Albert gazda

Kultúra és ivászat kéz a kézben jár, a művészek szeretik a bort, a művészetkedvelők is, nincs ez máshogyan a Szigeten sem, amely hétfőn este szerencsésen elkezdődött a jubileumi Tankcsapda-koncerttel. A java csak most jön, úgyhogy egyáltalán nem késő megnézni röviden, hol milyen alkoholos italokat érdemes magunkhoz venni keddtől vasárnapig. Először is mutatok két térképet, itten a koncerthelyszíneket vehetik szemügyre, itten pedig a vendéglátó-ipari egységek elhelyezkedését, máris el lehet gondolkodni a szükségletek kielégítésének összehangolásáról. És akkor jöhet is a privát szelekcióm, a teljesség igénye nélkül. Fix, hogy kimaradnak említésre érdemes objektumok, idén még nem voltam kint, listából és emlékekből dolgozom. A Sziget legbiztosabb pontja számomra egy ideje nem a Nagyszínpad vagy a Party Arena – heheh –, hanem a Hilltop Neszmély borozója. Egyszer már megdicsértem lelkesen a helyet és a borászatot, különös tekintettel a műanyag palackos óriásfröccsökre. Ennél okosabb, hasznosabb és fesztiválbarátabb találmányt nehéz elképzelni. Nincs jobb, mint összetöltetni 3-4 deciliter olaszrizlinget vagy irsai olivért 6-7 deci szódával, aztán mászkálni frissen, jó esetben kitart, amíg visszavergődik az ember. Arról nem is szólva, hogy milyen kiváló pozícióban van a Hilltop földrajzilag, közel mindenhez, ami érdekes, a világzenészeket leszámítva. Dettó régi szolgáltató a Présház, amely általában színes választékkal vonul fel, és jelentős tömegeket vonz. Vadonatúj szereplőnek sejlik ellenben a Wineage, amely magas minőségű dél-amerikai dolgokkal igyekszik ezentúl meghódítani a magyar publikumot, a bevezető szakasz jegyében hátha kedvezőek lesznek az árak. Mindezeken túl olyanokat találtam még, mint a Jekl Borozó, a Ferenczy Pincészet, a Hungarikum Fröccs és Borkert, a Pepe Borklub – Fröccsöntő és a Demizson, ezek közül az első kettőről tudom, micsoda, a többiről nem nagyon. Pálinkafronton a Rézangyal Pálinkaház nyomul a legnagyobb lendülettel – ezt a vállalkozást nem mindenki szereti, pl. mert mézezni nem kóser, és a barrique emlegetése sem elegáns gyümölcspárlatokkal összefüggésben –, de vannak mások is. Akinek mindez nem elég, az igyon sört.

