Albert gazda

Jókor voltam jó helyen, beugrottam a Radovin Pannónia utcai boltjába, kiderült, van egy-két palackkal a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet 2007-es sangioveséjéből, lecsaptam az egyikre. Ez az a bor, amelyről a Balaton Winfer nevű projekt szakértő zsűrije vakon megállapította, mesterien tükrözi a badacsonyi terroirt, minek következtében sztártermékké vált már azelőtt, hogy tucatnyinál többen megismerhették volna. Nem tudom, jót tett-e a birtoknak az így jött ismertség, az biztos, hogy az én érdeklődésemet sikerült felkelteni. A vásárlás után szétnéztem az interneten, és máris megállapítottam, hogy ezek a Szent György-hegyiek komolyan gondolják. Alapos és informatív a honlap, kiderül onnét szinte minden, ami fontos. Két hektárral kezdtek, azóta valamivel több van, telepítettek sangiovese grossót, shirazt, merlot-t, van olaszrizlingjük és szürkebarátjuk, igényesnek tűnnek. Értelemszerűen az elején tartanak még, ezért a mennyiségek szerények, ebből a 2007-es sangioveséből is csak 284 palackkal töltöttek le, a későbbiekben nyilván nem egy hordónyi készül belőle. Világos, rubintos csillogású vörös szín, átlátható, kristálytiszta. Gyönyörű illat, gyümölcsök és mineralitás gazdag-tökéletes egyensúlya, osztályon felüli pinot noirra emlékeztet. Ízben dettó, a korty telt, de élénk és lendületes. Komplex, koncentrált és zamatos, számtalan réteg játszadozik benne élvezetesen. Búcsúja kicsit savanykás, most ez sem zavart, noha érzékeny vagyok rá. Kifinomult és elegáns bor, utoljára Ráspi 2004-es zweigeltje vidított fel ilyen típusú ahaélménnyel vörösben. Talán azért is jutott eszembe az a klasszikus, mert hasonlítanak egymásra. Egyvalami nem tetszik benne: a neve. 8 pont és egy év felfedezettje díj.

Tudom, hogy mindenki tudja, de kötelező a kör, a történelmet dokumentálni kell: ma kezdődik a budai Várban a 18. nemzetközi bor- és pezsgőfesztivál vezérrendezvénye, miszerint a borkiállítás és vásár. A szentendrei sokadalom beharangozásakor már említettem, lehet fesztivál az országban akárhány, akkor is ez a legfontosabb, mese nincs. A 18-ból nekem is megvolt vagy 15, az elején még a Vörösmarty téren iszogattunk vehemensen ilyenkor, onnét van a legdurvább poén is, korosabb úr bukkant fel a dörgicsei Pántlika Pincészet standjánál, abból a rozéból kérek, mutatott a kancsóra, abból nem adhatok, mondta a borász, az a kiöntő. Arról szó nincs, hogy lenézném azokat, akik 1995-ben nem tudták, mi az a kiöntő, mi sem tudtuk, csak óvatosabbak voltunk. Azóta viszont egyre többen tudják, egyre többen isznak jót, egyre többen látogatnak fesztivált, fix, hogy most is telt ház lesz minden hétvégi estén, nekem pl. eszem ágában sincs alkonyatkor kezdeni, olyankor inkább végzek. Az árakról, a nyitva tartásról, a kiállítókról és az egyéb konkrétumokról itt találnak információt, aki meg egyedi akciókra és kontrukciókra is kíváncsi, nézzen szét az Alkeszen, azt ígérték, adnak sorvezetőt. Fogják a poharukat, és igyanak, amennyit csak bírnak. A startpisztoly délután kettőkor dördül el.

