Albert gazda

A chardonnay soha nem tartozott kedvenceim közé – írja újabb vendégszövegében Szabó Zsolt, egyenesen Kanadából –, talán a Chablis-t és egyes burgundiai dolgokat kivéve. Ám azok a borok nem igazán megfizethetőek az átlagember számára. Talán az volt a baj, hogy először az amerikai ch.-kat ismertem meg, vastagon vajasak, vaníliásak, unalmasak voltak. De egyszer Kanadában, a Niagara borvidék Thirty Bench nevezetű termelőjénél kóstoltam egy tételt, amely nagyon mély benyomást tett rám. A mai napig nem találtam jobb chardonnayt ebben az országban. Azóta mindenesetre másként nézek a fajtára. Mostanában volt szerencsém kipróbálni néhány nagyon jó ausztrál és chilei ch.-t is, éppen egyikük bemutatása következik.

Rég kerültek előtérbe önéletrajzi elemek, elmesélem gyorsan, röviden, hogy már kora kamaszkoromban nagyon szerettem volna igazán jó whiskyt inni, férfias dolognak tűnt. Sokáig nem sikerült, vagy vodka volt kéznél, vagy házipálinka, kommersz barack is csak sátoros ünnepeken. A 90-es évek elején, évtizedes vágyakozás után összejött, bedobtam az első felest, nagy volt, imádtam. Aztán inkább kevesebb, mint több rendszerességgel került egy-egy palack Ballantines, Johnnie Walker, a legrosszabb esetben Blenders Pride, de amikorra tényleg lett pénzem minőségi alkoholos italokra, átszoktam a borra. Néhány havonta így is kell vennem valami erősebbet – és nem is a nosztalgia kedvéért. Hanem pl. azért, mert a whiskyvel biztosra megyek. Azon morfondírozom aktuálisan, hogy max. 2500 forintért megkapom a félliteres Johnnie Walker Red Labelt, elvan a hűtőben napokig, a 4 pontos okéélményt – jólesik az a finoman tölgyes korty – és a szelíd mámort garantálja, hibázni nem tud. Bor legyen a talpán, ami ennyiszer ad ennyit ennyiért. Nem egyéniség, nincsenek kanyarjai, nem szofisztikált, de van, amikor komplikációk nélkül jó inni. A Diageo Scotland 120 millió üveggel ad el belőle – azaz az összes JW-ből ennyit, de a legtöbbet a Red Labelből –, a mennyiség nem minden, mégis valami. Még inkább kedvelném, ha mondjuk a mezítlábas Ballantineshez hasonlóan fűszeres lenne, és nem cukorkás. Mindenesetre whiskyt csak tisztán, jól behűtve.

A Szeleshát Szőlőbirtok ígéretes új versenyző a Sekszárdi borvidékről, igazán dicséretes, hogy kapásból teljesen letisztult szortimenttel és arculattal lépett a piacra. És ami végképp nem elhanyagolható: kiváló minőségű és korrekt ár-érték arányú borokkal tette ezt. A pincészet meglehetősen informatív honlapjáról sok mindent megtudhat, aki a részletek iránt is érdeklődik, a lényeg, hogy az első telepítéseket 2001-ben végezték, a korai évjáratok termését szőlőként értékesítették – neves és igényes borászoknak, mellesleg –, és csak 2006-ban érezték úgy, hogy ideje bort készíteniük. Az első teljesnek mondható szüret a 2007-es volt, a merlot-n túl rozé, kétfajta kékfrankos, pinot noir és csúcsküvé is palackba kerülhetett. A HáromFiúról kétszer írtam röviden, ízlett, azt terveztem, ez lesz az a termék, amelyről külön bejegyzésben is elmondom a véleményemet. Másképp történt, Pécsen vásároltam egy palack pinot noirt, megkóstoltam, megittam. Világos rubin, pinot-san rőt villanásokkal. Gyümölcsös illat, háttérben a fajtára jellemző avarral és egyebekkel – tényleg csak a háttérben. Ízben élénk igazán, a gyümölcsök mindent visznek, málnás, cseresznyés, lendületes, finom. Közepes test, kedves savak, szép struktúra, a 13 alkohol annyi, amennyi kell a balanszhoz. Minden korty jólesik. 5 és 6 pont között, túl a félúton. Mértéktartását tanítani lehetne a pinot-iskolában.

