Albert gazda

A Lesence Borászat nem számít sztárnak, hiába vett nagy lendületet a 90-es évek végén. Az egyiknek sikerül berobbannia, a másiknak nem, míg a Hilltop Neszmély vagy a Varga Pincészet beszédtéma a vájt ínyű fogyasztók körében is – hogy szeretet és megbecsülés is jár-e ehhez, vagy sem, az más kérdés –, addig Kázsmér János vállalkozásának neve hallatán sokkal kevesebben kapják fel a fejüket. A Balaton-parti céget méretei okán nem feltétlen okos dolog az említettek mellé sorolni, hiszen hozzájuk képest parányinak számít mindössze 80 hektáros területével. Palackozott borainak zömét ugyanakkor az ezer forint körüli-alatti kategóriákban igyekszik értékesíteni, bizonyára nem teljesen sikertelenül, ha 13 éve képes jelen lenni a piacon. A Lesence szortimentje szerteágazó, annyira, hogy a különböző borcsaládok között nem bírtam eligazodni, talán azért is, mert a honlapon fellelhető adatok nem tűnnek abszolút frissnek. A címszereplő Morillonnak pl. nem találtam nyomát. A név talán magyarázatra szorul: Stájerországban szólítják így a chardonnay-t, hogy nálunk mi ebben a kunszt, nem tudom. Az biztos, hogy jól hangzik. Végül is lehet, hogy az én választásomban is szerepet játszott ez a húzás. A bort a Bakator kereskedésben vásároltam mindössze nyolcszáz forintért. Igen világos, a fehérhez közelítő szín. Tiszta-reduktív chardonnay-illat, biztató kezdés. Üde-kellemes ízek, a 13-as alkohol ellenére viszonylag karcsú test, okosan beépített, tisztességes savak, egyensúly. Perfekt ivóbor, szinte több is annál, ennyiért bátran ajánlhatom mindenkinek. 4 pont, jó vétel.

Demeter Zoltán 2008-as száraz – pontosabban félszáraz – birtokboráról már hónapokkal ezelőtt elzengtem pontosan azt a dicshimnuszt, amelyet megérdemelt, majd rögvest bespájzoltam belőle néhány palackkal, amelyek mellé a varietas delectat alapelv jegyében tettem egy édeset is. Ez utóbbiról is csak jót hallottam, itt volt az ideje, hogy a fenekére nézzek. Ráadásul kárpátaljai kirándulásom után is megérdemeltem, hogy valami – remélhetőleg – igazán finommal kedveskedjek magamnak. Arról sem először írok, hogy könnyed és jó ivású tokajikra vágyom mostanában, nem monumentalitásra, hanem ízekre, fineszre, lendületre. Az a bizonyos 2008-as off dry az egyik etalon ezen a téren, értelemszerű, hogy valami hasonlóra számítottam ezúttal is. Nem kellett csalódnom. Fiatalosan zöldes szín, gyümölcsös-hűs-elegáns illatok. A virágos-mézes, késői szüretes jegyek mellett feltűnik valami egreses-citromfüves-epres beütés, ami fokozza a várakozásokat. Közepes test, ízes édesség, a déligyümölcsös vonal végképp kiteljesedik. Savai bár nem vibrálnak-táncolnak önfeledten, mégis határozottak, megteszik a magukét az egyensúly beállítása érdekében. Üdeségét elsősorban zamatai adják, amelyek révén kísétetiesen emlékeztet párjára, már-már úgy tűnik, mintha csak a cukortartalomban különböznének. Amaz élményként revelatívabb volt, de emez sincs messze a 7 ponttól.