A portugál borok iránt általában nem érdeklődik a magyar fogyasztó, a portóit meg pláne a tokaji ellenségének tekinti, noha a legkevébé sem ugyanazon a pályán játszanak. Én ezzel szemben kimondottan lelkesedem a fortifiedokért és a szárazakért is, egészen pontosan azóta, hogy ellátogathattam ebbe a szép országba, és megismerhettem valamennyire az izgalmas és változatos felhozatalt. Itthon nem könnyű megtalálni az igazán jót. A Bortársaság egy-két éve tartja a Symington família érdekeltségeinek egy részét, ami örvendetes, az meg még inkább, hogy a hasábjaimon már többször emlegetett akcióban portugálokhoz is hozzá lehetett férni olcsón. Symingtonék jó néhány portói borházat birtokolnak – például a Graham'set, a Warre'st, a Dow'st –, az Altano viszont száraz boros márka a Douro völgyében. Múltja rövid, jelene fényes, bőven kapott már elismerést Robert Parkertől és a Wine Spectatortól is, itt az ideje, hogy beálljak a sorba. Két autentikus fajta, a touriga franca és touriga nacional házasítása, alkoholja a 13 fokot sem éri el. Mélyvörös szín, fűszeres-gyümölcsös illat. Mély és koncentrált, nagyon egyben van. Szájban száraz és sűrű, az erdei gyümölcsök mellett árnyalatnyi földesség. Karakterében az általam ismert brunellókra emlékeztet. Inkább erőteljes, mint játékos és részletgazdag. Ezzel együtt tele van élettel, tiszta ízű és egyenes. 6 és 7 pont között félúton.

A Szentendrei Skanzenben bort inni nem rossz. Nem tudom, a jelen lévő kéttucatnyi termelő mennyire érezte jól magát a szüreti sokadalomban, azt sem, mennyire érte meg nekik – különös tekintettel azokra, akiket mindenképp büntetni akart a borminősítő és a fogyasztóvédelem –, de az fix: a parkolókban látott rengeteg jármű ellenére bent kiválóan el lehetett férni, és fogyasztásra érdemes tételekben sem volt hiány. A felét sem sikerült felderítenem mindannak, amit felderítendőnek gondoltam volna. Hosszabb azok listája, akik kimaradtak, mint azoké, akik sorra kerültek. Ha jövőre is megyek, reggel kezdek, nem délután fél háromkor. Öt termelőnél kóstoltam teljes sort – meg még egy tokajit futtában –, azokról a borokról írok egy-egy mondatot, amelyek mindenestül tetszettek. Nem jegyzeteltem, ezért nem kizárt, hogy évjáratot tévesztek itt-ott.

Nagyon szívesen iszom ausztrál borokat. Mármint azokat az ausztrál borokat, amelyek közepesen lapos pénztárcával elérhetőek. Közben sajnálom, hogy a legjava egy ideje rettenetesen sokba kerül, semmivel sem kevesebbe, mint a francia vagy a kaliforniai ikonok. A Penfolds Grange ára – a szakirodalom szerint a minősége is – például szemléletesen jelzi, Ausztrália elfoglalta helyét az abszolút élmezőnyben. Ezt a derékhad képességei is visszaigazolják. Tudom, hogy mekkora a szerepe a technológiának, azt is, hogy gyakran minden ki van számítva körzővel és vonalzóval, de így is tény: még soha nem találkoztam rossz és ihatatlan ausztrál borral. A három mindenütt jelen lévő óriás – a Rosemount, a Lindemans és a Penfolds – közül a kezdetektől utóbbi munkásságát találom a legszínvonalasabbnak. Alapkategóriás boraikban is van valami plusz finomság, ami túlmutat a fogyassz és érezd jól magad kategórián. Talán tavaly 999 forintért akciózta a Rawsons Retreatet a Cora, vettem belőle keveset, ízlett, vettem belőle sokat. Most a Bortársaság adta 1+1-ben a 2006-os Koonunga Hill Chardonnay-t. Aranyszín, még mindig tükrösen zöldes árnyalatokkal. Mély illat, barackkal, naranccsal, grépfrúttal, déliekkel. Van frissessége is, összességében mégis meleg a karaktere. Telt, sima korty, savai visszafogottak, épphogy megtartják. Kis karamelles-grillázsos beütés is jelentkezik. Búcsúja édeskés, de nem émelyítő. Jól iható és kiszámítható. Erős 5 pont.

