Albert gazda

Jönnek egymás után a 2007-es nagyok, hétfőn Veritas-szervezésben kóstoltam meg Tiffán Ede és Zsolt 28 hektáros pincészetének legjobb termékeit az évjáratból, a bemutató fénypontja a Grande Sélection volt. Ehhez a márkához különleges emlékek fűznek, egy évvel az ezredforduló előtt történhetett, hogy lent Villányban, egy jó hangulatú látogatás végén Tiffán Ede elővett egy palack 1995-ös GS-t, amelyhez korábban nem volt, nem lehetett szerencsém. Soha azelőtt még csak hasonló hatással sem volt rám vörösbor. Egyszerűen elbűvölt és lehengerelt erejével, komplexitásával, érettségével. Azóta sok minden történt, nagyobb formátumú tételekkel is találkoztam sokszor, az én ízlésem másképpen változott, mint a címszereplő termelőké, de annak a napnak az élménye ma is megvan, nagy becsben tartom. A most terítékre került öt tétel közül egyről már írtam, most háttérinformációt is kaptam róla: eszerint a Luciához – mert hát róla van szó – a Kopárban szüretelték a szőlőt, hetven százaléka merlot, és ezentúl mindig készül a pincében ilyen típusú házasítás. Nem vele kezdtünk azonban, hanem a 2007-es Régimódival – kiemelt összetevője az Ördögárok portugieserje, kadarka fűszerezi ugyanonnan –, finoman gyümölcsös-bőrös illatát kevésbé szofisztikált ízek követték. Ha a Lucia erős 7 pont – semmi sem indokolja, hogy múltkori ítéletemet megmásítsam –, akkor a cabernet franc, ami utána következett, legalább annyi, a többi meg ennél többet érdemel. A franc-nal megint csak első ízben hozakodtak elő Tiffánék saját nevük alatt – a mondivines volt is, lesz is, de más mezben játszik –, és melegségével, sűrűségével simán nagyobbnak tűnt a sor korábbi borainál. Az Elysium merlot és a Grande Sélection pláne más kategória. Eltekintenék ezúttal a konkrét pontozástól, az alapos következtetések levonásához ezen a szinten biztosan nem elég hat-nyolc centiliter és tizenöt-húsz perc. Talán egy-egy palack is kevés lenne. Maradjunk annyiban, az Ördögárok merlot-ja és a hetven százaléknyi Kopáron termett cabernet sauvignonra épített GS is úgy hatalmas, hogy nem temetnek maguk alá. Most alighanem az Elysium színesebb és összetettebb, élénkebb savának hála élettelibb is, ám a szelekció hűs fűszeressége – ami nyilván az utóbbi időben általában kevésbé becsült cabernet sauvignonnak köszönhető – izgalmasabb jövőt ígér. Legalábbis szerintem. 8 pontnál szerényebb egyikük sem lesz, a magas alkoholok és a komoly árak ellenére a legkifinomultabb ízlésű ínyenceknek is merem javasolni, tegyenek velük egy próbát, ha úgy adódik.

A gyöngyöspatai háromállomásos túra megörökítésének második fejezeténél tartunk. Az elsőben Szecskő Tamás munkásságáról esett szó a szortiment jelentős részén keresztül, a folytatás másképp építkezik. Karner Gábornál a szücsi pincében kóstoltunk hordóból, markáns, marcona, rakoncátlan, alakulófélben lévő tételeket, a tanninokon és a savakon túl a potenciált észrevételezhettük mindegyikben – a tavaszföldi és a vitézföldi kékfrankosok egyaránt masszívnak tűntek –, az arra vonatkozó kép azonban nem kristályosodott ki, hogy milyenek lesznek ezek akkor, amikor megpihennek palackba zárva. Már helyben kitaláltam, vásárolok valami aktuálisat a fővárosi kereskedésben, hadd lássam, merre mennek a borok, és utána mondhassak véleményt. A választás adta magát: egyrészt eleve szeretem a sillert mint műfajt, másrészt ez alatt a bejegyzés alatt nemrégiben rövid vita bontakozott ki a könnyed-divatos és a fajsúlyos rozék közötti különbségekről, melynek során külön felhívták a figyelmemet a 2007-es Karner-sillerre. Karner Gábor igazán autentikus kézműves a különböző kézművesek tempósan gyarapodó táborában. Négy hektáron gazdálkodik, természetes módszereket alkalmaz, ennek okán borai akár hónapokon át erjednek. Mindenekelőtt a kékfrankosból szeretné kihozni, amit csak lehet, de olaszrizlinget is telepített. Tudjuk, a rozé iránti érdeklődés tömeges – nekem sem esik rosszul a ropogósabbja –, a sillert ellenben inkább csak az eltökélt ínyencek keresik. Sokan nem mindig tudják hová tenni: már nem rozé, még nem vörösbor. Én a rozét is akkor tisztelem, ha odateszi magát alaposan, ha struktúrájában mondjuk komolyabb fehérekre emlékeztet. Karner Gábor sillere ezen is túl van, inkább vöröseket idéz, a csersavak szigora nélkül. Nem véletlenül: a fahordós érlelés okosan eljátssza a neki szánt szerepet. Színében a téglavörös és a málnapiros között jár félúton, illatában a gyümölcsök mellett határozott fűszeresség és érettség érezhető, lendületnek sincs híján. Telt korty, komplex, koncentrált ízek, zamatos és rétegzett, üde és tiszta, lecsengése hosszú és száraz. Nem emlékszem ennél izgalmasabb és tartalmasabb sillerre az elmúlt évekből. 6 pont. Ezek után a hordómintáknak is hiszek.

