Albert gazda

A 90-es évek második felében azt gondoltam, Vesztergombi Ferenc után Vida Péter lesz a Szekszárdi borvidék következő nagy sztárja. Ezt elsősorban a 94-95 környéki cabernet franc–merlot kínálta élménynek hála állítottam, az a házasítás hozta az akkori villányi topborászok topborainak színvonalát, és a pince többi terméke is rendben volt. Ám az áttörés valamiért nem következett be, Taklerék robbantottak, Vida kicsit állva maradt, és bár 2003-tól egyre masszívabbak a válogatott borai, jószerével mégis több szó esik a vadonatúj nevekről, mint róla. Azóta, hogy a mi újság alrovatban szerepelt a blogomon, meg is látogattam a termelőt, sok érdekes dolgot láttam – egyebek közt azt a telepítésre váró területet is, amelyről múltkor szó volt –, kóstoltam ezt-azt, majd az elmúlt néhány hónapban a La Vida prémiumsorozat 2007-es évjáratából származó palackok mélyére ástam ügyesen. Amelyek egyébként még nincsenek a piacon, de csakhamar bizonyára megismerkedhet velük a publikum. Megvolt tehát a cabernet sauvignon, a kékfrankos, a cabernet franc és a merlot is, mindegyiket tartalmasnak és sűrűnek találtam. A kékfrankos azért kapott 6 pontot jelen állapotában, mert a savai a fajtára jellemző módon kissé harciasaknak bizonyultak – avagy az egyebek nem voltak képesek garantálni az egyensúlyt –, a cabernet franc meg nem kínált annyi izgalmat és színt, hogy érdemesnek bizonyuljon a pannon klasszis minősítésre. Azt viszont sehogyan sem bírtam eldönteni, hogy a cabernet sauvignont vagy a merlot-t emeljem-e fel az első helyre. A meseszerűen feketeribizlis cabernet hömpölygésével és vitalitásával a merlot perfekt eleganciája állt szemben, mind a kettőt nagyon szerettem, mind a kettő 7 pontot kap. A címszereplő utóbbi lett, de maradjunk annyiban, holtverseny ez a javából. Nem tudom, juthatnak-e feljebb ennél, vagy hogy hosszú életűek lesznek-e ezen a földön. Az nyilván reménykeltő, hogy a 2003-as Vida-küvé a maga két-három ezer forintos kategóriájában csúcsformáját futja hétévesen.

Az előző héten egymás után háromszor maradtam le az ostorosi illetőségű Orsolya Pince termékeiről. Makacs torokfájásom miatt hétfőn a Kézműves Borok Házának portfoliózására, kedden a Borkollégium boltjának kóstolójára nem bírtam elmenni, majd helyszíni szemlémet is le kellett mondanom, amelyet szerdára beszéltem meg Turcsek Orsolyával és Tarnóczi Zoltánnal. Pénteken jött a slusszpoén: Palack kollégával, akivel egymástól kb. harminc méterre lakunk, hirtelen felindulásból és különösebb előkészítés nélkül megbeszéltük, bontunk néhány bort. Ezek közül egyről már megírtam a magamét, talán egy harmadikról is lesz szó később, a második bejegyzés pedig ez, amelyet épp olvas az olvasó. Morfondíroztam is, milyen jó lenne, ha Orsolyát hozna a szomszéd, de nem szóltam, ő viszont ráérzett magától. Igazán ideje volt, hogy végre taget kapjon az Egri borvidék feltörekvő pincéinek egyik legérdekesebbike. Orsolyáék honlapjuk tanúsága szerint 2001-ben indultak, nyitottságuknak és igényességüknek köszönhetően hamar kedvencekké váltak, máris sok mindent kihoztak pl. a leánykából, a kadarkából, a zweigeltből, és fejlődnek folyamatosan. A Tehéntánc bikavér is lehetne, 40-40 százalék kékfrankosból és merlot-ból, 10-10 percent cabernet franc-ból és pinot noirból házasították, alkoholja a szupermeleg évjárat ellenére sem szállt el, 13-as. Sötét, kicsit matt szín, okos illatok. Gyümölcsösségnek nincs híján, de nem az dominál, hanem az a leveshúsos-zöldséges finomság, amelyet kimondottan szeretek. Komplex és szofisztikált szájban is, lendületes, koncentrált, száraz karakterű, nem hízeleg, mégis érdekes. Közel jár ahhoz, hogy megkapja a pannon klasszis minősítést, egy dolog akadályozza meg ebben, savai kissé megbillentik a végén, így búcsúja nem elég színes. 6 pont.

