Albert gazda

Balassa István mikroborászatáról többször volt már szó a hasábjaimon, önálló bejegyzést azonban annak ellenére sem kapott eddig, hogy három toplistára is felkerült az elmúlt egy évben. Először a tavaly szeptemberi borfesztiválon szerettem a dolgait, aztán a nyolcas Betsek hárslevelű kapott helyet 2009 legjobbjai között, előkelő pozícióban, majd az Alkesz-kezdeményezésű mondj hat jó furmintot összeállításba válogattam bele a szintén betseki nyolcast. Utóbbit tettem viszonylag mély elemzés tárgyává a minap. Balassa munkásságáról sok jót hallottam azelőtt is, hogy a boraival megismerkedtem volna, gyakorlati tapasztalatot az egy ideje nyugállományba vonult Vörös és Fehér kollégának köszönhetően gyűjtöttem első körben. Hogy pontosan mely furmint is tréfált meg akkor vakon, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy áttetsző tisztaságának köszönhetően visszakézből osztráknak-németnek tippeltem. Ennyit legendás felkészültségemről. Valami hasonlót tud ez a 2008-as Betsek is. Tükrösen aranylik a pohárban, megfontoltan mozog, illata mély és összetett, édesebb déligyümölcsöket mutat, mandarint, narancsot, de aszalt barackot is talán, és ott van az ásványosság is természetesen. Teste nagy, ízei rétegzettek, frissek, 10 gramm körüli maradékcukra teszi a dolgát, okosan gömbölyíti a széleket. Felszíne összességében sima, bár mintha árnyalatnyi cseresség is dolgozna benne. A savak játéka szép, pezsegnek-vibrálnak szofisztikáltan. Lecsengése gyümölcsösen-finoman hosszú. A fajta agresszivitása fel-felbukkan egy-egy pillanatra, de ez megbocsátható. Előkelő hely illeti meg a nagyszabásúra iskolázott száraz-félszáraz tokajik mezőnyében. Voltak 8 pontos villanásai.

Ez most egy különös bejegyzés lesz. Azt történt, hogy Palack szomszéddal egyszerre jutottunk hozzá a Breitenbach Pince két 2008-as furmintjához. Mármost a kiváló alkeszes kolléga sokkal fürgébb volt, megkóstolta a tételeket ügyesen, meg is írta élményeit a napokban. Egyszersmind minden fontosat elmondott az Alsó-Gátról éppúgy, mint a Nagy-Palántról. Hogy még inkább összevágjanak a dolgok, hajszálra úgy ítélte meg a versenyzőket, ahogyan én is. Ezek után akár azt is csinálhattam volna, hogy csendben maradok, vagy esetleg kommentelek – ezt tegnap túlzásba vittem, máskor vigyázok, ne sodorjon el a lelkesedés –, de végül másképp döntöttem. Hadd legyen rögzítve itt is: az Alsó-Gátat nyilvánvaló értékeinek és kissé kesernyés jegyeinek összevetése után 5 pontra taksáltam, a Nagy-Palántnak ezzel szemben tiszta-szép karakterét díjazva 6 pontot adtam. A leírásokért és további információkért kattintsanak. Részemről annyit még: a néhány hektáros másodállásos borászat Kiss B. János érdekeltsége – őt mint a külhoni presztízsborokat forgalmazó Wineage munkatársát is ismerhetik sokan –, amelyről itt és itt írtam néhány szót korábban.

