Albert gazda

Ötven borász a balatonboglári Légli Ottót választotta 2010 legjobb borászának, a díjat csütörtök este adták át. Jobb helyre nem is kerülhetett volna az elismerés, aki olvassa a blogomat, tudja, milyen hatalmas kedvencem a Banyászó olaszrizlingek, a Gesztenyés rieslingek és a Landord chardonnay-k atyja. A magyar borért különdíjat a somlói Takács Lajos kapta, az év felfedezettjének az Orsolya pincés Tarnóczi Zoltánt választotta a kuratórium, ez mind nagyon rendben van. Annyira nem fontos, de hadd mondjam el zárójelben: a borászok borásza kuratóriumában egy ideig benne voltam, tavaly tavasszal kértem nyugdíjazásomat, amikor távoztam az Alkesz kötelekéből, és egy darabig úgy gondoltam, nem fogok borírással foglalkozni. Ez lett belőle, zárójel bezárva. Arról, hogy a díjodaítélés hogyan működik, itt olvashatnak. 2009-ben a borászok borásza Szepsy István lett, a magyar borért különdíjat Demeter Zoltán kapta, az év felfedezettje Bott Frigyes volt. 2007-ben Demeter Zoltán, 2008-ban Lőrincz György volt a borászok borásza, akkor még más volt a módszertan. Még két hír a végére. Borversenyeredményekkel ritkán foglalkozom, most csak azért, mert különösen érdekes dolgok történtek Brüsszelben és Veronában. A brüsszeli Monde Selectionon 12 magyar bor szerzett aranyérmet, a szekszárdi Eszterbauer Pince hármat is, az egri Vincze Béla pedig egyet, 2007-es Arcanum cabernet franc-ját emelték magasra. A Vinitaly kísérőrendezvényén, a Concorso Enologico Internazionalén a mindössze 16 nagy aranyéremből egyet a Nyakas Pince hozott el, a 2009-es chardonnay-t kategóriája legjobbjának találták.

A Lisicza Borházat 2006-ban fedezte fel Csite blogger, szépeket írt róla többször is, nálam azonban eddig nem sikerült kivágniuk a rezet. Kóstoltam több borukat, durva leegyszerűsítéssel a fehéreket nehezeknek, alkoholosaknak, a vörösöket savasaknak, egyensúlytalanoknak találtam. Balszerencsés randevúinknak nem kerítettem nagy feneket, gondoltam, kivárom, amíg egyenesbe fordul a viszonyunk. A birtokról sokat nem mesélnék, a fentebb linkelt szöveg mellett innen további részleteket tudhatnak meg az érdeklődők. A lényeg, hogy a napokban két friss, egyaránt 2009-es tétellel is összefutottam, az egyik palack portugiesert, a másik cserszegi fűszerest tartalmazott. A címkéken 12,5-es és 13-as alkoholról szóló jelzésekre bukkantam, ennek gyorsan megörültem. A portugieser tiszta, elsöprően gyümölcsös és kedves illatának pláne, kár, hogy az ízek-zamatok és a lecsengés nem hoztak beteljesülést, megint közbeszólt a savérzet, a hatpontos magasságok eltűntek a ködben. A cserszegi nem követett el ilyen hibát, bár ezúttal is az orrpróba hódított, és nem a zamatok. Igen világos, szinte fehér szín, végtelenül finom virágosság és gyümölcsösség. Szájban a színek töredéke köszön vissza, szárazság és szikárság játszik, hibátlanul, de egyvonalúan. Balanszproblémák ellenben szerencsére nincsenek. Kissé kritikusnak tűnhet a hangütés, úgyhogy szólok, nehogy félreértés essék: kimondottan jó inni ezt a bort, remekül passzolt a 8-0-s magyar–horváthoz, és fájrontig elfogyott annak rendje-módja szerint. Csak éppen az orromnak azt ígérte, hogy többet fog mutatni. Persze nem kizárt, hogy a cserszegi fűszeres ennyit tud – a tramini és az irsai olivér házasságától nem várhatjuk, hogy hegyeket rengessen meg –, múltkori kóstolónkon például egy versenyző sem kapaszkodott magasabbra. 5 pont.