Elmentem egy nyitott kóstolóra a Terroir Clubba, mert még soha nem voltam olyanon, és érdekelt, hogy milyen. Ráadásul a kilencmintás borsor, amelyet 1900 forintért kínált végigpróbálásra a kereskedés, érdekfeszítőnek tűnt. Megyek sorjában, hadd fokozódjon a drámai feszültség. A felvidéki Bott Frigyesről számtalanszor leírtam, mekkora kedvencem. Két friss 2008-asa is meggyőző. Az alapküvé Grand3 kedves és ízletes, a rajnai rizling tehetséges utóda a 2007-esnek, nem kizárt, hogy még jobb lesz, ha pihen két hónapot. A Domaine de Villaine 2007-es Bouzéronja – ez az egyetlen AOC, ahol tisztán aligotéból bort csinálnak – tiszta ízű, markáns, komoly darab, muszáj mélyebben megismerkedni vele. Pierre Frick műveit soha nem fogom megkedvelni – a 2004-es Riesling Biehlt is oxidáltnak, idegennek éreztem –, Ráspi 2007-es és 2006-os Kopárja pedig nem mutatkozott annyira nyíltnak, hogy egy-egy korty alapján elhelyezhessem őket. A Domaine de Villeneuve 2006-os Chateneuf-du-Pape-ja ellenben kapásból jelezte, a tetőn a helye. 8 pont környéke, a 2004-es is tudta ezt. A Cotar 2000-es Terra Rossája nem az én világom, mély illat, rettenetesen sok sav, plusz kis bizonytalanság. Ez eddig nyolc bor. Ami miatt mindenképp el akartam menni most a borboltba, az Takács Hollóvár Lajos 2005-ös hárslevelűje volt. Három éve volt szerencsém hozzá először, aztán még egyszer-kétszer, kíváncsi voltam, hol tart most. Még mindig élénk, világos aranyszín, elsöprően-elegánsan minerális illatok. A háttérben finom gyümölcsök, barack és déliek, méz. Szájban becsületes struktúra, a határozott savak okosan ellenpontozzák a 30 grammnyi maradékcukrot. A bor érzékszervi alapon már-már száraznak mondható. Mestermunka nagy formában. 8 pont. Nekem ez a legjobb somlói eddig.

Mindjárt itt van az év egyik legfontosabb eseménye, miszerint a borfesztivál. Ezen a ponton máris tisztázni kell: borfesztivál sok van szerte az országban, de a borfesztivál csak egy. Minden szóba jöhető kritika és észrevétel ellenére a szeptemberi várbeli az, amelyre odafigyel boldog és boldogtalan egyaránt, és amelyre mindenkinek el kell mennie, aki jót akar. És az idén már a 18. következik. Ennek a fesztiválnak a 90-es évek eleji kezdetek óta része az úgynevezett szüreti sokadalom a Szentendrei Skanzenben. Azt nem mondhatom, hogy évről évre kinézek oda is, mert nem így van. Ezzel együtt önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, hogy 1997-ben – de lehet, hogy egy évvel előbb vagy később – például tiszteletünket tettük ott V. Proffal, és szép élményekkel lettünk gazdagabbak. Az egyik kereskedés standjának aktuális gazdája annyira összebarátkozott velünk, hogy egy idő után egyszerűen végigkóstoltatta velünk a teljes szortimentet, és pénzt sem kért érte. Alaposan hozzájárult tehát még szűk látókörünk jelentős szélesítéséhez, utólag is köszönet érte. A korábbiakhoz képest változás van az idén, nem pontosan akkor lehet sokasodni Szentendrén, amikor a várbeli vezérprogram is esedékes, hanem egy héttel korábban, szeptember 5-6-án. Üdvözlendő döntés, kiváló bemelegítési lehetőség nyílott így, ahogyan a blogtárs is fogalmazott. A kiállítók-kóstoltatók mezőnye is bővül, a teljes listát itt találják, a szöveg végén, ha kedvet kaptak, kiránduljanak, mit sem törődve a várhatóan hűvös időjárással.

