Albert gazda

Nyolcadik nekifutásra a Neszmély Szöllősi Pincészetet választotta az év legjobbjának a Magyar Bor Akadémia, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa és a Magyar Szőlő- és Bortermelők Szövetsége. Az év pincészete díjat 2002-ben alapították a fent említett szervezetek, kezdetben úgy tűnt, azért, hogy azok a borászatok is ilyesfajta elismeréshez juthassanak, amelyek nem nagyon jönnek szóba az év bortermelőinek megsüvegelésekor. Mondjuk azért, mert nagyobbak, és nem igazán köthetőek egyetlen frontemberhez. A kezdetek óta kissé összekeveredtek a dolgok, hiszen Kamocsay Ákos után a Hilltop is díjazott lett, és duplázott Garamvári Vencel, valamint Bock József is. Mi több, a Szöllősi Pincészet is számtalanszor dobogós volt már ezen a választáson, a másikon pedig maga Szöllősi Mihály kerül a döntőbe egyre-másra. Mindegy, a lényeg, hogy most ezen a vonalon ért révbe az agrárius borember. Nem állíthatni, hogy a Szöllősi Pincészet a fősodorban nyomulna mostanában, magam sem fogyasztom naponta a termékeit. Hirtelen egy írásba foglalt kóstolásomat tudtam előkaparni, ebben a szövegben a pincészetről is találnak jó sok információt – ebben meg még többet –, kattintsanak tehát. Hogy miért maradt a szélen a termelő, nem tudom. Hogy ez a díj segít-e abban, hogy középre húzódjon, azt sem. Én mindenesetre hamarosan veszek valami Szöllősit, oszt meglátjuk. Az eddigi díjazottak, 2002-től: Szőlőskert Rt., Oremus, Hilltop, Disznókő, Garamvári Szőlőbirtok, Bock Pince, Vylyan.

Frittmannék bemutatásával nem bíbelődnék, lassan tényleg mindenki ismeri őket, e hasábjaimon is írtam már róluk kétszer. A korábbiakhoz képest kiegészítésképpen annyit, hogy forrásaim szerint a Szigeten is rengeteg helyen az ő borukba öntögették az ásványvizet – ehhez az információhoz azért kellettek a források, mert én magam eléggé elítélhető módon leragadtam –, amiben semmi meglepő nincsen, hiszen a budapesti szórakozóhelyek jelentős hányadában is így van ez. Úgyhogy máris a lényegre térek. Az Alföld legismertebb borászatának termékei közül egy ideje az ezerjó a kedvencem – a rozé mellett –, a 2007-est kiváltképp szerettem, egyszerre volt karakteres és üdítően friss, ezért nagy lelkesedéssel bontottam ki a 2008-ast. Az ezerjó amúgy elég érdekes fajta, a neve és a múltja sokkal meggyőzőbb, mint a jelene. Kézenfekvő, hogy Mór mellett éppen az Alföldön igyekeznek kihozni belőle a legtöbbet, az igazán fajsúlyos referenciabor azonban még – érthető módon, hiszen az út elején járunk – nem készült el sem ott, sem itt. Halványsárga szín, a pohárban aprócska szénsavgyöngyök. Intenzív illat, kicsit virágos, kicsit gyümölcsös, kellemesen vegetális karakter színezi, jelezve egyszersmind, hogy nem a puszta szórakoztatás lenne a feladata. Ízben is tiszta és lendületes, a céókettő pezseg rendesen, de ez jól áll neki. Az viszont nem áll jól, hogy a végét elviszik a savak. Jól fésültek, nem durvák, nem buták, ám túlontúl sokan vannak, ami sajnálatos. Ez így most csak 4 pont.

