Albert gazda

A bormarketing engem hosszú távon érdekel. Nyilván fontos az is, hogy most éppen ki költheti el mire a pénzt, ami talán megvan. Azt a luxust azonban nem lenne szabad megengednünk magunknak, hogy pillanatnyi érdekek mentén gondolkodjunk. Mindez arról jutott eszembe, hogy a hét végi VinCE alkalmából Ditz Edit – akivel eddig egyébként nem ismertük egymást – elhívott workshopolni a témában. Egy óra alatt sok minden elhangzott, ami ennyi idő alatt elhangozhatott, de bőven volt, ami mégsem fért bele. Emiatt íródik most bejegyzés. A marketinghez természetesen nem értek, a borhoz is csak módjával. Fogyasztó viszont vagyok, ezt lelkifurdalás nélkül állíthatom, tehát véleményem is lehet. A kérdés egyszerre száz irányból is megközelíthető, ebben áll az egésznek a nehézsége. De ha elég messziről vetjük rá a pillantást, egy-két dolgot észre tudhatunk venni. Például azt, hogy Magyarország nem borország. Biztos, hogy az volt, de ami volt, elmúlt, és két évtized remek eredményei ellenére máig sem tért vissza. Azokkal értek egyet, akik azt mondják: a magyar bort elsősorban a magyaroknak kell meginniuk. Ami értékesíthető közel a helyhez, ahol termett, azt ott kell értékesíteni. Van borunk, amivel elkápráztathatjuk a világot, de nincs annyi különböző borunk, amivel megitathatnánk. Nem is lesz soha. Magyarország nem Chile és nem Ausztrália. Magyarország esetleg Svájc vagy Ausztria. Hogy ezeknél végső soron akár izgalmasabbak és sokfélébbek az adottságai, az a bónusz. Magyarországon még mindig kevesen isznak jó bort. Egyre többen, de nem elegen. Ha éppen van némi pénz, ezen a vonalon kellene elkölteni. Az itthoni és a külföldi hívószavak nem ugyanazok. A tokaji név jól csenghet határon innen és túl, de a többi aligha. Először itthon kellene kitalálni azokat a márkákat és azokat az üzeneteket, amelyekkel megfoghatóak az okosan kiválasztott célcsoportok. A legfontosabb célcsoportot pedig egyértelműen az iskolázott fiatalok képezik. Azok, akik közül rengetegen már most sem sört, hanem fröccsöt isznak a legmenőbb szórakozóhelyeken. Érdemes felidézni, mi zajlik a Hilltop standjánál a Sziget fesztiválon, és szépen kitisztul a kép. Nekik kell eladni a tokajit, a villányit, az egrit, a somlóit, a szekszárdit, a balatonit, a sopronit, az alföldit, az összes többit. Ők még sokáig fognak inni, de ők azok is, akik a lőrét már kiköpik. Ők meg egyre többen lesznek. Nem véletlen, hogy borvidékeket, nem fajtákat soroltam az imént. Úgy sejtem, a lényeg, az izgalom, az egyediség ezeken keresztül könnyebben megragadható. Mindegy, hogy cabernet sauvignon vagy pinot noir, hogy chardonnay vagy olaszrizling. Ott sem tartunk még, hogy dűlőkkel varázsoljunk el tömegeket. Ez a szint később érdekes. A borvidékeknek azonban van sodrásuk. Tokajt leszámítva csak itthon, de akkor is. Nem kizárt, hogy okosan menedzselni konkrét termékeket helyes – sokan hangoztatták, a magyar bor mindenkor szlogen ezért nem hatékony –, fogalmakat nem. De miért ne lehetne branddé tenni magukat a borvidékeket? Villány talán már azzá vált húsz év alatt. Nagy számban borturistáskodik délen a nép. Tegye másutt is. A külföld szerintem azután jön – amivel semmiképpen sem szeretném kétségbe vonni a borbemutatók, rendezvények fontosságát. Egy londoni borozás, egy varsói minikiállítás, egy Wine Advocate-cikk, egy Jancis Robinsonnak vagy Gary Vaynerchuknak felkínált csomag bármikor bejöhet. Ilyenkor nem az számít, milyen pontokat adnak az idegen szájak. Csak az számít, hogy viszik a hírünket szanaszét. Olyan kampányokra ellenben, amilyeneket a tengerentúliaktól szoktunk elirigyelni, ma még kicsit sincs szükség. Ahogy már mondtam az elején: nincs mire felhívnunk a figyelmet akkora lendülettel. A külföldnek szóló üzenetek amúgy is abszolút másmilyenek kell legyenek, mint az itthoniak. Tokajra kell felfűzni a lényeget, ha máshonnét nézve ez nem is tűnik igazságosnak. Az aszúra és a furmintra. Esetleg Eger, a Balaton, netán a villányi cabernet franc játszhat még. Összegezve: a legfontosabb, hogy ne az egy évben rendelkezésre álló – vagy éppen visszatartott – források elköltését tervezzék, akik abban a helyzetben vannak, hogy tervezhetnek. Nemhogy tíz, minimum húsz évre lenne értelme koncepciót gyártani. Ha most éppen úgy tűnik – akár a válság és következményei miatt is –, hogy semmi sem ér semmit, megint hátra kell lépni kettőt. Egyfelől érdemes visszagondolni, mi volt tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt, másfelől hozzáadni ugyanennyi időt a mához. Hogy a mi generációnk – érzékeny adat: negyvennégy vagyok – kicsit ráfaragott a hosszú átmenetre, más kérdés. A jó hír az, hogy értelmes munkával nem keveset lehet rajta rövidíteni. A rossz meg az, hogy az állam, akitől mindig sok mindent szokás várni, semmit nem fog megcsinálni senki helyett.

