Albert gazda

Alapos merlot-kóstolót szervezett magamagánál Tompa Borravaló Imre, hívott engem is, mentem. Összeszedett jó néhány magyart, köztük csúcsra valókat is, rakott a sorba pár külföldit, összevetettük ezeket vakon. Lehet, hogy három szöveg is lesz belőle, hiszen a házigazda és más kedves emberek mellett Weér Yvó sem hiányzott a társaságból, akivel egykor együtt erősítettük az Alkeszt, most neki is van saját blogja. Sőt négy is lehet az a három, hiszen én két részben adom közre tapasztalataimat. Elöljáróban annyit, a merlot megítélése állítólag sokat romlott a Sideways miatt, de a filmet elfelejtették, bor meg készül minden évben, egyértelmű, kinek áll a zászló. Magyarországon ráadásul a cabernet franc mellett pont ebből a fajtából készítenek tényleg kiemelkedőket vörösben. Érdekes, a nagyvilágban néhány évtizeddel ezelőttig nem tartották annyira nagyra a merlot-t, a bordeaux-i jobb part királysága a történelmi lépték felől nézvést új keletű, a cabernet sauvignon egyeduralma hosszú-hosszú időn át megkérdőjelezhetetlen volt. Nálunk még tíz éve is hasonló volt a helyzet. Amikor 1999 tájékán megkóstoltuk Gere Attila 1997-es piros címkés merlot-szelekcióját, volt, aki azt mondta, finom ez, de nincs benne semmi szilvás könnyedség. Azóta nagyon sok minden történt. Tovább után kiderül, hol is tartunk most. A teljesség igényét ne kérjék rajtunk számon.

A Szent István Korona Pincészet identitásának meghatározásával bajban vagyok, ez nem most kezdődött, hanem évekkel ezelőtt, már akkor sem értettem mindent, amikor nagyinterjút készítettem a zöld gazdasági napilapnak Kemendy László vezérigazgatóval. Annyira talán nem fontos, hogyan viszonyul egymáshoz a Hungarovin, a Törley, a Szent István Korona és a György Villa Pincészet, de az mégis érdekes, hogy míg a legelőbbi honlapján van utalás az utóbbi háromra, addig visszautat nem találtam. Persze nyilván megkérhetnék valakit, vázolja fel a családfát, legközelebb, ha borról lesz szó, meg is teszem. A Szent István Koronát leginkább borairól ismeri, aki nem átall ezer forint alatt is vásárolni, kiváló árértékű etyeki tételekbe szaladhat bele, elsősorban fehérben, a szekszárdi vöröseket kevésbé ajánlom. Viszont többféle pálinka is felbukkant a színen az utóbbi években. Amelyek megint csak azok érdeklődésére tarthatnak számot, akik nem bírnak-óhajtanak súlyos pénzeket szánni a szeszekre. A barackpálinkát emlékeim szerint kétezer környékén vásároltam az egyik hipermarketben. Hogy megérte-e, amit kifizettem érte, vita tárgya lehet. A gyümölcsöt az Alföldről vásárolják, a hátcímke szerint gondos válogatással, alkoholja csak 37,5-es. Illata tiszta, de nem különösebben gazdag, a kortyban sem vibrálnak ellenállhatatlanul az ízek, parfümös és égett árnyalatok is bevillannak, nem csúszik olyan színesen, ahogy várná az egyszeri ember. A baracknak egyébként általában is nagyon nehéz dolga van, legalábbis nálam. Rettenetesen sokat kell mutatnia ahhoz, hogy a Kádár-kori kommersz szagának és ízének emlékét felülírja, elsöpörje. Ez a pálinka nem birkózott meg a feladattal.

