Albert gazda

A Gizella Pincéről majdnem pontosan egy évvel ezelőtt írtam először, elég alaposan bemutattam Szilágyi László és Vas Mariann vállalkozását akkor. A felkészültség megvan, a koncepció rokonszenves, a lendület fiatalos, a szortiment még formálódik, de máris letisztult, titkok nincsenek. Minden adott ahhoz, hogy a borász házaspár felzárkózzon a tokaji legújabb hullám derékhadához. A 2007-es futurmint – a nevét leszámítva – bejött, most meg a dettó 2007-es Medve furmint került a pohárba. Ez a pince első dűlőszelektált bora, ám elkészítése nem vezetett árnövekedéshez, hanem éppen ellenkezőleg. A bodrogkeresztúri Medve-dűlő termése, érett szőlő, magas alkohol, rövid új fahordós érlelés. Furmintosan furmintos illatok, alma és mineralitás. Telt korty, cseres felszín, az első benyomás határozottan pozitív. Menet közben sajnos megbicsaklanak a dolgok, töredezettebbé válik a kép. Bekeményítenek a savak, elég hamar megjelenik valami sherrys jelleg, ez nehézkessé, darabossá teszi a bort. Rátelepszik erősen. Van benne élet, harmónia azonban nincs. Többet ígér az elején, mint amennyit ad a végén, az annyi, mint 4 pont.

Budapest határain kívül is lehet bort vásárolni, örömteli tapasztalat, hogy ügyesen gyarapszik a vinotékák száma a vidéki városokban, nem volt ez mindig így. Az egyik legszebb és legszínvonalasabb a pécsi A Hordó. Ha jól tudom, nem olyan régen nyílt meg az intézmény a létező legközpontibb helyen, a Széchenyi téren. Saját honlapja nincs, ezen a linken tudják megnézni, hogy néz ki. Jól néz ki, hordót ábrázol belülről, elfektetve, felhágnak a polcok a falakra. Egyetlen hátulütője van ennek, elég nehezen álllapítható meg, hogy a legfelső palackok – amelyek a fejek felett lebegnek mintegy – mit is tartalmaznak. Mindazonáltal ha nem megy egyedül, a szakértő személyzet segít, javasol és ajánl, továbbá felhívja a figyelmet az érdekességekre, aktualitásokra. A pécsi embernek az a fontos, hogy a borszaküzletben minden meglegyen, ami globálisan fontos, az utazónak az, hogy a konkrét régió legyen felülreprezentálva. A Hordó igyekszik megfelelni a kettős elvárásnak, ennek jegyében más kereskedők legjobb termékei is beszerezhetőek, sőt régi évjáratok és pálinkák is vannak bőséggel. A pécsi, a villányi és a szekszárdi felhozatal igazán gazdag, a jól ismert termelőkön túl feltörekvő újak is megfigyelhetők. A helyszíni szemle vége nyilván vásárlás lett, egy vörös Lisicza Ravasszal és egy Szeleshát Pinot Noirral lett rövidebb a készlet, együtt sem kerültek többe négyezernél, és ez így van rendjén.

Soha nem szerettem a chardonnay-t, kezdte Szabó Zsolt vendégszövegszerző az előző Luis Felipe Edwards-posztot, amiből két dolog következik. Az egyik: nem gondoltam volna, hogy pont ez a pince lesz az első külföldi – néhány hete azt sem tudtam, hogy létezik –, amelynek termékeiről két bejegyzés születik rövid idő alatt. A másik: én is indíthatnék azzal, hogy sose szerettem a cabernet sauvignont – de ez nem fedné teljes egészében a valóságot. Cabernet-ellenérzéseim alig egy-két évig tartottak, már 2006 hajnalán pokolba kívántam az ABC-zést. Egyszóval, a jó cabernet sauvignon jó, csak nem a szőlőtermesztés északi határán kell belőle bort készíteni. Hanem melegebb vidékeken. És akkor a konkrét indíték: hirtelen felfedeztem, hogy a Luis Felipe Edwards alapkategóriás termékei nemcsak Kanadában kaphatóak, itt vannak Magyarországon is, a fóti Corában mindenképp. Ráadásul 1300 Ft alatt, meghökkentően jó áron. A chardonnay megvolt, mondtam, jöjjön a cabernet sauvignon. Mély rubinszín, áradó illatok, erdei gyümölcsök, feketeribizli, hordó, mellé kellemes hűvösség is. Telt, de virgonc korty, sima felszín, édes, hibátlanul besimult tannin – lehet, hogy kivették a rosszat, és betették a jót, nem érdekel –, élvezetes utóíz. Pontosan olyanra faragták, hogy a publikum kedvében járjon, mégsem ellenszenvesen művi, a fűszeresség megmenti. Bivalyerős 5 pont.