Beszereztem egy válogatott hatos kartont a Somlói Apátsági Pincétől, írtam néhány héttel ezelőtt, akkor, amikor publikáltam véleményemet a vállalkozás 2008-as juhfarkjáról. Azóta egy kivételtől eltekintve kiürült a doboz, bár a tramini még hátravan, mégis úgy éreztem, ideje számot vetnem. Sorban elfogyott a hárslevelű, az olaszrizling, a furmint és a Hilla. Voltaképpen az olaszrizlingnek kellene címszerepelnie a bejegyzésben, hiszen egyértelműen ő nyújtotta a legmeggyőzőbb teljesítményt. Annak, hogy másképpen döntöttem, egy oka van: a Hilla nevezetű házasítás elérhető a piacon, ám az olasz nem, kevés készült belőle, kevesen is juthattak hozzá. Öt bor ugyanabból az évjáratból alighanem elég ahhoz, hogy a fogyasztó megállapításokat tegyen egy borászat stílusára vonatkozóan. A Somlói Apátsági Pince borai következetesek, sok fontos szempontból elhanyagolható közöttük a különbség. Mind markánsak, minerálisak, sűrűek, korukhoz képest sötét színűek. A fajtát nemcsak a terroir írja felül bennük, hanem a borkészítési módszerekből fakadó illat- és ízjegyek is. Annak nincs meghatározó jelentősége, hogy zömük a késői szüret miatt több-kevesebb maradékcukrot tartalmaz. A furmint vagy a Hilla esetében akkor sincs okunk édes vagy késői szüretelésű borokról beszélni, ha hivatalosan annak minősülnek. A töppedés, a botritisz, az áztatás, a rendkívül magas extraktok és az alkoholok magától értetődő folyománya, hogy a sor egy darabjának elemzésekor sem kerülhet szóba a könnyedség, a játékosság és az elegancia. Egyszavas jellemzésükre a Somló-koncentrátum kifejezést használnám. Továbbmenve mondhatnám azt is, hogy többemberes borok ezek. Nem abban az értelemben, hogy kettőnek kellene lefognia a harmadikat, hogy a negyedik belekényszerítse az áldozatba a folyadékot. Hanem abban, hogy egy palack egyvalakinek sok. Két pohár elég egyszerre, éppen úgy, ahogyan általában aszúból vagy monumentális vörösből sem iszik meg senki másfél litert egy este. Innen nézvést kissé hasonlít a végső kép ahhoz, amilyennek a manapság menő vörösök látszanak. Azzal a kiegészítéssel, hogy itt a koncepciónak nem pusztán része, hanem legfontosabb kiindulópontja a totális természetesség. Eddig sem titkoltam, most sem teszem: 2010 tavaszán jobban kedvelem az áttetszőbb, kiegyensúlyozottabb, szikrázóbb fehéreket. A nagyságot, az igényességet mindazonáltal elismerem. A Somló és a magyar bor sokszínűségének ábrázolásában a Somlói Apátsági Pince munkái nem csekély szerepet vállalnak, ráadásul kedvező árakon teszik mindezt. Pontozni nem mindig muszáj, nem mindig fontos, nem mindig könnyű. Ám a kihívásokkal meg kell birkózni: az olaszrizling mondjuk 7, a hárslevelű, a furmint és a Hilla 6 pontot kap.