Kanadai emberünk visszatér, Szabó Zsolt legutóbb Errazuriz-kóstolón vett részt Calgaryban, ami azért is érdekes Budapesten és Magyarországon, mert a chilei sztárpincészet termékeit forgalmazni kezdte a Wineage. Az Errazurizt 1870-ben alapították, sikere azóta is töretlen. A cég filozófiája: a legjobb bort a legjobb termőhelyről. Az alapító Don Maximiano Errazuriz volt, nevét a Max Reserva sorozat és a zászlóshajó cabernet sauvignon viseli védjegyként. Az ország északi részén található Aconcagua medencében, a hasonló nevű folyó melleti borvidéken ügyködő válalkozás máig a család kezében van, most éppen a hatodik nemzedéket képviselő Eduardo Chadwick irányítja. Az Estate sorozat az első kategória, a vásárló jó minőségű borokat kap elfogadható áron. A következő széria a Max Reserva, itt már nemzetközi mércével is magas színvonalú a kínálat. Utánuk következnek az Icon borai, amelynek darabjai nem alaptalanul öregbítik a chilei a termelők hírnevét. A kóstolt borok a két utolsó kivételével a Max Reserva sorozatból kerültek ki.

A Figula Pincénél már csak egy kis szürkebarát van kint, ezt leszámítva véget ért a szüret. Ifj. Figula Mihály, aki édesapja tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála után vette át a birtok irányítását, azt mondja, vegyes évjárat a 2009-es. Balatonfüreden és környékén három hónapon át – júliusban, augusztusban, szeptemberben – nem volt csapadék, és ennek nemcsak kedvezőek a következményei. A már kierjedt borok szépek, gazdagok, zamatosak, ám a válogatott tételekről még nem tudni, milyenek lesznek. Különösen a vörösboroknál szaladtak túl a cukorfokok, 23-24-eket is mértek, előfordulhatnak tehát magas, 14-16 körüli alkoholok. "Pedig ez egyáltalán nem cél, sokkal inkább az eleganciát, a harmóniát szeretnénk elérni, a savakra figyelünk, nem a koncentráltságra törekszünk" – jegyezte meg Figula Mihály. Az alacsony tőketerhelésnek köszönhetően előfordult, hogy hiába termelt rengeteg cukrot a szőlő idejekorán, íze-zamata nem volt még tökéletesen érett. A nyarak az utóbbi években előrehozták a szüretet, október közepe későinek számított, régebben e hónap végén, november elején jutottak el idáig. Figuláék nagy kedvvel folytatják a dűlők feltérképezését – fehérben és vörösben is –, a minőséghez igazodva azonban nem minden évben jönnek ki mindennel. Balázshegyi chardonnay volt 2007-ben és 2008-ban is, a tihanyi merlot-val, a Farkasverem cabernet franc-nal is ez a helyzet, de arácsi rizling például 2008-ból nem lesz, Szilénusz meg a tavalyi pauza után idén sem készül, ez már most látszik. A Figula Pince szortimentje változatlanul gazdag, legalább 15 tétel összejön az alapketegóriásokkal és a válogatásokkal. A sokféleséget piaci oldalról nézve nem könnyű kommunikálni – ismerte el Figula Mihály –, másfelől viszont szakmailag barbárság lenne nem bemutatni a dülők egyediségét. "Előbb-utóbb csak lesz annyi tapasztalatunk, hogy eldönthessük, hogyan tovább" – tette hozzá. "Az 1993-as volt az első évjáratunk, azóta eltelt tizenhat év, de még mindig nem érzem magamat sokkal okosabbnak" – mondta még erről. Figuláéknál jól pörög a borturizmus és a helyi értékesítés, amit missziónak is tekintenek, mindenkinek jó, ha gyarapszik a borbarátok száma. A gazdasági válságot saját bőrükön nem tapasztalják, a fiatal borász mégis úgy gondolja, itt az ideje, hogy a borvidék eldöntse, merre akar menni. Balatonfüreden és Csopakon nincs eredetvédelem, rendet kellene tenni, "ki kellene találni, mit is akarunk mondjuk az olaszrizlingtől". "Talán magunk ellen beszelék, mégis azt mondom: ne a borász neve után menjenek az emberek – indokolt Figula Mihály. – A bort a termőhelynek kell hitelesítenie, ebben hiszünk."