A Tokaj Kereskedőházzal nagyjából úgy vagyok, mint a Varga Pincészettel, bár a státusuk teljesen különbözik. Amiben hasonlítanak: mindkét cég rettenetesen sok rossz bort készített az elmúlt egy-két évtizedben, az utóbbi egy-két évben viszont mindkettő próbál csinálni valamit a tényleg minőségi piacon is. Vargáék törekvéseiről már többször is írtam – előbb az Alkeszen, aztán itt is –, a Kerházéiról még nem. Hírlett, ambiciózus, felkészült fiatal borászt vettek fel az elmúlt években, okosat, ügyeset, és hála neki vannak dolgok, amelyeket érdemes megkóstolni. Közben tragikus hirtelenséggel meghalt Kiss László vezérigazgató, a posztot meghirdették, az oldszkúler Kiss István került a székbe, hozta magával főborásznak Puklus Pétert. A borászat nyilván nagy erőkkel keresi az identitását, de nincs könnyű dolga. Van 77 hektár saját területe, integrál 950-et, kétezer termelőtől  vásárol fel szőlőt, több mint 7 millió palack bort értékesít, a szociális feszültségek levezetése is feladata. Emellett kellene mutatnia olyat is, ami tényleg színvonalas. Nem egyszerű, hiszen a borvidék minden baja-nyűge ellenére pincészetek tucatjai rohantak el a Kerház mellett minőségben, presztízsben, mindenben. A Kiss–Puklus duó szerdán sajtótájékoztatót-borbemutatót tartott Budapesten, válogatott tételekkel. Bevezették a Grand Selection márkát, futtatják tovább a Premium válogatást, az e sorozatokba kerülő tételekhez a kiváló adottságú saját dűlőkben – Szarvas, Szentvér stb. – érik a szőlő, hajlik a vessző, hozamkorlátozás van, modern technológia, odafigyelés. A barrique furmint ígéretesnek tűnt, az ugyancsak 2008-as késői szüret finomnak – kár, hogy meleg volt durván –, a 2000-es száraz szamorodni markánsnak, az 1991-es 4 puttonyos élettelinek, a 2006-os 6 puttonyos muskotály aszú édesnek, sűrűnek. Este kibontottam egy palack Tokaj Kereskedőház Grand Selection Barrique Furmint 2008-at. Aranyszíne fiatal korához képest árnyalattal mélyebb a vártnál, illata tiszta és friss. A hordó nem dominál, nyári almásan furmintos, egyenes a bor. Közepes test, sima felszín, almás-növényes-teás, visszafogottan minerális ízvilág. Savaknak nincs híján, de lehetnének kidolgozottabbak, vibrálóbbak. Lecsengése száraz, egészséges. Nem túl bonyolult, korszerű, jó ízű bor. Az 5 pont megvan, talán 6 is lehetne, de inkább majd akkor, ha marad a jó irány.

Hosszú pauza után itt van a mit csinál most? sorozat második része, ígérem, a jövőben sűrűbbre veszem a periodicitást. Mai főszereplőnk Demeter Zoltán, a Magyar Borért Díj első tulajdonosa. Térek a tárgyra. A legjobb tokaji termelők egyike – öt település határában, hét dűlőben, hét hektáron gazdálkodik – két birtokbort készített a 2008-as évjáratban. A száraz furmintnak – amelynek félszáraz elődjéről meleg hangon emlékeztem meg nemrégiben – megszületett az édes párja, elsősorban kövérszőlőből, amelyet hárslevelű, sárgamuskotály, bátai és gohér tesz színesebbé. Mindkét tételt műanyag dugó segítségével zárta bordeaux-i – és nem rajnai – palackba a termelő, áruk 3000 forint körüli. A dolog azért is érdekes, mert Demeter Zoltán a Terroir Clubbal karöltve több étteremnél eredményesen kezdeményezte – Stand Bisztró, Arany Kaviár, Csalogány 26, Rókusfalvy Fogadó –, hogy ezeket a tételeket tartsák nyitva, kínálják pohárban a fogyasztóknak. Rajtuk keresztül vezethet ugyanis az út az egyedi és izgalmas tokaji borok felé. Meg kell tanulnunk egyszerű mondatokat mondani, összegezte a lényeget Demeter Zoltán. Szerinte a bontott üvegekkel mindenki jól jár, nemcsak a termelő és a fogyasztó, az éttermes is, hiszen a legtöbben sokkal szívesen kóstolnak egy étkezéshez többféle bort, és kevésbé szívesen választanak egyszerre egész palackot. Demeter párhuzamot vont: egyre több jó gasztróhely mutatja meg képességeit elérhető árú ebédmenük által, és ha ezek tetszenek a publikumnak, jönnek megint, amikor mélyebb élményekre vágynak. A borász mindeközben folytatja a dűlők bemutatását is a száraz borok közreműködésével, a már ismert területek mellett – Veres, Kakas, Lapis, Szerelmi, Boda – mellett új szereplőként bukkan fel a színen a mádi Őszhegyről származó sárgamuskotály. Eddig nem tudtuk, a fajta mire képes a kedves-behízelgő világon túl, állapította meg róla a termelő. D. Z. üvegdugóval is kísérletezik, mert fontos feladat megtalálni azt a zárást, amelynek köszönhetően stabil, eltartható lesz a tartalom. Mindenre nyitott vagyok a jó bor érdekében, mondta útkereséseiről Demeter Zoltán.