A magyar könyvesboltok polcain általában háromféle boros kiadványt találhatni, érdekteleneket, unalmasakat és feleslegeseket. Igazából nem is értem, miért adnak ki rengeteg ilyet a 90-es évek közepe óta, a tényleg minőségi bor piaca sem pezseg, kik veszik akkor a könyveket. Nekem például eszembe sem jutna pénzt adni a 90 százalékukért, pedig eléggé benne lehetek a célcsoport közepében. Hanem természetesen vannak kivételek. Ezek legkiválóbbikainak egyike szerintem Hugh Johnson és Jancis Robinson közös gyermeke, A világ boratlasza. Az első kiadás 1971-ben jelent meg a nemzetközi piacon, most a hatodiknál tartunk. Magyarországon az ötödik verziót hozta elsőként az Alexandra a 2000-es évek elején, tüstént tudtam, ez kell nekem, megszereztem, hosszú időn át hetente lapozgattam, mostantól nem fogom. Merthogy kiadták az újabb évjáratot is, ijesztően ződ borítóval, jelentős mértékben új, frissített-aktualizált tartalommal. Belelapoztam egy könnyvesboltban, hadd lássam, mennyire más, mint az előző, nem kellett sokat szorozni és osztani, hogy eldöntsem, muszáj elhozni ezt is. Johnson és Robinson érti a dolgát – ha előbbi megosztja is kissé a borbarátok kemény magját, utóbbi munkássága szent és sérthetetlen –, képben vannak, a világ bármely szegletéről essék is szó. Ez nyilván a magyar vonatkozások kapcsán mérhető le a leginkább, nem okoznak csalódást a szerzők. A többi tömény, magas színvonalú ismeretterjesztés, de nem az Isabelle Legeron-i gügyögés szintjén, sokkal-sokkal mélyebben, okosabban, stílusosabban. Hatalmasat markolnak, és nem fognak keveset, ez roppant tiszteletre méltó teljesítmény. Ami alapvetőt tudni akar a zember a spanyol, a kínai, a görög vagy akármelyik bortermelésről, azt innét megtudja, utána már csak inni kell, sokat, hogy az elméletet érdemben megtámassza a gyakorlat. Fontos még: a magyar fordítók és lektorok népes csapata is becsülettel megdolgozott a honoráriumért, zavaró gikszerek szinte egyáltalán nincsenek a szövegekben. A mű tele van szép képekkel és jó kis térképekkel, hogy konkrét útikalauzként használható-e, még nem próbáltam. Ami biztos: olvasmányként élvezetes, jobb kézikönyvet pedig el sem tudok képzelni a témában. És nem is drága.

A chardonnay-val ellentétben a viognier-t első látásra megkedveltem – írja újabb vendégszövegében Szabó Zsolt Kanadából. – Jellegzetes zamatával, könnyed gyümölcsösségével belopta magát a szívembe. A francia fajtát az olasz verdicchióval hoznám kapcsolatba, bár lehet, hogy semmi közük egymáshoz. Mindkettő azokat a jegyeket hozza, amelyeket igazán kedvelek a mindennapok boraiban. Viognier-t eddig ausztrál, amerikai és francia termelőktől kóstoltam. Az ausztrál túl savhangsúlyosnak, az amerikai túl gyümölcscentrikusnak tűnt. A francia teremlőktől kaptam meg, amit kerestem: a hűvös savhangsúlyt, melegebb, gyümölcsös áthallással, alacsony alkoholtartalommal, közepes testtel, bársonyos lecsengéssel. Most a Moillard kereskedőház Hugues Le Juste Viognier Pays d'Oc 2007 egy palackjával ismerkedtem meg. A bor a délfrancia Languedoc régióból származik. Színe közepesen sárga. Illatában tiszta, picit földimogyorós, frissen mosott, kiterített ruhával. Nem túl vastag folyású. Ízében hozza az illat által ígért mogyorót, csipetnyi vajassággal. Sava virgonc, talán több is a kelleténél, de lehet, hogy megszelídül az idő múlásával. A korty közepén kesernye, ez hűvössé teszi. Búcsúja hosszú, a kesernye megint bevillan, kissé hiányolom a fajtára jellemző mézes árnyalatot. Ittam már sokkal jobb viognier-kat is. 4 pont, ára 10 kanadai dollár, ennyit ér, többet nem.

