Albert gazda

Szekszárdon egymás sarkára hágva bukkannak fel az újabb és újabb nevek. Németh János persze attól még nem ismeretlen, hogy én most kóstoltam először a borait, a konkurencia például már a 2006-os évjárat egyik-másik terméke alapján beszámolt munkásságáról. Azt a Pécsi Borozóból tudtam meg – ha dél-pannon vonalon kérdés merül fel, ott kell keresni a választ –, hogy a 2008-as szekszárdi hegyközségi borverseny legeredményesebb ifjú termelőjének művei 2007 óta vannak piacon, és a visszhangok jók. Nem használok fajélesztőt, nem használok segédanyagokat, mondja ugyanott a fiatal borász, és ez is örvendetes. Benyomásaim azonban felemásak azok után, hogy három 2007-es évjáratú dolgát magamhoz vehettem. Tudom, 2007 milyen volt, de akkor is túlzásnak érzem, hogy a kékfrankos, valamint a merlot-ból és cabernet sauvignonból házasított Porkoláb az elegáns címkék tanúsága szerint 15-ös, a cabernet franc 16-os alkoholt erjedt. Ez a körülmény annak ellenére dohogásra késztet, hogy a szesz a lecsengésben nem csípked. Ha azt nem is teszi, a jelentős édesérzet fokozásában nagy szerepet játszik, különösen a cabernet franc esetében. A színek egyformán szépek és mélyek, az illatok intenzívek, a tanninok édesek, a savak kidolgozottak mindhárom borban. Komondottan nagynak nem nevezném egyiket sem, a kékfrankos karcsúbb és intenzívebb savú, a franc hízelkedőbb, a Porkoláb összetettebb. Nem véletlenül emeltem címszereplővé éppen utóbbit. A merlot kedvessége és a cabernet sauvignon komolysága okosan egészíti ki egymást, rétegzettebb, színesebb a Porkoláb, mint a másik kettő. Ám ahhoz, hogy mindenestül tetsszen, megfontoltabbnak, kifinomultabbnak, izgalmasabbnak, fineszesebbnek kellene lennie. Így az 5 és a 6 pont határvidékén jár.

A Haraszthy Vallejo Pincészet különös színfolt Etyeken. Carlos Coelho argentin üzletember – itt olvasható vele egy interjú, amelyben érdekes módon nem sok szó esik a címszereplő borászatról – több száz millió forintból épített csillogó-villogó komplexumot étteremmel, úszómedencével, mindennel, közel a fővároshoz, de a vállalkozás még sincs igazán benne a köztudatban. Persze az sem kizárt, hogy ami késik, nem múlik, végül is az út elején járnak. A HVP honlapjáról viszonylag nehéz érdemi információhoz jutni, például az sem derül ki, hogy a legendás Haraszthy Ágoston és a borászat valamilyen módon közelebbi viszonyban van-e egymással, túl azon, hogy utóbbi előbbi emléke előtt tiszteleg a névválasztással. Ezért miután a Veritas Borkereskedés közreműködésével belekóstoltam egy hétboros, nem kis részben tartálymintákat tartalmazó sorba, Pázmányi Dániel borászt kerestem meg kérdéseimmel. Válaszolt haladéktalanul, kiderült, hét hektáron gazdálkodnak, kettő az övék, ötről felvásárolnak, szerződéses alapon. A borok többsége tetszett, a rozé és a 2008-as pinot noir nem – inkább édeskésnek találtam, mint fűszeresnek –, a fehérek igen. A 2008-as chardonnay tiszta ízű és egyenes, a 2009-es chardonnay és a sauvignon blanc ígéretesen sűrű és zamatos, a leendő Virtuoso Öreghegy – chardonnay, szürkebarát, királyleányka és zenit házasítása – tartalmas és gazdag, erős 6 pontig minimum eljuthat a későbbiekben. Nem a 2009-es Sir Irsai hengerelte le leginkább érzékszerveimet, mégis őt gondoltam helyesnek kiemelni. Egy-két évvel ezelőtt korábbi évjáratából vettem egy Culinaris-akcióban, nem győzött meg. A 2009-es ellenben jelen állás szerint rendben van. Tudni kell róla, hogy csak a fele irsai olivér, 30 százalék királyleányka és 20 százalék chardonnay színesíti. Talán ezért, talán a borvidék miatt – illetve még inkább mindkettő okán – nyoma sincs benne a névadó fajta olykor lelágyult butaságának. Illata frissen muskotályos, szájban szép savak vibrálnak, tartják kézben arányos szerkezetét. Az összképet gyümölcsös búcsúja teszi végképp rokonszenvessé. Nem tudatos döntés eredményeként harmada csaknem két hétig pihent a szimplán visszadugózott palackban. Meglepett: élt, mintha mi sem történt volna. 5 pont.