Az indexes boros fórumon ígéretes kóstoló szerveződött a két címszereplő boraival, a Terroir Club közreműködésével, bepofátlankodtam kívülről. A tarcali Királyudvarban és a vouvray-i Domaine Huet L'Echansonne-ban egyebek mellett az a közös, hogy tulajdonosuk ugyanaz – miszerint Anthony Hwang. Van különbség is, túl a borvidékeken és az alkalmazott szőlőfajtákon: az egyiket a világ legjobb birtokai között tartják számon, a másik még csak törekszik arra, hogy bekerülhessen az elitbe. A minőségben már nincs áthidalhatatlan differencia, az elismertség azonban más dolog. Az Huetről kb. két éve viszonylag sok tudnivalót elmeséltem az Alkesz-olvasóknak, akiket érdekel a történet, kattintsanak. A Királyudvarra érdemes több gondolatot szánni most. Ismert, a kezdetektől jó néhány éven át Szepsy István és Demeter Zoltán vitte a céget, érthető, hogy Hegyalja két vezető termelőjének köszönhetően inkább szem előtt volt, mint távozásuk után. Más kérdés, a hazai borbarátok legkeményebb magjában néhányan úgy vélik, a viszonylagos csend ellenére ez ma Magyarország legklasszabb pincészete – amire a Tokaji borvidék kivételes adottságain túl a tulajdonos lelkesedése, precizitása, koncepcióalkotó és -megvalósító képessége ad garanciát. Engem az utóbbi években ilyen és olyan hatások egyaránt értek. Voltak szikrázóan tiszta és egyenes borok, de olyanok is, amelyekről azt feltételeztem, három-négy éves koruk és a róluk érkezett hírek ellenére átbucskáztak pályafutásuk csúcsán. Akárhogy is, a tárgyalt kóstoló kiváló alkalmat kínált, hogy önnön teljességében mutatkozzon meg a lényeg. Tizennégy tételt vettünk magunkhoz, hetet a Királyudvartól, hetet az Huettől, és általánosan magas színvonalnak örvendhettünk. Nem írok minden borról egyenként, azért sem, mert több helyütt kísértetiesen hasonló jelzőket kellene alkalmaznom. Mindkét pezsgő – Királyudvar Henye 2007, Huet Pétillant 2005 – jólesett, szeretem, ha könnyed és játékos, ami habzik, nem kell nekem Champagne. A secek és a demi secek – a Vouvrayból hozott kategóriák valójában félszáraz és félédes borokat jelölnek – küzdelmében nyilvánvaló volt az Huet fölénye. Ez nem meglepő: arrafelé évtizedek óta pontosan ismerik a célt és a hozzá vezető utakat is – a chenin blanc, illetve a furmint és a hárslevelű száraz képességeinek maximumáról nem szívesen értekeznék, még kevés a referencia. A célhoz visszatérve: az nem más, mint az elegancia és a kifinomultság. Érdekes mindazonáltal – az imént Piemont-ügyben beszéltem erről szőrmentén –, hogy ezeken a szinteken milyen sokat számít az évjárat. A 2008-as Huetek simán leverték a 2007-eseket. Színesebbek, komplexebbek, izgalmasabbak voltak. A Le Mont Demi Sec 2008 a maga 13,43-as alkoholjával, 27-es maradékcukrával és közel 9-es savával kimagaslóan, 8-9 pont környékén teljesített. A Le Haut Lieu Sec 2008 és a Le Clos du Bourg Sec 2008 is ott volt a nyomában, talán könnyedebbre, mégsem unalmasabbra hangszerelve. A Királyudvar 2007-es Betsek Demi Secje és penge 2008-as Secje esetében is fix a 7-8 pont, az egyformán 2007-es Le Haut Lieu Sec és Le Clos du Bourg Sec kerek 7-esre volt elég. Ebben a körben a 2007-es Királyudvar Sec rémlett kevésbé átütőnek, noha a 6-ost az is hozta. Édesben aztán Tokaj felé billent, aminek billennie kellett. A Királyudvar 2008-as Lapis furmintja még nem nyűgözött le, ám utána a 2006-os Családi Birtok Szelekció hipphopp felülmúlta az Huet Le Clos du Bourg 1ere Trie 2006-ot, mondjuk 8-6 arányban. Érdekes, hogy a fentebb linkelt Huet-bemutatón is ott volt mindkettő, fiatalon a francia villogott. Ezúttal a magyar, úgyhogy megint arra a következtetésre kellett jutnom: nemes édesben a tokaji típusú erőteljes összetettség a kiindulópont, a világot innen nézvést kell értelmezni. Ezt a szabályt mi sem bizonyíthatta volna jobban, mint az utolsóként a poharakba került 2003-as Ilona. 190 gramm cukor, 11,5-es alkohol, 7,2-es sav, aszús hangulatok, gyönyörű érettség. Gyümölcsös, sűrű, gömbölyű, tökéletes szerkezetű, végtelen, gazdag bor, nagyobb formában még sosem játszott. 9 pont. Már megint érdemes volt élni.