A múltkori kerti főzéses borozáson, amely ehhez és ehhez a bejegyzéshez is alapot szolgáltatott, kiugrott a dugó Szentesi József A Cuvée-jének egy-két palackjából is. Kimondottan érdekesnek találtam, hogy ez a zengőből, velteliniből, rizlingből, ezerjóból házasított bor mennyivel vastagabb, karakteresebb és erőteljesebb, mint az előzőleg magunkhoz vett Font-féle kövidinkák és rozék. Persze tudom, igazságtalan könnyed-reduktív homokiakat fahordós-ásványos hegyvidékiekkel versenyeztetni, soha nem tennék ilyet, mégis megfogott a dolog. Annál inkább, mert ez az A nevezetű házasítás korántsem tartozik a mester legizgalmasabb tételei közé, ráadásul nekem az ugyanebből az eresztésből származó B is jobban tetszett annak idején. Külön poszt azért sem született a tapasztaltakról sebtében, mert eszembe jutott, hogy van a talonban egy palack 2008-as Szentesi-rajnaim, amelyet mozgalmi nevén Bátyusként ismernek sokan. Volt neki öccse is, ő réges-rég terítékre került, és meglehetős sikert aratott. Erről a Bátyusról sok hónappal ezelőtt roppant heves vita bontakozott ki az indexes boristenfórumon, kedves barátaim ugyanis német–osztrák sorban verték csapra, minek következtében értékelhetetlenül fásnak és rusztikusnak találták. A kemény mag viszont váltig állította, ennél különb rajnai még nem készült a mi hazánkban. Ami azt illeti, általában tartózkodom attól, hogy magyar rajnai rizlingeket külföldi kontextusban mérjek meg. Nemcsak Szentesi, mások is más iskolát követnek, nem az acélos tisztaság elérésére, hanem a töménység és a komplexitás fokozására törekszenek. Ezt tökéletesen példázza ez a bor is. Halvány, tükrös aranysárga szín, zöldes villanásokkal. Illatában rengeteg mineralitás, csipetnyi mézes érettség, ott van a rizling citromos-virágos frissessége is. Nagy test, sziklaszilárd tartás, finom-tartalmas savak, zamatok, erő, lendület. Szerkezete arányos, összetettsége figyelemre méltó, fajtajellege tetten érhető. Nem olyan magas és egyenes, mint egy wachaui vagy rheingaui, nem úgy vibrál, de karakteres és dinamikus így is. El kellett gondolkodnom, megkapja-e a 8-ast, vagy sem, hosszas mérlegelés után a 7 pont mellett döntöttem. Ugyanennyit kapott tőlem 2007-es előde is, ám a számszerű egyenlőség ellenére emezt magasabbra tenném. Szrintem is helye van a magyar rizlingtoplista legjobb öt darabja között.

Az elmúlt hét nagyját könyörtelenül elvitte a Sziget. Szégyenszemre csak kétszer bírtam kimenni – megérte, ez is jó volt, meg ez is –, de nem kint is éppen elég sokat dolgoztam. Azt nem mondhatom, hogy nem ittam bort, olyat azonban nem nagyon, amit szólóban megírhattam volna. Nem is fért bele az időmbe sajnos. Így két nap egyszerűen üresen maradt, vasárnap és hétfőn sem élesedett új bejegyzés. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Kicsit arra emlékeztet a helyzet, mint amikor a dohányzásról leszokott személy egy idő után mégis rágyújt egy cigarettára, amely persze hozza magával a többit. Amikor elmentem szabadságra, leálltam, a lendület megbicsaklott, ismét kihagyni egyszer-kétszer már nem nagy dolog. Szóval, egyre biztosabbnak tűnik, hogy ezentúl nem lesz mindenáron mindig poszt, remélem, megbocsátják nekem. Igyekezni fogok így is, természetesen. A Szigetre visszatérve, hiába volt bor- és fröccskert, egyszerűen nem tudtam szabadulni szokásaimtól, akármerre mentem, rendre a Hilltop kocsmájánál kötöttem ki, hogy utána főképp három deci bor, hét deci szóda alapú literesekkel kóborolhassak tovább. Pénteken négy, vasárnap három liter csúszott le, úgy emlékszem, plusz még egy kis apróság itt-ott. A változatosság annyiból állt, hogy hol chardonnay-ból, hol rozéból, hol olaszrizlingből rakattam össze a szuperfröccsöt, utóbbi jött be a leginkább. Ez az az olasz, amely nemrég igencsak megtetszett szódátlanul is. Ezenkívül a Radovint látogattam meg, ott kóstoltam is keveset, azt hiszem, a 2HA Szőlőbirtok cabernet franc-ját érdemes lesz közelebbről is szemügyre vennem. Hát ennyit a pop- és a borkultúra összefonódásáról, holnap egy nagyszerű – hétpontos – rajnai rizlingről lesz majd szó.