Minden tisztességes népnek megvan a maga nemzeti szesze, az oroszoknak a vodka, a skótoknak a whisky, az olaszoknak a grappa, a németeknek a Jägermeister, nekünk az Unicum. A magunk helyében sem lennék szívesen, de a germánokéban sem, mondanám, ha nem tudnám, hogy az én hazámban már tényleg nem a vöröskeresztes gyomorkeserű a csúcs, az unikumsör kompozíció csillaga elhalványult. Aki jó töményet akar, gyümölcsből készült pálinkát iszik, tradicionális, ám a komenisták által meggyalázott italunk növekvő lendülettel iparkodik elfoglalni az őt megillető pozíciókat. De most nem rólunk van szó, hanem a lengyelekről, akiknek két ilyen szeszük is van, a Krupnik az egyik, a Zubrowka a másik. Előbbi nagyon mézes és nagyon finom, ha értő kezek hígítják, utóbbi meg nem más, mint a bölényfüves vodka. Előbbi nem kapható nálunk, utóbbi igen, ez öröm. A zubr bölényt jelent, a ritka állat jelentős számban fordul elő a Bialowieza Nemzeti Parkban, és ilyen füvet is előszeretettel eszik. A lengyelek előle szedik el a növényt, kivonatát kristálytiszta vodkába teszik, és kész is a Zubrowka. Az italt sok országba exportálják. Az amerikaiak egy időben leállították a szállításokat, kiderült, a bölényfű kumarint tartalmaz, amely nagy mennyiségben káros az egészségre. A Zubrowkában gyilkosan sok biztosan nincs, az íze és a látvány végett található meg benne csak. Jól behűtve, rövidként gyógynövényes, édeskés, fűszeres. A szakirodalom szerint hideg almalével a legjobb, és valóban. Ízesen-kellemesen frissít, fahéjas almás rétesre emlékeztet, remélem, nemcsak a kumarin miatt.

Megnéztem az Ikon Borászatot a helyszínen, Rádpusztán, lenyűgöző. Hatalmasak a terek, szép rendben sorakoznak a hordók és a tartályok, gyönyörű a kilátás a kóstolóhelyiségből, béke van, nyugalom, a terasz körül gyurgyalag repked. Nagyon úgy néz ki, akik kitalálták és felépítették az Ikont, pontosan tudták, mit akarnak. Ez a máris letisztult szortimenten is látszik. Már csak az a kérdés, idejében megjön-e a piactól a visszaigazolás. Nyilvánvaló, a kedves emberek egyre nagyobb számban fogyasztanak 1000 forint körüli-fölötti borokat, egyre többen vannak, akiknek az ócska már nem elég, a tendencia jó, az idő az Ikonnak és társainak dolgozik. A 39 hektárról lehozott 200-300 ezer palack bort azonban már most is el kell adni, nemcsak öt vagy tíz év múlva. Drukkolok. A borászat 2007-es chardonnay-járól már írtam, most az ugyanabból az évjáratból származó presztízsbor, az Evangelista cabernet franc jön, amely toplistás lett a Pannon Bormustrán. Nem véletlenül, bontás után kapásból üt. Mélyvörös, illatos. Hatásos kevercs, feketeribizli, áfonya és aszalt gyümölcsök mellett fűszeresség és földesség. Később kicsit gyengül, meggy és tejesség is előtűnik. Szájban is érezni az amerikai hordó hatását, újvilágias, nagy és összerendezett, szerencséje, hogy nem lágy, savaknak nincs híján, tanninja sem kevés, és ami fontos, a vége száraz. Olykor némi savanykásság üti fel a fejét, ez nem tetszik. Menet közben alakul, hol többet mutat, hol kevesebbet. A palack végén, négy-öt órával az első korty után új erőre kap, elegánssá, harmonikussá válik, ekkor harcolja ki a 7 pontot.

Több tucat magyar borászt kedvelek nagyon, de az biztos, hogy Lőrincz György a két legszeretetreméltóbb egyike – hamarosan a másikról is fogok írni, őt Györgykovács Imrének hívják, és az utóbbi időben mintha kisodródott volna a fősodorból –, még azt is simán elnézem neki, hogy a biodinamikával barátkozik. A St. Andrea birtok névadójának férje kemény ember, ha valami nagyon nem tetszik neki – vagy ha éppen ellenkezőleg –, hajlamos elragadtatni magát, azt mondja olyankor, hogy a kutyafáját. Önéletrajzi elemekben bővelkedve megjegyzem, magam is elgondolkodtam, ideje lenne bevezetnem az abetyárjátot vagy a donnerwettert, sokat káromkodok mostanában. A lényeg, hogy az immár legendás kutyafájátozásból bornév lett Egerszalókon, előbb vörösben, utóbb fehérben is. A 2008-as évjárat fehér Akutyafájátját négy szőlőfajta borából házasította a halk szavú mester, 55 százaléka hárslevelű, a többi chardonnay, leányka és tramini. Alkoholja csaknem 14-es, ami nem baj, mert éppúgy nem telepszik rája, mint a fahordós érlelés mérsékelt, dicséretes módon visszafogott hatása. Élénk sárga, tiszta, illatos. Virágok, körte, egyéb gyümölcsök, csipetnyi ásványosság. Teste tisztességes, textúrája harapható, ízletes és lendületes. Szép, kidolgozott savak tartják frissen, zamatos, jó inni. Lecsengésében is élénk. Nem sokkal 1000 fölött tökéletes választás. 6 pont.