A Patricius Borház a nagyobb birtokok közé tartozik Tokaj-Hegyalján, hét dűlőben, több mint 80 hektáron gazdákodik. A kezdetektől, az első, 2000-es évjárattól mindent úgy alakítottak ki, hogy a dűlők termését külön dolgozhassák fel és érlelhessék – meséli Molnár Péter birtokigazgató, aki a Disznókő és Homonna Attila után harmadikként ismertet aszústratégiát. Mindennek az alapját a termőhely által kínált sokszínűség képezi, a borvidéken a dűlőszintű tudás újramegalapozása zajlik. Ez a tudás Molnár szerint a II. világháború előtt megvolt, a kombinátos időkben elsikkadt, itt az ideje, hogy ismét felhalmozzák, hasznosítsák. Ennek a munkának az elsődleges célja most még az ismeretszerzés, az, hogy a különböző tételeket hosszú időn át elkülönített kezelik, nem eredményez bonyolult termékválasztékot a piacon. A Patricius évjáratonként egy-két aszút állít össze, csupán két dűlőválogatással jelentkezett a birtok a négy évvel ezelőtti premier óta. Az első a nagy sikerű 2000-es 6 puttonyos Bendecz volt, a másik a 2002-es Szárhegy aszúesszencia. A kiindulópont a birtokra jellemző ízvilág és karakter megalkotása, bevezetése, ahhoz valóban egyedinek kell lennie a bornak, hogy dűlős tételként kerüljön a fogyasztók elé. Így például bár a 2006-os évjáratban 24 különböző aszút gondozott a Patricius, a közönség csak egy 6 puttonyossal barátkozhat majd – akár már a pénteki Tokaji Nyitányon –, 2003-ból pedig annak ellenére mindössze egy-egy 5 és 6 puttonyos készült, hogy fantasztikus tulajdonságainak köszönhetően minden minta megérdemelte volna a kiemelt státust. Molnár Péter tapasztalatai alapján úgy tartja, kemény munkával mindenhová be lehet törni a nemzetközi exportpiacokon. A Patricius ott van már Angliában, Skandináviában, Ázsiában, a tengerentúlon. Az árbevétel folyamatosan növekszik, a gazdasági válság sújtotta 2009-ben is komoly előrelépést tudtak produkálni. Évjáratonként 30-40 ezer palack aszút töltenek le, volt, amikor 50 ezer fölé ment a mennyiség, de 2001 például kimaradt, és 2009 sem a nemes édes borokról lesz híres. Ez idő szerint a 2000-esek és a 2002-esek vannak kint a piacon. "A száraz boraink is egyre népszerűbbek, a furmint mennyiségét meg kellett dupláznunk – mondja Molnár Péter. – De Tokajt az aszúról ismerik, amely az 5-6 puttonyos kategóriában egyedül fut, hozzá mérhető egyensúlyt más bor nem kínál. Az a dolgunk, hogy megmutassuk, a mienk a legkülönlegesebb borvidék."

Világos, hogy Bott Frigyes újabb évjárataival kellene foglalkoznom már – a 2008-asokkal, sőt akár a már piacon lévő 2009-es zöldvetelinivel is, ami késik, nem múlik –, de most, hogy teljesen váratlanul újra találkoztam a 2007-es Vinculummal, nem bírok csendben maradni. Erről a borról a maga idejében még magamhoz képest is extra lelkes bejegyzést publikáltam az Alkeszen, lett belőle még néhány palackom, ám azok közül kettő nem az én poharaimban végezte. Egyet kanadai vendégszerzőmnek ajándékoztam – még meg sem kérdeztem, tetszett-e neki –, egy másik dugósnak bizonyult, egyszer csak azt vettem észre, hogy a készletnek vége. Ezért is örvendeztem nagyon, amikor barátom és harcostársam egyszer csak elővett egy ilyent a borhűtőjéből. Sok újat nem állíthatok erről a kivételesen jól sikerült darabról. Talán mindenki tudja, hogy juhfarkból készült, elég késői szüret után erjedt szárazra, és igen nagy méreteket öltött. Analitikai adatoktól független benyomásom szerint ritkán kóstol/iszik jelentékenyebb testű fehérborokat az ember. Érett aranyszín, a mélyülés még odébb, összerendeződött, sűrű, koncentrált illat. Minden benne van, amit a juhfark és a kiváló talaj párban összehozhat. Markáns ásványosság, virágosság, mézesség, aszalt gyümölcsök. Színes és rétegzett ízben is, kerek és erőteljes, és bár van benne egy kis parasztboros darabosság, még ez is jól áll neki, a hibái is erénynek tűnnek, ha értik, mire gondolok. Lefordítva: nem kifinomultságával hódít, nem az eleganciára játszik, megy előre a maga útján határozottan. A legjobb juhfark, amihez valaha szerencsém lehetett. 8 pont. Bott Frigyes azt mondja, a 2008-as kitérő után a 2009-es Vinculumot is juhfarkból készíti.