Leírtam már néhányszor, hogy nemcsak megszülettem Kárpátalján, hanem sok mindent csináltam is ott – óvodától egyetemig –, mielőtt közel húsz évvel ezelőtt kivándoroltam Budapestre. Így aztán nyaraim és egyéb szabadságaim nem kis részét azokon a vidékeken töltöm mindmáig. Ebbe belefér, hogy jó borok után kurkásszak, amelyeknek meggyőződésem szerint lenniük kellene arrafelé. Egyrészt azért, mert a megyében is elterült egy-két történelmi borvidék anno, másrészt azért, mert a krími, az ukrán, a moldován és a grúz borászat legeslegújabb kori termékeinek színe-virága hatalmas választékban vonul fel újabban a szuper- és hipermarketek bőségtől tényleg roskadozó polcain. Próbálkozásaimat azonban nem koronázza siker. Jártam már a szerednyei Dobó-pincében és a kígyósi Sass Károlynál, teszteltem nem különösebben különleges minőségű beregszászi tokajikat, egyre-másra vásároltam különféle grúzokat, mindhiába. Az elmúlt két hétben, amelynek nagy részét odaát töltöttem, megint aktív voltam, nem kicsit. Az eredmények felemásak. Elöljáróban el kell mondanom még, hogy Ukrajnában nem olcsók a borok. Miközben egy palack kimondottan korrekt minőségű vodka húsz hrivnya környékén már elérhető – hatszáz forint, gondoljanak bele –, addig a legolcsóbb lőre sem kerül kevesebbe tíznél, de amit esetleg meg szabad már kockáztatni, az dettó minimum egy húszas. Úgyszólván meglepő, hogy vannak, akik vásárolják ezeket. Kedves barátom azt mondta, ha ukránt akarok, akkor valami Koblevót vegyek – a nagy erőkkel nyomuló nagypincészet a Fekete-tenger-menti Nyikolajevi területen található. A tipp nem jött be, az évjárat nélküli, de friss palackozású – a dátumot kötelező jelölni – rajnai rizling illatában emlékeztetett a fajtára, de egyszerű ízeit csúnyán felborították a savak. Kárpátaljáról a Chateau Chizay 2009-es sauvignon blanc-jára fordítottam mintegy ezerkétszáz forintot, nem állíthatom, hogy megérte. A Csizaj az egyebek közt tokajizó Iceberg márkája, vélhetően új, kétségkívül látványos és egészséges telepítéseikről szüretelik ehhez a borhoz a szőlőt, de a módszereken van még mit javítani, hogy a frissességet meg bírják őrizni. A 3 pontot amúgy hozta, ez is előrelépés. Ittunk grúzt is, rkaciteliből készült évjárat nélküli Cinandalit – a borászat nevét bambán elkevertem valahova –, nem volt rossz. A legjobbat mégis a Beregszászhoz közeli Bene község – a faluturizmus meghatározó melegágya – egyik kis pincéjében találtuk. Szó nincs róla, hogy Bíró Ernő valami kárpátaljai Kaló Imre lenne, ám arról van, hogy szépek a szőlői, a hordóban talán túl sokáig tartott dolgainak zöme pedig tiszta ízű és tisztességes. Finom volt az olaszrizling alapú száraz fehér, a cabernet-re épített vörös házasítás – ebből azért nem lenne butaság kihagyni az otellót –, és ízlett a tiszta szesszel megállított, 16-os alkoholra kalibrált muskotály, amellyel egyébként második díjat nyert a termelő a tavaszi beregszászi borfesztiválon. Az ilyesmit az ukrán és az orosz turisták szeretik leginkább, de nekem sem esett rosszul, hoztam belőle, még mindig kortyolgatom. Mert hát nem adom fel.

Tizenhárom és fél hónapon át minden reggel megjelent itt egy bejegyzés, kihagyás nem volt. Ha leléptem néhány napra, beállítottam a soron következő posztokat előre, amelyek aztán szépen élesedtek, amikor eljött az ideje. Hosszabb nyaralásra vagy telelésre ebben az időszakban nem szántam rá magamat, bírtam tartani a tempót. Szombaton azonban elutaztam két hétre. Annyi munícióm nem akadt, amivel betölthettem volna ezt a meglehetősen hosszú űrt, meg hát rám is fért a pihenés előtti pihenés, durva lett volna írni vagy tizenötöt egy szuszra. Úgyhogy most egy kis nyári szünet következik. Ha minden jól megy, a következő szövegre augusztus 1-jén reggel 8 óráig kell várniuk nyájas olvasóimnak. Tartsanak ki, visszajövök hamar, frissen, fiatalon.