Elzász még nem volt a blogon, most lesz, francia borból ez a második. A Kumpf–Meyer pinot blanc-ját a Radovinban veszem, több-kevesebb rendszerességgel, mert ahhoz képest, hogy mennyire finom, egészen olcsó, kezdetben valamivel kétezer alatt kínálták, utána kicsivel fölötte. A Domaine Loew magasabbra pozicionált és még kedvesebb rizlingjeivel együtt ezt a terméket is a romantikus nevű Variotex Kft. hozza Magyarországra – két tekercs lakástextil és méteráru mellett –, eddigi tapasztalataim alapján remélem, előbb-utóbb bővülni fog a szortiment. Elzász is nagy kedvencem, pont ugyanolyan zamatos és virgonc fehérborok bírnak készülni ott, mint a legjobb német borvidékeken, nyilván nem véletlenül. A Kumpf–Meyer nem különösebben nagy és nem is különösebben ismert pincészet, egy a sok közül, de a világ boldogabb részein ez éppen elég is. Érdekes: honlapján nem találtam pinot blanc-t, csak auxerrois-t – némely források szerint a kettő ugyanaz, más források szerint meg nem –, mindegy, a bor létezik, és rendben van. Halványsárga, illata pallérozott, gazdag, mégsem harsog, moderált. Benne virágok és gyümölcsök, csipetnyi mineralitás, éretten. Igen szép a nem túl bonyolult korty, felszíne tökéletes, selymesen vonzóak a savak. Harmonikus, kiegyensúlyozott, elegáns. Az 5 pont a minimum, amit megérdemel. Legszívesebben minden este meginnék belőle egy palackkal, ha nem szeretném annyira a változatosságot.

Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor épphogy megnyitottak az első borszaküzletek, hipermarketeket inkább csak külföldön láttunk, a közértekben pedig félédes vackok foglalták el a felső polcokat is – és mindenki a Borbarátból meg a Borkalauzból tanult inni –, hatalmas követ hajított a langyos tóba a Cora. Annyi polcon annyi bort én például még nem láttam, mint Törökbálinton 1997-ben. Sok minden történt azóta, egyik-másik hiper ügyesen felzárkózott, de a poszt címszereplőjének vezető helye ebben a szegmensben elvitathatatlan.

A Varga Pincészet az Aranymetszés sorozat harmadik évjáratánál tart, nem tudom, mennyire jött be nekik a prémiumkategória – ami másnál persze inkább alap. Én már a puszta igyekezetet is hajlamos vagyok díjazni, meg is tettem, amikor szépeket írtam a 2006-os olaszrizlingről és az azonos évjáratú irsai olivérről. Utóbbiból jó ideje itt van a 2008-as is – olaszból még nem láttam frissebbet, pedig az volt az igazi –, amely nemzetközi versenyeredménnyel is büszkélkedhet, Gran Menzionét kapott Veronában, ez dicséretes, az ottani oklevél érmet érne másutt. Rajnai palack, sokkoló dugó, hogy műanyag, nem baj, hogy fekete, az meglepő, a 90-es évek vége felé egy Hilltop-borban láttam kéket, az sem volt kevésbé ijesztő. Színe halványsárga, tiszta, illata muskotályos, élénk, citromos-virágos. Karcsú, jó savú, száraz, hűvös karakterű, csúszik lefelé hibátlanul, nagy kortyokban is lehet inni. Utóízében virgonc déligyümölcsök, nem tart sokáig, de ameddig igen, addig rendben van. Alkoholja hivatalosan 12,5-es, eggyel kevesebb is elég lenne talán. 4 pont, ennyit kíván, ennyit kap.