A Müller Thurgaunak semmi keresnivalója a legjobb területeken, mondja Hugh Johnson, aki különösen ezért szomorú, mert a sok színvonalas termőhellyel rendelkező Rheinhessenben is elterjedt ez a fajta. Magyarországról nem szól a híres tekintély, pedig a hagyományos nevén rizlingszilvániként ismert szőlőből a honi lankákra is telepítettek sokat. Amelyekből valóban nagyon kevés igazán finom bor készül, azon kívül, amely e bejegyzés tárgyát képezi, hirtelen nem is jut eszembe egyetlen másik sem. A Müller Thurgaut Hermann Müller nemesítette Svájcban, érdekes, hogy nem tudni pontosan, miből. Lehet, hogy rizlingből és zöldszilvániból, de nem kizárt, hogy a chasselas – magyarul saszla – volt a másik összetevő. Laikusként különös elképzelni, hogy valamiből, aminek szegről-végról köze van a rizlinghez, nem lehet komoly borokat készíteni, de olyan vagyok, hogy elhiszem. A Nyakas Pincéről nemrég volt szó hasábjaimon, a híres százpontos chardonnayt nem dicsértem agyon. Arról talán nem beszéltem még, hogy a borászat dicséretesen informatív hátcímkékkel dolgozik, a 2008-as Budai Müller Thurgauéról nemcsak a közreműködő borászok nevét (Malya Ernő, Pührle Beáta), hanem a szüret időpontját (szeptember 2–4.) és a termőhelyet (Budajenő, Felső-Templom-völgy) is megismerheti a fogyasztó, sőt azt is megtudhatja, hogy kézzel szüreteltek. Halvány szalmasárga szín, illata módfelett élénk, bodzás-füves, melegebb, gyümölcsös-citromos árnyalatok is bejátszanak. Nem bonyolult, de vonzó. Szájban is az, friss, zamatos, lendületes, lecsengése finom, vibráló savai pont annyian vannak, hogy jólessenek. Perfekt szoktatóbor. Nálam 5 pontot ér az ilyesmi.

A Kreinbacher Birtokról már azelőtt tudtam, hogy elkészültek volna első borai. Több embert jó ismerősömnek tudtam a pince környékéről, és bár a rejtőzködő tulajdonossal sikertelenül próbáltam még a Világgazdaság munkatársaként portréinterjút készíteni, ez semmilyen módon nem befolyásolta érdeklődésemet. A kezdetekkor úgy tűnhetett, igényességével, kreativitásával, a legjobb területek megszerzésével pontosan a Kreinbacher lesz képes sokkal többet kihozni Somlóból, mint amennyit az általam és mások által is nagyon kedvelt kicsik – Györgykovács Imrétől Fekete Béláig – a maguk hagyományos módszereivel kihozhattak. Ám a birtok eddig mégsem lett sztár. Jöttek az évjáratok egyre-másra, korrekt borokat termett szinte mindegyik, ám az igazi áttörés elmaradt, és várat magára mind a mai napig. Mindeközben előbb Takács Hollóvár Lajos tűnt fel a színen, majd berobbant a Somlói Apátsági Pince, mindkettőt körberajongta a vájtínyű köménymag, a Kreinbachernek meg maradt a kapaszkodás. Elnézve, hol és hogyan gazdálkodnak, előbb-utóbb muszáj lesz letenniük valami nagyot az asztalra, én várok türelmesen. Addig is megittam egy palackkal a 2006-os Öreg Tőkék Borából. Ezt a kezdetek kezdetén több mint tucatnyi, részben beazonosíthatatlan szőlőfajta terméséből szűrték. A 2006-os hátcímkéjére ellenben már azt írták, olaszrizling, hárslevelű és furmint házasítása. Szép sárga, zöldes beütésekkel. Friss a szín, az illat sem öreg, hanem érett és dinamikus. Fa és kő, mindenekelőtt. Mozgása olajos, textúrája dettó. Nagy test, minerális, férfias zamatok. Sava nem vibrál ellenállhatatlanul, de megtámasztja, amit kell. Lecsengése hosszú. Tekintélyes és intelligens bor, másfelől inni is lehet, óriásnak nem nevezhető. Inkább koncentrált, mint színes. 6 pont, a pannon klasszisra tehát még mindig várni kell.