Hát ez a sorozat két rész után teljesen abbamaradt, több mint egy éve szünet van, meg is jegyeztem a születésnapomon, annyit iszom, hogy nincs időm kocsmába járni. A minap muszáj volt kivételt tenni, hazalátogatott néhány napra legendás pétervári emberünk – aki időközben Moszkvába költözött –, sikerült egy közös estét kihasítani ebből a rohanós nyárból, azt találtuk ki, nem otthon fogyasztunk, elmegyünk a nemrégiben nyitott Drop Shopba. Az akciót megelőzte a hely jó híre, ezért várakozásaink nagyok voltak, és nem csalódtunk. Ennél különb koncepciót a fogyasztó szempontjai felől nézvést elképzelni sem lehet. Kb. 250-féle bor, ezekből mindennap 60-at nyitnak, lehet decizni, sőt azokat a palackokat is kibontják, amelyek nincsenek benne a napi ajánlatban, feltéve, hogy a kedves vendég a tartalom több mint felét elfogyasztja. Az árak nem magasabbak, mint ha elvitelre vásárolna az ember. Hogy ezt hogyan lehet kigazdálkodni, nem tudom, de remélem, működőképes lesz a modell. A szelekció rokonszenves, külföldi nagy nevek minden fontos országból egyfelől, inkább és kevésbé ismert magyarok másfelől, köztük saját felfedezettek is. Péntek este a külföldben mélyedtünk el alaposan – egy echte oligarchának semmi sem drága, a számla végösszegéről ne beszélgessünk –, a magyar ínyencségeket máskor vesszük szemügyre. Finom Champagne-okkal indítottunk – Kóstolómester barátom annak idején a lelkemre kötötte, ne bohóckodjak mindenféle habzóborokkal, ha buborékra vágyom, igyak igazit –, a Roederer Brut odacsapott, a Barnaut Grand Cru Blanc de Noir rátett még egy lapáttal. Volt egy sauvignon blanc-os körünk, az új-zélandi Pegasus Bay 2008-as Main Divide-ja hibátlan élvezet, a sauvignon–semillon házasítás nyolcpontos magasságokba vágyik, aki meg e játékos fajta férfiasabb-minerálisabb arcára kíváncsi, kóstolja meg a Laporte 2008-as Sancerre-jét. Jött egy chardonnay-blokk, az argentin Catena dús darabjával, majd a burgundi Faiveley Pouilly Fuisséjével és 2007-es Chassagne Montrachet-jával. Utóbbi lett a nap bora, keménységével, ásványosságával, markánsságával egy bizonyos balsikerű burgundizást idézett fel, most azonban igencsak bejött az, ami néhány hónappal ezelőtt nem. Felfrissülésképp még pezsgőztünk, majd lezártuk a történetet egy hétéves Chateau de Beaulon Cognackal, de az is lehet, hogy fordított volt a sorrend, mindegy. Kiállok merészen és mondom: erre a helyre szüksége van Budapestnek – meg még sok hasonlóra, természetesen –, menjenek, csináljanak forgalmat.

A Mátrában izgalmas dolgok történnek napjainkban, bár persze az is igaz, hogy a következetesen kézműves négyek munkásságának eredményei nem mozgatnak meg tömegeket. A felkészültebb borbarátok kemény magja viszont tisztelettel és érdeklődéssel figyeli, mit művel Karner Gábor, Losonci Bálint, Németh Attila és Szecskő Tamás, akik választékában igazi göngyszemekre bukkanhatnak az érdeklődők. Tavasszal a tökéstársak közül hármat meglátogattam, akik beszélgetéseink során megemlítették Ludányi Balázst és a Centurio Borházat, azzal, hogy szerintük hamarosan a fiatal termelő neve is ismertté válhat. Úgy emlékszem, a címszereplő bort is megkóstoltuk Losonci Bálintnál. A Centurio bizonyos értelemben már befutott, hiszen egyfelől bekerült a Borbarát 7x7-be, másfelől megjelentek termékei a fővárosban is, a szürkebarát egy palackja Barta Wineworld Roland révén került a birtokomba. Ludányi Balázs három hektáron gazdálkodik Gyöngyöstarjánban, fahordókat használ, ennek minden előnyével és hátrányával. A 2008-as pinot gris 14-es alkoholt erjedt, színe tükrös, illata megnyerő. Éretten gyógynövényes, meleg karakterű, komplex, a gyümölcsöket sem nélkülözi. Szájban kevésbé lendületes, zamatoknak nincs híján, de a savak kicsit egyneműek, a lecsengését pedig öreg hordós bizonytalanság billenti meg, ami akkor is ront az élmény minőségén, ha esetleg érzéki csalódás csupán. 5 pont, 1600 forintért. Oda kell figyelni erre a borházra.

