Albert gazda

A Pannon Borrégió 25 legjobb borának budapesti bemutatóját szervező szervezőknek nem volt szerencséjük. Nagyon meleg volt csütörtök este, ami eleve nem ideális kóstoltató idő, akkor meg különösen nem, ha a mezőnyben súlyos, testes, alkoholos vörösek dominálnak. Két és fél órán keresztül megállás nélkül izzadtam, de hősiesen végigkóstoltam a teljes sort. A fehérek közt szerencsére csak egy tétel volt melegebb a kelleténél, a vörösek közt viszont csak kettő nem. Ebből következően fórral indultak azok a versenyzők, amelyek fűszerességre, frissességre is játszottak. A top 25-ből ezek után top 10-et csináltam, ez jön hajtás alatt.

Nagyjából két éve úgy gondolom, Frittmannék után, Fonték és a Gedeon Birtok mellett a szigetcsépi Gál Pincészet lesz Magyarországon a következő alföldi olcsóbor-sztár. Azt hiszem, az elsők között figyeltem fel rájuk, először meglepően finom félédesükről írtam, aztán a borfesztiválon felderítettem teljes szortimentjüket, ízlett minden. Áttörésük ezzel együtt várat magára, de biztos vagyok benne, hogy nem sokáig. A borversenyeredményeket általában igyekszem visszafogottan kezelni, ám abban mégiscsak van valami, hogy az imént rendezett, sorrendben 10. Vinagorán egy Csepel-szigeti borászat két Champion-díjat is behúz a maga kategóriájában. A zsűri az egyaránt 2008-as szigetújfalui szürkebarátot, illetve szigetszentmártoni kékfrankos rozét emelte nagyon magasra. Utóbbi ráadásul aranyérmes lett az áprilisi rozé-világbajnokságon.

Szeremley Huba badacsonyi borgazdasága tíz évvel ezelőtt nagyon is érdekes volt, előfordult, hogy toronymagasan nyerte a Borbarát magazin top 12-es szavazását. Ez ma már hihetetlenül hangzik, pedig a borok nem gyengültek, ellenkezőleg, kidolgozottabbak, finomabbak lettek. Csak az újdonság varázsa múlt el, a kezdeti nagy dobásokat nem követték újabb meglepetések. Ma is tanulságos elővenni egy akár tízéves tételt, általában kiderül, milyen gyönyörűen öregszenek ezek a badacsonyiak. Néhány héttel ezelőtt több év pauza után megint Szeremley éttermében ebédeltem, kilátással a Balatonra – ízlett minden –, beleszagoltam feleségem rizlingjébe, felébredt bennem a vágy, úgy éreztem, muszáj belőle meginnom egy palackkal. Ez a bor korábban szemelt rizling néven futott, de valami hülye szabály miatt módosítani kellett a nevét. Olasz- és rajnai rizling házasítása, az arányokról nem tudni. Tetszik a színe, nem sárga, nem zöld, kicsit matt. Illatában ásványok, virágok, visszafogottan, meg az az olaszrizlinges valami, amit hol mandulának, hol rezedának mondanak a szakértők. Kemény bor, erős a sava, elég egysíkú, talán még nem érett össze. Utóízében megint ez az intenzív olaszrizlingesség. Vannak kortyok, amikor magasabbra emelném, de maradok végül a 4 pontnál, az is azt jelenti, hogy oké. Ha kicsit korosodik, sokkal jobb lesz, ebben biztos vagyok.

Nincs benne a Borbarát magazin 7x7 című kiadványában Szepsy István, a legtekintélyesebb tokaj-hegyaljai bortermelő. A borász elmondta, levélben jelezte Alkonyi László főszerkesztőnek, ki szeretne maradni a könyvből és a borbemutatóból is, megszakítja a kapcsolatokat. Az ok: a tokaji eredetvédelemmel kapcsolatos ellentéteik kibékíthetetlenekké váltak. Alkonyi szerint a dolgok le fognak tisztulni, helyükre fognak kerülni.