Megvolt a hétvégén az első Decanter-féle VinCE-fesztivál, bortól független külföldi utam miatt – két érdekes palackot beszereztem, lesz valami róluk itt a közeljövőben – csak vasárnap tudtam elmenni a Royal Szállóba. Mesterkurzusokon, előadásokon nem bírtam részt venni, és csak egyet workshopoltam, bormarketingvonalon. Erről holnap-holnapután írok külön bejegyzést, ha összeszedem a gondolataimat annyira, hogy érdemes legyen. A karszalagom 14:00-ig volt érvényes, de belógtam délutánra, sok minden érdekelt. Így is kihagytam néhány ziccert – többen mondták, hogy a Csobánc Cooperation kötelező, Hagymásiékat, Mátyásékat is említették, a Breitenbach-borokra erősen fentem a fogamat magamtól –, de mindennek van határa, a befogadóképességemnek és az összeszedettségemnek is. Jól sikerültnek tűnt a rendezvény kóstolásos része, magasnak találtam a prémiumbor- és a borászkoncentrációt, azt feltételezem, nem volt gond az ár-értékkel. Az alábbiakban megemlítek néhány bort, amelyek tetszettek. Arról rég lemondtam, hogy külön fehér- és vörösköröket tegyek ilyenkor – értelmetlen és frusztrációt okoz –, ezért úgy skiccelem fel azt, amit, ahogy jött. Arra általában törekszem, hogy megválasszam magamnak a nap borát és pincéjét. Ez most elmarad – rengeteg különféle termék varázsolt, ezért is nem lehetett kiragyognia egyvalaminek. A román Cramele Recasnál ízlett a 2009-es királyleányka. Bott Frigyesnél a 2008-as évjáratban nem a rajnai rizling viszi a prímet, hanem először is az olazrizling, de főképpen a Vinculum, amely nem juhhfarkból, hanem héjon áztatott zöldvelteliniből és olaszból készült. Meghökkentő, hogy az alapos macera ellenére mennyire elegáns és cseppet sem nehézkes a bor. A szlovén Santomasnál lenyűgözött a 2005-ös Refosk Antonius, még nem ittam ennyire tartalmas és finom exjugoszláv vöröst. El is határoztam, a végén veszek belőle egy üveggel. Baráti tipp alapján és közreműködéssel próbáltam ki az IFDT-nél a Simonsig Kaapse Vonkel Brut 2006-ot, tökéletes. A Laroche asztalánál érdekes volt eljutni az egyszerű Chablis-tól a komplex, érett 2004-es Grand Cru Les Blanchots-ig. A chilei Errazuriz borai nem pusztán hibátlanok, már alapkategóriában tud szinte mindegyik valami pluszt. Feljebb akár egyéniségekről is beszélhetünk, különös tekintettel a 2007-es Shiraz La Cumbréra. A wineage-es borok közül a legjobban ezzel együtt európai ütött: az O. Fournier 2004-es Spiga Ribera del Duerója. Az egri Kovács Nimród Winery 2007-es chardonnay-ja telt, zamatos és kicsit édes, a 2005-ös NJK egyvonalú illata után izgalmasak az ízek, a 2006-os csúcsvörös odacsap rendesen. Szerintem ennél jobb bort még nem készítettek arrafelé. Heimann Zoltán 2009-es Fuchslija nemcsak a nagyszerű címkének köszönhetően élvezetes, Gál Lajos mézese érdekes, Demeter Zoltán 2008-as száraz birtokbora itatja magát veszedelmesen, Vida Pétertől a 2007-es La Vida cabernet sauvignon kapott el, nemsokára piacra kerül. A Takler Pince sora szokás szerint nívós, a válogatott syrah-t most színesebbnek véltem, mint a már régóta toplistás Primariust meg a többit. A Sauska Pincészetnél új villányiakat is kóstoltam, ám ezúttal a 2009-es tokaji hordóminták taroltak. Rakaczki Gábor első munkáival gyorsan letette a névjegyét. A Szenttamás és a Birsalmás furmint egyformán gyönyörű, ám az igazi reveláció a chardonnay. Édesben Gergely Vince – aka: Úri Borok Pincészete – minden tétele simogatott, talán 2000-es 6 puttonyos volt a legkedvesebb, az 1999-es 6 puttonyos előtt meg van még néhány évtized. Ha azt kellene bemutatnom, milyen aszút szeretek, és miért, az Oremus 2002-es 5 puttonyosán keresztül tenném. Telt-múlt az idő, közeledett a vége. És annyira jólesett Karner Gábor minap megénekelt 2007-es sillere, hogy nagyon. Kellőképpen feltöltekeztem élményekkel és alkohollal, szedtem a sátorfámat. A Santomas refoskjáról megfeledkeztem. Majd máskor.

A Prantner Pince is azon feltörekvő szekszárdiak egyike, amelyek az elmúlt egy-két évben majdhogynem tömegesen bukkantak fel a piacon, és ezt érdekes szortimenttel, komoly minőséggel és okosan kialakított arculattal tették. Ezt a tíz hektáros birtokot is oda lehet állítani Merfelsz Gáboré, Pálos Miklósé, Eszterbaueréké vagy akár a Szeleshát mellé, nemigen vallana szégyent egy alapos összehasonlítás során. Van náluk minden, ami a sikerhez kellhet és ami a borvidékre jellemző, az olaszrizlingtől a rozén, a kadarkán, a kékfrankoson és a merlot-n át a cabernet-kig terjed a választék. Borukkal a tavaly nyári Pannon Top 25 alkalmával találkoztam először, sikeres randevú volt, hiszen házasításukat felraktam saját tízes listámra. Ezúttal a merlot-ból és kékfrankosból összerakott rozé került terítékre, amelyet egyik kereskedője igazi felfedezésnek minősített. Közepesen rózsás szín, málnapiros árnyalattal, látványra sem kevés szénsavval. Illata átütően gyümölcsös, eper és vidéke játszik elsősorban. Ízében a frissesség dominál, a céókettő jelentős szerepet vállal ebben, a másik végéről ellenben cukorkásság édesíti. A hivatalos adat szerint 3,7 grammnyi maradékot tartalmaz, ám ez a 13,5-es alkohollal megtámogatva jelentős édesérzetet okoz. Rozéban sajnos nem szeretem az ilyesmit, a kevesebb szerintem több lenne. Így aztán hiába csúszik szinte észrevétlenül – már ha a tetemes szesz direkt hatásával nem számolunk –, nem éri el az 5-öst, meg kell elégednie a 4 ponttal.