Azon egy ideje túlvagyok, hogy ferde szemmel figyeljem a boros rendezvényeken kezükben teli pohárral dűlöngélő embertársaimat. Mindennek megvan a maga helye és ideje, a borbarátos hétszerhéten nyilván visszatetsző lenne az ilyesfajta elhajlás, de már a várbeli borfesztiválon sem indokolt nyafogni, legalábbis zárás környékén. Mindez arról jutott eszembe, hogy vidékről érkezett kedves vendégeinkkel kinéztünk vasárnap este a Városház térre, ittunk bort, hallgattuk a Benkó Dixieland Bandet. Igen, a húsvéti borfesztivál sem szólt soha az elmélyült kóstolgatásról és az új értékek felkutatásáról. Nemcsak a körülmények miatt, a mezőny is szerény volt általában, ráadásul az idén mintha tovább szűkült volna. Ezzel együtt remekül éreztük magunkat most is. Végigiszogattunk néhány standot, volt, ahol három pohárba töltettük az egy decilitert, volt, ahol háromszor felet kértünk. Sodródtunk a tömeggel, láttuk, hogy jól érzi magát a nép, megfigyeltük, milyen pontos és hatásos a zenekar, mondjuk 53 év munka után, több mint 10 ezer koncerttel a hátuk mögött ez a minimum Benkó Sándoréktól. Nyilván nincs sok értelme rangsorolni a Hétszőlő furmintját és sárgamuskotályát, a Hilltop 2008-as chardonnay-ját, a Maul Pince válogatott portugieserét és Taurusát, Polgár Zoltán syrahját – majd elfelejtettem, akiknél ittunk, azok korrekt áron mérték, amit mértek –, egyvalakiket mégis kiemelek hirtelen: a legjobban a híres Béla és Bandi chardonnay-ja tetszett, ott kezdtünk, finom volt, vissza is tértünk hozzájuk zárásképpen. Illatokat, zamatokat szálazni pedig majd máskor és máshol fogunk. Egészségünkre.

Megint kivetettem a hálómat egy számomra vadonatúj villányi termelőre, azt hiszem, az utóbbi időben Ruppert Ákos a legjobb találat. Amennyiben persze ezt egy bor alapján meg szabad állapítani. A mérnöki végzettséggel borásznak állt fiatalemberről természetesen írt már a Pécsi Borozó, onnét tudom, hogy a birtok nem kicsi, eddig elsősorban szőlőértékesítéssel foglalkozott, saját boraival nem olyan régen lépett a fogyasztók elé. A debütálás sikeresnek tűnik, akárki akármit gondol a helyi borversenyekről, az, hogy Rupperték ottonel muskotálya a teljes mezőny legmagasabb pontszámával kapott nagy aranyérmet a márciusi villányin, mégis valami, ráadásul a rozé is toplistás volt ugyanott. A címszereplőt a Wineworldben szereztem be, a kereskedés saját címkés terméke ez a DHC-prémium besorolású chardonnay, ára képességeihez képest igazán baráti. Villányt alapjában véve nem fehér-, hanem vörösborainak köszönhetően szereti – vagy éppen utasítja el – a közönség, jómagam azonban már az ősidők óta szívesen iszom a Malatinszky-, a Vylyan- vagy akár Bock József-fehéreket. Hiszen mondjuk egy chardonnay-nak kimondottan jól áll a testesség, a mediterrán karakter. A 2008-as Ruppert a legérdekesebbek közé kívánkozik. Fiatal, szalmasárga szín, zöldes villanásokat is mutat. Gazdag, meleg, chardonnay-s illat, nem annyira sokszínűségével, mint inkább intenzitásával, hömpölygésével hódít. Mozgása nem lusta, mégis szép ablakokat rajzol a pohár falára. Meglehetősen jó testű, sima felszínű darab, a korty zamatos, savainak játékuk van, búcsúja hosszú és ízes, arányai kiválóak. Igazán jólesik. Kicsivel több kanyarral, meglepetéssel 6 pont fölé is benézhetne. Kíváncsi vagyok a teljes szortimentre.