Csehországról továbbra sem a bor jut a népek eszébe, hanem, pedig nem hülyeség megkóstolni a legjavát. Mondtam ezt régebben is, mondom megint. Az úgy volt, hogy az olvasó írt levelet még valamikor nyár elején, azzal, megy Prágába, és ha már ott van, nemcsak sörözne, venne valami izgalmas mást is. Azt válaszoltam erre, tapasztalataim nem szerteágazók, amit eddig ittam, abból a Nové Vinarství jött be legjobban. Az lett a vége, hogy hozzám is befutott egy palack a dicsért pincétől, háromezer forint alatti áron, remélem, az sem bizonyult kevésbé jónak, amelyet magának mentett el tehát az olvasó. Ami a modernista morvaországi borászatot illeti, a lényeget már felvázoltam múltkor: száz hektár, perfekt technológia, jól felépített választék, fiatalos dizájn. A szürkebarátnak nem vagyok lelkes híve. Gyakori tapasztalatom, hogy a fajtajellegnek vélt gyógyszeres-gyógynövényes árnyalat rátelepszik a belőle készült borra, tompítja színeit, csonkolja energiáit. Ám ez a versenyző határozottan másmilyennek mutatkozott. Üvegdugó, halvány szalmaszín. Áradó illatok. Barackos-füves frissesség, az említett gyógyizék csak a háttérben, diszkrét árnyalatként. Üde korty, jelentős lendület, friss és gyümölcsös zamatok. Ropogós-selymes, okosan iskolázott savak, hosszú, édeskés-savanykás búcsú. Mint egy jól sikerült wachaui rizling a Federspiel-kategóriából. Sok kanyar nincs benne, de áttetsző tisztaságával meghódít. Karcsú 6 pont, semmi esetre sem kaphat kevesebbet.

Bő egy hónapja rettenetesen lelkes bejegyzést írtam a Szent György-hegyen berendezkedett 2HA Szőlőbirtok sangioveséjéről – magyar szájba magyar brunellót, 8 pont –, majd pedig nem tétlenkedtem, hanem vettem egy-két palackkal a pince teljes szortimentjéből. Amely egyelőre nem túl szerteágazó, olaszrizlinget és szürkebarátot tartalmaz még, illetve cabernet franc-t, utóbbi elfogyott. Eljött az idő, hogy kibontsak valamit megint, a 2007-es olaszrizlinget választottam. Az olasz amúgy is hatalmas lendülettel jön felfele, úgy tűnik, lassan elkészülnek azok a referenciaborok, amelyeket A magyar fajta című szövegemben még hiányoltam. Hétpontosok már teremnek bőven – itt és itt is ilyenekről írtam –, és bár nyolcast még az imént linkeltek mellett Györgykovács Imre vagy Jásdi István sem készített szerintem, mégis biztos vagyok benne: előbb-utóbb leteszi valaki az asztalra a csodát. A 2HA-nak 2007-ben ez még nem sikerült. Kilogramm alatti terhelés, szeptember végi szüret, fahordós érlelés, szűrés- és derítésmentes palackozás. Aranysárga szín, markáns illat. Mineralitással, hársassággal-mézességgel-érettséggel, fával. Komplex, komoly, tartalmas bort ígér az orrpróba, ám a korty nem igazolja vissza a várakozásokat. Tisztességes test, becsületes zamatok. Csakhogy a kortynak nincs íve. A savak ott vannak a helyükön, de nem vibrálnak, nem szépek. Lenyeléskor pillanatra eltűnik minden, és bár a törés után minerális játékok jönnek még, a harmóniát hiába keresi a fogyasztó. Kuszaság uralkodik ebben a rizlingben. Az igényesség kiolvasható belőle, de ez most csak 5 pontra elég.

A vodkáról rengeteget tudnék írni, de most keveset fogok. Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, szűkebb szülőhazámban – mármint Kárpátalján – alapjában véve háromféle szeszt lehetett fogyasztani ifjúkoromban, a 80-as évek közepén: direkttermőkből készült házibort, savanyú sört és vodkát. A vodkát kellett volna kedvelnünk a legjobban, hiszen alapjában véve csak színvonalasabb lehetett, mint a másik kettő. Mégsem tartottuk nagyobb becsben, eltűnt a mezőnyben. A vodkaivásnak ugyanis nem volt kultúrája ott, mást ne mondjak, senkinek eszébe sem jutott, hogy mennyivel jobb az ilyesmit behűtve fogyasztani. A rendszerváltás környékén még ocsmányabb lett a helyzet, ihatatlan, büdös, kőolajízű vacakok jelentek meg. A 90-es évek közepén minden megváltozott. Ezerféle vodka bukkant fel, jók-rosszak vegyesen, igaz, a hamisítványokkal kellett vigyázni. Ukrajnában és Oroszországban is sikerült világhódító márkákat építeni, a Nemirofftól a Russzkij Sztandartig. Utóbbi Platinumjából hozott nemrég egy palackkal pétervári emberünk, vámmentesben vette, 12 euróért. A vodkáról érzékszervileg túl sokat képtelenség mondani. Van néhány fontos kritérium: illata legyen tiszta, a nagy korty csússzon simán, melegítsen frissen, üssön kesztyűs kézzel, essen jól utána a harapnivaló, ne fájjon másnap a fej. Maradjunk annyiban: ez a Platinum minden igényt kielégített.