Azt gondolom, az újbort télen, legkésőbb tavasszal meg kell inni, arra való, hogy elfogyjon egykettőre, ha pedig beragad, nincs mit a szemére hányni. Még november-december környékén kaptam kiskartonnal a Hilltop Neszmély – az ország egyik vezető exportpincészetének bemutatását mellőzném, mindenki ismeri őket, remélem, nincsenek áthidalhatatlan gondjaik a válság miatt – újboraiból, irsai olivér, rozé és portugieser volt a csomagban. Megkóstoltam mind a hármat, és bár tervezgettem, az Alkeszre nem írtam róluk végül. Annyi biztos, kisebb meglepetésre a vörös ízlett akkor a legjobban. Ehhez képest mégis a másik kettő fogyott el, ebből meg maradt valahogy egy üveggel, az imént találtam meg. Adok neki egy esélyt, lesz, ami lesz, mondtam magamban, ha jó, posztolom, ha nem, elfelejtem. Portugieser tehát, a Szekszárdi borvidékről, 12-es alkohollal. Rubinközeli vörös, lilás reflexekkel. Újboros, tintás illat, persze nem kizárt, a szín miatt érezni ilyet. Kicsit, gyümölcsös, kicsit fűszeres. Karcsú, kellemes korty, tiszta ízek, jó savak, becsületes gerinc. Tannin szinte nincs, nem hiányzik. Vörös színű fehérbor. Üdít, frissít. A végén csipetnyi savanyka disszonál, hónapokkal ezelőtt ez még nem zavarkodott. Már csak 4 pont, de maradjunk annyiban, mestermunka volt.

Azt mondta Heimann Zoltán, a legperspektivikusabb magyar borászatok egyikének tulajdonosa, hogy senki sem akar fehérbort inni Szekszárdról. Azt válaszoltam erre, hogy akkor megiszom az összeset egyedül. Tavaly ősszel elképesztően jólesett a Viona-utód Viognier 2007-es évjárata, vettem belőle egy-két palackkal, jutott is, maradt is, úgyhogy a szkeptikus – ám bizonyára realista – szavak hallatán kénytelen voltam bontani. Heimannék egyetlen fehérbora a viognier, Gál Tibor tanácsára-közreműködésével telepítették, nem is tudom, kettejükön kívül van-e bárkinek Magyarországon területe a Rhone vezető fehér fajtájából. Amely alapjában véve sokat tud, jó formában versenyezve egyszerre könnyed és izgalmas, és van valami nagyon vonzó, édeskés-cukorkás, de nem savanyúcukros karaktere. Ez a Heimann-viognier-kben sokkal inkább megfigyelhető, mint mondjuk a Gálokban. 100 százalék viognier, sok tartály, kevés fahordó, 14-es alkohol. Halvány arany, túlhűtés miatt zárkózott illat, matt ízkép. Melegszik, gazdagszik. Orrban édeskés, érett, elég nagy test, egyben van. A tavalyi vibrálás és lendület már csak nyomokban. Izmos, de nem annyira élénk és friss. A végén a szesz egyik-másik korty után kikönyököl. Már csak 5 pont, sajnos, legalább eggyel több volt fénykorában.

Chile jön föl nemzetközileg, folyamatosan és megállíthatatlanul, a 90-es években pl. majdnem 30 ezer hektárnyi szőlőt telepítettek, 30-40 százalékkal növelték ezáltal a területek számát. Egyre jobbak a borok is, az olcsó tömegtermékek után előbb a 10-20 eurós kategóriában jelentek meg a kiváló chardonnay-k, merlot-k és cabernet sauvignonok – egykori nagy kedvencemről itt írtam, már kevésbé lelkesen, mint korábban tettem volna –, az utóbbi időben horribilis árú presztízstermékek is készülnek. Magyarországon ebből nem sokat látni, leginkább a Bortársaság által behozott két termelő van szem előtt, a Miguel Torres és a Montes. Utóbbi igen nagy, és nagy a presztízse is. A tavalyi borfesztiválon ügyesen rácsodálkoztam az Alpha-sorozat cabernet sauvignonjára, majd az alapkategóriás sauvignon blanc-ból fogyasztottam el pár üveggel. Legutóbb aztán vásároltam egy palackkal a Montes Sauvignon Blanc Limited Selection 2008-ból, amely, mint innen sok más információval egyetemben kiderül, 90 pontot kapott a Wine Spectatortól. Csavarzár, ahogy a fajta újvilági borainál megszokhattuk, ez így helyes. Tükrösen tiszta, zöldes reflexekkel. Intenzív, komplex illatok, de hömpölygősen, nem túl agresszíven. Széna, fű, déli gyümölcsök. Meleg karakterű, ám a hűvös elegancia is beköszön. Gömbölyded korty, sok-sok zamattal, tökéletesre csiszolt savakkal. Száraz, vonzó utóíz, hibátlan harmónia. Egyéniségnek mondani túlzás lenne, meginni viszont nagyon jó. 6 pont.