A Breitenbach Pince még nincs benne a széles köztudatban, de nem sok kell hozzá, hogy belekerüljön. A feltörekvő tehetségek felbukkanására köztudottan fogékony borbarátosok már beválogatták B. Kiss János családi pincéjét a hétszer hét legizgalmasabb közé, mégpedig a rejtőzködők kategóriájában. Jómagam később futottam össze először a Breintenbach-borokkal, mint a kemény mag, de azt hiszem, így sem maradtam le semmiről. Az első évjárat a 2006-os, úgyhogy a java ezután következik. Az interneten egyelőre úgy kell összevadászni a szükséges információkat, a legjobb találat most a Bor és Vad témába vágó írása, amelyből egyebek mellett az is megtudható, hogy a birtok 5,5 hektáron gazdálkodik – ebből 3,3 a Lapisban van –, és a lehető legtermészetesebb szőlőművelési és borkészítési módszereket alkalmazza. Első élményeimet a furmintfebruáron szereztem, a két 2008-as hordóminta komoly hatást gyakorolt rám. Ezek után szereznem kellett valamit, ami készen van, itt sikerült. A 2006-os Lapis furmint 67 gramm cukorral és rengeteg extrakttal került palackba. Mélyülő aranyszín, illatában a gyümölcsök mellett érettség és ásványosság, utóbbi sokkal határozottabb, mint amit a késői szüretekben megszokhattunk. Szájban is összerendeződött, a savak megállapodtak, elsimultak, nem ficánkolnak, üde-friss szakaszán túljutott. Krémes és vastag, lecsengésében édes, de nem lustán-unalmasan, hanem barackosan-birsesen. Finom bor, mindenképp megéri az árát, de kicsit sajnálom, hogy nem találkoztam vele mondjuk egy évvel korábban. Talán szűkmarkú vagyok: 6 pont.

Már sokszor megírtam, hogyan szerettem meg a portóit. A lényeg: nem Magyarországon kapható tételeken keresztül sodort magával a műfaj. Amit rövid portugáliai utazásom előtt itt-ott megmérhettem, az hiába nem volt bosszantóan rossz, izgalmakat sem kínált. Egy alsó közép kategóriás ruby vagy egy sima tawny alapján kb. annyira lehet megismerni azt a világot, amennyire Tokaj megérthető a hipermarketek ezerforintos aszúiból. De a Taylor'snál tett látogatásom megváltoztatott mindent. Ma már itthon sem reménytelen a helyzet, állítólag az imént említett borház termékei is kaphatók valahol. Ha mégsem bukkanunk rájuk, ott van a Graham's és a Calem. Bár ezeket nem a legnagyobbak között tartják számon, a középmezőny illusztris tagjaként megérdemlik a megbecsülést. A Calemnek ugyanakkor van egy érdekes márkája: a Dacosta-borokról például a ház saját honlapján nem ütköztem információba, hogy ők készítik, azt a hátcímkéről tudom, oda sem hatalmas betűkkel írták ki. A Dacosta Tawny Portót kóstoltam. Háromezer-egynéhányszáz forintos ár, 20-as alkohol. Hosszabb hordós érlelés, hogy mennyire, homályban maradt. Barnás szín, diós-kávés illatok. Közepes test, némi fanyarság, összességében kevés a tartalom ahhoz, hogy ne a szesz domináljon a végén. Sűrűségnek nincs híján, édessége is kínál élvezetet, a harmadát elkortyolgattam pár óra alatt. Jó 4 pontot nyilván érdemel, de rettentő messze van mondjuk a Calem 2000-es LBV-jétől vagy a néhány hónapja elemzett Graham'stől. És attól is, hogy ne azt javasoljam: akit érdekel a portói, feljebb próbálkozzon.

