brunello-évjárata a 2001-es volt. A 2005-össel kezdtünk, ezek mostanában kerülnek piacra, olyan is, illata gazdag, animalitása hangsúlyos, tanninja visszaharap, érzem benne a jövőt. A 2003-as és a 2004-es fogyasztóbarátabbnak, színesebbnek, összetettebbnek bizonyult, a 2001-es pláne. Kilencéves korához képest kicsit morcos még, de komplexitása és rétegzettsége megkapó, az erős 8 pont kijár neki. A Ciacci Piccolomini más pályán futballozik, ötven hektárja nem számít kevésnek, utóbbi években mutatott teljesítményével talán a Montalcino top 10-be is beférhet, ezt halkan, óvatosan mondom. Itt 2003-mal kezdtünk, nem volt sok esélye az előbbi Lazzeretti árnyékában. A 2001-es magasabbra kapaszkodott, a 2000-es volt az első mindenestül érett-kész versenyző a sorban. Az 1999-esben mintha a fáradtság jelei is felütötték volna fejüket, aztán az 1998-as fel is borult mindenestül. Nem maradt más hátra, mint hogy az 1997-es, amelyet annak idején 97 ponttal szórt meg a Wine Spectator, megmentse a borászat becsületét. Megtette, mély volt, sűrű, izgalmas, harmonikus, még mindig férfias és lendületes. 8 pont plusszal. Ami különösen tanulságos volt, az a már-már zavarba ejtően hasonló karakter, íz- és illatvilág, illetve a nem kevésbé egységes színvonal. Egyiket sem adtam volna gyenge 7-es alá egyfelől, erős 8-as fölé másfelől. Mindenesetre a messzemenő következtetések levonásától tartózkodom, a műfaj mélyebb megismerésének fontosságát lehetőségeim szerint evidenciában tartom.

Néhány héttel ezelőtt komoly vita bontakozott ki az Alkeszen, a Van-e jövője a tokaji aszúnak? c. bejegyzés alatt. Ebben a szerző a nemzetközi tekintély Matt Kramer cikkét szemlézte-értelmezte avatottan. Többen Tokaj elleni támadásnak vélték a Kramer-szöveg vonatkozó szálát, és úgy is reagáltak, holott alapjában véve inkább aggódás fogalmazódott meg benne. De akármit gondolunk vagy nem gondolunk Kramerről és a timingről, tény, hogy a kérdés nem álkérdés. Butaság vitatni, hogy az édes boroknak hosszabb ideje nincs szezonjuk, és pontosan tudjuk azt is, legfontosabb borvidékünk szereplői szakadatlanul törik a fejüket, miképpen lehet elfoglalni a világban azokat a pozíciókat, amelyek az adottságok, a minőség és a teljesítmény alapján megilletnének bennünket. Nem véletlenül kerültek előtérbe az utóbbi időben a szamorodnik, a száraz fehérek, az egyéb bortípusok, és a dűlőkben rejlő lehetőségekről is van ok beszélni. Ezzel együtt az aszú aszú marad, bármi történjék, olyan kincs, amelyet nemhogy elfelejteni, háttérbe szorítani sem szabad. Úgy döntöttem, sorozatot indítok, sorra szembesítem a dilemmákkal Hegyalja vezető pincéit és borászait. Első nekifutásra Mészáros Lászlónál, a Disznókő Szőlőbirtok vezérigazgatójánál érdeklődtem a stratégiák iránt. Azért is itt kezdtem, mert annak idején ez a borászat robbantotta ki 1992-esével az aszúforradalmat. "Nem akarunk váltani, továbbra is minden évjáratban az 5 puttonyos aszút tekintjük a legfontosabb termékünknek – fejtette ki Mészáros. – Nincs könnyű dolgunk, a piac nehéz, rengeteget kell dolgoznunk, szinte minden palackot külön kell értékesítenünk. Ezzel együtt amikor csak lehetséges, komoly mennyiséget akarunk belőle készíteni, pontosan annyit, amennyit az évjárat megenged. A 2006-os 5 puttonyosból 40 ezer üveggel töltöttünk, a 2005-ösből 30 ezerrel, a 2007-esből összejöhet 80 ezer. A legtöbb aszúnk 2000-ből volt, akkor elértük a 100 ezres számot. 