Nagyon szeretem a jó sillert, első szép emlékeim egyikének előzményeként került fel Villányból néhány kisebb demizson bor, egy azóta sem túl ismert termelő pincéjéből, ilyesmi is volt a csomagban, ízlett. Azt gondoltam akkor, nagy felfutása lesz a sillernek a következő években, nem lett, kevesen készítik, még kevesebben teszik piacra, nem tudom, mennyien fogyasztják. Ha rozénak neveznék ezt is, jobban menne, de hát nem rozé. A különbség abban van metodikailag, hogy a sillert valamivel tovább hagyják héjon, érzékszervileg pedig abban, hogy sötétebb a színe, markánsabbak az ízei. A szerkszárdi Tüske Pince Halmai Csaba bortermelő tulajdona – innét tudhatnak meg róla többet –, Tüske volt a pincealapító nagyapa ragadványneve. Szerény borászat ez, megbízható tételekkel. A siller évek óta biztos pont a választékban, fix a minősége is. A Petőfi-múzeumban kóstoltam futtában, aztán kaptam belőle egy palackkal. Préselt dugó, málnapiros szín. Visszafogottan gyümölcsös, csipetnyit fűszeres, jóleső illat. Friss ízek, érintésnyi tanninnal, szép savakkal. Kiváló nyáresti ivóbor, jó áron, azoknak, akik szerint a rozé kevés, de egy vörös már sok lenne. 5 pont.

Folytatódott a nagy rizlingvadászat – más megközelítésben a német–osztrák versengés –, először a rhengaui J. B. Becker és a nahei Dönnhoff tette oda magát alaposan, aztán az egyaránt wachaui Alzinger és F. X. Pichler csapott oda, előbbi lett új blogom első 9 pontosa. Közben a spiccre került Légli Ottó Gesztenyése is. A rheinhesseni Klaus Peter Keller sem akárki, a Wein Gourmet 2005-ös kiadványában – ez van kéznél – övé a borvidék egyetlen maximális minősítést kapott pincéje. Borászat Flörsheim-Dalsheimben, 15 hektár, 100 ezer palack kiváló termék évjáratonként. Növekvő presztízs, emelkedő árak. Az Alkesz néhány éve írt róla érdekes cikket, akkor, amikor spätburgunderje leverte a burgundi konkurenciát, mint a pinty, és kiderült, a mester miben látja a tökéletesség forrását. Rheinhessen Kellerék – vagy mondjuk a Gunderloch – felfutásáig nem számított különösebben izgalmasnak, az olcsó és vacak tömegborok hazájának tartották, vö.: Liebfraumilch. A Keller-szortiment már-már átláthatatlanul bőséges, ember legyen a talpán, aki kiigazodik a dűlők és a márkák rengetegében, egy biztos, az RR a 20 euró alatti kategória reprezentánsa. Halvány aranysárga, áradóan elegáns illatok. Sokkal inkább gyümölcsös és virágos, mint minerális. Kifejezetten kedves, száraz, de semmi keménység és szikárság nincs benne, selymesek a savai, itatja magát ellenállhatatlanul. 12,5-es alkohol, perfekt harmónia, zamatos, hosszú utóíz. 8 pontnál nem járhat neki kevesebb.

Itt van a sorozat második része, ezúttal nem népszerű szórakozóhely kerül a terítékre, hanem az ország egyik kiváló étterme. A Bock Bisztró Budapesten, a Nagykörúton található, nem olcsó, de nem is drága borzalmasan, 57 euró két személyre mennyi is? A minőség ott van, a Molnár B. Tamásék-féle szigorú Étterem és borkalauz két évben egymás után is toplistára tette, a külföldiek imádják, üres asztalt ritkán látni. Vannak persze kritikus hangok is. Én még nem voltam szomorú soha, ha ott kellett ennem, sátoros ünnepekkor. Mondjuk pont legutóbb a főételek nem hengereltek le, a kemencében sült cékla és a végén a négy sajt a négy lekvárral viszont bejött. De nem gasztróblog ez, hanem valami más, úgyhogy hajtás alatt a borokról lesz szó.