Három programot ajánlok kedves olvasóimnak egy füst alatt. Először is: most jutott eszembe, hogy mindjárt itt a húsvét, és még semmit sem hallottam az úgynevezett tavaszi borfesztiválról. Hiába barátom, a Google sem segített, csak a korábbi rendezvényekről kínált találatokat, és a tavasziborfesztival.hu is eltűnt a föld színéről. Nem vagyok az a megszállott tényfeltáró típus, de erre csak felemeltem a telefont, hogy vagy azt írhassam meg, négy alkalom után ötödszörre nincs többé kóstolgatás locsolkodás helyett a budapesti Városház téren – előfordult máskor is, hogy megszűnt ez-az –, vagy azt, hogy mégis igen, ami elkezdődött, folytatódik. Pillanatok alatt kiderítettem: utóbbi játszik, még ha szerény is körülötte a felhajtás. Meg a neve-címe is megváltozott, úgy hívják, hogy Tavaszi Bor- és Jazzfesztivál. Ami a lényeg, már itt is van az egész a nyakunkon, április 3–5. között tartják, a szokott időben, a szokott helyszínen. Két vagy három éve olyan hideg volt húsvétkor, hogy majd megfagytam, nemhogy a vörös-, a fehérborokat is melengetni kellett, hátha ezúttal kellemesebb lesz az időjárás. A kiállítók névsora nem túl hosszú, sűrűbb mezőnyökkel is találkoztunk már, de egy-két pohár borra vagy pálinkára betérhet, aki arra jár. Másodszor is: átadták az M6-os autópályát teljes hosszában, Villányban kitört a boldogság. Eddig három és fél óra alatt vergődhettünk el a dél-pannon végekig, ezentúl kettő alatt ott lehetünk. Már nagy erőkkel keresem az időpontot és az alkalmat, amikor nekivághatok, a Borzsongás hétvégéje ugyanis nekem sajnos nem jó. De nyilván sokan vannak, akiknek velem ellentétben igen, készüljenek. Bécsbe viszont biztosan megyek, kerül, amibe kerül: április 21–24-én tartják a soron következő Welt Wein Festivalt. A négy évvel ezelőttinél színvonalasabb sort soha életemben nem kóstoltam, sem előtte, sem azóta. Voltam a Coburgban egy festtel később is – abból nem született bejegyzés –, hasonló izgalmakkal szembesültem. Az idei kiállítók listája itt van – ezek pedig a nem éppen olcsó ültetett kóstolók –, nézzenek szét, gondolják meg, megéri-e a műsor a belépő 50 euró feletti árát és az utazással járó költségeket.

Megint véget ért egy hónap, beköszönött az április, itt a számvetés ideje. Március turisztikai vonalon volt erős, három pincészetet látogattam meg egy nap alatt, három bejegyzés született. Szecskő Tamás munkássága óriási felfedezés, oda kell rá figyelni szakadatlanul. Losonci Bálintról eddig is tudtam, hogy szép dolgokat csinál, és határozott a szándékom alaposabban megismerni Karner Gábor kékfrankosait is. Rendeztek még legalább egy fontos eseményt – többet is, de mindenütt nem bírok ott lenni –, miszerint a VinCE-t, kiváló borok hosszú sorával és érdekes témákkal. Mindezeken túlmenően – és februárral ellentétben – az év harmadik havában főként fehérek kerültek érdeklődésem homlokterébe. Ezen a ponton a remek Királyudvar–Huet-párharcot kell kiemelnem hirtelen, Anthony Hwang borai fanatikus híveik után nekem is kedvemben jártak. Ugyanitt az utóbbi hetek egyik 9 pontosaként tündökölt a 2003-as Ilona – a másikat is Szepsy István készítette ugyanabban az évjáratban, 6 puttonyosa hengerelt. Édesben kimondottan ízlett még a Gizella Pince 2007-es hárslevelűje. A száraz fehérekhez visszatérve, szokása szerint ügyesen megmutatta tudását Légli Ottó, előbb jókedvre derített 2008-as Banyászó olaszrizlingjével, majd mindent vitt a 2007-es Landorddal. A Somlói Apátsági Pince szortimentjének jelentős része terítékre került, kíváncsian várom, milyenek lesznek a dolgaik a folytatásban, marad-e a többemberes stílus örök időkre. Vörösben jólesett a grófi cabernet sauvignon, ám a legjavát Tiffán Ede és Zsolt prezentálta 2007-ből, majd valahogy megpróbálok mélyebbre ásni prémiumboraikban. A könnyebben elérhető tételek terén sincs okom panaszra. Fehérben a Tűzkő és Kökényék chardonnay-ja, a Dereszla Naposa és egyik-másik cserszegi fűszeres kapott ötöst, vörösben Pálos Miklós shiraza, Harasztiék merlot-ja, Köpcös kékfrankosa és a Planina Lárfája vágta ki a rezet. A külföld ezúttal elsikkadt, az Huetek mellett egy egzotikus román és egy még egzotikusabb grúz vörös fogyott. Ezúttal nem mondom, hogy meséljen az olvasó is, mert felszólításra nem szeret, hátha anélkül megteszi mégis.