Az argentinoknál is jobban szeretem a chilei borokat, ami persze nem mindig volt így – írja Szabó Zsolt vendégszövegszerző Calgaryból. – Évekkel ezelőtt ki lehetett volna kergetni engem egy kóstolóról dél-amerikai vörösökkel. Azóta sok bor lefolyt a garatokon, az ottani termelők lassan kinövik gyermekbetegségeiket. Néhány hónapja egy Errazuriz-bemutatón a kérdésre, mi a fő oka a minőség javulásának, azt a választ kaptam: a termelők, akik érvényesülni szeretnének a világban, felkészült, főleg francia borászokkal és tanácsadókkal dolgoznak. A most elemzett két chilei pinot noir egyikét a Művelt Alkoholista posztjának hatására vettem, amelynek szerzője az óriás Concha Y Toro szortimentjéről és egyik márkaboráról írt érdekesen. A főként éppen pinot-járól ismert Undurraga termékei talán még nem kaphatók Magyarországon. A Concha y Torót biztosan nem kell bemutatni senkinek. Az Undurragáról annyit, hogy immár 120 éve munkálkodik a Maipo-völgyben. Mindkét bor 14 kanadai dollár körüli pénzért kapható itt. Casillero Del Diablo Pinot Noir 2008. Bontáskor kis körömlakk, ami hamar kitisztul, a csokoládé veszi át a főszerepet. Annyira, hogy meg kellett néznem a címkét, jó bort nyitottam-e. Sötét szín, középvastagon hömpölyög a pohárban, és egyre csak jól sikerült shirazra emlékeztet. Ízében koncentrált gyümölcsösség. A shiraz mindvégig meghatározó marad. Kellemes szárazság és érett összetettség a hosszan tartó lecsengésben. Fél üveg maradt másnapra, ekkor nyomokban felbukkantak avaros-gombás, pinot-ra emlékeztető jegyek is. Kedves és jól iható, de fajtajellegről nem lehet beszélni. Ha pinot, akkor 3-as, ha egyszerűen csak vörösbor, erős 5 pont. Undurraga Sibaris Pinot Noir 2008. Azonnal sokkal pinot-sabb illat, érett-friss cseresznye visszafogottan. Később komplexebb, klassszikusabb aromák, erdei gomba és földessség. Közepesen piros, itt-ott sötétebb árnyalatokkal, lényegesebben világosabb az előzőnél. Ízében pazar cseresznye és eper, kicsit sok sav, ami másnapra visszahúzódik. Ekkor komoly és komplex igazán. Mindenképp szellőztetni kell, meghálálja. Izmos 6 pont.

Két-három éve még top 3-as volt a privát listámon a soproni – még közelebbről balfi – Weninger Pincészet, az utóbbi időben viszont megfeledkeztem róluk. Fogalmazhatok pontosabban is: néhány találkozásunk nem volt igazán sikeres. Az Alkeszen pajzsra emelt 2007-es Sopron nekem nem ízlett, és az őszi borvidéki bemutatón sem kápráztattak el a borászat termékei. Egy kivétellel: a 2005-ös bordeaux-i házasítás bejött, úgyhogy amikor úgy döntöttem, ismét felveszem a Weninger-fonalat, ennek a merlot–cabernet-nek bontottam ki egy palackját. A múlthoz visszatérve: Sopron ide vagy oda, a pince régebben sem feltétlenül kékfrankosaival gyakorolt rám komoly hatást, jobban szerettem syrah-it és merlot-it – utóbbiból mindenekelőtt a 2001-est –, legfőképpen pedig a 2003-as cabernet franc-t. A címszereplő házasítás emlékeim szerint 2003-ból jelent meg először. Remélem, az, hogy ez idő szerint is a 2005-ös van még forgalomban, nem a műfaj kimúlását jelenti. Meglehetősen sötét szín, rubintos villanásokkal, egy-egy pillanatra barnás árnyalatok is feltűnnek. Első illata fülledt és animális, ami az idővel és a szellőztetéssel visszahúzódik, elég alaposan megforgatni az anyagot a pohárban. Így már előjönnek az erdei és az aszalt gyümölcsök, egyberendeződve, palackbukésan. Szépen feltapad a bor a pohár falára, lassan csordogálva rajzol ablakokat, ennek megfelelően szájban is sűrű és koncentrált érzetet ad. Savai még nem lustulnak, tanninja sima, szerkezete rendben, összetettségnek nincs híján, a gyümölcsösségen túl a weningeres sósság sem maradhat észrevétlen. Az első másfél órája parádés, talán a második és a negyedik deciliter között a legizgalmasabb, a lekerekedett szegleteket finom frissesség ellenpontozza, a búcsúja tartalmas. Utána sajnos száradni kezd. Szó sincs róla, hogy összeomlana, de nem kínál már hétpontos izgalmakat, mint nem sokkal előtte. Karakterében kicsit a szintén 2005-ös Carissimae-re emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy a villányi formában maradt az utolsó cseppig. 6 pont. Ha érett vörösre vágynak, tegyék próbára, ha vesznek belőle, ne őrizgessék tovább a kelleténél.