A klasszis magyar pinot noirokat északi borvidékeink formátumos termelőitől várjuk elvben, ám a gyakorlat megint azt mutatja, érdemes nyitottan fordulni dél felé. Meghatározó élményeim közül nem egy kötődik a magyar mediterráneumhoz, hadd említsek meg három fontos tételt, kezdve a Vylyan 1998-as reserve-jével, folytatva Tiffán Edéék 2000-es Váerdőjével és Gere Tamásék 2002-es válogatásával. 2008-as reserve-je révén nagy lendülettel csatlakozott a csapathoz Günzer Tamás. A termelő e borát – amely fajtagyőztes lett a Vinagorán – kétszer kóstoltam futtában: a pannon top 25 zsűrizésekor és a mezőny legjobbjainak budapesti bemutatkozásakor is tetszett. Ideje volt alapos elemzés tárgyává tennem. Jellegzetesebb és kifinomultabb illatot nem igazán tudok elképzelni. Gyümölcsök a málnás-epres vonalon, könnyed fűszeresség, árnyalatnyi földesség, perfektül összedolgozva, dúsan, kedvesen. Akarja, hogy minél gyorsabban belekortyoljon az ember, de nem agresszíven, nem magamutogatón. Elegánsan. A 8 pontos orrpróba után szájban kevesebbet ad. Zamatos és tiszta, de lehetne komplexebb, vibrálóbb, épp azt a szilajságot hiányoltam, amit tegnap. A kritika persze csak ahhoz képest értendő, nálam így is ez az év magyar pinot noirja eddig, 7 pont.

Figula Mihály a 90-es évek egyik sztárja volt, forgott a neve, nemcsak itta borait a sokaság, beszéltek is róla. A balatonfüredi mester tiszta ízű fehéreivel az elsők közt foglalta el a helyét a szűk elitben, megkapta az év bortermelője címet is. A borászatról manapság kevesebb szó esik, noha a családfő fájdalmasan korai halála után a következő generáció viszi a dolgokat tovább lendületesen. Azóta is eltelt nagyjából egy évtized, hogy a prémiumkategóriás Figula-tételek között megjelentek az igényes vörösök. A 2008-as évjáratból nemrég ment piacra a merlot és a cabernet franc, különösen utóbbi palackjáért kérnek komoly pénzt. Az iménti link alatt a bor készítési módjáról is van információ, nem ismétlem. Ám azt megjegyzem: örömmel kell észrevételezni, hogy az új nemzedék több helyütt milyen lelkesen közelít a minél természetesebb módszerek felé. Ez megint egy olyan momentum, amely sokszor hangoztatott meggyőződésemet bizonyítja, miszerint jó irányba mennek a dolgok. Mélyvörös szín, rubintos villanásokkal. Remek, tiszta illat, erdei és aszalt gyümölcsökkel, árnyalatnyi bőrösséggel. Telt korty, barátságos ízek, szálazható rétegek, komplexitás. Lecsengésében is zamatos, a pannon klasszissá minősítéshez csak valami szilajság hiányzik. Semmi sem sok benne, a 13-as alkohol annyi, amennyire szüksége van, de érzetre cseppet lágyabb az ideálisnál. Így 6 pontot kap most.