Azt nem merném állítani, hogy a 2007-es Landord a legjobb magyar chardonnay, amihez valaha is szerencsém lehetett, de hogy a belső hármasból nem maradna ki, az nem kérdéses. Ahogy az is valószínű, hogy ennél különb bort Légli Ottó még soha nem készített. A kategorikus kijelentésekkel persze vigyázni kell, hiszen egyfelől nem vagyunk egyformák, másfelől meg nemcsak az van, hogy mások másképpen láthatják ugyanazt, hanem az is, hogy saját benyomásaink is különbözhetnek szeptemberben, decemberben és márciusban. Érdekes például, hogy a 2006-os Landordot AM kolléga emelte a lehető legmagasabbra, neki viszont mostani címszereplőm sokkal kevésbé tetszett. Ahogyan érdekes az is, hogy a 2007-est a borfesztiválon abszolút top 1-essé minősítettem, a balul sikerült burgundi kóstoló belövőjeként ellenben halvány 7 pontra adtam. Hogy aztán most vasárnap teljesen lenyűgözzön. További adalék: párban Bott Frigyes 2007-esével kortyolgattuk, amelynek egy alkalommal már kinézett a nyolcas, ezért Léglit vettem előre. Hamar kiderült, hogy nem ez a helyes sorrend. Kimondottan világos szín, ez kellemes meglepetés, van tapasztalat, mely szerint a Léglik viszonylag korán elindulhatnak a mély arany felé. Sűrű, gyönyörű, komplex illat, barackos-nyárialmás gyümölcsösséggel, csipetnyi mogyoróval, ásványossággal és frissességgel. Nagy, gömbölyű test, perfektül sima felszín, összetett, izgalmas zamatok, elegáns savak. Arányosan felépített, okos, szofisztikált bor, legfeljebb a 14-es szeszből adódó édesérzet zavarhatja azokat, akik fehérborban is kényesek az ilyesmire. Hosszú, tiszta, kifinomult utóíz. Hiába méretes, mégis muszáj újabb és újabb pohárral tölteni, amíg el nem fogy. Felfelé kerekítek: 8 pont. A slusszpoén: P. doktorék jöttek vacsorálni, a 2009-es Kökénnyel kezdtünk, a Bottot és a Landordot készítettem be főitalnak. Vendégeink kettőt hoztak, hogy, hogy nem, az egyik egy 2007-es Landord volt. Úgyhogy van belőle még egy palackom. Nemigen bírom sokáig őrizgetni.

A szüleim Hajdú-Bihar megyében élnek, ha hétvégéken megyek-jövök, nem mindig autópályázom, néha a 4-es főutat választom. Elég régen felfigyeltem már Ceglédtől nem messze konkrétan erre az objektumra, terveztem, tervezgettem, hogy megismerkedek Kökényék boraival – hadd utaljak vissza az Alföld iránti fokozott érdeklődésemre –, de sokáig nem tettem érdemi lépéseket. Az utóbbi hetekben aztán kétszer is felkaptam a fejemet. Először is a Magyar Tudományos Akadémia egyik középkategóriás fehérborává emelték 2009-es chardonnay-jukat. Másodszor ugyanez a tétel a Pest megye bora büszke címet is elnyerte kategóriájában. Miután az önkormányzat közleményéből értesültem erről, világossá vált, a téma nem tűr többé halasztást. A megyeházi sajtósok néhány nap alatt megszerezték a bort, elmentem érte, hazavittem, kivártam az alkalmat, kibontottam. Kökény és Fia tehát a Kunsági borvidék északi részén dolgoskodik, szőleik a Ceglédbercelhez közeli Aranyhegyen teremnek, fehéreik és vöröseik egyaránt vannak. A 2009-es chardonnay tartályosan készült, ezt érzékszervileg sem nehéz megállapítani. Színe szó szerint fehér, alig-alig mutat némi nagyon-nagyon halvány sárgát. Igen illatos, mindenekelőtt a tipikus savanyúcukros-bodzás vonalon, de apránként kibontakozik valami chardonnay-s édes-meleg árnyalat is. Teste közepes, savai selymesek-játékosak-csiszoltak, arányos és egészséges mindenestül. Kifejezetten finom. Nem lép túl a tisztességesen elkészített reduktív borok világán, de amit vállalt, azt hibátlanul hozza. Már megint túlzásba viszem a bőkezűséget: 5 pont.