A bodrogkeresztúri Dereszla Pincészet valamiért nincs ott az érdeklődés homlokterének közepében, lehet, a saját honlapján is felemlegetett elvesztegetett évek a ludasak ebben. Az utóbbi időben persze jobban is figyelhettünk volna a borászat munkásságára, hiszen külföldön nem győzik elismerni termékeiket. Hogy csak frissebbeket említsek különféle fórumokról: előbb Gary Vaynerchukot delejezte meg a 2006-os dry, aztán a Wine Spectator adott 97 pontot a 2000-es eszenciának, és a rendszeres Decanter-díjakról még nem is beszéltem. Ahogy arról sem, hogy az Alkeszen pl. szép nagy 6-ost kapott a 2007-es sauvignon blanc. Ezt azért is érdemes szóba hozni, mert a Chateau Dereszla kísérletező típusú és újító szellemű pincészet, amit nemcsak az bizonyít, hogy nem félnek a világfajtáktól, hanem mondjuk az is, hogy önállóan palackoztak Kabart, meg hogy kétféle Dorombort készítettek a kimondottan fogyasztóbarát kategóriában. Az ilyesmi tetszik nekem, meg is jegyeztem Bai Edit borász nevét. Új dobás az egyedi tételek közé sorolt 2008-as Napos, amely a Tokaji borvidéken szokatlan módon csavarzárat visel. Furmintból és muskotályból házasították, 11 környéki alkoholt erjedt, félszárazságnyi maradékcukrot tartalmaz. Szalmasárga szín, zöldes beütésekkel. Nagyon illatos, de a muskotály nem agresszív, szinte észrevétlenül teszi a dolgát, friss, gyümölcsös-virágos vibrálások kedveskednek az orrnak. Szájban könnyed és zamatos, savai becsületesek és selymesek, a korty közepén az édesség dominánsabb a kelleténél, szinte túlzás, ahogy hízeleg. Búcsújában viszont kiegyenesedik, finom, elegáns és már-már szárazan jóleső a lecsengése, ami elég ahhoz, hogy majdnem 5 pontot adjak neki.

Minimum két remek kóstolási lehetőség van kibontakozóban erre a hétre, az egyik csütörtökön, a másik szombaton és vasárnap esedékes. A továbbra is igen aktív Somlói Tavasz Egyesület többedszer rendezi meg évjáratbemutatóját a magyar fővárosban. Az egyre népszerűbb közösségi boros helyszínnek számító Festetics Palotában ott lesz a borvidék színe-virága, hogy mintegy hatvan hordómintán keresztül mutassák meg az érdeklődőknek, mire lesz képes a 2009-es évjárat. Kezdés négykor, még egy-két részlet itten. Közép-Európa Budapestre érkezik, írtam még november végén, a Decanter-szervezésű VinCE első beharangozása alkalmából. Jelen állás szerint a március 20-21-ei, Corinthia Grand Hotel-beli rendezvényen kevesebb nem magyarországi pincészet képviselteti majd magát, mint amennyit én magam ideálisnak tartanék, másfelől azonban így sem maradnak szárazon a torkok. A kiállítók listájában itt mélyedhetnek el, nem kérdés, két napra elegendő érdekes standot is találhatnak simán. A VinCE további érdekessége, hogy szupersztárok tartanak előadásokat fontos dolgokról – nyilván Jancis Robinsont indokolt említeni első helyen –, egyikre-másikra minden bizonnyal lehet még jegyet venni. Úgyhogy fogják a poharukat, és lesz, ami lesz.

Vannak borok, amelyek soron következő évjáratát nagyon várja az ember. Az elmúlt években publikált bejegyzéseimből kiderülhetett, jelentős kedvencem nekem Légli Ottó, mostanában pl. nemcsak a 2009. év legjobbjává emelt olaszrizlingjét rajongtam rendületlenül, hanem a többi prémiumkategóriás 2007-esét is, rajnai rizlingestül, landordostul, sauvignon blanc-ostul. Itt volt az ideje, hogy felbukkanjanak a polcokon a 2008-asok. Az első a sorban éppen a Banyászó olaszrizling lett, a többiek premierje a jelek szerint később esedékes. Először még csapra vertem az utolsó palackomat a 2007-esből – sajnos búcsúzóul közel sem teljesített olyan meggyőzően, mint az a tucatnyi, amelyek oly sok örömet szereztek számtalan találkozásunk alkalmával. A 2008-ast megelőzte a híre: V. Prof már vett belőle, és csalódott, hiába kereste azokat a jegyeket, amelyek azelőtt elkápráztatták. Az mindig érdekes kérdés, hogy hozza-e mindazt az új, ami a régit jellemezte. Én általában kicsit sem bánom, ha valami másmilyen, ez csak hozzátesz a hitelességhez. A 2008-as Banyászó pedig elég másmilyen. Színe világosabb, kicsit matt is, az ilyesmi nem idegen a fajtától. Illatában rengeteg okos frissesség, annak a túlérettségnek nyoma sincs, ami elődjének sajátja volt, ásványossága sem mély, az is az élénkségéhez tesz hozzá inkább. Orrban és szájban is kimondottan fajtajelleges, tanítani lehetne általa az olaszrizlinget. Savai nagyszerűek, teste közepesnél nem nagyobb, szerkezete meglehetősen magas, felszíne sima, sziporkázik minden ízében. Nem tekintélyes típus, viszont hihetetlenül jó inni. Szerintem most komoly 6 pontot tud, és igen jó vétel. Hogy ezúttal sem fogok megállni egy palacknál, az egészen biztos.