Beszélünk a borról, sokat, naponta és gyakrabban, de arról szinte soha nem esik szó, hogy ez egy alkoholos ital, aminek nemcsak illata és íze van, hanem hatása is. Akkortájt, amikor az Alkesz indult, volt egy-két ötlet – azon belül, hogy másképpen, szabadabban, frissebben kéne írni, mint ahogy bevett –, miszerint a mámorról sem helyes megfeledkezni, anélkül kicsit képmutatás az egész. A hatásnak, igaz, nemigen van minősége, mert nem a minőségtől függ, hanem a mennyiségtől, így a felvetésnek annál több következménye nem lett, mint hogy egyszer-kétszer kiderült, az alkoholista is ember. De azon mégis alaposan el kell gondolkodnom, hogy ma már inkább az élményért iszom-e a bort, és a hatás vajon csak járulékos következmény-e tényleg. Hiszen minden szakmai öntudat – ezt az előbbit lehetőség szerint értelmezzék ironikusan – ellenére gyakran előfordul, hogy amikor fáradtan-kiszipolyozottan hazatérek, az első pohárnak épp az esztétikája érdekel kevésbé. Kifli hozzászólóval – évekig tartó ellenségeskedés után kiderült, nem vagyunk képtelenek kommunikálni egymással – társalogtunk arról a minap virtuálisan, szeszfüggők-e vagyunk, ha minden másodnap muszáj meginnunk egy üveggel. Mert az világos lett hamar, hogy az igényszintünk hasonló. Nem, dehogy vagyunk, érveltem, amíg minden második napot gond nélkül ki bírjuk hagyni, addig nagy baj nincs. Tizensok éve működik ez, a helyzet érdemben nem romlik, hátha lehet tartani a tempót mindhalálig – mert a szisztémát felborító egészségügyi vészhelyzeteket mégse fessünk a falra. A borfüggés különben is más. Azt mások kérdezték szívélyesen – úgy rémlik, kommentben is nemrég –, hogy bírom a napi egy bejegyzéssel járó tempót. Hát egyfelől úgy, hogy mivel a posztok jellemzően egy-egy tételről szólnak, többemberes borozások több napra adnak muníciót. Másfelől pedig kötöttem kompromisszumot: az utóbbi időben gyakran köpök itthon is. Nincs mese, néha muszáj, ez a helyzet. Persze az is fix, van, aminek minden cseppje kincs. Két hirtelen példa az utóbbi időből: a 2007-es Légli Landordból vagy a 2008-es Demeter Zoltán Birtokborból semennyi sem ment pocsékba. Elfogytak cakkpakk, ahogy normális népek közt szokás. Ilyenkor megvan aztán a mámor is. A megfelelő minőségnek köszönhető mértékben. Elég ennyi, másfél üveg még elmegy, kettő sok lenne. Belegondolni is ijesztő, hogy húszévesen három liter savanyú házibor volt a napi rekordom. Ami még mindig messze volt Ady Endre fénykorának ötliteres penzumától. Na de: a címbeli kérdések közül az első kettőre rég tudjuk a választ a félreértett Bélától, akinek a mélyelemzésével, lehet, örökre adós maradok. Szóval, egy törvény van: bármikor, bárhol, bárhogyan. A harmadikra meg mondjon valami igazat az olvasó. Is. Ha akar.