A konkurencia lelőtte a poént, aki olvasta a három alkesz közös bejegyzését, tudhatja, Roberto Voerzio 2005-ös és Luciano Sandrone 2004-es Barolói lettek a mezőny legjobbjai Piemont-kóstolónkon. (Nálam háromrészes sorozat lett belőle, az első itt van, a második itt.) Mindkettejüket nagyra becsülöm évek óta, amivel persze nemcsak én vagyok így, hanem a nemzetközi szakirodalom is. Voerzio a toplista legtetején található, de Sandrone sincs messze a legjobb háromtól. Amikor először kóstoltam Barolót utóbbitól – történetesen a 2001-es Cannubi Boschist –, Életem legjobb vörösbora címmel emlékeztem meg róla, és kiosztottam neki 9 pontot. Abban a posztban egyébként szó volt Bruno Rocca 2002-es Barbaresco Rabajájáról is, amelynek 2004-es utóda dettó szépen teljesített a minap. Voerzio még többre vitte nyitó randevúnk alkalmából: a 2001-es Barolo Rocche dell' Annunziata Torriglione beseperte az egyetlen 10-est, amit vörösbornak valaha adtam. Nagyon remélem, nem marad egyedül, amíg a világ és még két nap – mondjuk Bécsben is tízesezhettem volna Comte de Vogüét, ha pontoznék rendezvényeken; mellesleg Sandrone abban a szövegben is felbukkan –, de azt sejtettem, hogy az újabb ilyen nincs kategóriájú darab nem most fog felbukkanni. Egyebek közt azért, mert bár a Roberto Voerzio Barolo Brunate 2005 a Wine Spectatortól 99 pontot kapott, gyanítottam, fiatal tanninja miatt messze jár még a harmóniától. Minden úgy történt, ahogyan vártam. Mély, mérhetetlenül elegáns és komplex illatánál különben elképzelni sem tudok, ízeinek-zamatainak gazdagságát és kifinomultságát dettó felülmúlhatatlannak találtam, ám a lecsengését uraló csersavak miatt csak 9 pontot kaphatott. Ráadásul meg kellett elégednie az este második legjobbja címmel. Luciano Sandronétól három palack is terítékre került – mondom, kedveljük őt F. Kapussal –, és egyik sem vallott szégyent. A Barbera d'Alba 2006 még a bemelegítés során tette oda magát alaposan, sűrűségével, gyümölcsösségével, tisztaságával, energiáival 7 pontot érdemelt, 20 euróért nem rossz. A Barolo Cannubi Boschis 2003-at a Barolo Cannubi Boschis 2004 elé vettük, helyesen, a 2004-essel párban szemléletesen mutatta be, mi a különbség egy gyengébb és egy kiváló évjárat között. A 2003-as sem volt rossz, de a Gaja Barbaresco után visszalépésnek tűnt, és bár ügyesen nyílogatott a pohárban, be kellett érnie 7 ponttal. A 2004-es ellenben mindent vitt. Óriásként volt lendületes, összetettsége minden porcikájában megmutatkozott, búcsújában gümölcsök írták felül a tannint. Délceg 9 pont. Az évjáratokra visszatérve: régóta gondolom, de talán még nem írtam: ha az ember nagyon sok pénzt szán valamire, amitől kivételes élményt vár, nem szabad sajnálnia azt a valamivel többet, amennyivel a sokkal jobb többe kerülhet. A rossz évjárat mindenekelőtt arra való, hogy bemutassa, egy nagy bornak is lehetnek korlátai. Jó évjáratban ilyen korlátok nincsenek.