Megint lépek egyet az alföldi borászatok feltérképezésében, két új szereplő kerül fel az örvendetesen színesedő palettára. Béla Zoltán imrehegyi vállalkozásáról futólag volt szó korábban, ezerjókóstolónkon közepesen visszafogott teljesítményt nyújtott a 2008-asa. Míg Béla lassan húsz éve gazdálkodik a családi birtokon, addig a csongrádi Bodor László csak 2002-ben vágott bele, utóbbi ráadásul ellenőrzött biotermékeket készít nagy odafigyeléssel. A két borász összesen öt tételét kóstolgattam mélyrehatóan a minap – néhány hónappal ezelőtt elfogyasztottam egy Béla-féle 2008-as száraz nektárt is, ami a mindjárt következőkkel együtt annyi, mint fél tucat –, maradéktalanul elégedett nem lehetek. Kezdem a Béla Borászattal. Általános tapasztalatom, hogy a borok illatában kevésbé van kivetnivaló, ám ízeikben és lecsengésükben rendre éreztem valami nem túl szimpatikus bizonytalanságot. Különösen a 2006-os száraz nektárt sejtettem sokra hivatottnak eleinte: négyéves kora ellenére tiszta, halvány szalmasárga színnel mutatkozott be, dúsan-buján-melegen, mégis élénken illatozott, sokat vártam ezek után a kortytól. De hiába, egyszerű, a kelleténél egyvonalúbb ízek következtek, a végét pedig elrontotta a már említett billegés. Bodor László bioborai a Gólyás Borház közreműködésével jutottak el hozzám, a fiatal termelő vöröseket szűr Csongrádon. Négyből hármat vertem csapra eddig, az egyaránt 2008-as zweigeltet és kékfrankost, valamint a 2009-es kadarkát. Mindegyikből meghökkentően rövid préselt dugót húztam ki, nem tetszettek. A zweigelt durva animalitással kezdett, ami két nap után sem szellőzött ki belőle. A kékfrankosban is felütötte a fejét hasonló, de csak ártalmatlan árnyalatként. Emennek a gyümölcsössége már szép volt, teste is figyelemre méltó, kellőképpen, de nem túlzóan élénk savai felől jónak találhattam volna, ha friss zamatú marad az utolsó pillanatig. Nem maradt, jött a bizonytalanság itt is. A kadarkával efféle problémák nem voltak, fűszeres-gyümölcsös-fajtajelleges játékot játszott alfától omegáig, ott az nem jött be, hogy savai és 13,5-es szeszei egyszerre csíptek, és sem test, sem finom vibrálás nem ellensúlyozta ezt. Bodor László dolgait egyébként a kolléga nálam sokkal jobban szerette. A Béla Borászat 2006-os nektárja erős, a Bodor Bio Borház kékfrankosa és kadarkája gyengébb 3 pontot érdemel tőlem. A törekvést a jónak gyakorlására érzékelem és díjazom, de azt hiszem – bár ki a fene vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak? –, az öreg hordókkal kezdeni kell valamit.

A soltvadkerti Font Pincészet kövidinkájáról szóló bejegyzés alatt mondta a kedves olvasó, hogy ebben az évjáratban egy másik bor nyerte a nem hivatalos fajtaversenyt, mégpedig a Gedeon Birtoké. Varga Árpád izsáki pincéjéről nem keveset írtam már, ezt a termékét is megemlítettem az idei Budai Gourmet apropóján, felsorolásszerűen mintegy. Most meg eszembe jutott, hogy van belőle egy palackom valahol, felbontom tehát üstöllést, amíg friss a Font-féle élmény. Megtörtént. Megkóstoltam, megittam, elfogyott. Loadingnak szerintem teljesen és visszavonhatatlanul igaza van. Világos szín, nem kevés szénsavval. Nagyon üde, virágos-gyümölcsös illat, szinte szurkálja az orrot, már ekkor tudni, hogy valami kimondottan filigrán dologhoz lesz szerencsénk kortyilag. A várakozások beigazolódnak, a savak sziporkáznak, a céókettő rátesz még egy lapáttal, az ízek tiszták és egyenesek, olyasféle kesernyének, amit a Font-borban éreztem, nincs nyoma. Miként amaz, emez is fröccs szóda nélkül, még élénkebben, még lendületesebben, még hibátlanabbul. A buborék persze szökik, nem szabad melengetni, szellőztetni, dédelgetni, de hát ilyesmit feltehetően nem dekantálnak és/vagy tesznek el másnapra a legelvetemültebbek sem. Akkor a legjobb, ha nagy kortyokban behúzzuk, parasztosan, oszt fakereszt. 5 pont, bizony. Itt biztosan kapható, és kicsit sem kerül sokba.