A Murfatlar egyfelől Románia egyik leghíresebb borvidéke, másfelől egyik legnagyobb borászata, több ezer hektárnyi szőlőterülettel, elképesztően gazdag szortimenttel. Ha jól, tudom, a rendszerváltás után eléggé szétesett ott minden, de úgy tűnik, az utóbbi időben kezd magára találni a vállalkozás. A cég honlapja kimondottan látványos, akinek van kedve, bogarászhat információt a számtalan menüpont alatt. A közelmúlthoz visszatérve, néhány évvel ezelőtt találkoztam egy Murfatlar-palackkal, de nem kifejezetten volt lenyűgöző az élmény, és az egykori alkeszes kolléga sem járt jól, amikor valami olcsó merlot-val próbálkozott. Mindazonáltal karácsony előtt egy székely barátom megajándékozott egy Taina de Murfatlar Cabernet Sauvignon 1990 feliratú palackkal. A címke nem magán az üvegen tartózkodott, hanem egy kis zsákocskán, amelybe bele volt süllyeszve a tartalom, így nézett ki a dolog. Ami elsősorban azért érdekes, mert utána a fentebb linkelt Murfatlar-honlapon muzeális sorozatra történő utalást nem találtam. Ugyanakkor a dugó abszolút hitelesnek tűnt, a bor meg – ami végül is a lényeg – teljesen ihatónak bizonyult, úgyhogy az identifikációs problémák ellenére úgy döntöttem, bejegyzés lesz ebből. Rubinvörös szín, kevés barnával, korántsem sokkal, nem kell tőle megijedni. Érett, összerendeződött vörösborillat, cabernet-s gyümölcsökkel. Teste közepesnél nem nagyobb, ízei tiszták, játékosak, sava, tanninja rendben van, kicsit édes, hogy csúcsán túl lehet már, az némi, a lecsengésben megmutatkozó gyógyszerességből gyanítható. Másnap és harmadnap is élvezhető volt, utána esett szét. Azt hiszem, egy húszéves román vöröstől ez nem kevés. 5 pont.

Szecskő Tamással hosszú ideje tartoztam magamnak. A mátrai tőkéstársak feltérképezésében konkrétan félúton jártam eddig. Németh Attila és Losonci Bálint életét és munkásságát régóta ismertem és becsültem – az egyik a remek Barnatanya syrah-val szerepelt hasábjaimon legutóbb, a másik 2008-as Úrráteszi olaszrizlingje az előző év harmadik legjobb bora lett a listámon –, Szecskő Tamás és Karner Gábor tanulmányozására ellenben csak most sikerült sort kerítenem. Hármójukat látogattam meg egy szuszra, élményeimből három bejegyzés lesz, különféle formában. Ez itten tehát az első. Szecskő Tamás pincéje Gyöngyöspatán található, kicsivel több mint tíz hektáron gazdálkodik a gazda, a cél a természetesség, és az, hogy minden kéznél lévő fajtából kihozza a maximumot. Az utóbbi évek bizonyítékai alapján többször állítottam: szinte nincs szőlő, amelyből ne lehetne igazán fajsúlyos borokat készíteni. Legfeljebb egy-két kivétel lehet, feltételeztem. Szecskő Tamás borainak végigszálazása után tovább csökkent ezeknek a kivételeknek a száma. Valaki szólt nemrégiben, hogy a lépten-nyomon lesajnált muscat ottonelből Gyöngyöspatán fantasztikus bor született a 2009-es évjáratban, meg is jegyeztem, megkóstolom, amint tehetem. A forrás igazat mondott. Öt Szecskő-fehéret vettünk magunkhoz, a 2008-as királyleánykától a 2008-as és a 2009-es szürkebaráton át a 2009-es zöldvelteliniig és a fent említett muscat ottonelig. Még hordóminták, előbb-utóbb palackba és piacra kerülnek. Attól tartok, egykettőre el fognak fogyni. Így együtt ahaélményt kínált az ötös fogat. Tökéletesen tiszta illatok, sziporkázóan szép savak, okosan integrált maradékcukrok, egyensúly – ezek a tulajdonságok jellemezték őket. Szecskő Tamás fajélesztőt nem használ, hordót igen. Borai gazdagságukon, színességükön túl mégis olyan egyenesek és áttetszőek, mintha fordítva lenne. Savaikról külön értekezést kellene írni, annyira kedvemre valók – nem mellesleg Losonci fehérjeiben is ilyenek játszadoznak; erről később –: nincsenek kevesen, de kicsit sem agresszívek-hepciásak-könyörtelenek, inkább simogatnak, vibrálnak, szórakoztatnak. Két Szecskő-vöröshöz is szerencsénk volt a végén, ők sem mindennapi versenyzők. Az egyaránt 2008-as rubintos és turán forgalomban van, helyszíni szemle nélkül ezekkel kezdhetik az ismerkedést a Szecskő-szortimenttel. A turán nyilván különlegesebb – a többek között medoc noirból és csabagyöngyéből keresztezett festőszőlő bora annyira illatos és egyedi, hogy az már-már túlzás –, de nekem a rubintos jobban bejött. A fajtát kékfrankosból és kadarkából nemesítették, és Szecskő Tamás keze alatt valóban rubintos színű, friss illatú, kadarkásan könnyed és tartalmas vörösbort terem. Még csak márciust írunk, és máris megvan az év felfedezettje. Nem lesz könnyű dolga annak, aki megpróbálná kitolni a pozícióból ezt a derék termelőt.

