Albert gazda

Rájöttem, miért szeretem annyira Lőrincz György borait. Hát azért, mert kivétel nélkül mindegyik nagyon jól iható. Nehéz abbahagyni a fogyasztásukat, persze nem is kell. Azt hiszem, még nem találkoztam olyan St. Andrea-tétellel, amelyben túltengtek volna a savak, kapart volna a tannin, csípett volna a szesz. Kétségtelen, a fehérekben olykor sok a fa – mint ebben a chardonnay-ban –, de ez is inkább a korábbi esztendők problémája, nem az utóbbi évjáratoké. Mindez a legújabb fehér St. Andrea-temék, a Boldogságos kortyolgatása közben jutott eszembe. A Boldogságos nem fantázianév, hanem maga a dűlő, ahonnét a szőlőt szüretelték hozzá. Három fajta termése különféle korú tőkékről – háromévesektől több évtizedesekig –, több mint a fele olaszrizling, jelentős szerepet kapott a viognier, szerényebbet a szürkebarát. Fahordóban erjedt és érett, egyéves korában piacra került, nem kérnek érte sokat, alig drágább a Napbornál. Halvány aranysárga, mintha aprócska szénsavgyöngyöket is látnék benne, lehet, ez érzéki csalódás. Finom, barátságos illat, friss gyümölcsökkel, kevéske fűszerrel, mineralitással. Közepesnél talán nagyobb test, perfekt savak, rengeteg frissesség és lendület. Zamatos, kedves és hibátlan. Egyik korty kívánja a másikat. Gyorsan fogy. Az olaszrizling kikóstolható, a másik kettő belesimul. Igen erős 6 pont. Majdnem 7, fél év múlva megkapja azt is.

A fenti címmel és "a Pannon Bormíves Céh kiáltványa a szőlész- és borásztársadalomért" alcímmel fogadott el állásfoglalást november 6-ai közgyűlésén a közel harminc neves termelőt tömörítő szervezet – elnök: Gere Attila, ügyvezető társelnök: Heimann Zoltán –, amelyet leginkább a városligeti Pannon Bországgyűlés, illetve a Pannon Bormustra révén ismer a szélesebb közvélemény. A céh néhány évvel ezelőtt a legfontosabb borászszervezetek egyikének számított. Amennyiben most megfogalmazott törekvései sikerrel járnak, jelentősége ismét megnőhet. Hajtás alatt tehát elolvashatják a kiáltványt betűről betűre, és ha gondolják, mondhatnak róla valamit. Az biztos, hogy soha nem volt fontosabb nagyon határozottan kiállni a természetesség és a hitelesség mellett. Na meg tenni is értük. Kíváncsian várom a fejleményeket.

A Barossa-völgyi Peter Lehmann nagy kedvenceim közé tartozott régebben, persze kezdő alkoholista lévén egykor csak alacsonyabb kategóriás boraival találkoztam, írja Szabó Zsolt vendégszövegszerző Calgaryból. Azóta sok minden megváltozott, ízlésvilágom eltávolodott a tömeggyártott boroktól. Közben a termelő is híressé vált a világpiacon. Kaptam a lehetőségen, hogy megismerkedjek a cég jelenlegi választékának jeles boraival, amelyeket a termelő legkisebb fia, Phil Lehmann rendezett. A cég 1979 óta gazdálkodik Barossában, északra Adelaide-től. Főleg felvásárolt gyümölcsből dolgoznak, de van 40 hektár saját területük is. Egy olyan borászat hét boráról lesz szó hajtás alatt, amely hazánkban is jelen van, bár nem teljes szortimentjével.