Egy nagyon és egy éppen eléggé híres bordeaux-i chateau-val került egy tető alá a Tokaj Hétszőlő, legkülönb borvidékünk figyelemre méltó borászata. A hírt itt olvashattuk először magyarul, utóbb Kovács Tibor birtokigazgatónál érdeklődtünk a részletek iránt. Az új tulajdonos mintegy 60 százalékban a Domaines Reybier – ide tartozik még a Ch. Cos d'Estournel és a Ch. Marbuzet –, 30 százalékban az Electricité et Eaux de Madagascar (EEM), a maradék a kisebb befektetőknél maradt. A vételárról nincs információnk, nem sikerült megtudnunk, mennyit ér ma Tokaj-Hegyalján egy 49 hektáros, kiválóan felszerelt birtok.

Nem is tudom, hogy a németek vagy az osztrákok, tettem fel a kérdést a minap, és a válasz megérkezett. Két olyan rajnai rizlinghez volt szerencsém szombat este, amelyeknél  jobb fehérborokat tényleg nem igazán tudok elképzelni. Wachau iránti rajongásom nem újkeletű, F. X. Pichler munkásságát is évek óta nagyra becsülöm, de az külön érdekes, hogy mondjuk félévente egyszer biztosan beesik valami bor, amelynek hála bővülhet-módosulhat az aktuális topkedvencek listája. Az elmúlt hónapokban – amikor a Művelt Alkoholistára már nem, ide még nem írtam meg legszebb élményeimet – Franz Prager kapaszkodott fel nálam a csúcsok csúcsára némely rizlingjeivel és veltelinijeivel, most meg az unterloibeni Weingut Alzinger robbantott.

Az aradhegyaljai Balla Gézáról először kb. tíz évvel ezelőtt hallottam, az volt az üzenet, hogy a Ménesi borvidéken olyan kadarkák készülnek, amelyekhez hasonlóakkal sem nagyon találkozhatunk Magyarországon. Nem kérdés, akkortájt még nem sokan próbálták kihozni a legtöbbet ebből az ikonikus, ám kényes fajtából, ők is inkább kevesebb, mint több sikerrel. Balla Géza áttörése azonban egyre váratott magára, nekem sem sikerült összefutnom a boraival, mígnem egy villányi borversenyen mégis, tetszett nagyon abban a kontextusban a sűrű 2003-as. A borok közben megérkeztek a magyar piacra, elsöprő sikert nem arattak, sokan értetlenkedtek, fajtajelleget, könnyedséget hiányoltak. Aztán úgy adódott, hogy eljutottam a borász pincéjébe is, és nagyon szép dolgokat kóstoltam egyenest a hordókból. Most pedig kaptam egy palackkal a 2006-os ménesi kadarkából. Szép rubinvörös szín, az illat nem lehengerlő, de tartalmas, úgynevezett piros bogyós gyümölcsök viszik a prímet, de játszik a szilva is, akár merlot-ként is eladhatná magát. Az az egyszerre cukorkás-fűszeres karakter, amit a kadarka sajátjának sejtünk, nem mutatkozik. A korty rendben van, közepesnél testesebb, ízes, árnyalatnyi meghatározhatatlan animalitás billenti meg. Tanninja kicsit érdes. 5 pontot ér most. Az egykori hordóminták tükrében kevés, bár felteszem, a legjavából prémium lett.

Az utóbbi két évben – mármint 2007-ben és 2008-ban – dél-balatoni borász lett az év termelője a privát listámon, előbb Légli Ottó, utána Konyári János és Dániel fia. Azóta is egyre-másra bizonyítják mind, nem volt alaptalan beléjük helyeznem a bizalmamat – ez a poszt előbbi személyről szól. Légli 2006-os rajnai rizlingje után – amely megjelenésekor számomra egyértelműen kedvenc fajtám eladdig készült legszebb magyar borává lépett elő – még magasabbra emelte a zászlót, gyönyörű italt szűrt a Gesztenyés dűlő túlérett terméséből. Egyszer már megírtam, mit gondolok róla, de szóba hozom újfent, egyrészt, hogy nyoma legyen itt is, másrészt, mert megítélése vitatott, harmadrészt, mert megváltozott kissé az eltelt fél év alatt. Nem hátrányára. Színe természetesen hibátlan. Illatban máris nagy formátumú, rengeteg ásványossággal, érettséggel, mézességgel, mindazonáltal a rizlingre jellemző citromos frissességet sem nélkülözi. A korty telt, csiszolt, elegáns savai állják a versenyt embertelenül magas, 16 körüli alkoholjával, csipetnyi céókettő is frissíti. Igen, ez a 16 ijesztően sok, látatlanban azt mondanám, a kevesebb több lenne, ám ha annyi a borban a tartalom, hogy így is elérhető az elegancia és a harmónia, akkor nincs miért kötözködni. Zamatos, ízletes a Gesztenyés, és még csak nem is az a típus, amelynek fél deciliterjét körberajongja az ember, aztán a következő kortyot nem kívánja. Kell a második-harmadik pohár is, nekem biztosan. Nincs mese, 8 pont.