Előre jelzem, eszem ágában sincs elvenni a gasztrobloggerek kenyerét, étteremkritikák nem lesznek itt, ez sem az. Amiért a Plachutta bejegyzést kap, az természetesen a bor, annak ellenére, hogy pontozási rendszerem szerint a konyhának történetesen nemzetközi, a ház veltelinijének pedig pannon klasszis minősítést kellene kapnia. Ewald Plachutta a klasszikus bécsi marhakonyha felvirágoztatója, a legismertebb osztrák szakácsok egyike, éttermeit ma már a fia, Mario viszi. A Bűvös szakács e posztjában sok mindent megtudhatnak róluk, nem szívesen merülnék el a részletekben. Az osztrák főváros szívében található Plachutta előtt többször elsétáltunk az elmúlt években – ennek korábban volt Michelin-csillagja, az idei listán nincs rajta –, ám a borsosnak tűnő árak miatt soha nem tértünk be. Vasárnap viszont kikeveredtünk Nussdorfba, és ha ott voltunk, megnéztük a bejárat elé kifüggesztett ajánlatot. Úgy találtuk, most az egyszer érdemes tennünk egy próbát. Hogy megérte, nem kérdés: ettünk egy Beinfleischt – húslevessel, pirított krupmlival, tormával, spenóttal hozzák ki a főtt marhát, nemcsak finom, az adag is emberes – és egy nagyszerű schnitzelt, fogyasztottunk bort, nem keveset, vastag borravalóval 75 eurót fizettünk. Top 5-ös éttermi élményeink egyikét hozta ez a napos délután, innen nézvést nem sok a pénz. Különösen, ha a lényegre térve elmondom: az étterem válogatta kamptali zöldveltelininek achteljét 3,90-ért mérték, és elképesztően zamatos és tartalmas volt. Az első pohár után a változatosságot hajszolva Hardegg-rieslinget kértem – hozta a hatost csont nélkül –, utána azonban még két körre visszatértem a veltlinerhez. Ház bora 7 pontért – kell-e több a boldogsághoz?

A nagyszabású rizlingezés után maradunk még kicsit német nyelvterületen. A hétvégén Bécsben töltöttem két napot, két bejegyzés születik ebből. Magam is megdöbbentőnek találom, hogy bár az osztrák fővárosban évente többször szétnézek, Grinzingben szombat előtt nem jártam. Az obligát turistacélpontokhoz óvatosan kell hozzáállni, úgyhogy elhatároztam, megnézem ugyan az útikönyvfavorit Reinprechtet, de találomra is beülök egy-két helyre. A szakirodalom azt állítja, a városrész tele van külföldiekkel, mi azonban megúsztuk zsúfoltság nélkül szombat délután. Nem kizárt, hogy a meleget kevésbé bíró népek alkonyatkor jelentek meg a színen, erről nincs információnk, épp a tömegtől tartva 4 és 7 között fogyasztottuk el a magunkét. Előbb a nem különösebben ismert, tehát kedves, egyszerű, kevés asztalos és olcsó Heuriger Wiegelben pihentünk meg néhány percre. Egy pohár chardonnay után továbbálltunk, nem azért, mert nem ízlett – erős 4 pont 2,20-ért –, hanem mert éhesek voltunk. Úgyhogy betértünk ügyesen a meleg konyhás Zum Martin Seppbe. Kiváló döntés volt. Itt többet kértek mindenért, de amit kaptunk, az ízlett teljesen. Komoly borravalóval ötven euróból megebédeltünk egészségesen, továbbá csúszott a saját termelésű fehér és rozé számolatlanul. 3,70-es 2009-es zöldveltelini derék 6 pont – két viertelnek hágtunk a nyakára –, chardonnay karcsúbb 6-os, zweigelt rozé 2,90-ért 5-ös alá. Mind friss ízű, tartalmas, tiszta, lendületes. Ha jól értem, a weinvierteli Martinshof borászatnak és a grinzingi intézménynek szoros a kapcsolata egyébként. Érdekes, másnap a belvárosban láttunk egy óriásplakátot, amely ezt a borozót hirdette, úgy tűnik, lendületben vannak. A híres Reinprecht ezek után desszertnek maradt. Nagy, levegős kerthelyiség, rámenős gitáros és harmonikás, vendégátlagéletkor ötven fölött. Harmadával drágább ételárak, mint a Martin Seppben, borok ugyanannyiért. Egy a kelleténél kissé laposabb, 5 pont körüli rizling fért bele. Majd végül egy roppant finom Trumer Pils a Kärntner Strassén.