A cserszegi fűszeres is valami olyasmi, amelytől alapjában véve nem vár nagyon sokat a fogyasztó. Az irsai olivérből és piros traminiből keresztezett szőlőfajta érthető módon illatos és könnyed borokat ad általában. A Hilltop Neszmély Woodcutters White-jának köszönhetően ismertem meg őt alaposabban a 90-es évek végén – nemcsak én, az angol piac is így volt ezzel –, ám az utóbbi években ritkábban találkoztunk. Aztán tavaly Etyeken Losonci Bálint mutatott belőle egy olyat, amiből megint csak kiderült, minden képes mindenre. Néhányan elhatároztuk, megnézünk egymás mellett pár cserszegit, korántsem a teljesség igényével, inkább felüdülésképpen mintegy. A Hilltop klasszikusa kimaradt, pedig a sorban lett volna a helye, nem baj, majd máskor. Nagyjából azt kaptuk, amit vártunk. Az alföldi tételek karcsúak és lazák voltak, a hegyvidékiekben komolyabb tartalmak is megmutatkoztak, egyre-másra osztogattuk a 4 pontokat, az egyiknek mínusszal, a másiknak plusszal, a harmadiknak simán. A hajósi Koch Borászat kissé bizonytalan és nagyon parfümös 2009-ese hátul zárt, Ludányi József 2008-as mátraija csipetnyi ásványosságot is kínált, de egyszerűnek tűnt, Font Sándor 2008-as soltvadkertije ízlett, a Gedeon Birtok-os Varga Árpád valamiért Varga Birtok név alatt futó 2008-asa feszesebb szerkezetet produkált, mindazonáltal egyértelműen Frittmannék 2008-asa volt a legpengébb. Csupán egy példány okozott csalódást, éppen Losonci Bálint Virágbora. A gyönyörű, elegáns, kifinomult illatot alkoholos-ásványos ízek követték, zamatok, kanyarok, összetettség nélkül. Nagy kérdés, hogy csak az én palackom járt-e így, vagy nem volt a borban másfél évnyi tartalék. Ezek után nem a favorit nyerte az estét, hanem az egri Csutorás Ferenc 2007-ese. Az aranycsapatos szériájáról elhíresült termelő bora a Délidő sorozatban jelent meg, és remekül szerepelt. Sokkal többet adott, mint a többiek. Halvány aranyszínnel, sűrű, finom, érett, még mindig ugrásra kész illatokkal kezdett, ízesen gömbölyded korttyal, közepes testtel, csiszolt, de élénk savakkal folytatta. Búcsújában is visszaköszöntek a sárgára érett egres és a barack környékén keresendő gyümölcsök. Ebben a kontextusban vastag 5 pontot kapott, lehet, a 6-os sem lett volna túlzás.

Egy számomra új villányi borászatról lesz szó megint, a palkonyai illetőségű Haraszti Családi Pince épp készül megvetni a lábát a magyar fővárosban, ha minden igaz, itt lesznek kaphatók a boraik nemsokára. Természetesen vannak, akik már nemcsak termékeikkel, hanem a termékek alkotóival is találkoztak, ezen a linken többszereplős riportot olvashatnak. Harasztiék honlapja hamarosan elkészül, de azt anélkül is meg lehet tudni Jánosról és Ferencről, hogy négy hektáron gazdálkodnak, szortimentjük pedig szokásosnak mondható, a rozétól a portugieseren át a cabernet-kig terjed. Öttételes sort kóstolhattam végig a napokban, alaposan és behatóan tanulmányozhattam tulajdonságaikat, elöljáróban elmondhatom, nem fognak robbantani a piacon, de csalódást sem okoznak azoknak, akik korrekt áron keresnek dél-pannon alternatívákat. A 2009-es rozé nagyon tetszett, a Dúzsi Tamás-féle ropogós iskola perfekt tanítványának találtam, elegendő, de nem túl sok szénsavval, halvány színnel, rengeteg gümölccsel, vibráló frissességgel. A 2008-as portugieser kevésbé ízlett, majd a 2007-es cabernet franc és a 2006-os Palkonya – a bordói fajták obligát házasítása – sem váltotta meg a világot. Utóbbi kettő abszolút korrekt darab, a 4 és az 5 pont között félúton, egyéniségnek azonban nem nevezhetem őket. Harasztiék legjobb bora szerintem a 2007-es merlot. Viszonylag sötét szín, szilvás-meggyes, kellemes, tiszta vörösborillat. Közepes test, megfelelő szerkezet, gyümölcsös zamatait halkan, okosan tartják a savak és egészítik ki a száraz, sima tanninok. Külön öröm, hogy az évjárat ellenére nem szaladt el benne az alkohol. Árnyalatnyi fanyarkásság azért közbeszól a legvégén, ám ezzel együtt rezzenéstelenül hozza a kétezer forint körüli árával adekvát minőséget. Erős 5 pont.