A Tűzkő Birtok sem mai csirke, a rendszerváltás tájékán hozta létre az Antinori és a Mazzei família, úgy emlékszem, a kezdetekkor Zwack Péter is benne volt, hogy mennyivel, ki tudja. Akkor még úgy hívták, hogy Eurobor Kft., ez nem hangzott különösebben jól, a Bátaapáti Kastélyborok viszont vonzóbbnak tűnhettek a közönség számára. Nem kevés borukat szerettem, a könnyed fehérektől a nem feltétlenül romantikus nevű vörös házasításig, a Special Reserve-ig. Később jött a Talentum, annak is remek volt valamelyik korai évjárata. A borászat az ezredforduló környékén nevet váltott, Tűzkő Birtok lett belőle – ez kétségkívül befogadhatóbb –, a honlap azt is mondja, akkortájt maga Piero Antinori márki vette kezébe az irányítást. Ez is egy olyan cég, amely nincs annyira szem előtt mostanában, ami persze semmit nem jelent, nem kizárt, hogy minden egyes palackot eladnak Olaszországban, vagy akár itthon is, a Veritas közreműködésével. Akárhogy is, azt érdekesnek találom, hogy a híres tulajdonosok meg sem próbálkoznak rájuk amúgy jellemző méregdrága presztízsborok készítésével. Igaz, hátha annyi az egész, hogy pontosan tudják, mi mire való, és a tolnai dombokat történetesen arra használják, amire kell. Hogy pl. jól iható fehérborokat szűrjenek ott. A 2008-as tolnai chardonnay ilyen. Barrique-ban is járt, ami kicsit sem viselte meg, illatára és ízére nem telepszenek rá fás-hordós jegyek, annyit tesznek hozzá, amennyi kell, hogy színesebbnek tűnjön. Kimondottam világos szín, orrban körtés-almás-chardonnay-s, virágos és kedves, máris érződik, nem lesz vele baj. Ízben az ígéretek után jönnek a bizonyítékok. Közepes test, kiváló savak, ragyogó gyümölcsösség, tiszta, finom, sima utóíz. Egyik gömbölyded korty kívánja a másikat, fogyasztását nem öröm abbahagyni. 5 pont fölé, 1200 forintért.

Amennyire emlékszem, minimum több mint tíz éve vita tárgya, van-e helyük Hegyalján a késői szüretelésű boroknak, és mégis mit kellene kezdeni a rengeteg kategóriával, amelyek az átláthatóság és a letisztultság gátjaiként tornyosulnak elsősorban a külföldi fogyasztó előtt. Szerintem ez a probléma nem probléma. Amennyiben azt gondoljuk, hogy a borvidéket, sőt egész Magyarországot az aszúnak kellene eladnia, jó úton járunk. Az aszú megismertetését és befuttattását azonban aligha akadályozza, ha ugyanonnan másmilyen, olcsóbb, értelmezhetőbb, szerethetőbb dolgokhoz is hozzáférhetünk. Különben pedig engem feltétlenül a változatosság gyönyörködtet, annak örülnék a legjobban, ha ihatnék aszút, szamorodnit, késői szüretet, sőt fordítást és máslást is szakmányba. Persze az sem kérdés, hogy a legkevésbé sem vagyok tipikus külföldi fogyasztó. A késői szüret mint műfaj engem kapásból lehengerelt kedvességével és színességével – talán egy Hétszőlő-hárslevelűvel randevúztam először, valamikor a 90-es években –, a rajongás azóta is tart, változó intenzitással. Szeretem az életteli édességet, nem bánom, ha a botritisz nem szól, vagy ha mégis, csak halkan. A Gizella Pincének a 2007-es évjáratban sikerült egészen kiváló hárslevelűt készítenie töppedt szőlőből. A címszereplőről fél mondatot már írtam egy kóstoló alkalmából, most eljött az alapos ismerkedés ideje. 147 gramm maradékcukor, 10-es alkohol, 8,7 gramm sav, lösztalaj, egyéb tudnivalók itt. Világos szín, mély, meleg és élénk illat, aszalt barackkal, déliekkel, mézzel, némi birssel. Nagyon szép, az első pohárban a legszebb. Szájban gyönyörű krémesség, szó szerint harapni lehet, a struktúrát megbillenti a cukor, a savérzet az adathoz képest mérsékeltebb. Másodjára orrban hűvösödik, ízben viszont kiegyensúlyozottabbá vélik, a savak pozíciója megerősödik, lecsengése gyümölcsösen gazdaggá válik, ebben a pillanatban éppen csak, de megérinti a 8 pontot. Finom és kedves, egyúttal fajsúlyos bor, a pince eddigi legjobb munkája.