Magam is szóba hoztam néhány bejegyzéssel ezelőtt, hogy probléma volt a Szigeten a szódaszolgáltatással, többnyire ásványvízzel hígították a bort a standokon. A hír – vagy híresztelés – nemcsak az én fantáziámat mozgatta meg, hanem sok mindenki másét is. A történtek után szórakoztató újságcikk született a témában az Indexen, többek között az én szerény közreműködésemmel. Itten lehet elolvasni a szöveget, szerintem érdemes. A lényeg, hogy laza vaktesztünkön a legkevésbé sem a szódás fröccs diadalmaskodott, az utolsó helyen végzett ehelyett, a Naturaqua ellenben visszakézből tarolt. Lehet, hülyén veszi ki magát, ha azt mondom, megmondtam előre, pedig tényleg: kizárt, hogy öt semleges ízű ásványvíz közül ki lehessen kóstolni a szódát. De a kérdés kulturális: ha tudom, hogy szóda van a fröccsben, jobban fog ízleni, mintha tudom, hogy ásványvíz. Ahogyan a borhoz hozzátartozik a címke és a név, a fröccsnek is része minden, amit tudunk róla. Még ennél is fontosabb azonban, hogy a fröccs egyre szélesebb körben lesz egyre ismertebb és érdekesebb, jön fel ügyesen, bárhonnét, bármiből is került bele a buborék. A fröccs benne van a levegőben, és ez jó.

Ennek a blognak az is feladata lenne, hogy felhívja az érdeklődők figyelmét, ha valahol éppen sokkal jobb áron lehet hozzájutni egészen jó borokhoz, mint egyébként. Eddig nem csináltam ebből rendszert, de mostantól minden másképpen lesz. A napokban három ismert kereskedőtől is kaptam izgalmas hírlevelet, ezek tartalmát osztom meg tehát a kedves olvasókkal. Először is, az In Vino Veritas akciózza az Árvay és Társa Pincészet borait. A tokaji borászat Árvay János távozása után átalakulóban van, ennek jegyében csökkentette árait, és nem is csak átmenetileg. Aki tehát 2006-os Istenhegy furmintot szeretne inni 4600 helyett 2600-ért, vagy 2000-es 6 puttonyos aszút 14 ezer helyett 7 ezerért, ne habozzon. A Radovin aktuális projektje is elég lelkesítő, és még annál is egyszerűbb. Aki 10 ezer forint felett vásárol, személyesen – a XIII. ker. Pannónia utcában vagy Pesthidegkúton –, kap 30 százalék kedvezményt. Kánaán augusztus 31-ig. A Bortársaság végképp elragadtatta magát. A legismertebb, gyakran hivatkozott vállalkozás – úgy tűnik – elsősorban külföldibor-készletét óhajtja kiszórni. Több tucatnyi egészen kiváló termékhez lehet most hozzájutni meghökkentően baráti áron. Három példát kiragadok: a 2008-as Cloudy Bay Sauvignon Blanc 3950 forintba kerül, a 2006-os Fonterutoli Chianti Classico 2578-ba, a minap megénekelt Torres Vina Sol 828-ba. Őrület.

Osztrák borokról gyakran lesz szó, százszor leírtam már, mennyire szeretem a tiszta ízű, áttetsző rizlingeket, velteliniket, tényleg azt gondolom, áréértékben felülmúlhatatlan egyik-másik wachaui smaragd. Új blogom még egyetlen 9 pontosa is onnan származik, épp a 2006-os Alzingert dicsérő bejegyzés elején írtam meg, hogy az elmúlt hónapokban a Weingut Prager kéredzkedett be a legkedvencebb kedvenceim közé. Időközben megint érkezett három palack Prager, a néhány hete bontott Federspiel rizling nem volt átütő – savai nem ismertek kíméletet –, egy még pihen, a Hollerin Riesling Smaragd 2008 ellenben odacsapott. Franz Pragerről azt kell tudni, hogy Josef Jamekkel együtt meghatározó szerepet játszott Wachau felemelésében, az irányok kijelölésében. Ez évtizedekkel ezelőtt történt, de a pince azóta is ott virít a legszűkebb élmezőnyben, Pichlerék, Hirtzbergerék mellett, néha kicsit mögöttük. Míg azonban a két említett szupersztár súlyosabb, sűrűbb borokat készít, addig a Pragernél az elegancia és a vibrálás a két kulcsszó. A 2008-as Hollerinért alig kell többet fizetni 20 eurónál, cserébe osztályon felüli az élmény. Halványsárga, tükrös szín, lenyűgözően minerális-barackos-citromos-friss illat. Acélos szerkezet, könnyedség, kifinomultság, gyümölcsös zamatok, sziporkázó savak. Csipetnyi édesség lágyítja a lágyítandókat, a búcsú üde, a harmónia hibátlan, a potenciál megkérdőjelezhetetlen, már most remek, egy év múlva még jobb lesz. 8 pont.