Sancerre párban Pouillyval a sauvignon blanc igazi hazája, a legizgalmasabb francia borvidékek egyike, amiről én egészen addig nem sokat tudtam, amíg tehetséges borfelderítő barátomnak köszönhetően össze nem futottam egy komplett sorral a legjobbak közül. Mert amikor nagy élvezettel végigkóstoltam ezeket, és elégedett sóhajtozás közepette osztogattam a rendkívül magas pontszámokat, akkor egyrészt kiderült számomra, hogy a szőlőfajta sokkal többre képes, mint azt megelőző, magyar és új-zélandi tapasztalataim alapján valaha is gondoltam volna, másrészt azt is felismertem, bármiből lehet egészen nagy borokat készíteni. Azóta is örülök, ha Sancerre-rel hoz össze a sorsom, pláne, ha váratlanul. Kiválónak ígérkező borozás belövőjeként kezdte pályafutását a Domaine Raimbault-Pineau Sancerre Cuvée Julien 2006-osa, aztán az este egyik legszebb darabjaként vonult be a történelembe. A birtokról nem sokat tudok, honlapján sincs sok érdemi információ, de az biztos, hogy a Cuvée Julien a pince presztízsbora. Olyan is. Összeszedett illatokkal kezd, gazdagabb, mint egy mezítlábas SB, a füves-szénás jegyek fölébe némi füst és ásványosság kerekedik. Szép szerkezetű korty, kellemesen erőteljes, szépre faragott savakkal. Zamatos, jó tartású, jól iható bor, 13-as alkohollal, lehet, hogy többet is érdemelne, mint 6 pont.

Csak azért is szeretem a jól barrique-olt chardonnay-t, jelentettem ki a minap, de az is igaz, az utóbbi időben nem sokhoz volt szerencsém közülük. Az elmúlt néhány évben talán csak Gál Tibor 2006-osa volt igazi élmény, meg is kapta tőlem a 7 pontot. A St. Andrea pláne hajlamos túlfázni fehérborait, sokan nem is szeretik őket, van borbarátom, aki az ebben a posztban tárgyalt 2007-es Ferenchegyet értékelhetetlennek találná, és az első korty után nem kérne belőle többet. Nem is az ő társaságában kóstoltam-ittam meg ezért. Lőrincz György néhány éve azt mondta nekem, ahogy korosodnak a hordók, úgy fog lassacskán eltűnni a fadominancia, úgy néz ki, ez egyelőre nem történt meg. Tükrösen aranysárga színnel kezd a bor, látványosan mozog, szépen feltapad a pohár falára. Illatában először is sok fa direktben, aztán vaníliásan, később chardonnay-s finomságok. Körte, barack, sok-sok gyümölcs igyekszik felszínre törni, sikerrel. Nagy test, sima felszín, csiszolt savak, tisztességes gerinc. Ízes, harapható bor, dicséretes egyensúlyban. Jó inni, elfogy egykettőre. Nyilván eszembe jut, hogy kicsivel kevesebb barrique sokkal több lenne, de a 6 pontot vita nélkül megérdemli. Ér annyit, amennyibe kerül, könnyen lehet, hogy veszek belőle még egy-két palackkal a közeljövőben.

Szabó Zsolt Calgaryban él, néhány posztját közölte a Művelt Alkoholista, amikor még én is a szerkesztők közé tartoztam. Például ezt és ezt. Ezentúl itt jelenik meg egyik-másik írása, hiszen gyakran kóstol érdekes borokat. Annyit kell tudni róla, hogy Budapesttől Torontóig sok helyütt dolgozott a bor közelében, bejárta Európa csaknem összes borvidékét, és nagyon készül arra, hogy a közeljövőben eljusson Új-Zélandra, Ausztráliába, Chilébe. Ennek jegyében épp egy új-zélandi pinot noirról lesz szó az alábbi vendégszövegben.