Engem megdöbbentett az az információ, miszerint a nebbiolóból, ebből a rendkívül izgalmas kékszőlőből a 19. század közepéig fehérborokat készítettek, akkor találta ki egy odatévedt francia, hogy rendes áztatással, teljes erjesztéssel és ésszerű érleléssel sűrű-cseres vörösök alkothatók. Ez az iskola aztán sokáig működött, majdnem Angelo Gaja eljöveteléig. Alig egy-két-három évtizeddel ezelőtt többen rájöttek, nem árt, ha egy rendes bornak ízei, zamatai, gyümölcsei is vannak. Megjelentek az új módszerek és az új hordók, van, aki még mindig a nagyobb űrtartalmakra esküszik, mások a barrique-ot sem szégyellik bevetni. Piemont és Barolo csillaga emelkedni kezdett meredeken, az árak az egekbe szöktek, az amerikaiak vásárolni akartak, a legjobb pincék borait szétkapkodták. Ha az lenne a feladat, tegyek különbséget novátorok és tradicionalisták között, összezavarodnék. A helyzet az, hogy a százeurós Barolókban hiába bukkan fel vanília, kávé és csokoládé, laposnak, édesnek, unalmasnak tán még egyet sem éreztem pályafutásom során. Az érthetőség szerintem soha nem megy az összetettség, a kifinomultság, a nagyság rovására. Ezzel együtt megkapó a differencia a mai két címszereplő munkái között. Bruno Giacosa termékei világosabbak, téglásabbak-barnásabbak, illatukban és ízükben közelebb állnak mondjuk a pinot noirokhoz, mint a cabernet-khez. Giorgio Rivetti La Spinettájának nagyborai ezzel szemben már első ránézésre töményebbek, hatásosabbak, elsöprőbbek. Igazságot tenni szerencsére nem kell. Bruno Giacosa Nebbiolo d'Alba 2005-öse halvány, rőtes árnyalatokat mutatott, orrban érett jegyekkel operált, füsttel, bőrösséggel, kevéske gyümölccsel. Tanninos, rejtőzködő bor, amely a pohárban nyílogat okosan, virágos jegyekkel kedveskedik. Lehet szálazgatni, nem kínálja fel magát. 6 pont. A tegnap elemzett Barbarescók után két Luciano Sandrone-tétel következett, rájuk szombatig várni kell, érdemes. A La Spinetta Barolo Campé 2001 utolsó előtti előttiként került sorra, kilencedik életéve ellenére azért, mert a két legutolsótól vártuk a legtöbb izgalmat, fiatalabb koruk ellenére. A Rivetti-borászat, amely Gajához hasonlóan Toscanában is megvetette a lábát, bizonyára a legamerikaibb mind közül. A Barolo esetében ez annyiban nyilvánul meg, hogy a sötét színt meleg illatvilág kíséri, amely kibontakozván persze lehengerlő komplexitást mutat. A leveshúsos-földes komolyságoktól a friss gyümölcsökig végigjátssza a skálát, fiatalnak tűnik öregen is, ám ízeiben szellőzés után kevesebb a kanyar. A 8 pont magától értetődik. A Bruno Giacosa Barolo Falletto 2005 más. Kevésbé sötét és mély, másmilyen karakterű, de komplexitása magától értetődő. Filigránabb, gyümölcsösebb, tanninosabb, szárazabb, és nagyon-nagyon kölyök. Távol Amerikától. Csak sejtés, hogy kell neki húsz év, mire önnön csúcsára ér. 8 pont. Ha unnák a nyolcasokat, előre elárulom: a befejező részben Luciano Sandronénak és Roberto Voerziónak hála feljebb megyünk.

2006-ban végigélveztem két egészen zseniális piemonti sort, ami elegendő volt ahhoz, hogy megállapítsam, a világ legjobb vörösborait azon a környéken készítik. Ez így természetesen durván kategorikus kijelentés, de az biztos, hogy Barbarescónak és Barolónak kivételes helye van az egészen szűk elitben. Néha hajlamos vagyok azt gondolni, a turisztikailag izgalmasabb Toscana például elbújhat mellettük mindenestül. Sarkítani persze tényleg butaság, elférnek egymás mellett okosan. A lényeg: a múltkori, félig-meddig balul sikerült fehér bourgogne-ozás után társaságunk úgy döntött, vörösre váltunk, és megpróbálunk Piemont mélyére hatolni újfent. Végül tíz bort szereztünk be, egy-egy dolcettót, barberát és Nebbiolo d'Albát, hogy legyen a történetnek íve rendesen, továbbá két Barbarescót és öt Barolót. Kicsit sem túlzok, amikor azt mondom, frenetikus volt a mezőny. Nem is intézem el a történetet egy bejegyzésben, három rész lesz belőle, akárki meglássa. A kóstolási sorrend is felborul emiatt kissé, de hát ez az olvasékonyság szempontjából kicsit sem számít. Piemont-ügyben ismeretterjesztésbe most nem bonyolódok, F. Kapus kolléga alapos szöveget írt régen az Alkeszre, akit minden nüansz érdekel, annak érdemes fellapoznia. Az első menetben három tételről lesz szó. Egy Vajra Dolcetto d'Alba Coste & Fossati 2006-tal kezdtünk, belövőnek már-már már túl izgalmas volt. Sötét szín, sűrű, meggyes-likőrös illatok, telt ízek, kicsit harapós tannin, 5 pont. Luciano Sandrone Barbera d'Albájáról és Bruno Giacosa Nebbiolo d'Albájáról később lesz szó, úgyhogy máris rátérek az első félidő két ászának jellemzésére. Ha úgy tetszik, a Barbaresco legjobbja címért Barbaresco két legjobbja küzdött: Bruno Rocca és Angelo Gaja az én poharaimban kiegyezett döntetlenben. Bruno Rocca a legnagyobbak közt szinte az egyetlen, aki megelégszik a két nagy szupertelepülés közül az egyikkel, Barolo környékén nincsenek területei. Barbarescóból ellenben kihozza a maximumot. A Bruno Rocca Barbaresco Rabaja 2004 nemcsak azért volt remek választás, mert kiemelt presztízstermék, hanem azért is, mert tökéletes évjáratból származott – a Gaja dettó, mellesleg. Szépséges szín, gazdag, komplex, kifinomult és elegáns illat. Nagy és arányos, testes és élénk. Tanninja fiatal és határozott, de semmiképpen sem nyers. Rengeteget fejlődött a pohárban, visszakézből hozta a 8 pontot. Az Angelo Gaja Barbaresco 2004 egy darabig különbnek tetszett nála. A piemonti első számú húzónév bora hömpölygősebben, határozottabban startolt, meghökkentő összetettséget kínált izgalmasan, illatban és ízben is. Gyümölcsösségnek sem volt híján, a nem kevés tannin után búcsújában visszaköszöntek az erdei bogyósok. Változott-fejlődött szintén, kilences hullámokat vetett, de végül 8 pontnál állapodott meg nálam. Meglehet, azért is, mert utóbb nála különbek is játszottak még. A következő felvonásban két Bruno Giacosa-borról és egy kilencéves La Spinetta Barolóról mondok mindenfélét.