Annak is eljött az ideje, hogy Ausztrália felbukkanjon a hasábjaimon, mégiscsak a világ egyik leggyorsabban fejlődő borországáról van szó, amely az elmúlt egy-két évtizedben letarolta a piacokat. A Wyndham Estate a kontinensnyi ország legkommerszebb borászatai közé tartozik, Hugh Jonhson mindössze egy-kötőjel-két csillagot ad neki borzsebkönyvében, ezzel nem szokás felvágni napjainkban. Az is tény, hogy a Pernod Ricard Pacific tulajdonába tartozó cég székhelye a forró Hunter-völgyben, Ausztrália legkevésbé izgalmas borvidékén található, ahol a szakirodalom szerint délebbről származó szőlő levével kell erősíteni a mustot a törvényben engedélyezett mértékben, különben egészen vacak bor készülhetne csak. Ehhez képest a Wyndham Estate Shiraz Bin 555-öt az egész világ ismeri és issza, van belőle bőven, jut mindenkinek. Hanem az mégiscsak érdekes, hogy egy ilyen mindennapi fogyasztásra szánt, nem különösebben értékes és nem is túl bonyolult bor 17 évesen még életben van. Szabó Zsolt meglepő tanulságokkal szolgáló beszámolója következik.

Megint hilltopozok egyet, programot ajánlok hétvégére. Szombaton tartják Neszmélyen, a Melegeshegyen a hagyományos Hilltop Borünnepet, ez a hatodik lesz a sorban. A rendezvény azért is érdekes, mert közel van a fővároshoz, és még inkább azért, mert a résztvevő-kóstoltató borászatokat-borászokat mintha az én kedvemért válogatták volna össze. Ők lesznek ott: Takler Ferenc (Takler Pincészet, Szekszárd), Lőrincz György (St. Andrea, Eger), Kovács Tibor és Kanczler András (Hétszőlő, Tokaj-Hegyalja), Ifj. Kamocsay Ákos (Maurus Pincészet, Mór), Miklós Csaba (Mór), Bacsó András (Oremus Pincészet, Tokaj-Hegyalja), Feind Lajos (Feind Borház, Balatonfüred), Ipacs Szabó István (Vylyan Pincészet, Villány), Gere Tamás (Gere Tamás Pincészete, Villány), Tornai Tamás (Tornai Pincészet, Somló), Béger Ákos és Emmer Szabolcs (Kősziklás Pincészet, Neszmély), Sauska Krisztián és Kúcs Gyula (Sauska Pincészet). És persze nem kell megfeledkezni a Hilltop-főborász Kamocsay Ákosról sem. Akit a kulturális programok is érdekelnek, kattintson ide. Ehhez képest énmagam nem tudok elmenni, külföldön, Kárpátalján leszek, fogyasszanak-mulassanak helyettem is.