Olyan már régóta van, hogy különféle ismert borászok blogolnak saját honlapjaikon és egyebütt – néhányan például jó kis ötlet következtében az Alkeszen vendégszövegelnek –, innovatív bloghusodással viszont még nem találkoztam. Legalábbis az ismert nevek körében nem, hiszen a már nem is annyira kezdő Rambo kolléga például régóta ott van a szeren, írói munkássága borainak fejlődésével párhuzamosan egyre inkább kiteljesedik. Egy-két hete két kiváló csopaki gazda is úgy határozott, megosztják a publikummal, amit gondolnak és amit  tesznek. Jásdi István és Tamás Ervin közvetlen szomszédokként nyomulnak egyazon felületen, akit érdekel, mi minden jut eszükbe mi mindenről, kattintson ide, nézzen szét náluk. Mondhatni, témánál maradva ajánlok egy programot is ebben a bejegyzésben. Május első két napján – ha nem tévedek – másodszor rendezik meg Budapesten a Balatoni Borok Fesztiválját. A kiállítók listáján a két sztárblogger közül csak egyet látok – Jásdi ott lesz az Erzsébet téren, Tamásék nem –, de sok-sok további igen jó termelő is készülődik. Jön Légli Ottó és Légli Géza, Figula és Bussay, Szászi és Veszprémi, Szabó és a Fia – és sokan mások. Nekem ott a helyem, más se maradjon otthon. Fogják a poharukat, aztán majd csak lesz valahogy.

Egyre növekszik és növekszik a Németh nevű bortermelők száma, ebben a bejegyzésben egy olyan családi pincéről lesz szó, amelyről korábban szégyenszemre még csak nem is hallottam, nézzék el nekem. Hozzám képest egyik kedves barátom – akivel egészen más témában folytattunk levelezést, és Némethéket először csak mintegy mellesleg, egy most is tökéletes állapotban lévő 1997-es olaszrizling apropóján hozta szóba – alaposan ismeri őket hosszú ideje. Tőle tudom, hogy másfél hektáron gazdálkodnak, hagyományos módszerekkel, főként nagy fahordós érleléssel dolgoznak, sokféle bort készítenek minden évjáratban, melyek zömét helyben értékesítik. Honlapjukon is talál némi információt, aki kíváncsi, bár sok minden sajnos nem derül ki onnét. Négy termékükhöz volt szerencsém az elmúlt hetekben – pontosabban öthöz, de az egyik dugós volt, az nem számít –, élményeim vegyesek. Annyiban legalábbis, hogy az egyaránt félédes iskolázású rózsakőben és olaszrizlingben nem találtam elég izgalmat és kiegyensúlyozottságot. A két száraz tétel viszont határozottan tetszett. Közbevetőleg még annyit: általában nem rajongok a kézírásos címkehelyettesítésért és a viaszos lezárásért, igaz, kérdés, hogy mi az oka az ilyen megoldásnak. Ami tehát a lényeget illeti, a budai zöld annak ellenére bejött, hogy szólóban derekas savainak köszönhetően nehezen fogyasztható. Ám fröccsbornak egyszerűen tökéletes, visszakézből odarakható a dettó badacsonyi Váli Péter budaija mellé. A muskotályt pláne remeknek találtam. Az igazsághoz tartozik, hogy azt bontottam először, belelkesedtem, azt gondoltam, innen megyünk majd felfele. Világos szalmaszín, fiatalos zöldekkel. Nagyon finom illat, minden parfümösség nélkül, virágosságát-gyümölcsösségét ásványosság egészíti ki okosan. Telt, kellemesen száraz korty, sima felszín, lendületes, egészséges bor. Van benne valami a jó értelemben vett parasztborok egyenességéből, ugyanaz az iskola, amelynek mostanában talán Szászi Endre a legismertebb és legnépszerűbb képviselője. Simán hozza az 5 pontot. És persze muszáj kerítenem valahogy egy száraz olaszrizlinget a pincétől.

A pécsi cirfandli elvben egy komplett borvidék zászlósbora lenne, ehhez képest nagyából húsz hektáron termesztik mindössze. Nem sok. Mindazonáltal minden, aminek identitása van, érdekes, úgyhogy próbálkozik az ember. Több-kevesebb sikerrel. A cirfandli esetében egyelőre a kevesebbnél tartok, az utóbbi időben a szárazak nem jöttek be, az, hogy most bejegyzés születik a témában, egy félédes tételnek köszönhető. Azt mondják, a fajta kiismerhetetlen, gyakran maguk a termelők sem tudják hova tenni. Termesztéstechnológia, növényvédelem, borkezelés szempontjából roppant nehéz ügy a cirfandli, állítólag a kadarka és a pinot noir is elbújhat mellette. A hírnevét inkább a maradékcukros változatok hozták meg, ezen eddigi tapasztalataim alapján nem csodálkozom. Úgy tűnik, kell neki a teljes érés, akár a túlérettség, hogy vadságát levetkezze. Persze a cirfandliút elején járok még, ráadásul Gumpoldskirchen környékit soha nem kóstoltam, nem vagyok valami nagy expert, ha tévedek, javítsanak ki. A címszereplőt tehát a PTE SZBKI készítette – amelynek nevébe újabban bekerült még három betű, cserébe egy másik kikerült, most így hívják: PTE TTK SZBI, ha valaki nem tudná megfejteni, kommentben segítek –, és elnyerte a Pécsi Tudományegyetem Bora büszke címet. Negyedik évében jár, ehhez képest aranya még nem öregszik, illatai szépek, finoman aszalt gyümölcsöket, barackot és palackbukét mutatnak. Meg valami földes-füstös árnyalatot, amit cirfandlik esetében gyakran érezni vélek, de még nem tudom, szeretem-e fenntartások nélkül, vagy sem. Közepes test, érett, összerendeződött anyag, becsületes sav-cukor egyensúllyal, kerekséggel. A vibrálás már a múlté, ha volt egyáltalán, sok kanyart sem kínál, de hibájaként sincs mit felróni. Korrekt munka, 5 pont 1600 forintért.