Az aszú Tokaj csúcsa, számomra is nagyon fontos, épp ezért nem gondolom, hogy minden évjáratban el kell készíteni – mondja Homonna Attila (akinek véleménye más, mint Mészáros László Disznókő-vezérigazgatóé, utóbbi a sorozat első részében fejtette ki álláspontját). A három hektáron gazdálkodó erdőbényei borász 2002 óta van jelen a borvidéken, értékelhető mennyiségű aszúja 2003-ban és 2008-ban lett, ezek sem kerülnek piacra egyelőre. Mások részvényeket vásárolnak, én aszút készítettem, tíz-húsz év múlva elgondolkodom, értékesítsem-e az évjáratonként 300-400 palackot, jegyezte meg a termelő. Homonna tudja, elképzeléseit megvalósítani gyakorlatilag lehetetlen, de kifejtette: az egész borvidéknek egységesen csak akkor kellene aszúba fektetnie pénzét-energiáit, amikor valóban érdemes. Októberben már látszik, van-e esély aszús évre, valamifajta vének tanácsa ekkor dönthetne, és aszerint folytathatnák a munkát. Ezzel nem gyarapítanák tovább a nehezen eladható készleteket, gazdaságosabban tudnának dolgozni, és marketingszempontból is okosabban kommunikálhatnák a világ legnemesebb édes borát. Amikor nem érdemes kiszedni a rossz minőségű szemeket, nem is kell vele próbálkozni, állítja Homonna. Utána mondhatjuk, hogy milyen szép avaros a bor karaktere, de tudjuk, ha olyan, akkor nem szép egyáltalán. Homonna három borban látja a jövőt, a szárazakban, az édesekben, az aszúkban. Az első kettő esetében el lehet gondolkodni, indokolt-e dűlőszelektálni vagy sem, az viszont fontos, hogy a szárazaknál ideje elfelejteni az édes boros technikákat. Nem akarok túlérett szőlőt, magas alkoholokat, almasavbontást, magyarázta. Ha valaki pezsgőt is szeretne, az jöhet, de a struktúrának le kell tisztulnia, a káoszban elvész a fogyasztó. A száraznak és az édesnek nem kell drágának lennie, az aszúnak sem feltétlenül, az évjáratok minősítésével pedig el lehetne érni, hogy később legendákról beszélhessünk. Amíg mindez nem megy borvidéki szinten, addig Homonna Attila csinálja kicsiben, a saját birtokán: száraz borokkal, az édeshármassal és az egyelőre még rejtőzködő aszúval.

A pannon klasszisra várni kell, írtam néhány hónapja, amikor a Kreinbacher Birtok 2006-os Öreg Tőkékjéről alkottam véleményt, és most úgy tűnik, megérkezett valami. Szó sincs róla, hogy a 2007-es Somlói – amelyet a Somlói Tavasz-rendezvényen megkóstoltam, de ott nem vidított fel annyira, mint most – arra késztetne, gondoljuk újra, amit a hegyről eddig gondoltunk, ám az fix, frappánsan sikerült házasítással hozakodott elő a pince. A címke szerint három fajta tartózkodik benne, némi kutakodás árán találni információt az arányokról is. Háromnegyedét furmint alkotja, a juhfark háromszázaléknyi lehetőséget kapott, a többi a hárslevelűé. Közepesen halvány szín, ásványos, itt-ott gyümölcsös illat, a Kreinbacherekre általában jellemző fa diszkrét árnyalatként jelentkezik csupán. Az sem titok, honnét a visszafogottság: másod-, harmad- és sokadtöltésű, nagyobb űrtartalmú hordókban érlelték. Okosan döntöttek. A túlérettségnek a gyanúja sem merül fel, tiszta ízek és zamatok, kidolgozott, finom savak, erő és lendület. Szerkezetileg kiváló a bor, karakterében, vibrálásában már-már wachaui smaragdokra emlékeztet, más kérdés, ha összehoznánk valamelyikkel, egymás mellett nyilván különböznének. Játszik, jó inni, súlya könnyedséggel párosul, finom, tartalmas, egészséges. Ráadásul háromezer alatt mérik. Szerintem ebbe az irányba kéne menni tovább. Elérni látszik a 7 pontot.