Az Alkesz nem annyira régi bejegyzésének hála jutott eszembe, nekem is van egy palack 2005-ös Cuvée Carissimae-m Tiffánéktól. Ezt akkor nem kell tartogatnom tovább, mondtam magamban, és vérmes reményeket kezdtem táplálni, hiszen sokszor tapasztaltam már, a hivatkozott link alatti társszerző ízlése szinte teljesen olyan, mint az enyém, legfeljebb Chile-ügyben lehetnek vitáink. 2005-től amúgy nem várna sokat az ember, az utóbbi évtized leggyengébb évjárata volt, esetleg a 2001-est lehet még párba állítani vele. A villányi ászok közül Gere Attila és – ha jól emlékszem – Bock József sem palackozott presztízsborokat, Tiffánék azonban – mondjuk Malatinszky Csabához hasonlóan – úgy tartják, az évjáratok közötti különbségeket is érzékeltetendő igenis mindig be kell mutatni, mire képes egy fontos termőhely. A Carissimae kizárólag a Kopárban termett szőlőből készül, két cabernet-ből, merlot-ból, nem hordóválogatás ez, hanem a híres dűlő lenyomata. Bontás után matt szín, barnás széllel. Nagybor-illat, aszalt és frissebb gyümölcsökkel, hordóval, palackbukéval. Szájban bizonytalan, kevesebb, mint amit orrban ígért, cseres, a sava kócos. Megijedtem, félretettem. Hagytam szellőzni. Telt-múlt az idő, újjászületett. Ilyen még nem volt, elvben nem is lehetséges: a színe is kitisztult, rubintosan, tisztán csillogott a pohárban. Illatai kiszínesedtek, gazdagodtak, ízei komplexebbé váltak. A 2005-ös Carissimae-t nem úgy kell elképzelni, mint a tipikusan villányi blockbustert. Bár megdöbbentően sűrű templomablakokat rajzol a pohár falára, van benne üde frissesség is, ez még szerethetőbbé teszi. Én is azt sejtem, csúcsa közelében van. Most igyák meg. Roppant erős 7 pont.

Beköszöntött az ősz, énekszótól hangos a hegyoldal, szerte az országban megindult a szüretelés vidám munkája. Sajtolják az édes nedvet, búfelejtővel telik meg a sok üres hordó. A szöveg nem idei, hanem 1943-as, és kitűnik belőle, hogy a híradósoknak 66 évvel ezelőtt sem jutott eszükbe sok eredeti gondolat, ha szőlőtőkék közé küldték őket. A lényeg: a Nemzeti Audovizuális Archívum megnyitotta a hozzáférést az 1931 és 1943 közötti filmhíradókhoz. Vannak köztük igazán érdekes darabok is, kettőt választottam kapásból. Az első a Hangulatképek a szüretről címet viseli, levonható a következtetés, a szőlő súlyosan háborús időkben is beérik. Valaki okvetlenül mondja el nekem és a kedves olvasók szintén tudatlan részének, hogy kb. 00:12-től milyen művelésmód látható. A második videóról egy igazán figyelemre méltó dolog jutott eszembe: eléggé ütős, hogy 1934-ben 50 ezer (mármint ötvenezer) ember vett részt egy tokaji szüreti ünnepségen. Vigyázat: a történelmi boros filmhíradók elengedhetetlen tartozéka a kissé hangos cigányzene, vagy magyarnóta, vagy mi.

A Gallo a mumusok mumusa. A világ második legnagyobb borászata – a Constellation után – több tízmillió kartont termel évente. Van ott minden, ami szem-szájnak ingere, többnyire elérhető áron, és egyik olyan, mint a másik meg a harmadik. A termékek aránylag csekély hányada prémiumkategóriás, úgy emlékszem, mintha valamikor kóstoltam volna valami Single Vineyardot is, de az Alkeszen és másutt sem találtam nyomát. Az ellenben biztos, hogy egy tíz év előtti szilveszterkor volt szerencsém a Gallo Sonoma County cabernet sauvignonhoz, és bejött. Tíz dollár környéki pénzbe került akkor, elsöprően gyümölcsösnek és sűrűnek találtuk, magyar riválisainak nem sok esélyük volt vele szemben azon az éjszakán. Azóta a honi borászkodás mellett az ízlésem is fejlődött, úgyhogy nemcsak képességei, eleve alacsonyabb kategóriája és az ideológia miatt hatott meg kevésbé a 2007-es California shiraz. Persze ennél a bornál is vannak olcsóbbak és gyengébbek – kétezer alatt vettem az Intersparban –, mégis tipikus: aki irtózik az Újvilágtól, kerülje el messzire. Műanyag dugó, sötét szín, kezdetben kicsit fülledt, gyorsan kitisztul. Gyümölcsös, tankönyvi illat, közepesnél árnyalattal komolyabb test, egészen sima tannin, észrevehetetlen savak, édes lecsengés. Menet közben javulgat, némi frissesség is előkeveredik, színesség és finesz nem. Ha már jó árú tengerentúli vörös, sokkal inkább ezt iszom. Vagy Penfoldsot. 4 pont. Mindazonáltal ismerek pár embert, akik az 1-et is sajnálnák tőle.