Ennek a bejegyzésnek a címével bajban voltam. Általában nem okoz gondot a címadás, de mi a teendő akkor, ha nem világos, mi az alkotó borászat pontos neve? Eltartott egy darabig, mire felfogtam, annyi lenne voltaképpen, hogy Borműhely. Ez nekem nem igazán tetszik, van benne valami szerénytelen. Mostanában különben is sok a bajom a feltörekvő szekszárdiak bornévadási gyakorlatával, a Merfelsz Pincébe már az új év első napján belekötöttem emiatt. A minap aztán elolvastam a Pécsi Borozó írását egy remek nagyházasítás-kóstolóról, és így egyben komolyan megijesztett a termelők túlburjánzó fantáziája. Az ajtót a Medicina Cuvée tette be, azt hiszem, elértünk a latinosban rejlő lehetőségek végső határáig, eljött a hátraarc ideje. Pálos Miklós Borműhelyéhez visszatérve, Taklerék exszőlészének kezdetben Halmosi Áronnal közös vállalkozását AM kolléga fedezte fel, és csupán egy-két esztendő kellett, hogy a pince meglehetős hírnévre tegyen szert, sőt az év egyik felfedezettje címet is elnyerje egy másik jó nevű bloggertől. Én egy ideig sokkal kevésbé ismertem a Pálos-borokat, mint az alkeszek, kapcsolatunknak csak egy írásos nyoma van, a tavaly nyári múzeumi rendezvényen néztem végig a sort, főként az olcsó és árértékarányos Campus lelkesített. Most meg csapra vertem egy palack 2008-as Rokka shirazt. A fajta kapásból a prémiumszegmensben bukkant fel Magyarországon a 2000-es évek elején, csak drágán lehetett belőle kapni bármit is, ám Pálos Miklósé egyáltalán nem kerül sokba. Rubinszín, gyümölcsös-fűszeres, könnyed, mégis tartalmas illat, ilyennek kellene lennie egy oportónak, jutott eszembe, remélem, ez nem számít sértésnek. A korty sima és életteli, ízes és zamatos. A sav ideális, játékos, a tannin nem sok, de nem is hiányzik. A legkedvesebb vonása, hogy utóízében tobzódnak a ribizlis-epres gyümölcsök. Elegáns, szinte fehérborosan jól iható. Ahogy fogy, úgy szépül, a fogyasztó kedvében akar járni, mégsem súlytalan. Nyújtózkodik a 6-osért, de az 5 pont is szépen csillog.

Folytatódik akkor a hónapok összegzése havonta, hagyományt teremtek magamnak. Február sem volt rosszabb, mint a január, tán annyi a különbség, hogy a legjobbak klubja nem annyira sokszínű. A komoly vörösek taroltak, három is megkapta a kilenc pontot, ami nem kevés, annyira, hogy blogom történetének előző nyolc hónapjában összesen három bor jutott ilyen messzire, és mindegyik színe világos volt. A mostani áttörés két menetben valósult meg. Először is a 2007-es Ráspi Zweigelt csapott oda az elején, még most is érzem a számban az ízét. Aztán a nagyszabású Piemont-kóstoló bizonyult durván magas színvonalúnak. Ezúton is szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe elsősorban a Roberto Voerzióról és Luciano Sandronéról szóló bejegyzést, kiegészítve némi metodikai tudnivalóval. Nem kérdés, a világ nagyborai nem olcsóak, a Voerzio Barolo Brunate és a Sandrone Barolo Cannubi Boschis is 100 euró környéki pénzbe kerül, egyik több, másik kevesebb. Ám ha hét-nyolc magyar összehajol, máris olyan sort lehet összehozni, ami után minden résztvevőt elönt a boldogság. Arról nem is beszélve, hogy a kitekintés milyen fontos. De haladjunk tovább: ugyanazon az estén voltak még nyolcpontos Barolók és Barbarescók is, ráadásul ezt a nívót a J. Palacios Bierzója is hozta ebben a hónapban. Hogy a magyar toplistán ne érezze magát árván a Ráspi, megemlítem mindenképp Tiffán Ede és Zsolt Luciáját, gyönyörűen teljesített ez a jól sikerült villányi február 13-án. Fehérben három hétpontos hazai közül választhatnám ki a legjobbat, ha sorrendet akarnék felállítani: a Somló Apátsági Pince juhfarkja sűrű volt és masszív, a Kreinbacher Birtok somlói házasítása vibráló és gerinces, Jásdi 2008-as Siralomvágója pedig az egyik legjobb olasz, amihez az utóbbi időben szerencsém volt. Édesben ezúttal Barta Károly furmint–sárgamuskotálya került fel a térképre, elég magányos ott szegény, tényleg koncepciót kell korrigálnom. Ezer környékén roppant nagy dobás nem akadt, de két dolog még van, amiről nem szabad megfeledkeznem: az egyik a roppant tanulságos furmintfebruár, a másik a Szentesi Pince-látogatás, mindkettőből merítettem inspirációt bőséggel. Hát ennyi nagyjából, hadd legyen az olvasóé a szó.