Keresztül-kasul bebarangoltam az internetet, mégsem találtam érdemi háttérinformációt Tiffán Ede és Zsolt legújabb vörös presztízsboráról. Rábukkantam ezzel szemben egy friss interjúra, amelynek tartalma több szempontból is érdekes lehet kedves olvasóim számára, különösen a tizenkét pontos viták után, ezért meghivatkozom. Luciáról tehát annyit tudni biztosan, hogy a Grande Selectionhoz és a Cuvée Carissimae-hoz hasonlóan bordeaux-i típusú házasítás szintén, két cabernet-ből és merlot-ból készült, és ötezer forint feletti áron kapható a Veritasban. A nevét nyilván Lucia Apuleáról kapta, aki már a Carissimae megkeresztelésében is szerepet vállalt, ily módon a két bornak biztosan van egymáshoz speciális viszonya, de hogy mi, az egy másik alkalommal derül ki. A címkén a Kopár-dűlőre utaló konkrét jelzés legalábbis nincsen. Sorra kerülnek piacra 2007 komolyabb vörösborai, kezdem is törni a fejemet, mit gondoljak erről az évjáratról. Jó néhány tétel tetszett, köztük ez a Lucia is. Most finomak és krémesek mind, hogy hosszú életre hivatottak-e, meglátjuk, ha megérjük. A bolond nyár miatt Luciának is 15-ös az alkoholja, ez nem extrém, hanem átlagos érték 2007-ből, kevesebbel Heimannék sem tudták palackozni a Franciscust, hiába nem játszanak túlérésre. Sötét, tiszta szín, megfontolt mozgás, becsületes ablakok a pohár falán. Tömény, komplex, izgalmas illat, erdei gyümölcsökkel, pirítóssal, földdel, az alkotóelemek arányaival probléma nincs, a hivalkodást nélkülözi a bor, az eleganciát nem. Jelentős test, rétegzett, összetett ízek, okos savak, minden idők egyik legérettebb tanninja, és az a bizonyos villányi ízjegy, amit egyszerűen képtelen vagyok definiálni. Semmi lomhaság, csak lendület és erő, nagy, de ez nem megy a vitalitás rovására. Tetszett. A 7 pont felső széle, talán eggyel többet is érdemelne.

Izgalmas vállalkozásba fogott Rambo, a szőlősgazda. Pflanzner Sándor – akinek észak-balatoni borát kétszer kóstolhattam már – azt találta ki, utánajár, egyik-másik izgalmas bortermelő hogyan műveli a szőlőt, hogyan készíti a bort. "A tankönyvekben technológiai leírást nem kapunk, helyette bemutatnak sokféle támrendszert, ismeretetik a létező összes talajművelő eszközt, a betakarítás gépeit a puttonytól a szőlőkombájnig, és az összes borászati berendezést – írta néhány hete, terveinek felskiccelésekor. – Ezeket a munkafolyamatokat rengetegféleképpen lehet összerendezni. De vajon hogyan csinálják azok a borászatok, amelyeknek oly szívesen isszuk a borait? Erre keresek választ egy újonnan induló sorozatban. Segítségével mindenki összeállíthatja magának az Egyetlen Igaz Technológiát, amellyel elkészíti a Nagy Bort." Azóta immár három pince gazdája mesélt módszereiről, körvonalazódnak a dolgok szépen. A Somlói Apátsági Pincéről itt, Szentesi Józsefről itt, Losonci Bálintról itt olvashatnak. Azt hiszem, a szövegekben foglaltak azok számára is érdekesek lehetnek, akik nem feltétlen tudják, mi az az egyes függöny vagy a soraljművelő adapter.