Nem tudom, ma hogy van, de a múltról feltételezem: azok, akik a 90-es években kezdtek jóborozni, mind átestek a villányi portugieseren. Ez volt a legolcsóbb választás a már akkor is nagynak számító nagyok választékából, ráadásul a kövesdi pincesoron kimérve is különb volt szinte mindennél, amihez mondjuk a korabeli szupermarketekben hozzá lehetett férni. Aki járt a Blum Pincében, emelje fel a kezét. Az oportóreneszánsz nem tartott örökké, egy idő után kiderült, nem annyira egyenletes a színvonal, amilyennek elsőre tűnt. A lehetőség pedig benne van a fajtában. Arra eddigi benyomásaim szerint képességei miatt alkalmatlan, hogy óriást készítsenek belőle, de hogy könnyed-gyümölcsös belépőbornak minden további nélkül tökéletes lenne, az szinte biztos. Villányban most is azt mondják, esténként csakis portugiesert kortyolgatnak a vacsora mélle, mert mindig jólesik, nekem azonban túl szokszor volt az utóbbi időben balszerencsém istállószagú és unalmas példányokkal. A kép persze meglátásom szerint annyira nem felemás, amennyire a szigorú kemény mag feltételezni szokta, de tény: mindenkinek szívesen kifejezem a hálámat, aki megörvendeztet valami százszázalékos oportótippel. Egy jót találtam magamtól. A Janus Borház 2008-asával egy decemberi kóstoláson randevúztam először, már akkor megígértem, hamarosan elkortyolok belőle egy palackkal, utána mondok róla többet. Mostanáig pihentettem. Rubinpiros szín, tisztán gyümölcsös, friss illatok. Közepes test, tisztességes egyensúly, intergált savak, visszafogott tannin, a 12,5-es alkohol is rendben van. Könnyed, egészséges bor, nem komplexitásáról vagy ízintenzitásáról fog elhíresülni, de amit vállal, azt hozza. Nem fogyott el tüstént, napokkal később is tartotta magát, oxidálódásnak nyoma sem volt, ez is dicséretes. Az 5-ösön is morfondíroztam, de azt még tartogatom a következő évjáratoknak. 4 pont.