Egyfelől az jutott eszembe, könnyen lehet, hogy a német rizlingeknek köszönhetően szerettem meg a német futballt is. Másfelől a csütörtöki borozás arra is jó volt, hogy elűzze a szerdai kudarcos elődöntő okozta bút és bánatot. Peter Klingler persze szomorúbb volt, mint én, ám aztán ő is azt mondta, majd két év múlva összejön, négy év múlva pláne. Nyilván, hiszen Peter Lauer és a Weinhof Herrenberg borai is azt mutatják, a németek mindenre képesek. A C. von Schubert és Johann Geil után belecsaptunk az igaziba hirtelen. Peter és Florian Lauer a Saar-menti Aylban borászkodik, és szereti az apró részleteket. Boraikon nemcsak a dűlő, a parcella nevét is feltüntetik, sőt annak a hordónak a számát is – ezerliteres fával dolgoznak –, amelyben az adott tétel átesett az érlelésen. Az Ayler Kupp Unterstenbersch Riesling Trocken Fass 12 Edition Gold 2007 dús, mégis kissé rideg illatokkal indult, ízében a bőséges tartalom ellenére érezhető volt valami nemszeretem fanyarság, és bár az idő múlásával szelídült és gazdagodott, 6 ponttal kellett beérnie. Ekkor még nem gondoltam, hogy néhány perccel később Lauer-rajongó leszek, de a helyzet pillanatok alatt megváltozott. Az Ayler Kupp Stirn Riesling Feinherb Fass 15 Edition Gold 2007 végtelenül komplex, ásványos-gyümölcsös-virágos illata megfellebbezhetetlenül elvarázsolta a társaságot, telt ízei, zamathegyei, kivételes egyensúlya, selymesen gazdag savai megállás nélkül kínálták az élvezeteket. Az első 8 pontos után jött még kettő. A Weinhof Herrenbergről már írtam, a fiatal borászat történetét is elmeséltem akkor röviden. Azt most tudtam meg, hogy azért nem Weingut a pince, hanem Weinhof, mert Claudia és Manfred Loch páros egyik tagjának sincs szakmai végzettsége. A szabály az szabály. A fogyasztó nem kér papírt, hanem fizet, a Herrenberg-borok legjaváért nem is keveset. A Wiltinger Schlangengraben Riesling Trocken Alte Reben 2008-hoz százévesnél is öregebb tőkékről szedték a szőlőt. Olyan is: mélységes mély, hömpölygős illat, fantasztikus struktúra, sűrűség, szélesség, magasság, rengeteg zamat. Fene sem gondolná, hogy ha mindezt összeadjuk, könnyedség is kijöhet belőle. 8 pont. Innen is volt feljebb, az Ockfener Bockstein Riesling Trocken 2008 Lochék legizgalmasabb, hihetetlen dőlésszögű és kiváló talajú dűlőjéből származik. Mineralitás, gyümölcskavalkád, megint szerkezet és elegancia, kifinomultság, csodás lecsengés. 8 pont, azzal, hogy a három legkiválóbb közül ez nyerte az estét. Az osztrák kontroll ügyében nem lacafacáztunk, annak a Hirtzberger Singerriedel Smaragdnak a 2008-as évjáratát tettük a sorba, amelynek 2006-os változata eddig egyedüli száraz fehérként megkapta tőlem a tízest. Szüret november végén és december elején, késői szüretes, komplex illatok, komoly test, összetettség, szigor, túl sok alkohol. Hiába csak 13,5-es, a maximum 12-es németek mellett nagysága ellenére nehézkesnek, lomhának, baltával faragottnak, szinte parasztbornak tűnt. 7 pont. Bizony nem mindegy, mit, mikor, mivel. Simán benne van, hogy egy hétboros wachaui sorban a Stirn vagy az Ockfener Bockstein bukott volna meg. De most a németek csillogtak, ez az ő napjuk volt.