A Royal Tokaji Wine Company száraz furmintja legendás óriásölő, az Áts Károlyék által 2003 óta rendre elkészített, ezer forintnál nem is olyan sokkal többe kerülő bort mindig mindenki agyba-főbe dicséri, ráadásképp remek vételnek titulálja, legutóbb pl. kedvenc alkeszeim egyike osztotta ki a 2007-esnek szemrebbenés nélkül a megérdemelt hatost. Mindezen mit sem változtat az a körülmény, hogy engem nem igazán hengerelt le az eggyel későbbi évjárat – ötösnél gyengébb osztályzatot talán így sem kapott volna –, minek következtében nem is róla emlékezem meg ebben a bejegyzésben, hanem a dettó 2008-as Szent Tamásról. A hátcímke azt mondja, ez a mádi birtok első dűlőszelektált száraz furmintja, a drasztikusan hozamkorlátozott szőlő gyümölcse különleges elbánásban részesült, ennek részeként 15 hónapig érlelődött új tölgyfa hordókban. Hogy komoly az anyag, már abból látszik, ahogy mozdul, hömpölygősen, megfontoltan. Színe hibátlan halvány arany, illatában tobzódnak a tartalmak, a visszafogott mineralitástól a sűrű, körtés-barackos gyümölcsösségen át a kelleténél intenzívebb fáig. Jelentős test, becsületes savak, minimális kesernye, végigvonul rajta az oly nagyon szükséges acélos tisztaság, és a búcsúja is rokonszenves. Ám a harmónia sajnos nem perfekt, a hordó többet szól a kelleténél. Ennek pedig 6 pont a vége, így megy ez.

Még soha nem írtam Bott Frigyes-vörösborról. A fantasztikusan indult felvidéki mester főként fehéreivel nyűgözött le, a juhfarkból készült, vitathatatlanul 8 pontos Vinculum 2007 elsöprő erejét éppúgy megsüvegeltem, mint a dettó hetes rajnai rizling eleganciáját vagy a chardonnay összetettségét. Tudom, ideje lenne inkább a pince 2008-asaival, sőt 2009-eseivel foglalkozni, ám egyelőre nem évjárat-, hanem színváltás következik csupán. Az igazán jó pinot noir készítésével kapcsolatos nehézségekről sokszor értekeztem, nem bonyolódnék bele megint. Maradjunk annyiban, kicsit sem könnyű megtalálni azt az egyensúlyt a pengeélen, amely nélkül képtelenség a minimum hétpontos magasságokba emelkedni. Ezt sajnos Bott Frigyes sem tudta összehozni a címpszereplő tétel esetében. Pedig bontás után még úgy éreztem, meglesz az áttörés. Első szippantásra izgalmasan fűszeres-gyümölcsös-avaros volt, meggyőző komplexitást ígért az illat. Később azonban kicsit elszürkült, veszített rétegzettségéből, és ízei révén sem tudott visszakapaszkodni. Fajtajelleges tisztaságában, málnás-epres karakterében nem találhattam kivetnivalót, ám az a szofisztikált vibrálás, a savaknak az a csodás-ízes játéka, ami egy pinot-nál alapfeltétel a klasszissághoz, csak pillanatokra ütötte fel a fejét. Félreértés ne essék, szép bor ez így is, izmos 6 pont miatt búslakodni nagy butaság lenne.