Árvay János teljesítményére nem sokszor kaptuk fel a fejünket azóta, hogy még valamikor az ősidőkben távozott a Disznókőtől, és családi pincéjébe fektette energiáit. Az természetesen nagyon is hír volt, amikor elindult és egyre csak növekedett Sauska Krisztiánnal közös vállalkozása Tokajban, és az is ütött, amikor 2008 őszén elváltak útjaik. Ám az együttműködést nem fémjelezték nagy dobások. A roppant drága Édes Élet egyszer-kétszer bejött, a száraz borok azonban nem tűntek árértékarányosaknak, és kifejezetten rosszul sikerült példányok is előfordultak közöttük. Ami szinte mindenkinek tetszett évről évre, az a zempléni sauvignon blanc volt, majd pedig a 2006-os Istenhegy furmint csapott oda, volt, aki utóbbit az évjárat legszebbjei között tartotta számon, és az Alkeszen is igen kedves szavakat és magas pontszámot kapott. A birtok lassan átalakul, az árakat drasztikusan csökkentették, de nyilván azokkal a borokkal is kell valamit kezdeni, amelyek születésénél még ott volt Árvay János, piacra juttatásukban azonban már nem közreműködhet. Ha jól tudom, ilyen a 2007-es Istenhegy furmint is. Amelynek felcímkézésekor kissé fura megoldást választottak: a dizájn maradt, de Sauska és Árvay neve sehol, a nagybetűs Hétfürtös márkanév uralja az összképet. Halvány aranyszín, furmintos, karakteres illat, a gyümölcsök nem sok vizet zavarnak, az ásványok ott vannak, érett, mégis szilaj az orrpróba karaktere. Ízben hasonló a helyzet, inkább a koncentráció játszik, férfias-markáns a bor világa. Melegednie kell ahhoz, hogy zamatai-színei megmutatkozzanak, de a legjobb pillanatában sem tűnik különösebben összetettnek. Tiszta ízű, egyenes, komoly furmint, búcsújában kis cserességgel. 6 pont.

A múltkori bormarketinges négy pont és a még múltkoribb pontmentes diagnózisfelállítás és bortestület-kezdeményezés után 12 ponttal hozakodott elő az ország ismert borászainak meghatározó csoportja. Amely a kezdeményezők reményei szerint bővülni fog, hiszen várják a nyilatkozathoz csatlakozni kívánók jelentkezését, szakmán belülről és kívülről, itt: boraszok12pontja@gmail.com. Bortermelők esetében kérik a borvidék, a területnagyság és az éves termelt palackszám megjelölését. Az aláírók csütörtök esti állapot szerint: Bacsó András, Bárdos Sarolta, Berecz Stephanie, Bock József, Bodó József, Bodó Judit, Bolyki János, Bott Frigyes, Bussay László, Demeter Zoltán, Dúzsi Tamás, ifj. Figula Mihály, Gere Attila, Heimann Zoltán, Homonna Attila, Horváth Ráspi József, Jásdi István, Kaló Imre, Karner Gábor, Laposa Bence, Laposa József, Légli Ottó, Lőrincz György, Matolcsy Sára, Molnár Péter, Pók Tamás, Szentesi József, Takács Lajos, Tiffán Zsolt, Vesztergombi Csaba, Vesztergombi Ferenc, Vida Péter. És akkor a lényeg: "A magyar szőlő- és bortermelők fentebb felsorolt csoportja 12 javaslattal támogatja Magyarország jelenlegi és jövőbeli kormányát nemzetünk szőlészetének és borászatának sikeressé tételében. Két évtized alatt a magyar borban rejlő lehetőségeknek csupán töredékét fedeztük fel, de már közel állunk ahhoz, hogy az ágazatra nehezedő bürokrácia felőrölje jelenünket és felszámolja jövőnket. Fájdalmasan növekszik az esélye, hogy a bortermelés közösségépítő szerepe megszűnik, sőt unokáink számára borkultúránk maga is csak történelmi emlék marad. A magyar bor sikerének akadályait magunk építettük, így magunknak is kell lebontanunk. Ezért kérjük minden jó szándékú szakmán belüli és szakmán kívüli ember támogatását az alábbiakhoz. 1. A szőlészet és borászat kiemelt mezőgazdasági ágazatként történő kezelése. 2. A jövedéki és termékdíj-szabályozás jelenlegi formájának megszüntetése. 3. A hegyközségi törvény és rendtartások újragondolása. 4. A kutatás és oktatás megújítása. 5. A mezőgazdasági alkalmi munkavállalás egyszerűsítése. 6. A forgalomba hozatali engedélyezés európai normákhoz igazítása. 7. A támogatások igénylésének egyszerűsítése. 8. Kormányzati tanácsadó bortestület létrehozása. 9. Országos bormarketing kialakítása az árubor termelők felügyeletével. 10. Szőlő- és bortermelő települések építészetének különleges felügyelete. 11. Saját készítésű párlat és pezsgő forgalmazási lehetőségének egyszerűsítése. 12. A borfogyasztás és gépjárművezetés viszonyának ésszerű szabályozása."