Még 2005-ben, első Alkoholista-bejegyzéseim egyikében írtam meg, milyen sokat jelentett eszmei fejlődésem szempontjából Tiffán Ede és Zsolt villányi pincészete. Azóta sok minden történt, a borvidéket egyre többen ismerik és szeretik, a borok egyre jobbak és drágábbak, az meg, hogy a kemény mag más izgalmak után nézett, számít is, nem is. Azt persze nem tudom, hogy a 10 ezer forint környéki-fölötti presztízsborok hogyan fogynak, csak azt látom, hogy míg korábban előjegyzésben elment szinte minden különlegesség, addig a 2006-os óriások zavartalanul kaphatóak. De most nem is erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy a csúcskabernéken és merlókon túl – vagy innen – is van élet, és biztosan nem butaság megnézni, mire képes Villány egyik-másik hagyományos fajtája. Tiffánék már évekkel ezelőtt arról beszéltek, jó vörösbort kellene készíteni portugieserből is – lánykori nevén kékoportó –, régiómódiasan, aztán az Ördögárok-dűlő közreműködésével belevágtak. 2006-os szüret, harminc hektoliter alatti terhelés, 85 százalék kékoportó, 15 százalék kadarka. Mély rubinszín, füstös, földes, olykor istállós illatok, kicsit kesernyés ízek. A portugieser dominál, a kadarkát nem érzem. Elhiszem, hogy korábban megvolt, már hároméves a bor. Teste tisztességes, tanninja érett, savai még mindig sokan vannak, játékossága a múlté. Ezzel együtt első nekifutásra sok baj nincs vele, de remélem, a későbbi évjáratok többre lesznek képesek. Egyelőre 5 pont.

A legutóbbi években robbanásszerűen jelentek meg stílusos és eredeti borok Görögországban, írta Hugh Johnson a 2006-os Borzsebkönyvben. Ugyanott két háromcsillagos – Gaia, Gerovassiliou – és bő féltucatnyi két-három csillagos birtokot sorolt be a tekintély, ez utóbbiak egyike Costa Lazaridié. Úgy is mondhatnánk, a jeles termelő a görög borreneszánsz egyik zászlóvivője. Pincészetét a 90-es évek elején hozta létre Dramában, Szaloníkitől északkeletre, lenyűgöző, amit felépített. Úgy tudni, nemcsak a látvány, a minőség is lehengerlő, és bár egy bor alapján nem szabad messzemenő következtetésekbe bonyolódni, az biztos, hogy a 2006-os vörös Amethystos meggyőző. Costa Lazaridi kísérletező kedvű mesternek tűnik, nemcsak őshonos, hanem világfajtákkal is próbálkozik, ezt a 15 eurós tételt is háromféle szőlőből házasította, cabernet sauvignonból, merlot-ból és limnióból, továbbá egyéves barrique hordós érlelést alkalmazott. Gyönyörűen mély, mégis áttetsző szín, távol a feketétől. Cabernet-sen fűszeres, merlot-san édes, limniósan – ehhez a kijelentéshez azért kell merészség – füstös illat. Az új fa ott van, nem sok vizet zavar. A két világfajta közelebb hozza, a harmadik komponens kicsit eltávolítja. Nagy, de nem súlyos, struktúrája hibátlan. Tanninja érett, sava és 14-es szesze egyensúlyban van. A gyümölcsök mellett bőrösség-földesség is figyel. Kerek, elegáns és komplex, csúcsformában. 7 pont. Alaposan meg akarom ismerni Costa Lazaridi munkásságát.