Néhány éve egyszer már elmenekültem az Akadémiáról – hirtelen nem jut eszembe, egri vagy tokaji kóstolón nem fértem el a többi kedves ember között –, szombaton azonban addig sem jutottam el, hogy belefáradjak a népsűrűségbe. Pedig igyekeztem idejében érkezni az általam is beharangozott átfogó egri bemutatóra, délelőtt 11-kor ott voltam, ám a bejáratnál kisebb csoportosulás és hajthatatlan benemengedő figura fogadott. Akinek nem volt előre váltott jegye, esetleg leadott neve, kint rekedt. Hát egyik sem volt. Ahol nem látnak szívesen elsőre, onnan eljövök önérzetesen, úgyhogy ez a program kiesett. Zárójelben: úgy kellene Budapestnek egy hely, ahol sokan kóstolhatnak kulturáltan, mint falunak a villanyfény. Otthon szerencsére volt egy megkezdett, sőt nagyrészt elfogyasztott bikavérem, így a mai bejegyzés eredeti elképzeléseimnek megfelelően csak azért is Egerről szólhat. Thummerer Vilmosról keveset beszélnek mostanában, a borbarátok legújabb generációja talán nem is tudja, hogy az 1995-ös év termelője a 90-es évek második felében nemcsak a borvidék, az egész ország legmagasabban jegyzett borászai közé tartozott. Különösen a 93-as, a 95-ös és a 97-es évjáratú dolgait szerettem, a 99-es nagy vörösökről meg hordóminta korukban azt gondoltam, tarolni fognak. Tévedtem. Fogalmam sincs, hogy manapság, bő tíz évvel a fénykor után hogy fogynak a Thummerer-borok. Viszonylag ritkán találkozom velük, nemigen csalódom, de olyan élmények sem igazán érnek, amelyek következtében rohannék a boltba. A Vincze Béla-balhé után összehozott indexes bikavérteszten becsületesen szerepelt a 2004-es Thummerer-bikavér, azt találtam ki akkor, magamhoz veszek valami komolyabbat is. Ez lett a 2006-os superior. Mély, tiszta szín, energikus, finom, összetett illat érett gyümölcsökkel, fűszerekkel, bőrösséggel, minden áfonyaszörpös lomhaságot nélkülöz. Közepesnél nagyobb test, markáns, de nem savanyító savak, arányos szerkezet. Több mint hároméves, mégis fiatal, búcsújában még nincs jele a későbbre remélhető komplexitásnak. Nem kedveskedik, de nem is ellenséges. Korrekt válasz a milyen legyen a bikavér kérdésre. Jó bor, érdemes várni vele. A 6 pontot nem sajnálom tőle.

Határozott szándékommá lett, hogy újabb érdemes villányi termelőket fedezzek fel – plusz előszedjem a régi nagyokat megint –, ezért is csaptam le ügyesen a Heumann Pincészet cabernet franc-jára nemrég. A svájci–német házaspár korántsem újonc a borvidéken, a 90-es évek kellős közepén vetették meg a lábukat arrafelé, munkásságukat különféle értékes díjak szegélyezik, mégsem robbantak be az élvonalba. Beszédes körülmény, hogy bár jó néhány találatot kidob a kereső az Alkeszen, kevés bejegyzés foglalkozik a boraikkal, a zöm inkább sikereikről tudósít. Engem sem hódítottak meg ez ideig, a tavaly nyári Pannon Top 25-ön kóstoltam a 2007-es Terra Tartarót, rendben volt, de a tízes listámra nem fért fel. Ahogy mostanában lenni szokott, Heumannék is odafigyelnek a hozamkorlátozásra és a tiszta technológiára, és nekik is a cabernet franc a kedvencük. Az évjáratról pontosan tudjuk, milyen, ezért butaság lenne meglepődnünk a már megint 15-ös alkoholon. Közepesen mély szín, távol a feketétől, finom, elegáns illat, semmi harsogás, tiszta gyümölcsösség, színvonalas hordó, kis bőrösség, eddig jó. Majdhogynem nagy test, gömbölyűség és rendezettség, szerkezet, zamatok rendben. A búcsú azonban elrontja: érdes, tapadós a tannin. Szellőzik, melegszik, színesedik, de a cserek nem nyughatnak. Kár, hogy csak 5 pont, és nem több legalább eggyel.