25 hektárnyi területet von be a bioművelésbe bejelentett módon az egyik legismertebb magyar borász. Bock József elmondta, az utóbbi években már lehetőség szerint tartózkodtak a gyomirtó használatától, elsősorban zöld szerekkel dolgoztak, 2009-re megérett az idő arra, hogy a váltás mellett döntsenek. Mindez nem érinti a 70 hektáros birtok teljes egészét, amelynek csak bő harmada alkalmas arra, hogy megfeleljen a feltételeknek. Olyan parcellákról van szó, amelyek kellő távolságban vannak a szomszédos szőlőktől, ez fontos. Számos ellenőrzésnek nézünk elébe, az elvárások kemények, bízunk benne, hogy tudjuk teljesíteni, amit vállaltunk, magyarázta a termelő, megjegyezve, a szabályok itt-ott rigorózusnak tűnnek. Rájöttünk, így sem kerül sokkal többe a szőlészkedés, tette hozzá. A bevont területek közé kerül az Ördögárok és a Feketehegy dűlők jelentős része, a Jammertal ellenben nem, illetve csak kis részben, nem megfelelőek a szomszédos viszonyok. Bock József jónak értékeli a 2009-es évjáratot, a néhány napnyi októberi eső kockázatát vállalták, a hónap végén és november elején szüreteltek, túlérett szőlőt szedtek. Jó ízű, testes, telt borok érnek a pincében, magas alkoholokkal. A borász az ilyen borokat szereti, akkor is, ha tudja, sok kritikát kapnak emiatt. Úgy látja, fontos, hogy a szeszeket megfelelő beltartalmi értékek ellenpontozzák, hogy meglegyen az egyensúly. Nekem is volt már borom, amit nem tartottam harmonikusnak, a 24-26-os mustfokkal szüretelt pinot noirt túlzásnak éreztem, állapította meg. Bock József kedvence még mindig a Bock Cuvée, amelyet 1991 óta készít hasonló iskolázásban, és hosszabb érlelés után enged a piacra. A fogyasztó a rozét, a portugiesert, az Ermitage-t vásárolja, a drágábbak közül a Royal Cuvée-t és a syrah-t. Utóbbit a mester divatbornak tartja, évről évre a legtöményebbet akarja belőle elkészíteni. A 600 ezer palackos Bock Pince megérezte a válságot 2009-ben, a vendégek száma nem csökkent, de kevesebbet költöttek, az értékesítés mintegy húsz százalékkal visszaesett, igaz, 2008-ban nagyjából ekkora növekedést produkáltak 2007-hez képest. A borász 2010-től stagnálást vár, ám 2011-től már emelkedő pályát remél, és azt is, hogy a politika és a hivatalok nem nehezítik, hanem inkább megkönnyítik a vállalkozások dolgát minden téren. Bock József optimista, állítja, aki szőlővel és borral foglalkozik, másmilyen nem lehet. A szőlő mindenáron élni akar, ilyenek vagyunk mi magunk is, fogalmazott.

A múltkori, kissé szomorú véget ért moviázás alkalmából jeleztem, két szlovén bor érkezett, a másik még hátravolt akkor. Utóbbit Marjan és Salkan Simcic készítette, az ő pincéjük majdnem annyira híres, mint a Movia, a leginvenciózusabbak között tartja számon a szakirodalom. Kísérleteznek, bióznak, tán dinamizálnak is, ha úgy látják jónak. Hugh Johnson is szereti őket, két négycsillagos birtokot ismer Szlovéniában, az egyik a Movia, a másik ez a Simcic. Merthogy van ilyen nevű termelő több is, Edi Simcicet dettó a nagyszerűek közé sorolják Goriska Brdában. Marjan és Salkan Simcicről viszonylag sok minden kiderül a pince négynyelvű honlapjáról, egyebek mellett az is, hogy szőleik nemcsak hazájukban, hanem a szomszédos Olaszországban is elterülnek, nem ritka ez arrafelé. Aki magyarul is szeretne olvasni valamit róluk, ide kattintson. A fehér Teodor a legmenőbb Simcic-selekciják egyike, megint Johnson szerint egyedülállóan remek ez a rebula alapú házasítás. Meg is érkeztünk a ribollához egy hirtelen kanyarral, néhány hónapja csodálkoztam rá, hogy olyan is lehet, mint a Radikoné, meg olyan is, mint Valentino Butussié. A Teodornak amúgy hatvan százaléka rebula, 20-20 egység jutott benne a pinot grigiónak és a sauvignonessének, ami bizony nem más, mint a tocai friulano alternatív neve. A bor készítésének módozatairól minden megvan itt, színe-illata alapján le sem tagadhatná, hogy héjon ázott, szűrésben meg nem részesült. Színe annyira azért nem mély, és nem is zavaros, csak kicsit matt, illata kifejezetten tiszta, gyümölcsöket is tartalmaz, de nyilván meglehetősen markáns. Szájban komplex és érdekes, inkább közepes, mint nagy, zamatos és színes is. Mondhatni, vörösborosan búcsúzik, a tanninok érezhetőek, simák, finomak. Egészében is jóízű, karakterében nem áll messze a fent linkelt Radikon-terméktől, ám barátságosabb, befogadhatóbb, átlagos mércével is értelmezhető. Aki szívesen szétnézne az ilyen típusú különlegességek világában, első lépcsőfokként bátran igénybe veheti. Már amennyiben Ljubljanában jár, és módja van betérni valami vinotékába. Derék 6 pont.