Mindig mondom, a bor egyre inkább benne van a levegőben, sznobozni lassan nem divat lesz, hanem deviancia. Az elmúlt hét végén például a Fiatal Írók Szövetsége őszi táborozott kedvenc folyadékunk jegyében. Ez önmagában még nem feltétlenül lenne elég ahhoz, hogy önálló bejegyzésben adjak hírt róla. Úgy azonban már igen, hogy engem is meghívtak, tartsak előadást a borról és a borblogolásról. Nem vagyok a szavak embere – azt hiszem, írásban inkább ki tudom fejezni magamat, mint élőben –, de erőt gyűjtöttem és kötélnek álltam. Azzal kezdtem, hogy mi a bor – ott van jobbra fent a mottóban –, és azzal végeztem, hogy szerintem nincs nagy gond a jövővel, előbb-utóbb mindenképp eljutunk oda, hogy a kultúrának ez a része is leülepszik a mindennapokban. Persze a fene tudja. Amennyire izgalmaim közepette érzékeltem, úgy tűnt, a közönség érdeklődik. Meg hát utána is beszélgettünk többekkel. Érdekesség, hogy a rendezvényt a Simon és Simon Panzió és Borászatban tartották Agárd mellett, amely részben L. Simon Lászlónak az érdekeltsége. L. Simon korábban a FISZ elnöke volt, most a Magyar Írószövetség titkára, családilag ráadásul bortermelő. Jó néhány hektárjuk van a Velencei-tó környékén, nagy ászokhordókat használnak, termékeiket környékükön értékesítik. Fahordóssága ellenére tiszta ízű és zamatos 2009-es rozét kóstolhattam, valamint 2006-os érett, botritiszes traminit, finom volt mind a kettő. Az írók nemcsak fogyasztanak, készítenek is, és hogy jót, az is örvendetes.

Losonci Bálintot a legutóbbi Kezes-Lábos alkalmából kineveztem a nap emberének, már akkor jeleztem, vettem egy palackkal a 2008-as Úrráteszi olaszrizlingből, szombat este nyakára hágtam. Elfogyott három-négy óra alatt, nem mondom, hogy nem volt rám hatással, a 15-ös alkohol azért bizonyos szempontból nem kevés. A részletek kibontása előtt azonban néhány szó a termelőről. Losonci Bálintot a Borbarát szerzőjeként ismerhettük meg néhány évvel ezelőtt, később a lapot is igazgatta, mostanában talán főállású bortermelő már, az legalábbis biztos, hogy leköltözött Gyöngyöspatára. Az Úrráteszi emlékeim szerint az első piacra került terméke volt, 2004-es évjáratáról máris megemlékezett az Alkesz, a kolléga lelkesedésének következtében magam is kipróbáltam, nekem kevésbé tetszett. Losonci a 2007-es alkalmából paradigmát váltott, más módszerekhez nyúlt, a 2008-asból kiindulva megérte. Aranysárga szín, mély, tiszta illat, amelyben a gyümölcsök mellett a kövek és a szesz is szóhoz jut, Takács Hollóvár Lajos hömpölygős 2007-esére emlékeztet. Nem annyira hatalmas, cserébe sokkal kifinomultabb, visszafogottabb. Szájban is ez a helyzet, a csípős alkoholt ügyesen ellenpontozzák a szép savak, zamatos frissesség kíséri végig a kortyot, teszi elegánsabbá a bort. Magyarán: inni is lehet, nemcsak kortyolgatni és körbecsodálni. Menet közben gazdagszik, színesedik. 230 palack készült belőle, úgyhogy akit érdekel, sokáig ne morfondírozzon. 7 pont.