Árvay János 2008. novemberi távozása óta zajlik a tokaji Sauska-borászat átalakítása. Az Árvay és Társa ez év végéig viseli korábbi társtulajdonosa nevét, a 2009-es évjárat borai az eddigiekhez képest más karakterű címkékkel, új arculattal, névvel kerülnek a fogyasztók elé – ismertette a terveket Petercsák György ügyvezető igazgató. Az Árvay és Társa-borok jó részét éppen akciózza a forgalmazó In Vino Veritas. Győrffy András kereskedelmi vezető szerint a cégátalakulás jegyében korrigált árak olyanok lettek, mint a konkurensekéi. A cég szerkezete átalakult az elmúlt hónapokban – mondta Petercsák György –, a szőlőtermesztésben és a borászati munkában is más szintre léptek. Az Árvay és Társa főborásza 2009 februárjától Rakaczki Gábor, aki korábban a Gróf Degenfeld Szőlőbirtoknál dolgozott, és meggyőző teljesítményt nyújtott. Munkáját külföldi szaktanácsadó is segíti, közösen jelölik ki a célokat, alakítják a termékpiramist, tisztítják a portfóliót. Az eredmények akkor mutatkoznak meg, amikor elkészülnek az első borok az idei évjáratból – jegyezte meg Petercsák. Hozzátette: egyelőre a mintegy 30 hektárnyi első osztályú területükre helyezik a hangsúlyt, az itt művelt furmintból, hárslevelűből, muskotályból készülnek kihozni a legtöbbet. Az új névvel kapcsolatos elképzelések már körvonalazódnak, de még nem publikusak. Az is biztos, hogy két kategóriába, két brand alá sorolhatják a borokat Sauska Krisztián tokaji pincészetében. Győrffy András mindezt azzal egészítette ki: a Hétfürtös megmarad az alapkategóriás termékek gyűjtőnevének – ezekhez relatíve olcsón lehet hozzájutni az akción túl is –, a prémiumborok viszont új néven futhatnak. Utóbbiak közé bekerül egy-két régebbi évjaratú, magasabb minőségű bor is. A két Sauska-érdekeltség – a villányi Sauska Pincészet és a tokaji Árvay és Társa – arculata, image-e jelentősen különbözött egymástól, előbbi modernebb, utóbbi tradicionálisabb volt. A felvetésre, hogy a megújulás jegyében közelít-e utóbbi előbbihez, Petercsák György igennel válaszolt.

Gere Attila csúcsmerlot-jának első évjárata robbantott. Volt egy sikeres előtanulmány, az 1997-es piros címkés merlot selection, azt is szerettük, de a 2000-es Solusnak pláne csodájára jártunk, amíg tudtunk. Ez volt az a bor, amely legyőzte a Petrust a Wein und Co bécsi kóstolóján – amelyen a körülmények szerencsés összjátéka folytán én is részt vehettem. Pontosan emlékszem: tőlem a Tua Rita Redigaffijával párban 98 pontot kapott, a mezőny legjobbja lett, holtversenyben. Az osztrák borkereskedés Solus schlägt Petrus címmel iparkodott bevezetni a Gere-borokat a szomszédos piacra, nem tudom, milyen sikerrel. Nem túl naggyal, attól tartok. Természetesen nem gondolom, hogy az a 2000-es a világ legjobb merlot-ja lett volna – egy kóstolásból óriási butaság ennyire merész következtetéseket levonni –, de az biztos, hogy Gere Attila ügyesen eltalált valamit. Hiszen ráadásul ez a bor volt az is, amely az Alkeszen elsőként kapott 9 pontot a magyar vörösek közül. A folytatás kevésbé volt átütő. A 2002-es is izgalmas volt, de már nem annyira, a 2003-as hordómintaként zseniálisnak tűnt, palackban nem hódított, és a 2004-es sem kapaszkodott vissza a korábbi magaslatokra. Ez utóbbi évjáratból kiskartonnal vásároltam annak idején, a fele már elfogyott, 6 pont környékénél ez ideig nem teljesített jobban. Vasárnap megint bontottunk belőle. Mélyvörös szín, barnás szélek nélkül, ez jó. Tömény illat, erdei gyümölcsökkel, alig árnyalatnyi animalitással, szilvával, mentás frissességgel. Telt korty, egészséges struktúra, arányos, harmonikus. Zamatos, gyümölcsös, érett, tanninja besimult. Kicsit tejes, egyik-másik korty után zavaró savanykásság üti fel a fejét a lecsengésben. Az élmény összességében pozitív, most nyújtotta a legtöbbet immár hároméves pályafutása során. 7 pont.