Rostás István – akit a mozgalomban Cirfandlia néven ismernek, és az Alkeszen, valamint az indexes boristenfórumon olvashatók szakértő kommentjei – két dologban is hasonlít Rambóra, a szőlősgazdára. Egyrészt szintén pályaelhagyó agrármérnők, másrészt ugyancsak megkeresett engemet, hogy mondjak valamit a boráról. Szabó Zoltán közreműködésével találkoztam három tételével, a rajnai rizlinget és a félszáraz cirfandlit azonnal megkóstoltuk Hosszúhetényben – akkor, amikor holmi horvátok varázsoltak el bennünket –, az édeset ellenben hazavittem, hogy megnézhessem alaposan. Rostásnak aprócska szőleje van Pécsen, alig néhány száz tőke 1995-ben és 2005-ben telepített cirfandli, ennyiből próbálja kihozni a maximumot, a piac meghódítására nem készül. 2008-ban 23-as mustfokkal szüretelt, különválasztotta a színlevet és a préslét, érdekes, előbbi erjedt szárazabbra, masszívabbra, utóbbi megállt 21 gramm maradéknál, 14,8-as alkoholt termelt addig. Három hónapja palackban van. Tiszta szín, gyümölcsös illat, barackkal, késői szüretességgel, kis füstös-vegetális beütéssel, ami azonban nem ellenszenves. Ízben sem harsány, nem túl nagy, nem is kicsi, arányai rendben vannak. Kezdetben visszafogottnak tűnő, menet közben összerázódó, szépre selymesedő savak, finoman édeskés lecsengés, csipetnyi kesernye, jóleső korty. 5 pont és vidéke.

A jó bor arra való, hogy megigyuk. Ezt mindenki tudja, egészen addig, amíg teljesen el nem merül ebben a különös és izgalmas világban. Akkor megváltozik az álláspontja, azt kezdi hinni, nem inni kell, hanem kóstolni. A kóstolásnak veszélyei vannak. Elsősorban is: aki kóstol, nem a borok erényeit kezdi kutatni, hanem a hibáit. Pocskondiázni kevésbé kockázatos, mint dicsérni. Pláne vakon. Ha egy jó borra azt mondod, nem jó, simán vissza lehet jönni belőle, azzal, hogy vagy a bor nem volt formában, vagy te, meg kell kóstolni még egyszer. Akkor már biztosan rendben lesz. De ha a középszerűt magasztalod fel, magadból csinálsz hülyét. Vannak esetek. Nemcsak Angela Muir lőtt mellé a történelemben. Voltam eccer egy híres eseményen, a jelen lévő termelők minden bornak 89–91 pontot adtak, noha nagyobbak voltak a különbségek. Aki viszont nem kóstol, hanem iszik, a jót keresi mindenben, mert rosszat inni minek. Brutális különbség.