A Cloudy Bay a legismertebb és a legjobb új-zélandi pincészetek egyike. A 80-as közepén alapították, gyorsan befutott, hátszele erős, már csak a tulajdonosa miatt is, amely nem más, mint az LVMH Group; az LV a Louis Vuittont, az M a Moet-t, a H a Hennessyt jelenti. A Cloudy Bay sauvignon blanc-ban, rizlingben, gewürztraminerben és pinot noirban is roppant erős, állítja a szakirodalom. Amíg nem kóstoltam a sauvignon blanc-jukat, nem tudtam, hogy ebből a fajtából újvilági módon is lehet ennyire gazdag és élvezetes bort készíteni. Ezt úgy értem, hogy míg mondjuk Sancerre és Pouilly legjobbjai a terroirra hajtanak, és némely boruk már-már somlóiasan ásványos, addig a tengerentúliak a finomságot és a jól ihatóságot helyezik a középpontba. A 2005-ös Cloudy Bay mindenesetre megállta a helyét a legválogatottabb mezőnyben is, szerettem. Csak azért nem néztem meg azóta minden évjáratát, mert 6000 fölötti ára révén nem épp a mindennapok asztalának a hőse. Kapóra jött, hogy a Bortársaság heveny akciózásba fogott, felkerülhetett tehát a bevásárlólistára a 2008-as ügyesen. Csavarzár, halvány szín, elsőre fülledt illat. Szellőzik, tisztul, szénás-füves, gyümölcsös-virágos. A fél palack elfogy, mire megjelennek a mélyebb, epres-feketeribizlis jegyek. Közepes test, ropogós savak, friss ízek. Ezzel együtt sokkal kevésbé tűnik komplexnek, mint három évvel korábbi őse három évvel korábban. Ízlik, itatja magát, de nem nyűgöz le. Ez most csak 6 pont.

Három hónapja indítottam el új – most már nem is annyira új – boros-szeszes blogomat. A próbaidőnek vége, azt hiszem, ennyi idő alatt kiderült, mit akarok ezzel a felülettel az internet világában. Nem láttam előre minden részletet, volt, ami menet közben jutott eszembe, hátha lesznek is még ötleteim. De a kép nagyjából összeállt. Elsősorban olyan borokról, borászokról szeretnék beszélni, amelyeket és akiket szeretek. Amelyek és akik említésre érdemesek. Magyarokról, külföldiekről egyaránt és egyforma arányban – mert azt muszáj sokszor hangsúlyozni, hogy a legnagyobb furmint sem helyezhető el a megfelelően magas polcon anélkül, hogy ismernénk, mi a jó másutt. Fontos még, hogy nem szimpla véleményblogot akartam, akarok. A hírek is fontosak, és szolgáltatni is kell, amennyire tőlem telhet. Egyvalami hiányzott innét eddig. Nem voltak kommentek. Nem véletlenül. Azt gondoltam, mielőtt utat engedek az álláspontok ütköztetésének, világossá kell válnia, hogyan képzelem az egészet. Hadd látsszon, milyen hangot szeretnék megütni. A késdobálósdinak nincs értelme. Tisztában vagyok vele, ízlésekről polemizálni könnyű, sőt gyakran szórakoztató. Én is megvívtam a magam harcait, voltak értelmes és buta vitáim. A dolgok nem kerültek a helyükre azonnal, de talán már ott vannak. Úgyhogy itt az idő: mostantól minden olyan aktuális és leendő olvasómat szeretettel várom – néhány százan már vagyunk, legyünk még többen –, aki a lényegről szeretne társalogni azokkal, akiket szintén a lényeg érdekel. Aki úgy gondolja, az értelmes komment színezi a tartalmat, az értelmetlen viszont szennyezi. Sok szabály nincs, csak a hülyeség elburjánzását fogom akadályozni, a személyeskedő, a gyalázkodó, a nyelvművelő, az agresszív, a pletyka jellegű és az off hozzászólásokat áll szándékomban törölni. Már ha lesznek ilyenek. Már ha lesznek kommentek egyáltalán. Béke, vidámság, erő, egészség. (Update: egy beállítást elfelejtettem korrigálni, emiatt egy darabig mégsem lehetett hozzászólni, de már tényleg lehet).