Két és fél hónapja indult a blog, ehhez képest tucatnyi országnál tartok, holott nem tervezem különösebben a kóstolásokat, leginkább azt iszom, ami eszembe jut. Argentína is debütál, fontos borország ez is, még ha az újvilági mezőnyben nem is vélik dobogósnak. Első argentin éményem meghatározó volt: a Catena tengerentúlról hozott húszdolláros cabernet sauvignonja tarolt egy magyar–nemzetközi miniversenyben. A következő alkalommal a Bodegas Trapiche talán 1997-es pinot noirja mutatta meg, nemcsak súlyosban, elegánsban is tudnak valamit az argentinok. A Trapichét akkoriban az In Vino Veritas próbálta befuttatni Magyarországon, bizonyára nem a legteljesebb sikerrel, hiszen a minap is láttam a Dohány utcai boltban régi évjáratú chardonnay-t a pincétől. Mindenesetre elkapott a nosztalgia, amikor viszont az Intersparban vettem észre a polcokon néhány Trapiche-tételt. Ezeket az élelmiszerlánc maga forgalmazza. Kétféle malbecet, egyféle syrah-t találtam, vívódtam egy darabig, mint vegyek, végül jobb meggyőződésem ellenére – óvatosan a régi évjáratokkal, ugye – a 2005-ös oak cask syrah mellett döntöttem, kb. 2000 forintért. Pedig az egyik malbec 2007-es volt. Mélyvörös szín, összeérett, palackbukés, aszalt gyümölcsös illat, a syrah borsos fűszeressége csak nyomokban. Ízben kevésbé barátságos, melegségnek nincs híján, de a csersava különutakon jár, tapad és dörzsöl, nem finom. Vannak jobb pillanatai, ki-kinyílik, de összességében nyilvánvaló: nem szépen öregszik. Ez így mindössze 4 pont. Könnyen lehet, hogy fiatalabban akár két egységgel is tudott többet.

Ahogy mindig, idén is elhatároztam, bejárom rendesen a Szigetet, tisztességesen végigkóstolom a borfelhozatalt, de természetesen ezúttal sem sikerült a dolgok lényegéig hatolnom. A Wineage standját pl. egyszerűen nem találtam meg (aligha faraghatnának belőlem életképes felderítőt), a hungarikumfaluhoz kapcsolódó bor- és fröccskertben csak néhány standot láttam (hírlik, nem úgy szerveződött ez meg végül, ahogy tervezték), ezért maradt, ami mindig kéznél van: a Hilltop borozója. Az első napokban azt lehetett hallani, a kólamulti cakkpakk kitiltotta a szódát, ezért a neszmélyiek is kénytelenek márkás ásványvízzel feltöltögetni a fröccsöspalackokat. Világbotrány, morogtam akkor. Péntekre megszületett a kompromisszum, használhatták a szódagépeket, de csak borba spriccelhettek buborékot, alkoholtalanul nem kínálhatták. Felteszem, nem is akarták. Elfogyott kezdésként egy háromperhetes irsai olivér, de közben kiderült, nem vagyok fröccsös hangulatban, így tisztán ittam a bort a továbbiakban. Kezdésnek prémium chardonnay-t kértem, 2007-eset, és annyira jólesett, hogy egy sauvignon blanc-os kanyar után visszatértem hozzá. Sőt szombaton sem kellett más. Tudom, nem helyes kétdecis műanyag poharas iszogatás alapján elszánt következtetéseket levonni, mégis kivételt teszek. Színe, amennyire látszik, halvány arany, illata picit füstös, nagyon gyümölcsös, zamatai kedvesek, kellemesek, éppen eléggé mélyek is, hűvös elegancia párosul mézes-gyümölcsös melegséggel. Harmonikus, elegáns bor, ráadásul árértékben is ott van a spiccen: deciliterenként 400 forint, ez teljes palackra vetítve 3000, vagyis 50 százalék sincs rápakolva a bolti árhoz képest. A Sziget bora. 6 pont.