A Somlói Apátsági Pince lendületes rajtot vett néhány évvel ezelőtt, első Hillájáról alighanem elsők között írtam pár szót, tetszett a bor. Az igazi berobbanás a 2007-es évjárattal következett, a monumentális juhfarkot a kemény mag jelentős része etalonként emelte magasra, én egyszer találkoztam vele, valamelyikünk rossz formában volt azon a balszerencsés estén. Ezzel együtt úgy gondoltam, amit ezek elkezdtek, az figyelemre méltó, és néhány hónapja, a Somlói Tavasz fővárosi rendezvényén a legjobbak közé illőnek találtam a sort, amit prezentáltak, sőt a nap bora címet is megkapták. Azóta begyűjtöttem egy válogatott hatos kartont, és a hétvégén hozzá is láttam az ismerkedéshez. Történetesen a 2008-as juhfark került terítékre kapásból, becsületes kontextusban kóstoltuk – a többi versenyző is megénekeltetik előbb-utóbb –, vitán felül a felhozatal vezéralakja lett. Bő egyéves korához képest kissé mélynek tűnő aranyszín, intenzív illat, mézességgel, sok mineralitással, már ekkor hömpölyög. Szájban az első benyomás az, hogy nagy. Nagyon nagy. Robusztus, szinte túlméretes. Hihetetlenül koncentrált, harapni lehet, másfelől ellenben nem különösebben komplex vagy színes. Az első két-három pohárnál így sem jutott eszembe, hogy hatalmassága a fogyaszthatóság rovására menne, igaz, grandiózus vörösborokat is képes vagyok hosszan kortyolgatni, steak és egyebek nélkül. Sava érzetre határozott, de nem borítja fel, végső soron harmonikus és kiegyensúlyozott a maga különleges módján. Utólag néztem meg, hogy 10 gramm az acidadat, a cukor meg 9-es, utóbbinak nyoma sincs. Megy előre elszántan, letarol mindent. Simán el tudom képzelni, hogy vannak, akik mennybe menesztik, és olyanok is, akik nem értik egyáltalán. Veszem magamnak a bátorságot, hogy azt állítsam, én értem. Ám abban nem vagyok biztos, hogy minden kétely nélkül szeretem is. Lehet, jobban örülnék, ha ő is azt akarná, hogy megigyam, nemcsak én. Hogy egyedi és izgalmas, nem kérdés. Hogy milyen lenne akkor, ha egy számmal kisebb lenne, arra pedig kíváncsi lennék. Határozott 7 pont, plusszal. Várom a következő évjáratokat.

Kaptam egy barátomtól egy palack bort, azt mondta, egy barátja készíti, akinek ez az első próbálkozása, ha jól értettem. Megkóstoltam, és azt gondoltam, nocsak, belépőnek ez egyáltalán nem kevés. Aztán utánanéztem, hátha van valami háttér az interneten, annak ellenére mintegy, hogy a kezdetek kezdeténél tart a vállalkozás. És valóságos információtengerbe cseppentem. Egyfelől van egy mintaszerűen tartalmas honlap, másodszor innen is sok mindent meg lehet tudni, harmadszor pedig már kapható is a címszereplő termék a magyar fővárosban. Akit érdekelnek a részletek, kattintson a fenti hivatkozások valamelyikére, én csak a lényeget összegzem a jegyzőkönyv kedvéért: Orbán Gergely 6,5 hektáron gazdálkodik a Balaton-felvidéken, 2007-ben 4,5 egység chardonnay-t, 2008-ban két egység szürkebarátot vásárolt, a művelésmódot megváltoztatta, a termést korlátozza, vannak tartályai és fahordói. A 2009-es Kőtenger chardonnay-t szeptember második felében szüretelték, tartályban erjesztették-érlelték, december közepén palackozták. Tükrös szalmasárga, fiatal szín, intenzív illatok. Gümölcsösek-virágosak, könnyedek, de a chardonnay karakteresebb világa és némi mineralitás is megmutatkozik bennük. Közepes test, a hivatalosan 5,8-as sav érzetre éppen elegendő, zamatos, sima felszínű, tiszta ízű, okosan iskolázott, életteli a bor. Jó inni, vaskos 5 pontot érdemel.