Alaposan elmélyedtünk a német rizlingek rejtelmei között, a borwerkes Peter Klingler szíves kalauzolása mellett, minikereskedése választékának és saját gyűjteményének felhasználásával, remek társaságban. A tapasztaltakból kétrészes bejegyzés születik, hogy ne fárassza olvasóimat betűtenger. Nyolc német borral számoltunk, hozzácsaptunk egy komoly osztrákot a másik iskolával történő összehasonlítás végett, de a mikrotermelő Marco van Elkan dugósság miatt kiesett. Így is volt minek a fenekére nézni, szinte semmi nem maradt utánunk. Elsősorban Mosel állt érdeklődésünk homlokterében, ennek azért is örültem, mert pont ezt a borvidéket eléggé el nem ítélhető módon kevésbé ismerem, mint mondjuk Rheingaut vagy Pfalzot. Holott a tradíciók alapján a mezőny legelején lenne a helye, és a jelene is fényes. A Maximin Grünhaus Schlosskellerei C. von Schubert nem aprózza el, történetét több mint ezer évvel ezelőtt indítja. Az ősiesség a címkéken is meglátszik, ilyenekkel díszíthették a palackokat már a múlt század elején is. Nekem ezzel nincs bajom, a hagyományokat, a színeket és a cirkalmakat egyaránt szeretem. A finom rizlinget pláne. A C. von Schubertnek manapság több mint harminc hektárja és szerteágazó választéka van, amelyből elsőként a 2008-as Abtsberg kabinett trocken superiort vettük magunkhoz. Gyönyörű, citromos-friss rizlingillattal kezdett, nagyszerű sav-cukor egyensúllyal folytatta, egyesek a kelleténél édesebbnek találták – tipikus Albert-bor, tréfálkoztak –, nekem természetesen nagyon tetszett, rögvest kiosztottam 6 pontot. Másodjára tettünk egy kanyart Rheinhessenbe, a legnagyobb német borvidékek egyikére, amely aktuálisan főként Klaus Peter Kellernek és a Gunderloh-nak köszönhetően kapaszkodik hatalmas tempóban. Johann Geil neve kevésbé ismert, mint az említetteké, a borait ellenben nyugodtan a nagyokéi mellé teheti, már ha egy üveg alapján szabad ilyet állítani. A 2007-es spätlese trocken bájban, kedvességben elmaradt a sor első darabja mögött, de szerkezetben, tartásban, erőben egyértelműen többet mutatott. Kifinomult, színes, komplex rizlinget tisztelhettünk benne, nem sajnálhattam a 7 pontot. A C. von Schuberttől még egyet bontottunk, utolsóként, de előre veszem, úgy áll össze a koncepció. A 2003-as édes Herrenberg kabinett érdekes módon a mezőny legolcsóbb bora lehetett, a próba után ez érthető. Illatából elszökött a frissesség, a sokak által jellemzőnek vélt petrolosság dominált inkább, és szájban sem ficánkolt önfeledten. Nem is alkoholból kellett volna még az egyensúlyhoz – régi vágású módon mindössze 7,5-es volt a szesze –, hanem az életadó savakból. Maximum 5 pont. Folytatás holnap, amikor 8 pontos magasságokba hágunk, és le sem akarunk jönni onnan fentről.

Konkrétan ennek a bornak ez az évjárata volt az első Varga Pincészet-termék, amelyről jót írtam, csaknem három éve, 2007 szeptemberében. Azután is volt szerencsém az Aranymetszés borcsalád egyik-másik élvezetes darabjához, de a 4-5 pontos magasságokkal már nem elégszem meg, többet szeretnék. És sokkal több jót, mint rosszat. Pontosabban arról ábrándozok, hogy eljön az idő, amikor a felkészült közönség meghatározó része elfordul az édesre sűrítményezett boroktól, amelyeket ennélfogva elkészíteni sem lesz érdemes. Szívesen gondolom azt, hogy jó irányba mennek a dolgok. Addig is, amíg beköszönt a szebb jövő, bontottam egyet abból, ami tehát már bizonyított régen. A 2006-os Aranymetszés olaszrizling e palackja minimum két éve nálam volt, nem hipermarketes, hanem lakásérlelést kapott, ez sem ideális, de legalább feküdt. Előzetesen kételyek gyötörtek, de amint megcsillant a pohárban a folyadék, ezek mind elillantak. Halvány és fiatal volt a szín. Az illatba sem lehetett belekötni, a palackbuké felütötte már a fejét, de ezzel együtt minerális-gyümölcsös frissesség is játszadozott okosan. Ízeiben sok szétszálazni való nem maradt, az a finom összetettség, ami egykor annyira tetszett, többé-kevésbé elmúlt, a savak is mattultak valamelyest, ám lendületét még nem veszítette el a bor. A nosztalgia és kellemes meglepetés felett való örvendezés azért hozzájárul az 5 ponthoz. Megint csak nem kevés egy négyéves ezerforintostól. És ez lesz a jó irány.