A görög borászat izgalmasabb, mint valaha, állítja A világ boratlaszának legújabb kiadása. Erről persze a magyar fogyasztó mit sem tud. Pedig elég nagy számban keresi fel a szárazföldi és szigeti tengerpartokat, melynek során nemcsak a víznek örül, a gasztronómiai élvezeteknek is. Ám ilyenkor elsősorban ouzót és retsinát fogyaszt – ezeket úzónak és recinának kellene írnom, de mivel lentebb a borok latin betűs címkéit sem fogom lefordítani, ezért két poszt erejéig szembeszállok a magyar helyesírás szabályaival –, nem pedig Gaia- és Lazaridi-palackok fenekére néz. Az atlasz szerint a görögök különlegessége abban áll, hogy nemcsak előre néznek, hanem hátra is, azaz tényleg több évezredes szőlőfajtákból iparkodnak az aktuális technológiai elvárásoknak és a mindenre nyitott ízlésnek megfelelő, mindazonáltal autentikus termékeket készíteni. Pécz Béla – mozgalmi nevén Lazaridi – közreműködésének hála öt üveg görögöt kóstoltunk-ittunk meg a minap, ebből két bejegyzés született, mivel Costa Lazaridi vörös Amethystosa külön posztot érdemel.

Horvátország is jön föl, Bulgária is jön föl, Románia is jön föl, egész Közép- és Kelet-Európa egy nagy-nagy felemelkedés, ami minden borbarátnak öröm, aki nem lóversenyként értelmezi a dolgokat, és nem retteg attól, hogy mi lesz velünk, ha ezek-azok is megelőznek bennünket nemzetközi összevetésben. Egyfelől semmi nem lesz velünk, mert nem előznek meg, Magyarország is jön föl, ráadásul korábban kezdte, előbbre tart, többet tud, színesebb, izgalmasabb, mint bármelyik riválisa-szomszédja, Ausztriát leszámítva. Másfelől az lesz velünk, hogy ízletes és érdekes borokat kóstolhatunk-ihatunk onnét is, ahonnét korábban nem is gondoltuk volna. A horvátokról többször írtunk már ide is, néhány éve színvonalas bolgár vakulásunk volt az Alkeszen, Romániát bejártam ügyesen, háromrészes szöveg lett belőle, hiába, a kitekintés fontos. A Rékás Pincészetnél (Cramele Recas, ugye) nem jártam, egy pillantást vetettem rá nemrégiben, ezek után került hozzám egy palack királyleányka, hadd nézzek a fenekére. Magyar nyelvű címke. Halványsárga szín. Illatbomba: virágok virágokkal és rengeteg savanyúcukor, nem a legagresszívebb fajtából, tolerálható. Reduktív mivoltához képest tisztességes test, telt korty, csiszolt, mégsem igazán szép savak, lecsengésében határozott savanykásság játszadozik édes gyümölcsökkel. Élettelibben, színesebben jobban szeretném, a 4 pont így is megvan.

Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, az emberek csodálkozni szoktak, amikor kiderül, hogy sörözni is szeretek, mintha az, aki jó bort iszik, a jó sört már nem is kedvelhetné. Pedig de. A gond az, hogy a magyar sörgyártás és -kultúra első ránézésre semmivel sem színvonalasabb, mint amilyen a borászat volt kb. tizenöt éve. A világosok unalmasak és egyformák, nálunk ráadásul agyonszénsavazzák mindet palackozáskor-csapoláskor. A szénsav ádáz ellenfelem, csak a fröccsben és a pezsgőben vagyok hajlandó elviselni. Egyszóval, az igazi sörélmény ritka, mint a fehér hüllő. Az történt, hogy Muskotály Küvé kolléga nemrég Csehországban túrázott, és a minap megírt horvátozást rövid sörözéssel vezettük fel ügyesen, sörre bor mindenkor alapon. Csapra vertünk két palack Pernstejn Pardubicky Portert is, és csak ámultunk. Pardubice részben arról híres, hogy nézőszámrekordokat döntöget a jégkorongcsapata, részben meg a sörről, évszázadok óta. A gyárról innét lehet többet megtudni legalább öt nyelven. A 19-es portert – alkoholfoka 8-as – a 19. század vége óta készítik, facebookos oldala is van, csatlakoztam. Feketéhez közelítő szín, gyönyörű hab, hibátlan illat, cseppnyi édes beütés. Krémes struktúra, kávés ízek, súly és könnyedség egyszerre. Nem csíp egyáltalán, nem szökik könny a szemembe a második korty után, ez fontos. Friss és finom. Az év söre.

A borbarát élete permanens harc a savanyúsággal. A savanyút a csalamádéban és a piros ribizliben szeretem, a borban nem. A fehérbor utóízében olykor tolerálom – ha finom savanykásságként jelentkezik, és nem húzza össze a számat –, a vörösboréban megbocsáthatatlannak tartom. Könnyű, jól iható vörösborokat hajkurászok mostanában, sikerélményem nem nagyon van. Nyilvánvaló, ezer-kétezer forint környékén fehérben sokkal könnyebb célhoz érni. Az elmúlt hetekben három megírásra szoruló kísérletet tettem, két kiválasztottat többen figyelmembe ajánlottak, a harmadikat azért szereztem be, mert kíváncsi voltam, mit is csinál a 2005. év bortermelője. A Vincze Béla Egri Cabernet Franc 2006 elsuhant a léc alatt – illata fűszeres-meggyes, ízben vékonyka, lecsengése bánt –, és a Lisicza Ravasz Vörös 2007 is elbukott, pedig nagyon bíztam benne azok után, amit hallottam róla. Még lelkesebben és még nagyobb várakozással telve bontottam ki az egyre ökologikusabb Franz Weninger új házasítását, a 2007-es Sopront, amely egyszerű, de nagyon rokonszenves nevet kapott a keresztségben, és kétezer forint körüli árat az Intesparban. Rubintos szín, fűszeres illat, meggyel és cseresznyével, sopronias-weningeres ásványossággal, sóssággal. Ízben is sós és gyümölcsös, a merlot szilvát hoz, a syrah borsot, jó tartású. Eddig rendben, csak hát a kortyot le kell nyelni. És ami utána marad, az nincs rendben. Savanyú, mint a veszedelem. Nem adtam fel, próbáltam jobbról, próbáltam balról, hagytam belőle másnapra is, hiába. Pedig szívesen adtam volna neki többet 4 pontnál.

Öles léptekkel haladok a legjobb horvát borok megismerésének az útján, Muskotály Küvé kollégának hála először is két jó nevű termelő egy-egy teranjához volt szerencsém – vagy balszerencsém: Kozlovicéról azért nem írok, mert nem volt elég fajsúlyos, a Kaboláéról azért, mert valami hibából adódóan mindenét elborította kénhidrogén –, a Matosevic pince ellenben a múltkori Veraldához és Grgichez hasonlóan lenyűgözött malvazijájával. A Matosevicnek elég szép a honlapja, már a fotókon is látszik, hogy komoly borászatról van szó, ezzel együtt az érdemi információ kevés. Nyolc hektár szőlő, pince közel Porechez, Rovinjhoz, hagyományok és modern technológia egyben. Ami a hagyományokat illeti: a Malvazija Alba Robinia Barrique például akáchordóban érik – gondolom, részben, hiszen szabványméretű égetett tölgyfa hordókat is használnak. A konkrét borról több háttérinformációt nem sikerült megtudni visszakézből, hacsak annyit nem, hogy Anthony Rose szakíró 90 pontnál is jobban szerette. Négyéves korához képest fiatalos szín, megjelenéséhez illő illatok. Rengeteg mineralitás mellett gyümölcsös-virágos élénkség. A nagy testet lendületes savak tartják egyensúlyban, feszes, életteli a korty, gerince törhetetlen, a 14,1-es szesz eltűnik benne, hosszan, vibrálva búcsúzik. Gazdag, kifinomult, emlékezetes, különleges. 7 pont.