Indexes projektként csináltunk egy érdekes bikavértesztet, szegény Vincze Béla botránya adta az ötletet, az lett volna a prekoncepció, hogy bemutassuk, nemcsak a hamisítványoké a világ, hanem a jó magyar bor jó, pláne a rossz mellett. A kétkezi fogyasztót igyekeztünk szimulálni, ezért vettük a borokat kizárólag hipermarketekben, ezért hiányzott többek közt Lőrincz György, Bukolyi László, Pók Tamás. Az egri bikavér tényleg elátkozott brand, megdöbbentő, mennyi ihatatlan alkoholos ital van a polcokon ezen a néven, kérdés, meg lehet-e mindezt változtatni egyáltalán, ki lehet-e seperni a borzalmat. Mindenesetre fontos, hogy vannak, akik nem adják fel, mennek előre kitartóan, teszik a dolgukat, és bizakodnak, hogy a botrányok és a botrányos minőségű termékek sem tesznek nekik keresztbe. A borok ismételt leírását mellőzöm, az eredeti szövegben úgyis több irodalom van, mint amennyit én valaha össze bírnék hozni, a pontszámaimat ellenben rögzítem, hadd legyenek meg. Lentről felfelé: ProVino Egri Bikavér 2007 1 pont, Promontorbor Egri Bikavér 2007 2 pont, Hegyvin Egri Bikavér 2007 2 pont, Egervin Bulls Blood 2005 2 pont, Chateau Dietzl Egri Bikavér 2007 2 pont, Vincze Béla Egri Bikavér 2006 4 pont, SZBKI Kőlyuktető Egri Bikavér 2003 5 pont, Sike Tamás Egri Bikavér 2005 5 pont, Thummerer Vilmos Egri Bikavér 5 pont, Gál Tibor Egri Bikavér 2005 5 pont, Korona Borház Egri Bikavér 2006 5 pont, Tóth István Egri Bikavér Superior 2005 5 pont, Dula Bence Egri Hegybíró Bora 2002 6 pont. Jó sok ötpontosom volt, kiegyenlített mezőnyben ilyen furcsaságok is előfordulnak. Dula Bencének külön indokolt gratulálni ehhez a 2002-eshez, hétévesen, hipermarketes tárolás mellett tartja magát, mint a vöcsök. A Korona pedig árértékbajnok. Hogy a kóstolóból az jött-e ki, amit szerettem volna, ne kérdezzék, nem tudom.