A 90-es évek közepén parlamenti tudósító voltam, gyakran jártam emiatt a Képviselői Irodaházban – mozgalmi nevén: Fehér Ház –, amely a Jászai Mari térnél található, éppúgy, mint a Bp. XIII. ker. Pozsonyi út eleje, csak a másik oldalon. A Pozsonyi út elején egy egészen kicsiny borkereskedést fedeztem fel akkor régen. Víg Vino volt a neve, egy idős házaspár vitte, és persze megvan még ma is, különben nem írnék róla. Hamarabb vásároltam bort Vígéknál, mint mondjuk a Bortársaságnál vagy az In Vino Veritasnál. 96/97-ben kimondottan gazdag választékkal és kiváló árakkal dolgoztak, tombolt a barrique-korszak, vettem 1993-as cabernet sauvignont Polgár Zoltántól, 1994-est Gere Attilától, 1995-öst Günzer Zoltántól, zseniálisnak éreztem mindet egy szálig. Tokajból elsősorban Oremust tartottak, egy-két palack aszúra is kiszorítottam a pénzt. Ha egyszer bement az ember a Víg Vinóba, nem lehetett kijönni bor nélkül. Ha gondok adódtak anyagilag, akkor is volt megoldás, iható csengődi vörösekhez lehetett hozzájutni kimérve, olcsón. A 2000-es évek elején szakítottam a parlamenttel, ritkán jártam arra a továbbiakban. Vígékhoz szerintem legalább hét-nyolc éven át nem néztem be egyáltalán. Történetesen péntekig, amikor is a pozsonyi piknikből és az orosz kocsmadalokból adódóan eszembe jutott, mi lenne, ha. Nyitva voltak. A szortiment mostanság sokkal szerényebbnek tűnik, bár szerteágazik változatlanul. Az alsó polcokon kétliteres pillepalackok, a felsőkön több ezer forintos presztízsborok. Villányból Gere és Bock, Szekszárdról Dúzsi és Vesztergombi, Tokajból Oremus és Degenfeld, külföldről spanyolok és portugálok. Az árak továbbra is korrektek, a nosztalgia elkapott visszakézből, hirtelen nem tudom, megint fiatalnak éreztem-e magamat, vagy éppen ellenkezőleg, azt vettem észre, hogy jaj, de múlik az idő. Mindenesetre elraktam egy Öregbaglas-chardonnay-t 1200-ért, megkóstolom hamarosan.

Több mint két és fél évvel ezelőtt írtam először a villányi Herold Pincéről, amely a becsületes és feltörekvő kicsik közé látszott tartozni, és a képlet azóta sem változott tudomásom szerint. Annyi a különbség, hogy a 2007. januári Alkesz-posztnak köszönhetően sokkal többet lehet tudni erről a szerény borászatról, mivel megkeresett Gáborják Csaba Herold-munkatárs, és elmesélt néhány részletet. Eszerint 3,5 hektár saját területen és további közel 1 hektár szakcsoporti területen gazdálkodnak a mediterrán borvidéken, sok kékszőlőjük, kevés olaszrizlingjük van. A pince a korábbi években másoknak adta el a bort nagy tételben, 2005-től a teljes mennyiséget palackozva forgalmazza, termékeik a magyar fővárosban is kaphatók itt-ott. Az előállott helyzet érdekessége, hogy néhány napja megint ugyanahhoz a borhoz volt szerencsém, amelyet fölöttébb említésre méltónak találtam régen. Annak, hogy ismét megemlékezek róla, egy oka van: több, mint dicséretre méltó napjainkban, ha egy könnyed vörösbor négyévesen pályája legjobb formáját futja. Márpedig a Herold Pince 2005-ös Gesztenyés cuvée-je ezt teszi. Kékfrankos, portugieser és zweigelt, közepesen mély szín, barnák nélkül, fűszeres, palackbukés illat. Szájban egyszerre érett és friss, gyümölcsei már elmélyültek, de lendülete még hibátlan, búcsúja száraz. Az első pohár után kell a második és a harmadik is, egészen addig, míg el nem fogy. 1000 forintba került az ősidőkben, az 5 pont mellé feltétlen elismerést is érdemel.