Egyik fontos célom, hogy felhívjam a figyelmet a szerintem arra érdemes magyar borokra. Ehhez pedig szükség van a megfelelő kontextusra. Külföldi borokat tehát nemcsak azért iszom, mert minden színt szeretek, és mert a változatosság gyönyörködtet, hanem azért is, hogy a részt az egészhez mérhessem. Aki rendszeresen figyeli, mit művelek hasábjaimon, észrevehette, sok-sok ország termékeiről írtam már. Nemcsak a nagyokéiról, mint a franciák vagy az olaszok, kevésbé kiemelkedőkről is, a csehektől a görögökön át a grúzokig és tovább. Azt viszont kis túlzással egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elfogyasztott és blogosított külföldiek közül hányat vásároltam Magyarországon. Ennek csak részben az az oka, hogy messze nem minden kapható nálunk, ami érdekes. A másik ok az, hogy hiába telik-múlik az idő rohamosan, némelyek még mindig úgy érzik, idegen boron érdemes gyorsan szakítani hatalmasat. Eredendő optimizmusomból adódóan általában hajlamos vagyok azt hinni, a vadhajtások egykettőre elszáradnak. Ám gyakran kiderül, attól, hogy én átlátok a képzeletbeli szitán, még vannak bőven, akik kontójára lehet huncutkodni. Nemrég mondta valaki, hogy az aktatáskából kóstoltatók, akiktől egy rokonom a 90-es években 5500-ért vette kartonszámra a nemzetközileg 1400 forintos ausztrál chardonnay-t, ma is vígan prosperálnak. Persze tudom, azok sincsenek kevesen, akik korrekt áron importálnak színvonalat, de ez a bejegyzés kivételesen nem róluk szól. Igazából szinte hirtelen felindulásból írok. Két különös dolog történt néhány napon belül. Előbb a Bor és Társa egyik vinotékájában vettem észre a polcon néhány Yellow Tail-bort. Itt az idő, hogy megkóstoljam a mumust, mondtam magamban. De mielőtt a kasszához siettem volna a chardonnay-val, megnéztem az árát. Háromezer fölött volt, vastagon. A wine-searcher.com adataiból úgy tűnik, kb. 300 százalékos a különbség. Még így is csendben maradtam volna, ha az egyik kollégám nem talál egy érdekes honlapot. Amelyről kiderül, megjelentek Magyarországon Francis Ford Coppola filmrendező-borosgazda dolgai. Az alapkategóriás Diamond Series és az eggyel magasabbra pozicionált Director's Cut termékcsaládok némely darabjai legalábbis elérhetők. Előbbieket 8000, utóbbiakat 9000 forint fölé lőtték be nagyjából. Jobb helyeken a Diamond-borok kb. 10, a Director's Cut-tételek 15-20 dollárba kerülnek. Előbbiek esetében a differencia 400 százalékos. Úgy gondolom, ezt tényleg bátran nevezhetjük túlárazásnak. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez a magyar borászat legfontosabb problémája. De a magyar fogyasztó joggal morcos. És miközben egyfelől megadja a tiszteletet az itthoni tisztességeseknek, másfelől Bécsben vásárol és interneten rendel. Hiszen 3-4 palack 7-8 pontos árkülönbözetéből kijön a tank benzin vagy a szállítási költség. Bolondnak is megéri.