Évekig tárolt borokat inni mindig rizikós, soha nem tudni, merre mozdulnak szegények a legtöbbször nem szakszerű tárolás következtében, aminek ugye még nem nagyon van kultúrája Magyarországon. Messzebbre ne menjek, borhűtőm nekem sincs, sajnálom rá a pénzt, inkább arra költöm, amit bele kellene tenni. Előbb-utóbb muszáj ezen változtatni, de előbb radikális fizetésemelésre lenne hozzá szükség. A lényeg, hogy mindezek miatt nem gyűjtök semmit, igyekszem maximum egy éven belül meginni, aminek így vagy úgy a tulajdonosává leszek. Néha azonban kivételes esetek is előfordulnak. Vagy azért, mert egyik-másik tétel mégis elrejtőzik valami szegletben, vagy azért, mert eleve korosabb dologgal lepnek meg rokonaim, barátaim, üzletfeleim. Ma és holnap egy-egy olyan reduktív fehérről lesz szó, amelyek ideje voltaképp lejárt, elhalálozni azonban mégsem hajlandók. A Pannonhalmi Apátsági Pincészet jó néhány éve a kedvenceim közé tartozik, különösen a rajnai rizlingnek vagyok odaadó híve. A minap megnyertem egy fogadást egy kollégámmal szemben – az úriemberekkel ellentétben biztosra mentem –, egy palack 2006-os évjáratú sauvignon blanc lett a jutalmam, amelyet éveken át egy kispesti családi ház pincéjében piuhentettek, fogalmam sincs, mennyire ideális körülmények között. Csavarzár, fiatalosan halvány aranyszín, biztató zöldes árnyalatok villannak. Összeérett, palackbukés illat, a fajtajelleg a múlté, ám a punnyadtság korszaka nem közelít még. Közepes test, tisztességes szerkezet, egybeforrt ízek. A vége kicsit savanyú, kezd kiszáradni, ezzel együtt bőven fogyasztható, sőt legjobb pillanataiban élvezhető is. Talán egy évvel ezelőtt kellett volna a nyakára hágni. Ahogy szellőzik, nyílik, rétegzettebbé, barátságosabbá válik, a savak is kulturáltabb formát öltenek. Újkorában szerintem többet tudott, de rossz szót közel négyévesen sem érdemel. Visszavágyik az egykor volt 5 ponthoz.

Az tényleg ritka, hogy valamely termelőnek konkrétan minden egyes bora extra élménybe torkolljon, függetlenül attól, mely kategóriában játszik. Sok kedvenc borászom-pincém van, de ahogy végigpörgettem őket agyban, szinte mindegyik szortimentjében találtam tételt, amelyhez nem fűznek különösebben masszív érzelmi szálak. A Tokaj Nobilistól viszont alighanem csak izgalmas/kedves/vonzó dolgokhoz volt szerencsém, az alapkategóriás Csirke-mál furminttól a sok puttonyos aszúkig. Nem tudom, Bárdos Sarolta és Molnár Péter hogyan csinálja – illetve tudom, jártam a pincéjükben –, de ténybeli tény: bármijükbe kortyolok, öröm és boldogság árad szét bennen. Örömborok ezek tehát. Mielőtt túlzásba vinném a lírai húrok pengetését, rátérek a címszereplőre szárazon. Középhalvány szín, tökéletes muskotályillat. Sok-sok gyümölcs és virág, könnyedre és finomra hangszerelve, parfümös fülledtségnek nyoma sincs. Teste nem nagy, mégis telt a korty, felszíne sima, savai fényesek, selymesek, simogatóak, a csipetnyi maradékcukor a bájához tesz hozzá, és nem vesz el semmit, zamatai kényeztetnek, gyümölcsösen, élettelien búcsúzik. Képtelenség felhagyni a fogyasztásával, amíg egy csepp is van a palackban. Alighanem a Gróf Degenfeld etalonluneljénél is többet ad. Eleganciában egálban vannak, mélységben, komplexitásban győz a Nobilis. Akkor az annyi, mint 7 pont? Nem túlzás ez?