Amikor blogom szárba szökkenésének hajnalán először írtam az Alexandra-tulajdonos Matyi Dezső pincészetének egyik jeles termékéről, vagy nem volt még honlapja a cégnek, vagy én kutattam utána idétlenül. Azóta lett neki, de érdekes, hogy a piacvezető kereső nem azt találja meg első helyen, hanem történetesen szerény bejegyzésemet. Akárhogy is, most már egyszerűbb érdemi információhoz jutni. Azt például eddig nem tudtam, hogy a Matias Pincészet több mint száz hektárja az ország öt borvidékén terül el, a kézenfekvő Villányon, Pécsen és Szekszárdon túl Badacsonyban és Tokajban is van mit szüretelni. A szortiment ennek megfelelően szerteágazó, ha megáll az ember a Párisi Nagyáruház borpolcai között, alig bírja megszámolni, mi minden kapható. Mellesleg jegyzem meg, jól néz ki az a wineshop, ráadásul első pillantásra úgy tűnt, a hely színvonalához képest az árak kimondottan barátságosak. A sok-sok palack előtt ácsorogva mindenesetre nem könnyű eldönteni, mi kerüljön a kosárba. Némi tanakodás után – az olcsón hátha jót alapelv jegyében – a 2008-as pécsi zöldveltelini mellett döntöttem. Közepesen halvány szín, tiszta illat, amely sűrűbb, vastagabb a bodzás-friss reduktív versenytársakénál, viszont korántsem színes annyira, amennyit egyik kedvenc fajtámból olcsón is képesek kihozni az osztrák versenytársak. Borsosságával, gyümölcseivel a veltelini legalább annyira bír fajtajelleges lenni, mint a rajnai rizling, ilyesmiről itt most nincsen szó. Szájban hasonló a helyzet. Jó ízű, közpesen testes, arányos struktúrájú, korrekt, hibátlan fehérbor ez, extra erények nélkül. Semmi esetre sem beszélnék le róla senkit, de legközelebb egy kategóriával feljebb próbálkozom. Addig is 4 pont.

A Művelt Alkoholistától érkezett egy felkérés, miszerint mondjak hat olyan furmintot, amelyek segítségével messziről jött embereknek bemutatnám, milyen borokat terem ez a fajta. Válaszoltak mások is, az összesített eredményről itt olvashatnak. Morfondíroztam, osztottam, szoroztam, leginkább pedig szűkítettem a szóba jöhető termelők szóba jöhető termékeinek körét. Volt egy nagy dilemmám, sokáig törtem a fejemet azon, hogy csak tokaji borokat válasszak, vagy helyénvaló lenne Somlót is beemelni a körbe. Végül úgy döntöttem, ahogy, mégpedig azért, mert számomra a furmint elsősorban és mindenekelőtt tokaji – Somlóról ez ideig többet adott nekem a hárslevelű, a juhfark és az olaszrizling. Azt tudjuk, hogy a tokaji furmintnak máris sok arca van – egy-két gondolatom a múltkori februározás alkalmából támadt már ez ügyben –, de az idő múlásával előreláthatólag még több lesz. Mindet fontosnak tartanám prezentálni, a csiszoltabbat és a rusztikusabbat éppúgy, mint a kombinációjukat. A sorrendet nem alkohol vagy maradékcukor szerint állítanám össze, azt feltételezem, simán jöhet félszáraz után csontszáraz, ez nem befolyásolja a borok megfejthetőségét és élvezeti értékét. Vagyis inkább az általam feltételezett nagyság, komplexitás és markánsság az, ami a besorolást segítette. Jöjjön a sor. 1. Nobilis Csirke Mál Furmint 2008. Könnyedség és tartalom, kettő az egyben, minden idők legkedvesebb tokaji furmintja. Több ilyet szeretnék. 2. Királyudvar Sec 2008. Penge, okos savakkal, perfekt egyensúllyal, úgy nagy, hogy igazából nem is akar az lenni. 3. Szepsy Birtok Furmint 2007. Kiváló iskola a nehezebben megközelíthető dűlős Szepsy-tételek előtt, markáns, minerális, cseres, összetett és karakteres. 4. Barta Öreg Király Furmint 2007. Az előző rokona és ismerőse, egy nagynak remélt dűlő remekül sikerült, lendületes első termése. 5. Balassa Betsek Furmint 2008. A feltörekvő hegyaljai fiatalok egyik legtehetségesebbjének munkája, 10 gramm körüli maradékcukorral, sok-sok remek kanyarral. 6. Demeter Zoltán Lapis Furmint 2008. Egyszerre koncentrált, sűrű, izgalmas és színes. Olyan, amilyennek mai ízlésemmel a perfekt furmintot elképzelem. Más kérdés, hogy amikor a Szerelmi hárslevelűvel együtt kósoltam, utóbbi nála is jobban tetszett. Ám ebből még nem lenne helyes következtetéseket levonni.