Mások is beharangozták már, de nekem sem lehet nem írnom a Junibor holnapi, etyeki összejöveteléről. Az újhegyi Rókusfalvy Pince teraszán 27 fiatal termelő mutatja be munkáit az érdeklődőknek. A Junibor nevezetű társaság – amelynek létrejöttét és munkálkodását minden szempontból csak megsüvegelni helyes, még akkor is, ha az utóbbi időben nem esnek jól a szójátékok, így a névért nem rajongok – szombat délután 5 órától kóstoltat, este 9-től pedig nagy mulatság veszi kezdetét, felteszem, nagyjából úgy, ahogyan tavaly is történt. Nem lenne elegáns kiragadnom senkit, úgyhogy felsorolom a tagokat mind egy szálig: Árvay Angelika, Bock Valér, Bolyki János, Bukolyi Marcell, Demeter Endre, ifj. Dúzsi Tamás, ifj. Figula Mihály, Frittmann Péter, Gál Péter, ifj. Gál Tibor, Gere Andrea, Gere Viktória, ifj. Heimann Zoltán, Hernyák Tamás, Ipacs Szabó István, Jandl Arnold, Jekl Flóra, ifj, Kamocsay Ákos, Konyári Dániel, Liptai Zsolt, Prácser Hajnalka, Sebestyén Csaba, ifj. Szepsy István, Takler András, Vesztergombi Csaba, ifj. Franz Weninger, Wille-Baumkauf Stefán. Mint a listán látszik, a második generációs gazdák vannak többen, ami nagyon is biztató, anélkül, hogy az újabb self made manek teljesítményét lebecsülnénk. És öröm az is, hogy minden fontos borvidék képviselteti magát. Még egy momentum: a látogató kifizeti a 3500 – vagy kedvezményesen 2500 – forintos belépőt, és kortyol, amennyit akar, nem kell mindenféle cetlikkel bíbelődni. Mindenütt így kellene csinálni.

A spanyol borokat is szeretem, de ahogy elsőre, másodjára sem olyan versenyző következik, amely meg akarná váltani a világot. Előbb-utóbb lesz klasszis is. A Bodegas Vicente Gandia roppant nagy pincészet Valencia közelében, a 19. század végén alapította egy bajuszos ember, aztán nőtt, nődögélt. Manapság több borvidéken termeszti a szőlőt, termeli a bort, Utiel Requena az egyik, innét származnak a Finca Del Mar sorozat palackjai. Utiel Requenáról nem mondhatni, hogy a leghíresebb régiók közé tartozna, két dolog biztos, az egyik, hogy a termőhelyek átlagos tengerszint feletti magassága 600 méter, a másik, hogy van egy autentikus fajtája, a bobal. A most tárgyalt bor mindazonáltal nem bobalból készült, hanem merlot-ból, és a mindennapok asztalára szánták. A Gandiáról annyit még közölni kell, hogy az elsők közt jelent meg a magyar piacon, a 90-es évek elején, és azóta sem tágít. Vannak presztízsborai is, a Ceremonia valamelyik évjáratához volt szerencsém, ízlett, de a lehengerlő hatás elmaradt. Akkor tehát Finca Del Mar Merlot 2006. Szép rubinszín, az öregedés jelei nélkül, fűszeres-gyümölcsös illat, a négy hónapos barrique érlelés hatása csak nyomokban. Ízben folytatódik ez a vonal, málnás, könnyed és üde, lecsengése száraz, ahogy azt az ibériaiaktól megszoktuk, mégis frissít. Tiszta, jóleső, a múltkori Jean Balmont szintje, amit vállal, hozza, izmos 4 pontot érdemel.