Szinte tökéletes szüreten van majdnem túl a dél-balatoni Légli Ottó. A 2006-os és 2007-es fehérboraival a korábbiaknál is magasabb minőségi csúcsokat meghódító termelő területein utolsóként az olaszrizling szedése folyik még. Az irsai olivérrel kezdtek augusztus 24-én, a sauvignon blanc-nal folytatták szeptember első felében, jött a pinot noir, a chardonnay, az előző hónap végén a rajnai rizling, minden korábbinál korábban. "Nagyon szép volt az ősz, semmilyen kompromisszumot nem kellett kötni" – állapította meg Légli, akit a körülmények alakulása 2000-re emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy akkor végül problémák voltak a savakkal, kevésbé gerinces, gyorsabban korosodó borok készültek, mint 1999-ben. Most ellenben bár szeptember elején sokan tartottak attól, hogy megint kiégnek a savak, a gyakorlat nem igazolta vissza a félelmeket. Az eső a még kint lévő bogyóknak nem hiányzott, de a talajnak igen, szögezte le a termelő, megjegyezve, a következő év szempontjából fontos volt a csapadék. "Jó szüret volt az idei, fülig ér a szánk" – összegzett. A mennyiségek nagyobbak lettek, a Landord chardonnayból hektáronként 35 hektoliter is lehet a 2007-es 20-szal szemben, más kérdés, "mostanában az boldog, akinek kevesebb a bora". Léglinek is vannak áthúzódó készletei, a népszerű 2007-es Banyászó olaszrizling lassacskán elfogy, de a magasabb kategóriájú borokból – a Gesztenyés rizlingből, a Landordból, a sauvignon blanc-ból – vannak még tartalékok. A 2008-as presztízstermékek ősszel kerülnek piacra, a Landord később, az még tartályban pihen az egyéves fahordós érlelés után. Jön az első saját termésű vörös is, a pinot noir. Még nem tudni, mi lesz a merlot és a kékfrankos sorsa. Két lehetőség van, vagy külön-külön kerülnek palackba, vagy házasítva, és a fehér Lugas párjaként ismeri meg őket a publikum. Légli Ottó hat-hét évvel ezelőtt azt nyilatkozta, legfeljebb lehetőségei felét használta ki addig. Azóta beléptek az új telepítések, néhány bora jelentős sikert aratott, most úgy érzi, 70-75 százaléknál tart. "A 100 soha nem lesz meg, de a 90-et megcéloznám" – mondta. Légli a 2007-es és a 2008-as borokkal sem teljesen elégedett, úgy véli, egyikük-másikuk túl kövér és barokkos lett. 2007-ben a botritisz is beleszólt, és bár már 2008-ban paradigmát váltott volna, ez nem teljesen sikerült. "Nálam nem úgy megy, hogy csettintek, és minden azonnal tökéletes lesz" – magyarázta. Reméli, 2009-ben sikerül közelebb kerülni az eleganciához, a tisztességes temészetesség mellett ugyanis ez a kulcsszó.

Magyarországon is lehet rendkívül színvonalasan borokat kóstolni – a borfesztiválnak és a 7x7-nek is megvan a varázsa, meg még annyi mindennek, hogy felsorolni is tereh –, de nem szabad megfeledkezni arról, milyen fontos a kitekintés. Jómagam például jó néhányszor megjártam Bécset, és mindig megérte. Kétszázötven kilométerre, háromórás vonat- vagy autóútra innen az árérték felől nézvést hatalmas dolgokba ütheti bele az orrát az ember. A 2006-os Welt Wein Festivalon a burgundi Comte de Vogüé, a 2007-es Wein und Co Mondovinón a portugál Niepoort művei nyújtottak tízpontos élményt – ezekről írásos szöveg is született –, és a zseniális osztrák meg német rizlingekről, spanyol és olasz vörösökről még nem is beszéltem egyáltalán. Hogy az idei őszutón ne csak én érezzem kellemesen magamat, úgy döntöttem, jó előre szólok: november 19–20-án ismét egy helyre, a Hofburgba hordja össze szortimentje javát a Wein und Co. Ez az a cég, amely bő fél évtizeddel ezelőtt úgy döntött, Magyarországon is megveti a lábát, jó ideig kereste a helyet, ahol létrehozhatja első vinotékáját/éttermét, aztán mégsem jött. A konkurencia aligha sajnálja, hogy így alakult, de van, aki igen. Mindegy, a lényeg: az egynapos Mondovino-belépő 29, a kétnapos 35 euró, és az alle aussteller menüpont alatt található a termelők listája, akik miatt célszerű megváltani. Nem éri meg itthon maradni.