Szepsy István már akkor a magyar borvilág legendás alakjának számított, amikor elkezdtem jót fogyasztani. Bárhol került szóba, mindenki áhítattal beszélt róla. Azaz nemcsak róla, az aszúiról is, hiszen akkoriban egyebet még nemigen készített. A tökéletesség iránti vágy szinte elérhetetlen tárgyai voltak ezek számunkra, azt volt muszáj éreznünk, sokkal könnyebb megszerezni egy-egy 5 puttonyost a Disznókőtől vagy az Oremustól, mint a mester egyébként valóban jóval drágább csodaborait. Aztán hirtelen kiderült, Szepsy István a legkevésbé sem maga a boristen az Olümposz tetején, hanem nyitott és közvetlen ember, akit egyszerűen meg lehet látogatni. Első találkozásunk emlékeim szerint 1998 tavaszán volt, hosszan beszélgettünk fontos kérdésekről, és fantasztikus nektárokat kóstoltunk a régi mádi pincében. Azóta annyi minden történt, hogy végiggondolni is tereh, egy-két dolog azonban nem változott: egyrészt Szepsy István ugyanúgy a legfontosabb borászok egyike a Kárpát-medencében ma is, másrészt pedig bár szortimentje azóta változatos lett, még mindig az az ünnep, ha aszújával végződhet egy színvonalas este. Tegnap ez történt. Amit a 2003-as 6 puttonyosról tényszerűen tudni kell, azt itt megtalálják. Fiatalosan aranyló szín, lehengerlő illatvilág. A rengeteg friss és aszalt barackos gyümölcsösséget furmintosan férfias tisztaság színesíti, mélyről mineralitás tűnik fel, a fának nincs közvetlen hozzászólása. Az első fél kortyban túlteng az édesség, de percek múltán összeáll a kép, kialakul az egyensúly, minden gömbölyűvé válik. Gyönyörű ízek, krémesség, végtelen komplexitás. Hiába az aszúesszenciányi maradékcukor, a finom savak ügyesen megtartják. Búcsúzni nem akar, lecsengése kivételesen hosszú. Hatalmas, mégis elegáns és kifinomult. 9 pont. Mert még épp csak elindult felfelé.

Megérkeztünk a mátrai túra harmadik, egyszersmind utolsó fejezetéhez. Az elsőben Szecskő Tamás nagyszerű sorát méltattam, a másodikban Karner Gábor tételeinek jövőjére vonatkozó következtetéseket iparkodtam levonni, a harmadikban Losonci Bálint dűlőinek teljesítményéről lesz szó. Losonci borújságíróból lett főállású termelő, és máris sokra vitte. Akkor is így van ez, ha a szakma és a közönség elismerését egyelőre korántsem tetézi tökéletes anyagi biztonság. Igaz, annak a műfajnak, amelyben ő próbálkozik, nem folyománya az azonnali jólét. Losonci Bálint két hektáron gazdálkodik Gyöngyöspatán és környékén, munkásságának hála máris rengetegen ismerik az Úrráteszi és a Gereg dűlőneveket. Mindezt alig néhány száz palackos tételekkel érte el a termelő. Az első, 2004-es Úrráteszi olaszrizling sikere óta alig fél évtized múlt el, a fejlődés rohamos, a borok egyre jobbak. Számomra a 2008-as Úrráteszi olaszrizling hozta el a megvilágosodást, de a 2007-es Gereg kékfrankos is megmutatta, északon sem lehetetlen izmos és fajsúlyos vörösborokat készíteni. Az egyébként érdekes kérdés, hogy a fehérekre vagy a vörösökre kell-e helyezni a hangsúlyt a Mátrában. Szecskő Tamásnál egyértelműen előbbiek tűntek izgalmasabbaknak és kifinomultabbnak, Karner Gábor ezzel szemben a kékfrankosokra koncentrál kiemelten. Losonci Bálintnál egyik és másik is szerephez jut. Ahogyan a Szecskő-borokban, a fehér Losonci-hordóminták zömében is van maradékcukor, egyikben sem több a kelleténél. Az ilyesmi a természetes módszerek alkalmazásával jár, nincs fajélesztő, nincs melegítés, nincs rásegítés, ha az erjedés megáll, hát megálll, ott és akkor, amikor jólesik neki. Azt mondják, mostanában nem vevő erre a közönség, amire én azt válaszolom, ez mindaddig nem fontos, amíg a Losonci-borokat például elviszik. Nem a kategória számít, hanem a harmónia, amiben ebben a pincében nincs hiány, legyen szó a felvásárolt szőlőből készült alapolaszról vagy a radikális hozamkorlátozás és lankadatlan odafigyelés mellett gondozott Úrrátesziről – meg az összes többiről, ami a kettő között található. Pont az egyetlen tényleg száraz fehér, a cserszegi fűszeres billent meg, soknak éreztem benne a 15 feletti alkoholt. A vörösborokat kevésbé találtam átütőnek. Két évjáratot is kóstoltunk, a 2008-asok savasabbak, keskenyebbek voltak, mint a 2009-esek, ám utóbbiak sem érték el a 2007-esek szintjét – a két és fél éves Nyitnikék, amit a végén bontott a borász, odacsapott nekik rendesen. Érett bort versenyeztetni alakulgató mintákkal persze nem fair, úgyhogy tartózkodnék az ítélkezéstől. Ami fix: a fehéreket izgatottabban várom, mint a kékfrankosokat, de hogy utóbbiak is megkapják majd az esélyt, az nem kérdés. Losonci Bálintnak néhány éven belül rajnai rizlingje is lesz – átolt és telepít –, kíváncsi vagyok, ebből mi sülhet ki. Ha a nála és Szecskőnél is rajongott savak játékosságára, vibrálására, finomságára gondolok, szépet sejtek.