A Vinoport-féle furmintfebruár elég sok tekintetben volt revelatív élmény számomra. Először is kiderült, nemigen van más szőlőfajta most Magyarországon, amelynek boraiból még egy ilyen színvonalú sort össze lehetne állítani. Ahhoz képest, hogy a száraz furmintok kultusza alig néhány évvel ezelőtt szökkent szárba, ez egészen elképesztő eredmény. Egyszerűen nem volt rossz, mindenestül elhibázott bor a mezőnyben. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy a rendezőknek sikerült beszervezniük a legnagyszerűbb termelőket a két legfontosabb borvidékről és azok – sőt az ország – határain kívülről is. A legtöbben személyesen tették tiszteletüket a Festetics-palotában, külön elismerés érte. Ugyanakkor a hihetetlen furmintkoncentrációnak hála lehetőség nyílt arra, hogy ha végső következtetések levonásába ne is merjek bonyolódni, néhány kérdést mégis megfogalmazzak a magam szerény-visszafogott módján. Továbbra is feltételezem, a furmint és a kvalitásos fehérborok megalkotásában-megismerésében az út elején jár a borász- és fogyasztótársadalom. Olykor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy három iskola van: az egyik a minél koncentráltabb, a másik a minél jobban iható furmintok készítésére épít, a harmadik a kettőt iparkodik kombinálni. Ez így persze túl egyszerű lenne. Úgyhogy nem arról van szó, hogy tartály és fajélesztő vs. hordó és vadélesztő. Az árnyalatok száma végtelen. Attól tartok tehát, iskolák még nincsenek, ami van, az az átütő sikerek ellenére egyelőre nem több útkeresésnél. Az csak a bónusz, hogy ez az útkeresés ilyen gyakran terem fantasztikus gyümölcsöket. Hátha nem szentségtörés: ami ebben a pillanatban történik, kicsit hasonlít a vörösborászok törekvéseire, akik a minél nagyobb nagyságban keresték-keresik az üdvözülést, nemegyszer megfeledkezve a részletekről. Tudatosan óvakodnék attól, hogy az irányzatok egyikét-másikát kizárólag követendőnek állítsam be, harmadikát-negyedikjét elvetendőnek minősítsem. Sok minden megfér egymás mellett, az idő megmutatja, jövője minek van. Így tehát úgy mondom, az én szememben volt fura, hogy több termelő fogalmazott meg kritikát saját borával szemben azzal, túl fogyasztóbarát, kevéssé minerális, nem eléggé masszív és szigorú az a furmint. Nekem ehhez képest itt-ott így is soknak tűnt a szesz, a szikárság, a cseresség, kevesebbnek a színesség, az összetettség, a vibrálás. De ezen a ponton még egyszer visszautalnék arra, amit az elején már leszögeztem: amit ez a rengeteg furmint csütörtökön mutatott, azt más fajta aligha tudná felülmúlni. Éppen ezért van értelme a jövő felett merengeni. Nem kóstoltam meg mindent, öt-hat termelő kimaradt, negyven-ötven tétel között zártam. Néhány olyan bort sem említek, amelyekről korábban már írtam. Nem a legjobbak jönnek tehát objektíve, hanem a kedvenceim ezen az estén szubjektíve, a sorrendben nincs koncepció: Nobilis Barakonyi Furmint 2008, Breitenbach Halas Furmint 2008 (hordóminta), Karádi-Berger Tokaji Furmint 2007, Dobogó Tokaji Furmint 2008, Balassa Betsek Furmint 2008, Barta Öreg Király Furmint 2007, Demetervin Úrágya Furmint 2008, Orosz Gábor Betsek Furmint 2007, Weinbau Wenzel Furmint Vogelsang 2007 (Burgenland), Heidi Schröck Milli Furmint 2007 (Burgenland), Spiegelberg Somlói Furmint 2008, Györgykovács Somlói Furmint 2009 (hordóminta), Szent Ilona Somlói Furmint 2008, Tornai Apátsági Furmint 2007, Demeter Zoltán Lapis Furmint 2008. A nap győztesének utóbbit neveztem ki. Egyszerre volt koncentrált, sűrű, izgalmas és színes. Olyan, amilyennek mai ízlésemmel a perfekt furmintot elképzelem.