Ahogy a 90-es években már ismert borászok-pincészetek többségéről, úgy a Baron von Twickel Szőlőbirtokról is megvan a magam története ismeretségünk korai szakaszából. A hőskorban persze még nem így hívták Szekszárd talán legnagyobb borászatát, amely állami romokon éledt újjá ügyesen, pénzes külföldi befektető közreműködésével. A Liszt Pincészet több lábon álló mezőgazdasági részvénytársaság része volt, amely kezdetben csak a híres zeneszerző nevét és arcmását viselő márkát menedzselte. Még az ősidőkben kedveltem meg a szortimentből előbb konkrétan az 1994-es évjáratú cabernet sauvignont, majd az 1999-es rajnai rizlinget. Később beléptek újabb minőségek, a Chateau Kajmád és főként a Domaine Gróf Zichy, ezek a borok többet akartak és többet mutattak, mint az ezer forint alatti alapkategória. Készültek érdekes és figyelemre méltó tételek, az igazi áttörés azonban ez ideig nem következett be. Többször elhatároztam, hogy felveszem megint a Liszt-fonalat, eljött az ideje. A Domaine Gróf Zichy széria 2007-es cabernet sauvignonját megelőzte a híre, azt mondták többen, a Bortársaság bővített Szekszárd-választékának egyik legnívósabb darabja ez, ráadásul kvalitásaihoz képest kimondottan olcsó. Még valami, ami miatt muszáj volt magamévá tennem: szeretem a cabernet sauvignont. A chardonnay-val is így vagyok, akkor is szívesen ittam őket, amikor divat volt, azóta még szívesebben, mióta nem az. Egy borrocker mit tehetne, punkoskodik jókedvében. Sötét szín, gazdag illat. Fűszerekkel, bőrrel, sok-sok gyümölccsel, érett eperrel, bogyósokkal, komplexen, élénken, okosan. Szépen mozog, pirosan csurog a pohár falán. Arányos, jó szerkezetű, hosszú, tanninja besimult, nem tapad, savai tartják. Zamatos, a 15-ös alkohol inkább melegít, nem csíp, nem is édesíti. Sauvignonos szárazság-frissesség teszi majdhogynem üdévé, legalábbis élettelivé. Az átgondolt hordóhasználat hozzátesz, és nem vesz el belőle semmit. Annyira nem rétegzett, hogy nagy bornak nevezzem, aligha is akar annak látszani. Perfekt munka a tízeurós kategóriában. Nekifutás nélkül megugorja a 6 pontos szintet.

A Planina Borházról először írok, eddig nem is kóstoltam a boraikat, pedig már hallottam róluk szépet eleget. Elsősorban a pécsi borozósoktól, akik váltig állítják, nemcsak a Pécsi borvidék, hanem konkrétan Mohács környéke is több figyelmet érdemelne annál, amennyit mostanában kap. Nagyjából tíz éve Eberhadt György igyekezett beépülni onnét a köztudatba, voltak sikerei, de nem bírta megvetni a lábát a fősodor közelében, engem azóta nem értek érdemleges benyomások. A Planina Borházat 2003-ban alapították, motorját-mindenesét Horváth Zoltánnak hívják, négy hektáron gazdálkodnak, fehéret, sillert, vörösöket is készítenek, ha további részletekre is kíváncsiak, ide kattintsanak. A Lárfa az aktuálisan új évjárat első vörösbora, portugieserből, kékfrankosból és néróból házasítják, a februári busójárásra időzítik piacra juttatását, és Budapesten sem kell érte sokat fizetni. A 2007-esről roppant lelkesen írtak például itt, egyáltalán nem csodálkozom. Meglehetősen sötét szín, lilás árnyalatokkal. Fűszeres illat, cukrozott gyümölccsel és pici csípősséggel, amit azonban kedvelni szoktam a nagyon fiatal vörösökben. Friss ízek-zamatok, a meggy és a cseresznye környékéről, a bor meleg karakterű, mégis üde és lendületes, mintha csipetnyi szénsav is játszana benne, kedves újboros kesernyével a háttérben. Tannin szinte nincs, a savak okosak, bizsergetőek, a 14-es alkohol édesíti, de nem borítja fel, nem teszi nehézkessé. Jó inni. Hadd kapja meg az 5 pontot.