Bősz Adrián boraival először a tavalyi múzeumos szekszárdozáson találkoztam, elsősorban rajnai rizlingje fogott meg, mindenképp írni akartam róla külön, de valamiért mégsem lett ebből a tervemből semmi. Később kóstoltam a fehér és a vörös kadarkáját is – mármint ezek aktuális évjáratát –, előbbi palackhibás volt, utóbbi jólesett, de nem fogott meg annyira, hogy bejegyzés szülessen belőle. Közben kaptam egy magnumot a 2006-os Csak Egy Borból, amely azért került várólistára, mert általában szűkebb körben alkoholizálok, és sehogy sem találtam alkalmat, amikor lett volna kereslet másfél literre ugyanabból a borból. Múlt szombaton végre egy irányba húztak a körülmények, nagy társasággal pörköltöztünk, kicsúszhatott a dugó a palackból. A csakegyboros projekt a termelő és a Radovin borkereskedés közös gyermeke, amely már rég túlvan az évjáratváltáson – a 2007-es verzió a Még Egy Bor nevet kapta a keresztségben –, sőt a 2008-as is itt ólálkodik a kertek alatt. Jól iható vörös eseménybor, elérhető áron – valami ilyesmi lebeghetett az alkotók szeme előtt. Gondolom, nem baj, hogy a 2006-os többet tud ennél, a sok hónapos lakásérlelés után mindenképpen. Cabernet franc, merlot és kékfrankos főként – pár százaléknyi kadarka, portugieser és kékmedoc színesíti –, a fával házasítása előtt és azt követően is megismerkedett. Bíborvörös szín, éretten fűszeres, kellemes, mégis férfias illat. Szájban is tartalmas, finom tanninnal, korrekt savakkal, gyümölcsösségét sem veszítette el hányattatásai során. Tiszta ízei fogyasztásra csábítanak, egyszerre könnyed, jól iható és tartalmas, műfajilag és teljesítményében leginkább a Vylyan emblematikus Vörösének klasszikus évjárataira emlékeztet. 5 pont.

A soltvadkerti Font Pincészet még nem kapott saját bejegyzést a blogomon, holott ha jól belegondolok, ők a kedvenceim arról a szép nagy borvidékről. Ráadásul praxisom eddigi legfinomabb alföldi bora is a nevükhöz fűződik, a 2006-os válogatott ezerjó simán hatpontos volt fénykorában, akkor is, ha ebben a posztban csak 5-öt osztottam ki neki. Szó volt már Fontékról itt is, egyszer a tavalyi bországgyűlés, másszor egy cserszegizés, harmadszor egy ezerjózás kapcsán. Font Sándor és kedves családja nem akarja megváltani a világot, a cél a honlapon olvasható arszpoétika szerint a kunsági borok évszázados jó hírnevének öregbítése. Ezt reduktív, fajélesztős termékek készítése révén vélik megoldhatónak, 28 hektárról szüretelik hozzá a szőlőt. Eredményeik felől nézve úgy tűnik, iparkodásukat megfelelő mértékben követi siker. A legutóbbi rozévilágbajnokságon aranyérmet nyert a 2009-es kékfrankosuk, de ami ennél is fontosabb, az az, hogy egyszerűen még soha nem találkoztam semmijükkel, amely ne lett volna szórakoztató. A kövidinka ugye a legcsekélyebb presztízsű fajták egyike, felemelésében Fonték vezető szerepet játszanak. Halvány szín, szénsavgyöngyökkel. Könnyű, üde, nem savanyúcukros illat, ez jó. Filigrán test, tiszta ízek, árnyalatnyi kesernye, ennyi jól áll neki. 12-es alkohol, nem kevés céókettő, szóda sem kell bele, elmegy fröccsnek. Nyáron helyénvaló inni,  természetesen. 4 pont.

A malbecügyben már hivatkozott sok professzoros csütörtöki ivászat másik sztárja magyar termék volt, méghozzá Szászi Endre 2009-es badacsonyi kéknyelűje. Régóta ácsingóztam már erre a borra – mondjuk azóta, hogy a tavaszi budapesti balatonozáson a mezőny legjobbjának minősítettem –, beszerzési forrást azonban nem találtam a közelemben. Erre most V. Prof vele állított be N. Profhoz, azzal, hogy egy zuglói virágboltban vásárolta, a Miskolci és az Istvánffy utca sarkán, kb. 1600 forintért. Meghökkentem, hogy ennyibe kerül mindössze. Annál inkább, hogy megint bebizonyosodott, elképesztően jó darab. Nemrégiben a tekintélyes konkurenciánál arról bontakozott ki vita, helyénvaló-e agyba-főbe dicsérni és a csúcsok csúcsán elhelyezni a termelőt. Az ilyen kérdések korrekt megválaszolásához hosszabb átfutásra van szükség, de annyit különösebb kockázat nélkül állíthatok: gyarapszik a kifogástalan Szászi-borok mezőnye. Szerintem ez a kéknyelű újabb lépcsőfokot jelent. A sokak által etalonnak tekintett Kabócás olaszrizlingben – amelynek magam is kedveltem több évjáratát – még éreztem valami rusztikus tenyeres-talpasságot, ez a 2009-es viszont nem kevés eleganciát is felmutat. Szalmasárga szín, remek illat, mézzel, mineralitással, a kéknyelű virágosságával. Frappáns, ropogós ízek, acélos, áttetszően kristálytiszta szerkezet, egyszerre karakteres és csiszolt savak, üde lecsengés. Testben inkább közepes, nem hömpölyög, vibrál. Közeli rokonok Váli Péter néhány hónappal ezelőtt dettó alaposan megdicsért kéknyelűjével, bár emez mintha komplexebb lenne. 7 pont. A virágüzletet pedig érdemes megkeresni. Igaz, hogy K. Prof utóbb felvásárolta a kéknyelűkészletet, de a szinte teljes Szászi Endre-szortiment ebben a pillanatban is a kedves vásárlók rendelkezésére áll.