A szekszárdiak nyáron a Petőfi Irodalmi Múzeumban borbemutattak, a soproniak ősszel az Iparművészeti auláját választották. Utóbbiakról muszáj megemlíteni, tehetségesen marketingelnek, ha mind a huszonkét magyar borvidéknek lenne Rigler Zsoltja – és csapata –, nem itt tartanánk, sokkal előrébb. Persze semmilyen szervezési és kommunikációs profizmus nem írhatja felül a teljesítményt, ám ha innét nézzük, Sopron akkor is. Sőt azután is dicséret illeti az erőfeszítéseket, hogy a csütörtök esti prezentáció után maradt hiányérzet a jóbor-vadászban. Egyfelől több termelő hiányzott – az öntörvényű Horváth Ráspi Józsefet, illetve Luka Enikőt, Ferenczy Zsoltot, Ganglékat sem találtam fel –, másfelől hiába kerestem mintegy két és fél órán át a revelatív borokat. Említésre érdemesek – mondjuk öt-hat pontosak, hasonlók – azért akadtak bőven. Taschner Kurt pezsgői előtt pl. le a kalappal. Három is volt, mind 2007-es: az irsai olivér tűnt a legkifinomultabbnak, előzve a chardonnay-t és a zöld olivért, amely veltelini és irsai házasításából készült. Három- és négyezer forint tájékán vannak, lehet, veszek az elsőből szilveszterre. Csendes fehérben a Töltl pinot blanc-ját ajánlották többen, ízlett, de még inkább bejött a Vincellér Ház zöldveltelinije: illatos, tartalmas, zamatos. Ugyanitt nyerte el a nap késői szürete büszke címet a 2006-os zenit, persze, a mezőny nem volt népes a műfajban. Ha Sopron, akkor kékfrankos. Plusz kis kritika. Azt hittem, túl vagyunk már azon, hogy a soproni a savakkal hódít, mégis elgémberedett a nyelvem a végére. Amelyekkel kapcsolatban nem voltak nehézségeim: Ivancsics 2007, Pfneiszl Újra Együtt 2007, Pfneiszl Wild Things 2006. Azt már az elején láttam, hogy Weningerék ott vannak, ez általában garancia a színvonalas zárásra. Tény, hogy bár a 2007-es Sopront éppúgy fájdalmasan savanyúnak találtam, mint legutóbb, és a kékfrankos sem húzott ki a csávából, azért a 2005-ös merlot–cabernet franc – jut eszembe, ez még a biodinamikus átállás előtti időkből van – csak kiharcolta minden fakszni nélkül az este legjobb verese címet. Az első pince díját viszont az Ákos kapta tőlem most. A Svájcba szakadt, majd visszatántorodott tulajdonos által gründolt szerény vállalkozás fajsúlyosabb termékei sem okoztak csalódást, de leginkább a zweigeltet kedveltem: könnyed volt, fűszeresen gyümölcsös, jól iható, rokonszenves, hibátlan. Még sok ilyen sopronit kívánok mindenkinek, magamat is beleértve.

Sokan tudják – akik meg nem, azok most megtudják –, a jégkorong legalább annyira érdekel engem, mint a bor. 2004 óta rendszeresen járok A csoportos világbajnokságokra, a magyar válogatottat mindig megnézem, amikor itthon játszik, Mol Liga- és Fehérvár-meccsekre is ki-kimegyek, sokkal ritkábban, mint szeretném. Csütörtökön például választanom kellett a Fehérvár–Salzburg EBEL-csata és a sopronibor-bemutató között, utóbbi mellett döntöttem, történhetett volna fordítva is. Azt gondolom, a magyar borászat és a magyar jégkorong egyaránt a rendszerváltás nyertese, minden nyűgeik-bajaik ellenére fejlődnek szépen, hozzák rajongóiknak az élményt. Önmagában mindez nem lenne elég egy bejegyzéshez, hanem: sporteseményeken ugyebár nemzetközi szokás a győzelmeket pezsgővel ünnepelni, általában finommal, színvonalassal. Régóta bosszant, hogy Magyarországon a leggyakrabban édes tankpezsgőt durrantanak, nem az igényesség jele az ilyen. A jégkorong-válogatott meccsein ehhez képest már évek óta classique eljárással készült Törleyvel jutalmazták a nap legjobb játékosait, aminél van ugyan feljebb, ám a lejjebbhez képest nagyon-nagyon rendben van. Ami ennél is érdekesebb: a Fehérvár szponzorai között két villányi borászat is felbukkant a palánkhirdetések tanúsága szerint. Bock József már régebben megvolt, újabban pedig a Sauskát is látni. Önéletrajzi elemekben bővelkedve jegyzem meg tehát: öröm, amikor összenő, ami nálam eleve összetartozik.