A grúz borok iránt különleges vonzalmat érzek. Sokan tudják – akik nem, azok most megtudják –, hogy életem első huszonöt évét a Szovjetunióban éltem le. Amikor én még kissrác, majd kamasz, később egyetemista voltam, mindennek a tetejét a magyar és a grúz borok képezték. Igen, azok a magyar borok is kimagaslottak a nem túl színvonalas mezőnyből, amelyekre ma kicsit sem jó szívvel emlékezünk. Magyar és grúz borokat azonban nagyon ritkán ittunk. Vagy azért voltak elérhetetlennek, mert a kisebb városokban hiánycikknek számítottak, vagy ha mégis kikerültek a polcokra, drágáknak találtuk őket. Sokkal-sokkal többe kerültek, mint az asztali fehérek vagy az azerbajdzsáni erősítettek, a rubelnél is olcsóbb algériai lőrékről nem is beszélve. Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy a 90-es évek közepe óta ahányszor Kárpátaljára utazom, mindig alaposan átnézem az egyre nívósabb szupermarketek egyre gazdagabb választékát, és elég gyakran vásárolok ezt-azt. Egy tisztességes grúz bor ma sem olcsó, az ára sokszorosa a mezítlábas kríminek vagy moldovainak, az egy üveg egyszerű vodkáért leperkálandó hrivnyákról már nem is beszélve. A zsebem felől nézvést azonban két és fél évtized után nem olyan drámai a helyzet, a címszereplő Mukuzaniért például kb. kétezer-ötszázat adtam Nagyszőlősön. Próbálkozásaimat csak ritkán követi osztatlan siker. Az elérhető grúz vörösök hol tanninosak és nyersek, hol túlvannak a csúcsukon. Eddig egyszer, valamikor a 2000-es évek elején fordult elő, hogy elégedetten csettintettem egy GWS Tamada Mukuzani – itt éppen ilyenről írnak, persze későbbi évjáratról – elfogyasztása közben és után. Volt egy másik többé-kevésbé rendben lévő kísérlet is, tanulságairól aprólékosan beszámoltam annak idején. A Mukuzani amúgy legendás márka, és mindig száz százalékig szaperaviból készül. Állítólag ez volt Joszif Sztálin diktátor kedvenc bora, de nélküle is ennek a termőhelynek a presztízse a legnagyobb Kahétiában. A Shumi nagy pincészet, 600 hektárral és szerteágazó szortimenttel, amelyben a prémiumkategóriás borokon kívül bag-in-box kiszerelésű termékek és égetett szeszek is szerephez jutnak. Mélyvörös szín, nagyon sötét, csillogóan szép. Elegáns, kifinomult illat, erdei gyümölcsökkel, fűszerekkel, kezdetben domináns, később visszahúzódó animalitással. Közepes test, tökéletesen száraz karakter, meghökkentően fiatal, ugyanakkor nem tapadós tannin. Az utolsó pillanatig minden reményteljes. Ám aztán jönnek a savak, és odacsapnak. A lecsengésben egyedül maradnak, nem jut szóhoz mellettük semmi más. Nem reménytelenek, mint annak a bizonyos Movia-bornak az esetében, amelyet emiatt nem is pontozhattam, de jelenleg túlontúl harciasak. Hogy besimulnak-e valaha, soha nem fogjuk megtudni. Addig 4 pont. Még mindig rettentően vágyom valami komoly grúzra. Ha van olyan.

Ütemesen gyarapszik azoknak az alföldi termelőknek a tábora, akikről írtam már, lassan a legnépszerűbb borvidékek közé kapaszkodik blogomon a területre legnagyobb. Ebben igen kevés szerepe van a véletlennek, határozott szándékom, hogy az alulértékelt kunsági, hajós–bajai, Csepel-szigeti vagy Cegléd környéki pincék-borászok munkáira felhívjam a kedves emberek figyelmét. Egyebek közt azért, mert úgy gondolom, előbb-utóbb arról a sok ezer hektárról kell kikerülnie a mindennapok olcsó és korrekt borának, elárasztva a legutolsó kocsmát is. Mindez persze ma még utópia. Akik jót készítenek ott, azok egyfelől nincsenek sokan, másfelől meg csak a területek töredékén gazdálkodnak. A mozgalomban Köpcös néven ismert Léder Zoltán csengődi pincéje sem nagyvállalkozás, talán négy és fél hektárja van összesen. Igaz, előfodulhat, hogy előbbre lépett, de pontos adataim nincsenek. Honlapja még nem tündököl a maga teljességében, érdemi információt ezért főként ebből a kiváló újságcikkből szereztem róla. Köpcös a néhány hete abszolvált Királyudvar–Huet-kóstoló végén ajándékozott meg két palack kékfrankossal, az új fahordós akkor még nem is volt forgalomban. Azóta piacra került, értékeihez képest korrekt áron. Szép rubintos szín, finom, fűszeres-meggyes illatok. A hordó vaníliája diszkrét árnyalat csupán. Szájban közepes test és fantasztikus tisztaság. Cseresznyés-gyümölcsös ízek, visszafogott tannin. Kedves, egyenes, játékos bor. Elképzelhető, hogy nem volt még szerencsém tehetségesebb vöröshöz az Alföldről. Ha savai nem vennék át a hatalmat a lecsengésben – másképpen: ha nem éppen ezen a vonalon lennék intoleráns –, biztosan többet kapna erős 5 pontnál.