Nincs az a 100 pontos bor, amely mellett el lehetne menni szó nélkül, még akkor is – sem –, ha a nagy tekintélyű konkurencia már megírta a magáét, és hasonló következtetésekre jutott. A bennfentesek ismerik a történetet, a széles néptömegek kevésbé, ezért röviden: Angela Muir Master of Wine – MW-nél elismertebb szakértő a bor világában nincs – annyira perfektnek találta a töki Nyakas Pince 2008-as budai chardonnay-ját a Pannon Bormustrán, hogy vakon kiosztotta a maximális 100 egységet. Azt most ne feszegessük, milyen különös kérdéseket vet fel ez a szakértelemről általában – meg a jól kóstol kifejezés értelmetlenségéről –, számomra érdekesebb, hogy az ostor végül is az évtizede korrekt, jó minőségű, megbízható termékeket készítő borászaton csattan. Hiszen mindenki úgy érzi, muszáj elmondani, mennyi is a 100-as valójában. A Malya Ernő-féle pincét kedvelem, a legszívesebben a sauvignon blanc-nal barátkozom, ha nincs Muir, ebben az évjáratban is azt tettem volna. Így viszont chardonnay. Szalmasárga szín, érett illat, ananászos, körtés, gyümölcsös, bodza nyomokban, szép, kevésbé hűvös, mint szokott, ígéretes. A korty kemény, elsőre már-már teltnek tűnik, ám a savak sokan vannak, és nem finomak. Nagyon nem azok. A második-harmadik pohár után agresszíven savanyítanak a lecsengésben, a magas, 13,5-es alkohol nem tart velük lépést. Hiába markol többet, mint általában, kevesebbet fog. Lehet, később jobb lesz, addig karcsú 4 pont.

Alto Adige – alias Südtirol – akkor került nagy kedvenceim közé, amikor kb. másfél éve megkóstolhattam egy jó sor traminit. Nagy élmény volt, Franz Haas bora és a Cantina di Termeno – aka Kellerei Tramin – Nussbaumer Gewürztraminerje simán hozta a nyolc pontot. A szakírók-szakértők a legizgalmasabb olasz borvidékek közé sorolják Dél-Tirolt, és bár egyre több a fineszes vörös, engem a zamatos-tartalmas fehérek hoznak lázba. A környék sajátosságaként sok szövetkezet van arrafelé, az egyik a Kellerei Kaltern – más néven Cantina di Caldaro –, amely a 20. század elején jött létre, 450 gazda összefogásával. Több mint 300 hektár, 1 800 000 palack évente, gazdag szortiment. Édes muskotályuk a Duemilavininél legutóbb is ötfürtös volt, 2007-ben meg mind az öt fontos olasz borkalauz a legjobbak közé emelte. Ha minden igaz, egy traminijük a L'Enotecánál is kapható, bár ebből én már nem a 2006-ost keresném. A Terlaner Weissburgunder 2008 alapkategóriás termék, 10 euró környékén érhető el, 85 százaléka pinot blanc, kevés chardonnay színezi, terméskorlátozás az ésszerűség határain belül. Szalmasárga, áttetsző, illata végtelenül tisza, elegáns, nem harsog, vonzóan gyümölcsös. Alma, körte, barack, ilyesmi, ízében is, közepes test, hibátlan arányok, okosan beállított savak, finoman savanykás lecsengés. Persze, hogy nem egyéniség, nem is annak szánták. 5 pont.

Új életet kezdett a Monarchia menesztett borászati igazgatója. Pók Tamás visszatért nagyapja pincéjébe, és egyedül, azaz élete párjával próbál visszakapaszkodni a publikum érdeklődésének homlokterébe. A 2007-es évjáratból egy saját bort már készített, a Pajdos 1000 palackos tétel volt, itt kapható. 2008-ból hatszor ennyi lesz, de nagypincészet nem épül. Új sorozatomban olyan borászokat kérdezek meg életük és munkásságuk aktuális állásáról, akik szerintem nagyon is érdekesek valamiért. Olvassák szeretettel az első részt.