A hétvége-feldolgozás első részében sok mindent elmondtam a Tokaj Oremusról, csak a pincészet aszúinak megéneklése maradt hátra. Szó esett arról, hogy eddig csupán két nemes édesbor kapott tőlem 10 pontot; összesen négy a tökéletes termékek száma a privát listámon, a két nem tokaji egyike egy 2001-es Voerzio Barolo és egy 2006-os Hirtzberger Riesling. Hogy, hogy nem, az Oremus 2000-es 6 puttonyosa ezúttal is terítékre került – de menjünk sorjában. Bacsó András először is két 5 puttonyost mutatott meg, az 1999-est és a 2000-est. A csata egyértelmű eredményt hozott. Már az érdekesnek bizonyult, hogy az egy évvel idősebb versenyző színben jóval fiatalabbnak látszott, mint kihívója. Illatban és ízben is a 99-es kerekedett felül, hasztalan mutatkozott selymesebbnek, érettebbnek a másik. Előbbi gyümölcsös-minerális illata, friss zamata, rendkívüli lendülete nagyon vastag 8 pontot ért, utóbbinak be kellett érnie 7 ponttal. Jöhettek aztán a 6 puttonyosok. Sokszor mondják, aszúban az 5-ös az a kategória, amely még borként értelmezhető és élvezhető, az, amiben több a cukor és az egyéb alkotóelem, kevébé befogadható. Nem osztom ezt. Ellenkezőleg: szerintem a 6-osok és az 5-ösök között jelentős a minőségi ugrás, rendre az a benyomásom, mintha nem egy, hanem rengeteg súlycsoportnyi differencia lenne ezek között. Lehet, hogy ez pontszámokban nem kifejezhető, de ne feledjük: egy egységnyi különbség legfelül nem annyi, mind ugyanennyi középen és lent. A 2000-es semmit sem lankadt, mióta utoljára találkozhattam vele: a tízes ahaélményt ezúttal nem hozta, de krémessége, érett gyümölcsössége révén vitán felül megérdemli a 9 pontot. A 2002-es kölyök még. Illatában igen gazdag és koncentrált, szájban sokkal erőteljesebb, mint két évvel idősebb riválisa – savai is többen vannak, az 1999-esekre emlékeztet –, de nem annyira harmonikus. Időre van szüksége. Megadjam a 9 pontot, vagy ne adjam? Megadom, rajtam ne múljon.

Az elmúlt években a Tokaj Oremus aszúi ízlettek nekem a legjobban, még az alkeszes időkben kettőnek is kiosztottam a maximális 10 pontot – az 1999-es 6 puttonyos birtokválogatásnak és a 2000-es 6 puttonyosnak –, túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy kiemelt kedvenceim egyike a tolcsvai pincészet. Örömmel megyek oda mindig, amikor mehetek – évente-kétévente –, előre biztos vagyok benne, hogy jól fogom magam érezni, finom borokat fogok inni. Nem volt ez másképp ezen a hétvégén sem, minek köszönhetően két poszt íródik hirtelen, az egyik sok mindenről, a másik jelentékeny puttonyszámú aszúkról. Tovább után a részletek.

Abban, hogy az Újvilág az elmúlt egy-két évtizedben tarolt az európai piacokon is, Kalifornia és Ausztrália mellett Chile játszott még nagy szerepet. Utóbbi még le van maradva előbbi kettő mögött, a durván drága presztízsborok eddig nem rúgták be az ajtót. A 10 és 30 euró közötti kategória termékei viszont nagyon is ott vannak a spiccen, olykor az a benyomásom, már nem is az országrangsor harmadik helyén, hanem előrébb. Elmeséltem már, milyen nagy hatással volt rám kb. tíz évvel ezelőtt a Casa Lapostolle Cuvée Alexandre merlot-ja – ha jól emlékszem, az 1998-as –, más kérdés, később beleszaladtam egy olyan borsorba a pincészettől, amelynek egy darabja sem tetszett. A Montesszel akkor kezdtem ismerkedni, amikor megjelent a Bortársaság kínálatában: az Alpha cabernet sauvignon a tavalyi borfesztivál három legkiválóbb vörösbora között volt privát listámon. Ezek után vásároltam belőle egy palackkal, de ez egyrészt még a blogom előtti időkben volt, másrészt valamiért nem is kapott el annyira. A minap megint szembejött velem ez a 2006-os – és pont olyan volt, mint bő egy évvel ezelőtt. Színe mélyvörös, templomablakai figyelemre méltóak. Illata rendkívül összetett, ribizlis, bogyós gyümölcsös, bőrös, fűszeres és mély. Teste nagy, szerkezete hibátlan, felszíne sima, egészében gömbölyű és élvezetes. Tanninja érett, kicsit édes, búcsúja gyümölcsös, a francia hordó eleganciája kiolvasható. Komplex és koncentrált. 7 pont, megéri az árát, nemcsak akció idején.