Azt hiszem, Demeter Zoltán lépett egy nagyot a 2008-as évjárattal, holott azelőtt sem voltak gyatrák a pozíciói. Egyik-másik dűlős tételét dicsértem már futtában, az édes Anettnek kiosztottam a jól megérdemelt 9-est, a száraz Őszhegy muskotályhoz is volt szerencsém, a birtokfurmintba dettó belekóstoltam. A kép akkor tisztult ki végképp, amikor utóbbiból elfogyasztottam egy palackkal. Nem helyes elkiabálni az ilyesmit, de úgy érzem, megvan az év bora. Áprilisban. Az Őszhegyhez vissza kell térnem: sárgamuskotállyal sem találkoztam még, amely elegánsabb illatokkal operált volna, és bár ízintenzitásban szerényebben teljesített, a pannon klasszis minősítést minimum megérdemli. Ami a Birtokbort illeti, a 2007-est is kedveltem, de a 2008-as pláne lenyűgözött. Sokszor felmerül, én is állítottam ilyet: a száraz furminttal az a baj, hogy hiába mutat sokat a termőhelyből, nem elég finom. Azért, hogy megdőljön a sztereotípia, eddig a Tokaj Nobilis tette a legtöbbet. Demeter Zoltán nagy svunggal csatlakozott. A tartalomhoz passzoló palack, okos zárással, remek címkével, amely szerint az alkohol csak 12,5-es. Középvilágos szín, már első szippantásra hibátlan és barátságos illatvilág, amely a továbbiakban kiteljesedik: mindenekelőtt gyümölcsös, az ásványosság csak visszafogott árnyalat. Kedves, de nem hízeleg, gazdag, de nem tolakszik. A korty közepesen telt, felszíne végtelenül sima, az illesztések észrevehetetlenek. Gömbölyű és zamatos, sehol egy kiszögellés. Hivatalosan félszáraz, de selymes savai elegen vannak ahhoz, hogy kicsit se tűnhessen édeskésnek. Búcsúja hosszú és ízes, szép német rizlingek emlékét idézi. Biztosan mással is előfordult, hogy egy-két újabb korty kitöltése után rendre megnézte a palackot, vajon mennyi van benne még. És szomorkodott, hogy egyre kevesebb és kevesebb. Muszáj lesz vennem belőle sokat, hiszen elképzelni sem nagyon tudok nála tökéletesebbet. Hogy ehhez képest miért csak 7 pont? Mert fel sem merül, hogy többnek akarna látszani önmagánál. Így kerek a történet.

Van egy téma, amiről régóta el akartam mondani a magamét, eljött az ideje. Sokszor felmerül a különös kérdés: befolyásolja-e egy bor megítélését, ha személyesen ismerjük a mű alkotóját. Úgy vagyok ezzel, mint a vakkóstolással: azt gondolom, a bor nemcsak az illatából és az ízéből áll, minden hozzátartozik. A termelő is, szakmai és emberi vonásaival egyetemben. Amikor könyvet olvasunk vagy filmet nézünk, akkor sem tépjük le a borítót, nem is a főcím után esünk be a nézőtérre. Objektivitás nincs, egyvalamit fontos célul kitűzni, ha valaki veszi magának a bátorságot, hogy borokról írjon. Azt, hogy okosan gazdálkodjon a szubjektivitással. Az egész borozás egyik legizgalmasabb része, hogy a termelőkkel meg lehet ismerkedni, nemcsak rendezvényeken, helyben is. A 90-es évek közepe óta utazgatok, ha tehetem – a munkám miatt kevésbé tehetem, mint amennyire tenni szeretném –, több tucatnyi pincében jártam, és különösebb gond nélkül tudnék bármelyik túrámról hosszan beszélni évek múltán is. Kaland volt találkozni Gál Tiborral és Figula Mihállyal, Tiffán Edével és Szepsy Istvánnal, Takler Ferenccel és Tóth Sándorral, Györgykovács Imrével és Franz Weningerrel, Légli Ottóval és Bussay Lászlóval. Meg mindenki mással, akivel összehozott a szerencsém. Nemcsak az szerzett örömet, amit a poharamba töltöttek helyben, hanem az is, amit meséltek mellé. Ezzel együtt azt szeretem hinni, hogy amikor egy palack tartalmára pontot osztok, semennyire sem befolyásol, melyiküket találtam nagyon vagy még inkább rokonszenvesnek. Aztán az sem kizárt, hogy mégis. De ha mégis, akkor azért, mert az élmény, amit a bor okozott, annyival ért többet. Persze tény: nem könnyű nyilvánosan rosszat mondani valaki munkájáról, akit roppant mód kedvel az ember. Megoldás azonban erre is van: nem ítélkezni kell, csak véleményt mondani, azt is megfontoltan. Ha jó a bor, egy palack alapján megkaphatja a magáét. Ha rossznak tűnik, ennyi nem elég. Az is lehet, hogy az érdemtelen dolgok kemény-kíméletlen kritikája inkább viszi előre a világot, mint az érdemesek magasra emelése, de én az utóbbit választottam. Meg is mondtam előre: könyörtelenül pozitív leszek. Hogy ez helyes-e, annak csak az olvasó a megmondhatója, senki más.