Nem kezdem feszegetni, mi a szerepe Gere Attilának és a Kopárnak a magyar bor történetében, a termelőről – mint jelenségről – itt írtam én, terjedelmesen, a legsikeresebb magyar brandek egyikének jelentőségét más elemezgette itt, okosan. A lényeg, hogy az eredetvédelmi okokból egy ékezettel szegényebb Kopar 2006-os évjáratánál jobb nem készült az 1997-es premier óta. Az az 1997-es anno hatalmas lendülettel robbant be a borköztudatba, a 2006-os nyilván nem szólhat akkorát, bő a mezőny a csúcsvörösök között, a palackszám is megnőtt a szűk évtized alatt. Mostanában nem vagyok mindig elégedett a hazai topborokkal – legutóbb pont a Gere Solus 2003 egy palackja nem ízlett igazán, 6 pontra jó volt, ami kevés –, a Kopar 2006-ot viszont sokadszor találtam nagyszerűnek. Gyönyörű szín, hatalmas illat. Erdeigyümölcs-kosár, kávé, föld, csipetnyi animalitás. Perfekt szerkezet, telt korty, elegendő sav, moderált tannin, élvezetes utóíz. Koncentrált és komplex, nyílik a palackban, játszik a pohárban. Visszakóstoláskor szebb, mint elsőre, fejlődik, rendre mutat valamit, ami több, mint amit eggyel előbb mutatott. Karakterében, jellegében olyan, mint egy jól sikerült bordeaux-i, erős, elegáns, harmonikus. Nem egészen hároméves korára tökéletes formában van. Tavaly novemberben azt mondtam, eléri a 8 pontot. Most azt mondom, hajszál híján feljebb is lépett egyet. Nagyon örültem neki.

Annyira intenzív nem lesz a pillanatokon belül bekövetkező hétvége, mint az előző volt, de így is van program, amit érdemes ajánlani. Abból a négyből, amiről tudok, kettő budapesti, egy pécsi, egy miskolci. Pénteken a badacsonyi és a Balaton-felvidéki borászok mutatkoznak be a Damjanich utcában, valamint a Pannon Borrégió 25 kiváló bora játszik a baranyai megyeszékhelyen. Szombaton rengeteg fröccsöt lehet és kell inni a Városház téren, illetve Miskolcon, utóbbi helyszínen ez a negyedik ilyen fesztivál, és vasárnap is tart. Bónusz: jövő csütörtökön az Ybl Palotában kóstolhatnak bele a fővárosi érdeklődők a Pannon Top 25-be.

Szepsy István, a legtekintélyesebb tokaji – mádi – termelő körül zajlik az élet, előbb az év bortermelőjévé választották a bortermelők, aztán meglepő módon kimaradt a borbarátosok által szerkesztett 7x7 című kiadványból, végül én kóstoltam meg 2006-os birtokfurmintját. Nagyon jó dolog, hogy egyre több termelő árul el egyre több titkot műveiről, Szepsy ebben is az úttörők közé tartozik, ami információt erről a furmintról tudni érdemes, az itt van. A konkrétumok után a benyomások. Szép aranysárga színnel kezd, megfontoltan intenzív illatokkal folytatja. Ezt úgy értem, hogy gazdag és hömpölygős, mégsem ugrik agresszíven. Mély, sűrű, érett. Gyümölcsössége az érett alma és körte tájékán, ásványosságnak sincs híján. Telt a korty, széles a bor, nem kevés savval, amelyek nem ficánkolnak, csak megtámasztják a megtámasztandókat. Komplex és etőteljes, sok réteggel, nem kevés zamattal. A 14,1-es alkohol érezhető, de nem több a kelleténél, kis édesérzetet ad, lekerekíti a sarkokat, és ezt mostanában nagyon nem bánom. Utóíze hosszú, élvezetes. Harmonikus, jól sikerült furmint, pályafutása csúcsán, roppant erős 7 pontot ér nálam, majdnem 8-at, másoknak is bejött.