104 hektárnyi szőlőterületünkből 88 hektár termett 2009-ben, 1996 óta csak saját szőlőt és aszúszemet dolgozunk fel. Amit megtermelünk, eladjuk, igaz, 2009-ben érzékelhető volt egy kis megtorpanás, meg kellett állapítanunk, szükségünk van új piacokra. 40 országba szállítunk, egyik-másikba kevesebbet, a három legfontosabb célpont Franciaország, az Egyesült Államok és Anglia. A hazai piac is számít, bár jelentősége csökkent, boraink háromnegyede exportra megy. Az aszú tette ismertté és fontossá tette Tokajt, a divatok és a szokások változhatnak, de az értékek maradnak. A tulajdonosok számára – és ezt sok francia tartja így – az aszú a világ egyik legkülönlegesebb nagybora. Számukra nem egyszerűen édesborról van szó, hanem nagy borról, amely mellesleg édes. Az aszú bírja az időt, tesszük a dolgunkat, megyünk tovább."

Az elmúlt hónapokban bejártam virtuálisan Közép- és Kelet-Európát keresztül-kasul, lokálpatrióta vagyok a magam módján, érdekel ez a viharvert régió, nem is tudom, ennyire nagyon miért. A horvátok és a románok-erdélyiek jutottak szóhoz elsősorban, de voltak már ukránok és csehek is többek között. A szlovénok eddig kimaradtak. Ezen változtatni kellett, pláne, hogy Kató Shiraz András, aki tényleg avatott ismerője a közel-déli vidékeknek, általában szuperlatívuszokban nyilatkozik az ottani izgalmakról. Mivel pedig ő is, mások is, valamint a szakirodalom is a Moviát mondja etalonnak, amikor a kedves olvasó, aki egyszer már a csehügyi beszerzést is vállalta, Ljubljanába készült, megkértem, hozzon valamit az említett pincétől. (Meg egy másiktól is, amely majdnem akkora sztár, mint a Movia, de majd akkor fedem fel a kilétét, ha túlleszek a borán.) A Primorskában, Goriska Brdában tevékenykedő Movia a termőhelyekre és a természetességre koncentrál, főként öreg szőlőkkel dolgozik, és nem szívbajos, amikor be kell áraznia termékeit. Honlapja egyelőre csak szlovén nyelvű, az angolt építik, de magyarul is lehet róla olvasni keveset, hol másutt, mint itt. A 2008-as Gredic 13 euróba került Ljubljanában, és ez csak a piramis alja, ami az évjáratból is kikövetkeztethető, hiszen a pince irányítóinak eszük ágában sincs kihozni toptételeket ilyen poétikusan ifjú korukban. Számunkra azért is érdekes ez a bor, mert eredetileg furlanski tokajnak, avagy tocai friulianónak hívták, és szomorúak is amiatt, hogy miattunk meg kellett válniuk a névtől. És most hirtelen megtörik a szöveg lendülete. A címszereplő ugyanis nem volt alkalmas arra, hogy bármit is megmutasson a szlovén borok kivételes szépségéből. Minerálisan-gyümölcsösen hódító, egyedi és különleges, simán 6-7 pontos illatát értelmezhetetlen produkció követte szájban. Konkrétan: a fékezhetetlen savak úgy felborították visszakézből, hogy jól elszomorodtam. Pontszám ezek után nincs, de az elszántság megmaradt, legközelebb többet költök, ha moviázni akarok.