Azt az érdekességet vettem észre, hogy hiába van a blogomon nem kevesebb, mint nyolc találat a St. Andrea tagre – kevesen tartanak többnél a termelők közül –, a legutóbbi év borászától ez ideig csak fehérborok kerültek terítékemre. Pedig tudjuk, Lőrincz György vörösben még inkább otthon van, éppen ideje volt tehát elkalandoznom a másik irányba. A 2007-es Merengő jó választásnak tűnt, a piramis csúcsán bóklászni általában izgalmas tevékenység. A Merengőhöz hosszú ideje fűznek szoros érzelmi szálak, a 2000-esnek – amely még nem bikavér volt, hanem 100% cabernet franc – országos és megbonthatatlan rajongója voltam. Mivel szeretek minél több bort kipróbálni, Dárius kincsének ellenben nem vagyok birtokában, ezért ritkán vásárolok bármit kartonszám. Az a franc viszont annyira ízlett, hogy spájzoltam belőle egy hatossal, kár, hogy elfogyott egykettőre. Bejött aztán a 2003 és a 2006-os Merengő bikavér is, az egri vörösök érthető módon inkább melegebb évjáratokban járnak kedvemben. Innen nézvést a 2007-esnek is alapból a spiccek spiccén kellett volna villognia, ehhez képest úgy tudni az Alkeszről, az egerszalóki mester egy darabig még azon is morfondírozott, legyen-e abból a hőséges évjáratból Merengő egyáltalán. Nem volt elégedett ugyanis 2007-tel. Lett, méghozzá a Paptagként dugózott tételt keresztelték át a címkézésig hátralévő időben, és AM kolléga kiemelkedőnek találta. Nagyok voltak tehát a várakozásaim, ám csak részben igazolódtak be. Kísértetiesen emlékeztetett a bor az Orsolya Pince néhány nappal előtte próbált Tehéntáncára, igaz,  hogy egy számmal nagyobb, az kétségtelen. Leveshúsos-züldséges illat, a reméltnél kevesebb gyümölccsel és melegséggel. Komoly test, száraz karakter, az ideálisnál árnyalattal több savval, szikárabb lecsengéssel. Inkább koncentrált, mint komplex vagy zamatos. Komoly, okos bor, de én gazdagabban, színesebben szeretem. 7 pont.

Tíz éve dolgozik Tokaj-Hegyalján Bott Judit, a Füleky Kúriánál kezdett, a 2005-ös évjárattól pedig férjével, Bodó Józseffel családi pincéjüket igazgatják, építgetik, útjukat remek furmintok szegélyezik. A Felvidékről áttelepült borász munkásságát a kezdetektől követem, 2005 novemberében roppant lelkes szöveget írtam a Fülekyről – mit mondjak, kicsit sem öröm újraolvasni az akkori kommenteket –, de előtte és utána is szívesen ittam mindent, ami a házaspár keze alól kikerült. A jubileumot húsz-huszonöt fős baráti-fogyasztói körben ünnepeltük a Csalogány 26-ban pénteken, a koncepció szerint nemcsak a termelők hoztak újabb boraikból, hanem azok a gyűjtők is, akik boldog birtokosai régi évjáratoknak. 16 tétel gyűlt össze, 2000-től 2008-ig, szép sor alakult ki, számtalan tapasztalattal gazdagodhattak a szerencsés meghívottak. Csak élvezkedtem, nem jegyzeteltem, ám benyomásaim vannak, ezeket osztom meg az olvasóval. A 2008-as Bott-borral kezdtünk, majd jött a 2003-as Füleky-furmint, amely talán átbillent már a csúcsán, de okosan tartotta magát, főként ízben. A 2005-ös Exczellencziással egy lépcsőfokot emelkedtünk, mondjuk a 7 pontos szint közelébe, aztán három Teleki és két Csontos következett. Izgalmas volt egymás mellett kóstolni a dűlők különböző korú borait, és egy szerény következtetésre is futotta. A Telekiből a 2006-os, a Csontosból a 2005-ös tetszett a legjobban, színesek, kiegyensúlyozottak, összetettek voltak, lendületesen bizonyították, van értelme érlelni a furmintot. A két 2008-ast sem butaság összemérni, a Teleki most kedvesebb, a Csontos szikárabb, egyik és másik is nagyszerű savakkal büszkélkedhet, egy-két év múltán akár meg is haladhatják elődeiket. A szárazak és az édesek közé Bussay László 2008 pinot noirját ékelték, majd a 2006-os Rudi Néni után három évjáratnyi Bott-rytis iparkodott varázsolni. Megint a legkorosabb, a 2005-ös tűnt eminensnek, de a 2007-es sem maradt le messzire. Különleges kalandnak bizonyult két egyaránt 2003-as Füleky Pallas furmint összevetése. Az egyik tétel kilenc hónapot, a másik közel két évet érlelődött hordóban. Előbbit elegánsabbnak, kifinomultabbnak, letisztultabbnak találtam, utóbbi ízintenzitásban, aszússágban mutatott többet, nem tudtam eldönteni, melyiket szeressem inkább. A végén az aszúknál egyértelműbb volt a helyzet. Jelen állapotában a már öt éve is 8-9 pontra taksált 2000-es 6 puttonyos Füleky mellett – hömpölygő tökéletesség az a bor – kócosan-harciasan állt a 2006-os Bott, meghökkentő frissességével, szinte vad savaival, gombás-sajtos illatárnyalataival. Bármibe is fognak – ez volt a címe a fentebb már linkelt öt évvel ezelőtti írásnak. Hát fogjanak még sokáig sok mindenbe.