Jeleztem az elején, hogy bár elsősorban borról lesz szó ezen a blogon, időnként szétnézek az egyéb szeszek világában is, mert sörben, égetettben, egyebütt is történnek érdekes dolgok. Például ha tudtam volna, hogy a hétvégén cseh sörfesztivál is van – volt – Budapesten, szinte biztosan kimegyek, vagy legalább szólok az olvasóknak, menjenek helyettem. De most nem sör, hanem pálinka van a terítéken. Az Agárdi Pálinkafőzdét 2002-ben, hét évvel ezelőtt hozták létre a honlapján olvasható információk szerint, azt hittem, öregebbek. Berobbantak, indulásuk egybeesett a magyar pálinkakultúra felívelésével. Azóta is ügyesen dolgoznak, aratják a sikereket, az itt tárgyalandó vadszeder pl. az év pálinkája díjat kapott a 2009-es Destillatán, ahol a cég az év főzdéje lett. Ennek a vadszedernek tehát nagyon gyümölcsös az illata, feleségem parfümösséget is felfedezni vél benne, én nem. Telt ízű, zamatos, finom, a korty sima felszínű, kedves, nem csíp egyáltalán. Utóíze hosszú, harmonikus. Szép nagyon. Mondjuk nem olcsó. Pálinkát nem pontozok, sokat kell még tanulnom.

Azt tervezem, nemcsak én írok ide minden betűt mindig, hanem mások is, ha kedvük van, hadd legyen színes a tartalom. Ennek jegyében születik meg ezzel a poszttal a vendégszövegek alrovat. A hosszúhetényi Szabó Zoltán, a 2006-os évjárat egyik legszebb magyar rajnai rizlingjének megalkotója jól ismeri Baranya magyar–horvát határtól délre eső részét, és az alábbi alapos írásban mindent megtesz azért, hogy erről az izgalmasnak tűnő borvidékről a kedves olvasó is minél többet megtudhasson. Fogadják szeretettel.

Hirtelen nem is tudom, a német vagy az osztrák borokat szeretem-e a legjobban, de az biztos, hogy mióta túlfehéredtem, ez a két ország áll a privát toplistám első két helyén. Szőlőfajtában a rajnai rizlingnél jobbat nem tudok, ott is kétfős az élmezőny, a pinot noir a másik bajnok. A németekben és az osztrákokban az a különösen jó, hogy míg mondjuk Bourgogne, Bordeaux vagy Piemont legjavához csak egészen ijesztő árakon lehet hozzáférni, addig egy elsöprő, akár 8-9 pontos száraz rheingaui vagy wachaui is megkapható 15-40 euróért. 7 pontos gyöngyszemeket 10 alatt is találni, és még csak különösebben ügyesnek sem kell lenni, szembejön a tökély magától. Van valami hülye mondás, vagy mi, hogy autót a németektől, bort a franciáktól, isten ments, hogy fordítva. Ez abszolút tudatlanságról árulkodó komplett marhaság, legalábbis borilag, francia kocsim még nem volt. Az alábbiakban két Münchenben vásárolt németről lesz szó – a történet árnyoldala ugyanis az, hogy hazánkban nem nagyon lehet ezekhez a remekművekhez hozzáférni.

A borhétvége már pénteken elkezdődött, jelentős intenzitással, a városligeti Pannon Bországgyűlést térképeztem fel, onnét gyorsjelentek kissé megfáradtan. Nyolc standon néztem, néztünk szét, sokkal több érdekelt volna, de hát ember tervez, alkohol végez. Elöljáróban annyit, sok jó bor került a poharamba szerencsésen, megvolt a Pannon Bormustra két kategóriagyőztese és championdíjasa is. Egy-egy tételt emelek ki borászatonként, hátha érdekes így. A pohárról külön meg kell emlékezni: a szervezők jól bevált ötlete nyomán Riedel kóstolópoharat is lehet vásárolni, csupán 950 forintért, nem kérdés, hogy nagyon megéri.