Óriási igazságot mondok: nem egyszerű jó francia bort vásárolni Magyarországon. Másfelől a helyzet javul. Hiszen emlékszem még azokra az időkre, amikor a kínálat oroszlánrészét a csámpás üveges J. P. Chenet-borok tették ki. Jöttek aztán mások – némelyek brutális árrésekkel bosszantották a tájékozódni nem rest fogyasztót –, mígnem csak eljutottunk oda, hogy színvonalas bordeaux-i chateau-khoz és burgundi klasszisokhoz is hozzáférhessünk. Ezzel együtt még mindig több a fehér folt, mint a felderített terület, nemhogy az ilyen termelők, a borvidékek felsorolása is nehézségekbe ütközne. Az egyik ebből a körből Elzász, ahonnét a dallamos nevű Variotex hozott be néhány bort nemrég. A kereskedés az imént tartott kóstolót még szerény választékából, hívtak, mentem. Előbb négy fehéret vettünk magunkhoz, utána öt vöröset, egyik sem óriás, mindegyik korrekt, a polcon sem olcsóbbak kétezernél, nem drágábbak négyezernél. Két következtetést vontam le. Az egyik: az értelmesen válogatott francia bor korrekt és megbízható. A másik: csodák nincsenek, nem igaz, hogy tízeurós tételek elsöpörhetik az akár magyar, akár nemzetközi csúcsborokat. Extra érdekesség: mindegyiknek ötöst-hatost oszthattam volna ki, ha pontoznék ilyenkor. Az elzászi Kumpf–Meyer 2008-as pinot blanc-ja azonnal kedvencem lett, hozta, amit a 2007-es. A pince hűvösen illatos muscatjában túltengtek a savak, a Domaine Loew 2008-as rieslingjében pláne. Egy korábbi Loew toplistás volt nálam árértékben, ez időt kér egyelőre. A fehérsor legszebb darabja a Domaine Bellevue 2008-as Touraine – Sancerre-nél vagy Pouillynál sokkal kevésbé ismert termőhely a Loire völgyében – sauvignon blanc-ja volt: gazdag illatú, zamatos, kedves-összetett darab. Bordeaux-ban, Rhone-ban beljebb vagyunk, kevésbé revelatív tehát Lussac St. Emilionban vagy Cotes-du-Rhone-ban elmélyedni. A Chateau Dumon Bourseau Milon borai korrektek, a 2006-os gyümölcsös és friss, a 2001-es abból a szempontból figyelemre méltó, hogy nem olyan gyakoriak mifelénk a tökéletes formában lévő merlot-k a kétezer környéki kategóriában. A Domaine les Hautes Cances Cairanne-ja tipikus Rhone, gyógynövényes, füstös, ízletes, különösen a 2003-assal érdemes próbálkoznia annak, aki nem szívesen költene kapásból 10 ezret egy igazán nagy Chateauneuf-du-Pape-ra.

Jásdi István fiatal borász – borásznak fiatal, pontosabban –, tíz évvel ezelőtt kiszállt előző életéből, és beszállt a mostaniba, Csopakon. Gondolom, a történetet sokan ismerik, a Jásdi házaspár a cége eladásából származó pénzeket a Ranolder-ház megvásárlásba, szőlőtelepítésbe és egyéb kapcsolódó beruházásokba fektette, aztán belevágott alaposan. Az elején jó savú reduktív borok készültek, ez a korszak gyorsan véget ért, és már a 2000-es évek elején letisztult a kép. A piramis alapja a mindig megbízható másfél literes rizling, a reduktív sorba a csopaki rizlingen, a pinot blanc–chardonnayn, a szürkebaráton és a cserszegi fűszeresen kívül rozé is illeszkedik, fent jól megférnek egymás mellett a dűlős tételek.