Katalónia két dologról híres borilag, az egyik a cava, azaz a palackban érlelt pezsgő – egészen nagy minőségűek is vannak közöttük –, a másik a penedesi Miguel Torres borászat. Ebben a bejegyzésben nem kunszt megvonni közöttük a párhuzamot, hiszen a tárgyalt bor éppúgy a parellada nevezetű helyi fajtából készül, mint a buborékos italok jelentős része. Előbb azonban néhány mondat a Torresről. A borászat termékeivel még a 90-es években ismerkedtem meg, egy barátom vásárolt valamelyik huncut aktatáskás-kóstoltatós cégtől Gran Coronast, 5000 forint körüli összegért palackonként, ezek a különös filozófiájú kereskedők sosem voltak szégyenlősek, amikor árakat kellett képezniük. A bor persze finom volt. Ha nem is annyira, mint később az 1997-es évjáratú Mas La Plana. A híres cabernet sauvignon lenyűgözött bennünket, V. Proffal majdhogynem egyedül fogyasztottuk el a Bortársaság készletét. A Torres hatalmas, értelemszerűen nemcsak presztízsborai vannak, hanem mindene minden szegmensben. A Vina Sol alapkategóriás fehér, és kicsit sem kerül sokba. Parelladából szűrik tehát, és ha emlékeim nem csalnak, nem mindig egyforma. Egy korábbi évjárata tartalmazott alkoholt bőven, a 2007-esben ellenben a 12-t sem éri el a mutató. Halvány szín, füves-meszes illatok, virágok és gyümölcsök a háttérben. Testben nem nagy, zamatokban nem gazdag, tiszta és lendületes. Mindene a helyén, semmiből sincs több a kelleténél. Izgalmasnak nevezni túlzás lenne, inni viszont jó, engem tipikus portugál vinho verdére emlékeztet, az érettebb fajtából. Erős 4 pont.

Pátzay István borkereskedése a 90-es évek közepén indult Budapesten. A rámenős, kemény és határozott – itt még felsorolhatnék néhány hasonló vagy még ilyenebb jelzőt – férfiú abból a felismerésből épített gyorsan fejlődő vállalkozást, hogy nemcsak az elegáns éttermek, hanem az egymás után nyíló kávézók, kocsmák, pubok és egyebek fiatal közönsége is fogékony kell legyen a borra, mondhatni, idejében hallotta meg tehát az idők szavát. Az In Vino Veritas hamar a piac vonatkozó szegmensének egyik vezető szereplője lett, amennyire tudom, tartja pozícióit. A cégnek ezzel együtt csak egy boltja van a magyar fővárosban, a Dohány utcában nyílt jó régen. Az sem tegnap volt, hogy feldfedeztem magamnak, egy időben hetente jártam oda, mostanában ritkábban teszem, másfelé vezetnek szokott útvonalaim. Megéri pedig. A Veritas szeleciója gazdag és nívós, kiemelkedően jó a villányi és a szekszárdi felhozatal, a Vylyannal a középpontban, ott van a spiccen a Mátra, Eger és a Balaton is, de Tokaj például gyengébb. Vannak extrák, kettőt muszáj kiemelni, a 90-es évek dél-pannon sztárborait, na meg azt, hogy a bordeaux-i 1er Grand Cru Classé birtokok bora ott virít a polcokon, Lafite-tól Haut-Brionig, 100 ezer forint fölötti pénzekért, kíváncsi vagyok, mennyire fogynak. Ez a nüansz mégse tévesszen meg senkit, a Veritasnál igen kedvezőek az árak. Mindazonáltal nem minden arany, ami fénylik: ha én csináltam volna és működtetném a kereskedés honlapját, nem dicsekednék vele lépten-nyomon, és a rendszeres hírlevél szövegminőségére sem lennék büszke. Megjegyzendő még, ha nem is nagy számban, de előfordulnak túlkoros évjáratok, ezekhez célszerű a kellő óvatossággal közelíteni.