Múlt héten több rendezvényt is olvasóim figyelmébe ajánlottam, egy azonban kimaradt akkor. A Tokaj Renaissance Egyesület évjáratbemutatója április 23-án délután négykor kezdődik Budapesten, az ELTE Múzeum körúti épületében, a Gólyavárban. A sétálós kóstoló mellett – ahol félszáz tételben mélyedhetnek el az érdeklődők – két mesterkurzus is lesz. Az egyiken az egyesület tizenhat tagja mutatja be 2006-os aszúit, a borok mellé Molnár Péter elnök kínálja az információt, a másikon Litauszki Zsolt szuperszakács párosít ételeket a termelők termékeihez. A vonatkozó közlemény szerint társa lesz ebben a francia Christophe Deparday, a Pierrot új séfje. A mesterkurzusokon kívüli bónusz, amely a sétálósoknak is jár: "a magyar blogszcéna három trendszetter gasztrobloggerre, a Chili & Vanília, a Fűszer és lélek és a Malackaraj írói vállalkoztak arra, hogy ők is megmutatják, mit képzelnek a tányérra a tokaji borok mellé". Este zene is lesz, fellép a Nemjuci, ami meglepő és ígéretes húzás, tényleg ideje túllépni a bordalos-csembalós vonalon. Egyébként nemcsak ez, hanem a helyszín kiválasztása és a Tokaji Nyitány 2010 programja összességében is arra utal, a tokajiak felismerték, hol és hogyan kell célközönséget keresni-találni. Az még kérdés, sikeres lesz-e a promóció, de az meg biztos, hogy az idő a mi oldalunknak dolgozik. Az egyesület tagjainak, azaz a kiállítóknak-kóstoltatóknak a listája itt van. Azt mondják, érdemes jegyekért előre regisztrálni itt – árak is a link alatt –, a két mesterkurzusra mindenképp, mert ezekre csak korlátozott számban van hely.

A már kétszer megidézett minapi borozgatás alkalmából bontottunk egy 2006-os Szepsy-birtokfurmintot is. Előbb vakon próbálkoztam vele, nem tudtam hová tenni, egyenesen lebussayztam tanácstalanságomban. Más volt, mint amelyről tavaly nyáron írtam, világosabb színű, frissebb, dinamikusabb, ugyanakkor kevésbé rétegzett és tekintélyes. A történtek után muszáj volt kidugóznom valami igazi Bussayt, amúgy is régóta várt a sorára egy palack rajnai rizling. Sokan tudják már, a fajta megszállott rajongója vagyok, fehérben mindennél jobban szeretem, a doktor 2007-eséről pedig rengeteg szépet hallottam, így komolyak voltak a várakozásaim. Világos szín, azonnal támadó minerális-citromos illat. Inkább erőteljes és intenzív, mint barátságos és színes. Mégoly közeli emlékek összevetésének sincs sok értelme, hadd állapítsam meg ennek ellenére: nem beszéltem nettó hülyeséget a furmintos pohár felett. Szájban is dinamikus, savai talán túl karcosak és egyvonalúak, az áttetsző, acélos vibrálás, amit egy osztályon felüli rajnaitól várna az ember, csak nyomokban érzékelhető. Lendületes és tiszta, de összetettebbnek és csiszoltabbnak, végső soron finomabbnak kellene lennie ahhoz, hogy belehabarodjak. A hétvégén fogyott el egy Federspiel zöldveltelini Pragertől, azt a szintet hozza nagyjából – nincs ezzel gond, hiszen annyiba is kerül –, ami magyarra fordítva kereken 5 pont.