Szentesi József bemutatásába most nem bonyolódnék bele, néhány héttel ezelőtt megírtam a lényeget. Talán annyit emelnék ki ezúttal mégis, hogy bár a mester elsősorban a történelmi magyar fajták iránti fokozott érdeklődéséről híres – több tucatnyival kísérletezik tudomásom szerint, amelyek felsorolásától eltekintenék –, akkor sem retten meg, ha világszerte jól ismert szőlőből kell bort készítenie. A 2007-es nadapi rajnai rizlingről is meséltem a múltkori öcsizéskor, közben eljött hát az idő, hogy a palack fenekére nézzek. De erről is eszembe jutott valami még: sokan abszolút etalonnak tartják a hazai rajnaimezőnyben ezt a bort, és én is úgy gondolom, a legjobbak között a helye. Na szóval. A Csúcsos-hegyen termett, alkoholja mindössze 12,5-es, maradékcukra 15 körüli, ha jól emlékszem, nem teljesen tudatosan lett félszáraz, hanem így alakult. Tükrösen tiszta, halvány, fiatalos aranyszín. Áradóan gyümölcsös illatok, ezen belül is elsősorban déliek, nem citromosan frissek-hűsek, inkább mandarinosan-mangósan érettek, melegebbek. Érződik belőlük, hogy a bor már megállapodott, a petrolos beütés is ezt támasztja alá. A mineralitás diszkrét árnyalat. Teste a viszonylag alacsony szesz ellenére figyelemre méltó, a korty telt és sima felszínű, savai érzetre nincsenek sokan, de szépen, selymesen játszanak a nyelven, okosan ellenpontozzák a vártnál kissé dominánsabb édességet. Kedves és vonzó, egyszerre hatásos és elegáns bor. Demeter Zoltán 2007-es birtokfurmintjának emlékét idézte fel bennem. 7 pont. Szentesi József azt mondja, a 2008-as még szebb lesz. Kíváncsiságom határtalan.

Nemcsak Bécsben lehet jó borokat inni, hanem Budapesten is, ebből kifolyólag két programra hívom fel nyájas olvasóim figyelmét egyszerre. Időrendben következik a lényeg. Most csütörtökön, október 29-én 17 és 21 óra között a Soproni borvidék legjobbjai mutatják be válogatott műveiket az Iparművészeti Múzeumban, az Üllői úton. A rendezvény zártkörű, de van csavar. Az első 25 érdeklődő, aki a blogomra hivatkozva jelentkezik Böcskei Balázsnál, a soproni bormarketingesek munkatársánál a bocskei@soproniborvidek.hu mailen vagy a 06304712135-ös számon, grátisz kóstolhatja a kiemelkedő kékfrankosokat és egyebeket. A másik eseményre nem két napot kell várni, hanem többet. A Somlói Tavasz Egyesület november 18-án másodszor rendezi meg átfogó portfóliókóstolóját a magyar fővárosban. A helyszín és a pontos időintervallum: Festetics Palota, 15:45-től 20:00-ig. Az épület onnan minimum ismerős lehet, hogy ott szoktak 7x7-ezni a borbarátosok és kiválasztottjaik. Ezúttal 15 somlói pince vonul fel, mindenki ott lesz, aki számít. A belépő 5000 forint, ami elsőre soknak tűnhet, ám ne feledjük: nincs kóstolótikettezés, így ezért a pénzért egészen nagyszerű tételek hosszú sorához lehet hozzáférni. Fogják a poharukat, ne habozzanak, ha eljön az idő.

Az első részben hat merlot-val ismerkedhettünk meg, hat másik értékelése következik a másodikban is. Bevezetésképp elejtett merlot-méltató szavaimat nem ismétlem meg, tessenek visszalapozni igény szerint. Egy fontos részletre azonban kitérek, noha nem mondok vele újat. Nemcsak a nagyvilágban, Magyarországon is szezonjuk van a monstruózus alkoholoknak. A tizenkettőből tizenkettőben ha nem is külön életet élt a bornak ez a módfelett fontos alkotóeleme, de a kelleténél mindenképp jobban mutatta magát. Volt, ahol lépést tudtak vele az egyebek, volt, ahol nem. Írtam már róla, általában szesztoleráns vagyok, azt tartom, magas fokok mellett is elérhető a harmónia. Mégis úgy gondolom: a 15 és a 16 nem a jövőbe vezető út fontos állomása, hanem csak kitérő, kanyar, ahonnét előbb-utóbb úgyis vissza fog fordulni a borászkodás. Senki sem vagyok, hogy tanácsot adjak, de visszafogottan muszáj megjegyeznem: itt az idő, el kell indulni az elegancia felé. Más kérdés: ugrás után három 8 pontos borról is szó lesz, és egyikük sem halkszavúságáról híres.