Viszonyom az Etyeki Kúria boraival a legkevésbé sem új keletű, van annak laza másfél évtizede is, hogy először találkoztunk. Kezdetben a reduktív, jellemzően nem kevés szénsavval töltött, üde-friss fehérekkel ismerkedtem, de igazán a barrique chardonnay valamelyik 90-es évek végi évjárata kapott el először. Aztán egyszer csak termőre fordultak a pinot noir-telepítések, és Rudolf Krizan közreműködésével kiderült, a korábban főképp pezsgőalapanyag-termelésre hivatottnak vélt borvidéken a legkevésbé sem érzi magát rosszul a világ legizgalmasabb kékszőlője. A Kúria pinot noirja 2003 óta hozza évről évre ugyanazt a szintet, általában tehetségen túl, pannon klasszison innen. A 2008-asban számomra főként az az érdekes, hogy csekélynek és visszafogottnak nem mondható, 14,5-es alkoholja ellenére mégis minden ízében könnyednek és játékosnak hat. Színe első pillantásra mattnak sejlik, de hamar kitisztul, rubintosan csillog. Illatában érett málna, pinot-s fűszeresség és földesség, perfekt fajtajelleggé állnak össze a szétszálazható elemek. Közepes test, nem kevés gyümölcs, búcsúját csipetnyi édesség gömbölyíti. Savai szépek, szerkezete arányos, vibrál ügyesen, ihatósága átlagon felüli. 6 pont, szokás szerint. Azt meg a linkek keresgélése közben vettem észre, hogy eddig csak hatpontos pinot noirokról volt szó hasábjaimon. Ez is jó, de telhetetlen vagyok.

Bott Judit hegyaljai munkásságát a kezdetek óta rengeteg rokonszenvvel figyelem, mégis meglepődtem azon a minap, hogy ő is tízéves évfordulót ünnepel. Az első bora, amivel elvarázsolt, a Füleky Kúria száraz furmintjának alighanem debütáns évjárata volt, de pontosan hányas lehetett, arra nem emlékszem. Arra igen, hogy üde volt, színes és vibráló, nagyjából olyan, mint azok zöme, amelyek utána következtek. A Füleky-történet néhány évvel ezelőtt véget ért, Bott Judit pedig férjével, Bodó Józseffel közösen családi kispincét hozott létre, amelynek keretei között módjában áll kompromisszumok nélkül megvalósítani elképzeléseit. Ezek egyik fontos eleme a dűlők faggatása száraz furmintok közreműködésével. Néhány esztendő termése alapján semmiképp sem vállalkoznék arra, hogy rangsoroljam a Telekit, a Határit vagy a Csontost, annyi biztos, hogy innen, onnan és amonnan is kóstolhattam igazán szép tételeket. A 2007-es Telekiről a borász annak idején azt mondta, ne siessek vele, hagyjam, hadd találjon magára a palackban. Hallgattam is rá, meg nem is, nem egy üveggel volt belőle, megtehettem. Az egyiket jó régen bontottam, megbántam. Hiába kerestem, nem találtam benne a Bott-borokra annyira jellemző harmóniát, kifinomultságot, eleganciát. Kemény volt, és kócos. A másikat ezért elfektettem ügyesen, a napokban került elő. Gyönyörű halvány aranyszín, fiatalosan csillog. Illata markáns, érett és lendületes egyszerre. Mineralitásnak enyhén szólva sincs híján, de gyümölcsök is gazdagítják bőséggel, barack, nyári alma, ilyesmik. Jó testű, karakteres és csontszáraz. Kimondottan letisztult és összerendeződött a pihentetés hónapjai alatt. Kedves nem lett, hízelegni nem tud, de nem támad, hagyja magát megismerni. 6 pont most, úgy sejtem, a jövője hosszabb lehet, mint a múltja. És témába vágó módon itt hívom fel először olvasóim figyelmét, hogy a vinoportosok furmintfebruárt szerveznek. A program ígéretes, a célok támogatandónak tűnnek, ebből kifolyólag a következő hónapban felszámolom furminttartalékaim egy részét. Február 25-én meg megyek rendezvényre ügyesen. Fogják majd a poharukat, és jöjjenek önök is.