A malbec osztályon felüli karriert csinált Argentínában, a kedves emberek szinte már el is felejtették, hogy a fajta hazája Franciaország, ahol messze nem bírt annyira befutni, mint túl a tengeren. Talán, mert Galliában amúgy is annyi a remek borvidék és szőlő, mint égen a csillag. Ezzel együtt az utóbbi időben nő az érdeklődés a kisebb presztízsű dél-francia területek és termékek iránt, az önálló AOC Cahors is népszerűbb, mint valaha, nemcsak a minőségnek, az emelkedés ellenére még mindig szerény áraknak köszönhetően is. Cahors-ban a malbecre építenek mindmáig, nélküle nincs vörösbor arrafelé. A Chateau Lagrezette a környék egyik sztárja, Alain Dominique Perrinék hatvan hektáron gazdálkodnak, és a terroiristák mumusa, Michel Rolland ad nekik tanácsokat. Minderről akkor még mit sem tudtam, amikor különböző profok társaságában megkóstoltam a borászat 2003-as Cuvée Dame Honneurját. Ez abból a szempontból érdekes, hogy a kompánia egy része roppantul újviláginak találta a bort, és nem is igazán szerette. Komoly darab ez, majd negyven eurót kérnek érte, hogy hogyan készül és mit tartalmaz, arról itt olvashatnak bővebben. Mélyvörös szín, gazdag, komplex nagybor-illat. Hétéves kora ellenére még nem veszítette el gyümölcsösségét és dinamizmusát, az obligát erdei bogyósokat mineralitás, fűszeresség és jó minőségű hordó egészíti ki, karakterében tényleg olyan, mintha odaátról szalajtották volna. Nagy test, határozott tannin, amely még érhetne, tisztességes savak, koncentráció. Erőteljes ízek, édességnek nincs nyoma, búcsúja száraz. A 7 pontos lécet simán átviszi.

A Hilltop Neszmély olaszrizlingjei mindig rendben voltak, úgy emlékszem, már a 90-es évek végén megnyert valamelyik – de lehet, hogy csak az élmezőnyben végzett – egy Borbarát-tesztet, akkoriban a föld és a bor szerelmeseinek lapjába a nagypincészetek tételei is belefértek. A színvonal később sem esett, jómagam legutóbb a 2007-es Szigeten fogyasztottam rengeteg Hilltop-rizlinget, mindenekelőtt fröccs formájában. Most meg a 2009-es került a poharamba, tisztán, minek következtében ezen a héten másodszor gyarapszik az ezer forint körüli tételekről szóló írásokat tartalmazó alrovat. Ez az olasz az úgynevezett Hilltop borcsaládba tartozik, a szőlő a neszmélyi "Melegeshegy körbenapozott lankáin érlelődik". A végeredmény felől visszanézve termel cukrot becsülettel, 12-es alkoholja mellé félszárazságnyi maradékot is megőriztek készítői. Kissé matt szalmasárga szín, a fajta borától épp ilyesmit vár az ember. Virágos, könnyed-játékos, vonzó illat, teltebb és barátságosabb, mint egy szimpla savanyúcukros reduktív valamié. Ezek után lehetetlen sokáig halogatni a belekortyolást, nem is kell. Testben inkább közepes, mint karcsú, felülete sima, savai csiszoltak, egyensúlya kifogástalan. Nem tör a nagyformátumú terroirborok babérjaira, csak szórakoztatni akar, de azt ügyesen teszi. Nagy kortyokban is megy lefele, szerintem többet tud, mint a cég irsaija vagy cserszegije. Erős 4 pont. Azért nem 5, mert a középosztályban mostantól széthúzom kicsit a mezőnyt, az okéság határát leviszem 3-asig.