A Konyári família nem tud hibázni, ez most már biztos. Az Ikon Borászat Konyári János érdekeltsége – a családi pincészetet elsősorban fia, Dániel viszi az utóbbi időben –, partnere ebben a vállalkozásban, ha jól tudom, a borfalus Benza György. Egymondatos kitérő a borászról: 2008-ban végre ugyanaz lett az év termelője nálam is, akit a Magyar Bor Akadémia annak választott, kezdetben sokszor volt ilyen egybeesés, egy ideje nem fordult elő. Az Ikont úgyszólván a semmiből építették fel Rádpuszta határában, közel Balatonlelléhez, 39 frissen telepített hektáron gazdálkodnak. A szemlélő számára eleinte úgy tűnhetett, valamifajta második számú Konyári-birtok lesz ez, azóta kiderült, hogy nem, a könnyed, reduktív iskolázású borok után megjelent a prezstízstermék is. Az Ikon Evangelista Cabernet Franc 2007 kapásból csúcsborrá emelkedett a Pannon Bormustrán. A chardonnay az ezerforintos kategória reprezentánsa, acéltartályban, fajélesztővel erjedt, ott is érlelték, 2008 tavaszán palackozták, tökéletes formában van. Halványsárga, kicsit matt. Perfektül lekerekedett illatok és ízek, barackkal és körtével, csipetnyi ásványossággal. Legalalább olyan okosan fésültek a savai, mint az iménti Epesses-éi, elagánsan, harmonikusan játszadoznak. Ízletes, jól iható bor, egyszerűen semmit nem lehet felróni hibájául. Akár 100 pontot is kaphatna, ami ez esetben 5 pontot jelent.

A svájci borokról írtam már röviden, élménybeszámoló jelleggel, vásároltam is kint, egy palack elfogyott a minap a készletből. A J. & M. Dizerens 2007-es évjáratú Epesses-jét a zürichi repülőtér vámmentesében szereztem be 18 svájci frankért, ez több mint háromezer forint magyarul, nem kevés, de svájci mércével nem is sok, a legkevésbé sem elitkategóriás. Jó nevű környékről származik, Vaud az ország második legnagyobb borkantonja – 4000 hektár van itt az összesen 15 ezerből –, Lavaux az egyik legizgalmasabb borvidéke, Epesses az egyik legszínvonalasabb bortermelő települése. J. & M. Dizerens-bor sok helyütt kapható, a lavaux-i falvak legtöbbjében vannak területeik, a nagyra becsült Dézaleyben és Calaminben is. Fehérben a chasselas-ból próbálják kihozni a legtöbbet. A 2007-es Dizerens Epesses színe szalmasárga, apró szénsavgyöngyök ígérnek frissességet, meg is érkezik. Könnyed, vonzó illat, virágokkal, gyümölcsökkel, csipetnyi ásványossággal. Tökéletesre formált test, a karcsú és a közepes közt félúton, ha hasonlítani kellene valamihez, azt mondanám, egyszerre hoz meleg, chardonnay-s gömbölydedséget és hűvös, rizlinges lendületességet. Vibrál, finom. Fejbe nem vág, szesze 11,8-as. 6 pont.

Az elmúlt években ötször volt Borfalu a fővárosban, a Felvonulási téren, idén augusztusban hatodszor lett volna, de elmarad. Az ok: a főváros közterület-foglalási díjat kért, amelyet a szervezők Gede Kata rendezvényigazgató tájékoztatása szerint nem tudnak kifizetni. Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyettes erre azt mondja, öt év után elvárható, hogy az üzleti alapú rendezvények bizonyítsák létjogosultságukat.