Az egy nagyon fontos kérdés, hogy mire jó az Alföld, mégiscsak az ország messze legnagyobb szőlőterületei találhatók a vízszintes borvidékeken, ahol azonban a közhiedelemmel ellentétben nemcsak homok van, hanem másmilyen talajok és dimbek-dombok is itt-ott. Az Alföld nyilván arra való, hogy az olcsó, de komoly technológiai háttérrel készülő külföldi termékekkel versenyképes italokhoz teremjen alapanyag szőlővesszein. Nem egyszerű a kihívás, minden erőfeszítés díjazandó, de már most látszik, oda kell figyelni az árakra, el ne szaladjanak, mert annak nem lesz jó vége. Az ezredforduló környékén azt hittem, Szeremley Huba Helvéciája lesz az úttörő, nem lett, a projekt megbukott. Így is vannak, akik pörögnek, néhány éve gyűjtöm a szerteágazó régió tisztességes és tehetséges termelőit, többször írtam már Frittmannékról, Fontékról, a Gedeon Birtokról és a szigetcsépi Gál Pincészetről is, utóbbiról legutóbb Vinagora-sikerei apropóján. Most pedig bontottam egy 2008-as rajnai rizlinget. Halvány szín, határozott illat, füves és citromos, a fajtára szintén jellemző melegebb karakterjegyeket nem hozza. Karcsú test, friss ízek, túlontúl harcias savak, nem könnyű velük megbarátkozni. A 13-as alkohol is több a kelleténél, ha érzetre nem is, fejben mindenképp, kevesebbel könnyebben megkedvelném. Tiszta és egyenes, ennek ellenére kapaszkodnia kell a 4 pontért.

A muskotály a rendszerváltás előtti évtizedek legnagyobb magyar borhazugságainak egyike – van még néhány, a badacsonyi szürkebaráttól a debrői hárslevelűig –, sokan ma is úgy tudják, a muskotály édes, és kész, rokonaim jelentős része például kizárólag pacsulis pezsgőt hajlandó fogyasztani, 500 forint alatt. Kőkeményen kell tehát dolgozni, hogy a muscat ottonelt vagy a muscat lunelt kirángassák a gödörből, már ha ez lehetséges egyáltalán. Legalább utóbbinak kell legyen esélye, hiszen minden tisztességes szőlőfajtából készíthető komoly bor. A késői szüreteken kívüli rehabilitáció útján ez ideig a tarcali Gróf Degenfeld Szőlőbirtok jutott a legmesszebbre. A borászat szortimentjében a kezdetek kezdete óta ott van a sárgamuskotály, évről évre félszárazra hangolva, következetesen azonos iskolázással, frissen, üdén. Ráadásul ahogy gyarapszik a tudás és finomodik a techonlógia, úgy lesz a bor is egyre színvonalasabb. Alighanem a muscat lunel a Degenfeld legnépszerűbb terméke, biztos vagyok benne, aki egyszer megkóstolja, vesz belőle máskor is. A 2008-as halvány szalmasárga, illata nem harsog, elegáns és kifinomult, virágos és gyümölcsös, árnyalatnyit sem parfümös. Szájban még többet ad: gyönyörűek a savai, táncot járnak a nyelven, cukra grammal sem több a kelleténél. Zamatos, lendületes, minden korty hibátlan élvezet. Alkoholja csak 11,5-es, ezért is jutalompontot érdemel. Lecsengése kristálytisztán gyümölcsös – mandarin és más déliek –, szárazpróbája annyira vonzó, hogy muszáj tölteni megint. Nem fárad az órák múlásával, a maximumot hozza az első csepptől az utolsóig. A maga nemében egyszerűen tökéletes, hogy megéri az árát, nem kérdés. Akár többet is kaphatna 6 pontnál.