Hétéves magyar vörösborokat nem minden este iszik az ember, úgyhogy az ilyen kivételes alkalmakkor mindenképp nagyok a várakozások. Még akkor is, ha nyilvánvaló, a sokra hivatott szekszárdi termelő nem a legmagasabb csúcsokat kívánta ostromolni, amikor összeállította a címszereplő házasítást. Az első számú kérdés természetesen nem más, mint az, hogy hogyan tartja magát az anyag. Mostanában valamiért szokás olyanokat feltételezni és állítani, hogy a magyar bor nem bírja az időt. A benyomások hol ilyenek, hol olyanok, de annyit muszáj leszögezni: számtalan verbálisan megtiport vörössel találkoztam az utóbbi években, amelynek kutya bajuk sem volt, álltak, mint a pinty. Fehérben ehhez képest gyakrabban szaladtam be a zsákutcába, de ahhoz még kevés a tapasztalat, hogy általános érvényű következtetéseket merjek levonni. A 2003-as Vida Cuvée is azon tételek közé kerülhetett, amelyek a pozitív oldal felé billentik a képzeletbeli mérleg nyelvét. Cabernet sauvignon, merlot, kékfrankos és kadarka, felteszem, nem a legválogatottabb levekből szűrték egybe, hiszen abban az évjáratban indult a La Vida prémiumsorozat. Fűszeres-gyümölcsös, élénk illat, elsősorban érett meggy játszadozik benne, csipetnyi animalitás is érzékelhető, de nem a brettes fajtából, bőrösség ez inkább. Közepes test, karakteres savak, a tannin a kelleténél visszafogottabb, a 13-as szesz szolid, a tercier aromák még nem telepedtek rá a szekunderekre, a bor nem érte el a tetőt, felfelé tart alighanem. Koncentrációból és komplexitásból több kellene, hogy az 5 pontos szint fölé emelkedjen, de így is szemléletesen érzékelteti, milyen az, amikor valami nemcsak a mának, hanem a holnapnak is készül.

Alig ért véget a fesztiválszezon tavaszi felvonása, jön a pörgés megint. A Junibor Dürer-kertes italozására a nyári szünet miatt nem volt időm felhívni a figyelmet előzetesen, legközelebb ügyesebb leszek. Búslakodásra nincs idő, már a hétvégén legalább két esemény van, amelyekről szólni kell. A tavalyi Bor, mámor, Bénye a hírek szerint remekül sikerült, a szervezők azt mondják, most sem lesz másképp, nézzenek szét Hegyalja egyik legszebb településén. Hogy kihez érdemes bekopogniuk, és a nyilván remek tokajik okozta élményeket milyen kutúrrendezvények által tehetik teljesebbé, arról itt találnak információt bőségesen. Magam röghöz vagyok kötve ezekben a napokban, úgyhogy nemcsak keletre, délre sem bírok elutazni. Arra lent, a Villányi borvidék három településén rendezik a harmadik Ördögkatlan fesztivált, ahol bár a kultúra játssza a főszerepet, jó borokhoz is hozzá lehet jutni egészen biztosan. Annál is inkább, hogy az egyik helyszín konkrétan a Vylyan-terasz. Elvben a Sziget sem az intellektuális borozásról szól főként, de hogy sok finomat találni ott is, azt régóta tudjuk. Olybá tűnik, a hétfőn kezdődő tömeges lazulásban minden korábbinál több borászat kíván közreműködni. A megszokott módon ott lesz az Index-törzshely Hilltop-borozó és a Présház borkereskedés, de koránt sem csak ők vonulnak ki. A vendéglátóhelyes térkép azt mutatja, lesz standja a Radovinnek, a Ferenczy és a Jekl pincének, az Octopus bár viszont vélhetően nem a konkurens borblog jeles szerzőjének az érdekeltsége. Az imént linkelt listán ugyanakkor nincs ott mindenki, többen a Hungarikum Faluban kínálják termékeiket: pl. a Katona Borház, Bárdos és a fia, Vincze Béla vagy a Szeleshát. Inni kell, ha meghalunk is.