A tokaji Demeter Zoltán a legizgalmasabb magyar borvidék fejlődésének egyik zászlóvivője, birtoka Alkonyi László szakíró szerint ötcsillagos – Szepsy Istvánéval és Homonna Attiláéval trióban –, a Vinum Praemium Alapítvány kuratóriumától, amelynek a döntéshozatal idején még magam is a tagja voltam, megkapta a Magyar Borért Különdíjat. Töredelmesen bevallom, nem rá szavaztam, de csak azért, mert nálam még 2006-ban – Konyári János és Légli Ottó előtt – volt ő az év bortermelője. Magyarán, szeretem a dolgait, különös tekintettel az édesekre – aszúra, főborra –, ám a 2006-os és a 2007-es dűlőszelektált szárazak közt több tétele is volt, amelyeket a kelleténél keményebbnek, rendezetlenebbnek találtam. A 2007-es birtokfurmintot viszont – amely 3000 forint körüli áron kapható itt – mintha direkt az én ízlésemhez igazította volna. Szép aranysárga szín, éretten furmintos illat, nyári almával, mineralitással. Szájban fiatalosabb, mint amit vártam, áradóan gyümölcsös, mandarinnal, citrusokkal, körtével. Ilyen virgonc és vibráló savakat furmintban talán még soha nem éreztem, sziporkáznak, selymesen simogatnak. Ideális mennyiségű maradékcukor segít összehozni a perfekt arányokat. Egyszerre könnyed és fajsúlyos. 7 pont.

Jó horvát bort találni nem könnyű, állítják borbarátaim, akik viszonylag gyakran fordulnak elő az Adriai-tengernél. Hosszabb időre volt nekik szükségük, hogy rájöjjenek a titkok nyitjára: miszerint 100 kuna – mintegy négyezer forint – alatt nem nagyon célszerű átütő élményekben bizakodni. Fölötte ellenben nagyon is bele lehet szaladni az izgalmakba. Ez történt velem is, amikor a hosszúhetényi Szabó Zoltán pincéjében a gazda sok bora mellett magunkhoz vettünk néhány határon túlit is. Minderről közölt már bejegyzést a Pécsi Borozó, de abban maradtunk, a legjobb posipról és a még jobb malvazijáról én mondhatom el a magamét.

A kétrészes olaszsorozat első felében kóstolt-elfogyasztott-bemutatott borokról teljesen egybevágó véleményt alkotott négyfős társaságunk. A harmadik és a negyedik versenyző ellenben alaposan megosztott bennünket. A Tornai Pince és Takács Lajos tételét énmagam szerettem, nagy erőkkel kerestem erényeiket, találtam is ilyeneket, ketten visszakézből elutasították őket, negyedik társunk meg hiába igyekezett befogadólag hozzáállni, inkább kevesebb, mint több sikerrel tudta ezt tenni. A Tornai Aranyhegyet kritikusai túlontúl jól fésültnek találták, sokkal kevésbé élénknek, mint a Bott Frigyest és a Légli Banyászót. A Hollóvár magas alkoholjával, túlzott sűrűségével, szélességével végképp nem tudtak mit kezdeni. Meglehet, a szokottnál is toleránsabb hangulatban voltam, de nekem bejött mindkettő. Ezzel együtt a Takács-olaszrizlingről azt gondolom – már ha ez érthető így –: különleges élményként sokkal inkább értékelhető, mint borként. A legfontosabb mindazonáltal: a referenciaolaszok immár ott vannak a polcokon, tessenek próbálkozni velük.

Előbb azt írtam, Magyarország fehérország, aztán azt, legyen az olaszrizling a magyar fajta. Azt is mondtam akkor, egyelőre hiányoznak a referenciaborok olaszfronton. Azóta egyfelől ittam is nagyon jókat, másfelől izgalmas híreket is hallottam. Ezek után kiválasztottam a 2007-es évjáratból négy versenyzőt, amelyek jó eséllyel indulhattak harcba a pannon klasszis minősítésért. Hármat ismertem közülük, egyet nem, őt is érdemes volt megismernem. Egy nekifutásra fogyasztottuk el valamennyit. A borokat nem vakon kóstoltuk, a történethez minden hozzátartozik. Az első bejegyzésben Bott Frigyes és Légli Ottó olaszáról lesz szó, a holnapi másodikban két somlairól, a Tornai Pincészet Aranyhegyéről és Takács Hollóvár Lajos különleges tételéről.