Annyira ízlett néhány héttel ezelőtt Alvaro Palacios 2007-es Camins del Prioratja, hogy amikor a viszonylag rég említett V. Prof megkérdezte, mivel koccintsunk egy fontos családi esemény bekövetkezte alkalmából, némi gondolkodás után azt mondtam, esetleg vásároljon valamit a fent említett termelőtől. Az önéletrajzi elemekről ennyit, a lényeg, hogy a választás a világhírű fenyegyerek 27 hektáros bierzói borászatának második legolcsóbb termékére esett, amely alig kerül többe 10 ezer forintnál. A Descedientes de J. Palacios Alvaro és Ricardo unokaöccse közös vállalkozása, a J. egy harmadik személyt jelöl, mégpedig előbbi apját, utóbbi nagyapját, Josét, előtte tisztelegnek a leszármazottak. Bierzóról, erről az eldugott északnyugat-spanyol borvidékről Palaciosék színre lépése előtt még kevesebbet lehetett hallani, mint Prioratról, de pillanatok alatt olyan ügyesen felrakták a térképre, hogy több száz euróért is bírnak bort értékesíteni onnét. A J. Palacios az autentikus mencia fajtát biodinamizálja, ebből is sejthető, olyan szőlő nincs, amelyet lehetetlen sikerre vinni. A menciáról azt hitték, azonos valamelyik cabernet-vel – itt és itt is ezt olvastam –, de most már biztosan tudják, hogy ez nem így van. Amikor a 2006-os Villa de Corullont kóstoltam, ezekről a tévelygésekről még nem tudtam, és eszembe nem jutottak róla Bordeaux fő fajtái. Sötét szín, intenzív, mégis elegáns illat. Gyümölcsös és fűszeres, kicsit talán gyógynövényes is, egyszerre hűs és meleg. A klasszis spanyolok így szokták, van bennük valami mediterrán áradás, mégis szárazan visszafogottak, soha nem édesek. Bizonyára azért is, mert a területek többnyire magasan vannak, klímájuk kiegyensúlyozottabb, mint laikusan gondolnánk. De vissza a borhoz: a nagy testnek tiszta ízű tanninok és derekas savak adnak lendületet, a kortyban semmi nehézkesség, lassúság nincs. Komoly, izgalmas, egyúttal jól iható darab, maga a tökéletes 8 pontos, tizednyi eltérés nélkül.

Január végén azt ígértem, a vinoportos furmintfebruár jegyében belecsapok a fajtába alaposan. Ez nem egészen sikerült, van bennem némi hiányérzet, hiszen azóta mindössze két furmintos beszámolóval gazdagodott a blog, Barta Károly édes bora és a 2007-es Hétförtös Istenhegy került az olvasók elé. Ez van, szerencse, hogy a fajta így is ott van a spiccen, a maival együtt 13 tagnél tart, többet más nem tud, az olaszrizling és a chardonnay 12-12 említéssel lohol a nyomában. Mindez csak játék a statisztikával, a csütörtök esti Festetics-kastélyos rendezvény azonban mindenképp komolynak ígérkezik. Elsősorban ott lesz Hegyalja és Somló színe-virága, másod-, de nem utolsósorban pedig osztrák termelők is bemutatkoznak, márpedig a nemzetközi összevetésnél semmi sem viheti ügyesebben előre a magyar borászatot. A furmintozás után kettőt kell aludni, és máris lehet egerezni. A borvidék több mint kéttucatnyi termelője mutatkozik be a Magyar Tudományos Akadémián. Hajnali 10 órától este 6-ig jelképesen kevés pénzért, 2000 forintért kóstolgathatja a publikum Bolyki János, Gál Tibor, az Orsolya, a St. Andrea, Thummerer Vilmos és a többiek kiváló termékeit. Vannak kevésbé ismert nevek is a listán, velük is érdemesnek ígérkezik ismerkedni.

Egy jó hónappal ezelőtt alapos vita bontakozott ki itten arról, mennyit ér az olaszrizling voltaképpen. Van, aki szerint másodrangú szőlő ez, és soha nem lesz világverő, mások úgy vélik, sztárfajtákkal tűzdelt mezőnyben is megállja a helyét. Nekem is van véleményem. Mint minden olyasmiről, amiből jószerével csak az utóbbi időben kezdtek korszerű és igényes száraz fehérborokat készíteni hazánkban – ide értve többek között a furmintot, a hárslevelűt, a juhfarkot, vörösben a kékfrankost és a kadarkát –, az olaszrizlingről is keveset tudunk. Éppen ezért felmagasztalnunk és lesöpörnünk is korai lenne őt. Tény: rajnai rizlingből tízpontoshoz is volt szerencsém, chadonnay vagy akár furmint is megkarcolta a 8-9 pontos magasságokat. Olaszrizlingek még nem tettek ilyet a  praxisomban. Szeremley Huba egyik-másik 90-es évek végi édese emlékeim szerint odacsapott rendesen, csakhogy az egy másik műfaj. Mindazonáltal számomra az sem kérdés, hogy az olaszmezőny egyre szélesebb és nívósabb. Jásdi István azok egyike, akik előbb-utóbb elkészítik a sztenderd nemzetközi klasszist. Az sem kizárt, hogy az a bor már meg is született, de mivel pályafutása elején jár, és még nincs is piacon, nem sietném el a végleges következtetések levonását. A 2008-as Siralomvágó a bejegyzés elején hivatkozott szekszárdi kóstolón a top háromban zárt, ideje volt a fenekére néznem alaposabban. Nagyszerű bort találtam a palackban. Sokkal színesebbet, összetettebbet és izgalmasabbat, mint amilyen 2006-os előde volt decemberben. Gazdag illatvilága, becsületes teste, élénk, iskolázott savai már most közel hozzák a harmóniát, amit csak a lecsengésében előtűnő halvány kesernye billent meg kicsit. 13-hoz közelítő alkoholja elegendő, nem kell több ahhoz, hogy komolynak, dinamikusnak érezzük, végre a fát is sikerült integrálni, és minden nehézkességet nélkülöz. Kölyök még, így remélem, joggal bízom abban, hogy néhány hónap, esetleg fél év múlva egy egységgel többet fog mutatni a mostani szupererős 7 pontnál.