Új versenyző kapaszkodott a dobogóra az év legjobb fröccsbora futamon. Nem véletlenül, a bicskei Juhász Tibornak a 2008-as irsai olivérrel pont valami ilyesmi lehetett a célja. A 1,5 literes palackba töltött tétel címkéjén éppenséggel ez a felirat szerepel jókora betűkkel: Oda milyen fröccs lesz? Juhász Tiborról én eddig semmit sem tudtam, a termelő az Etyek–Budai borvidék eléggé eldugott szegletében gazdálkodik. Van, aki sokkal korábban beható ismereteket szerzett munkásságáról, be is számolt róla meglehetős alapossággal. A tárgyalt bor a Radovin Borkereskedésnél kapható, a készlet erejéig, korrekt, méltányos áron. Halványsárga, határozott zöldes-fiatalos reflexekkel. Illatos, miért is ne lenne az. Sehol semmi pacsuli, semmi direktség, virágok vannak, gyümölcsök, élénkség. Ízileg is a helyén van mindene, karcsú és zamatos, savai ropogósak, de nem marnak, 11-es alkoholjáért különdíjat érdemel. Szóda nélkül is megállja a helyét, felbuborékozva pedig kérlelhetetlenül üdít és frissít. Sehol sincs kőbe vésve, hogy egy ilyen végtelenül könnyed, jó ivású és nem utolsó sorban olcsó bornak nem szabad legalább 5 pontot adni.

Ebben a bejegyzésben titokzatos dolgokról lesz szó. A termék teljes neve: Jean Balmont Cabernet Sauvignon Vin de Pays d'Oc 2008. A Jean Balmont negociant – kevesebb, mint termelő, több, mint kereskedő –, akiről-amiről túl sokat nem tudni, honlapja pl. nincs. Székhelye van, Mouzillon a Loire völgyében található, Muscadet borvidéken. Ennek csak részben van jelentősége, a tájborok ugyanis – vö.: vin de pays – nem egy adott borvidék nevét viselik, klasszifikációjuk más. A helyzetet bonyolítja, hogy egy Vin de Pays d'Ocnak Languedocból vagy Roussillonból kell származnia, Mouzillon ellenben a dallamos nevű Vin de Pays du Jardin de la France-hoz tartozna. Persze miért ne vásárolhatná egy negociant másutt a szőlőt. További érdekesség: a bor hátcímkéje magyar nyelvű, de a szövegből semmilyen módon nem derül ki, hogyan kerül a versenyző a hazánkba. Így azt sem tudni, mi az ára nálunk. Ha négy-öt eurónyi forint, nincs mit a névtelen forgalmazó szemére hányni. Ha többet kérnek érte, van. Az ifjú cabernet annyit hoz, amennyit egy francia tájbortól elvárhatni, nem többet, nem kevesebbet. Tiszta rubinszín, fűszeres-meggyes illatok, közepesnél karcsúbb test. Rendezett savak, szerény tannin, gyümölcsös ízek. A 13-as alkohollal elbírnak az egyéb tartalmak, lecsengése is rendben van. Vakon-süketen aligha találnám el a fajtát, laza kékfrankosnak viszont elmenne simán. Mindez a tehetséghez kevés, biztos választásnak az ún. mindennapokra bőven elég, 4 pont.