Albert gazda

A Gróf Degenfeld Szőlőbirtok szortimentje letisztult és átlátható, fuminttal és az etalon sárgamuskotállyal kezdődik – utóbbi 2008-as évjáratától teljesen el voltam ragadtatva, de a 2009-es is ott liheg a nyomában –, a Fortissimo és az Andante nevű késői szüretekkel folytatódik, aszúkkal végződik. Persze felbukkan még itt-ott némi kövérszőlő vagy szamorodni, hogy színesebbé tegyék az összképet, de a lényeg, hogy az alapokat lerakták rendesen. Azt viszont néha nem tudom visszakézből eldönteni, hogy a nagy puttonyszámú aszúkat vagy az Andantét kell-e odaképzelni a piramis csúcsára. Hiszen ez a botritiszes furmintból készült, szuperelegáns 0,375-ös palackba töltött édes bor nemcsak beltartalmi, hanem élvezeti értékeit, sőt árát tekintve is felveszi a versenyt a tokaji borvidék legjobb dolgaival. Karakterében is, egyébként. A 2007-es az Andante negyedik évjárata, tartályban erjesztették, szerednyei hordóban érlelték, 10,5-es az alkoholja, 212 grammnyi a maradékcukra és 9-es a sava. Aranyszíne tükrös, csillog, mint a veszedelem. Összetett, áradó illatában körtés-délies gyümölcsök, botritisz és ásványosság keveredik, nemcsak elegáns, súlyos is. A komoly édességet energikus savak ellenpontozzák, zamatos, krémes, komplex, de sokkal több benne az akarnokság, mint mondjuk az imént tárgyalt Orsolyák-tételben. Kicsit sem hízeleg, megy előre lendületből. Nem barátkozni és kedveskedni akar, hanem hódítani. Pontosan olyan, mint egy jól sikerült aszú a férfias iskolából. A 8 pontért ez idő szerint még ágaskodnia kell, de a fényes jövő pláne az övé.

Orsolyák Attiláról nem sokat tudok, de amit mégis, az bőven elég ahhoz, hogy szülessen róla, pontosabban első boráról egy bejegyzés. A termelő informátoraim információi szerint tanult némi borászatot Budafokon, utána csinált ezt is meg azt is, van Hegyalján másfél hektár szőleje, a Szent Tamáson és a rátkai Istenhegy-dűlőben is, a címszereplő onnét származik. Azt mondják, igényes mindenben nagyon, és előbb-utóbb saját termékeivel is szétnéz a piacon. Az In Medias Res nem forgalmi tétel, kis mennyiség készült belőle. Nem is biztos, hogy szerencsés elhúzni a konkrét mézesmadzagot a kedves olvasó orra előtt, de egyfelől ha ahabort iszom, nem bírok magammal, másfelől az első próbálkozást nyilván követi második, harmadik, sokadik, remélem, így lesz. A palackot a pincekulcsosoktól kaptam, hálás vagyok, nemcsak a kötelező udvariasság keretein belül. Késői szüret, jórészt furmint, fajélesztővel erjedt, 18 hónapot új kishordóban töltött, cukra 170 gramm, alkoholja 11,5-es, sava 6,9-es. Világos szín, szalmasárgának is halvány, mintha zöldes árnyalatok is felütnék benne a fejüket. Az illat azonnal odacsap, mintaszerűen, szupertisztán hozza az édesre kalibrált furmintok legszebb gyümölcsösségét, végtelenül összetett, vastag, hullámokban árad, kapros-kamillás jegyek is jönnek. Teste nagy, ennyi cukor mellett kisebb nemigen lehetne, strukturálisan krémes, széles, harapható, de szerintem cseppet sem lusta. Bár a sav analitikailag nem sok az édességhez képest, érzetre feltétlenül arányosnak tűnik. Zamatos, finom, nem ragad, nem telít el, nem fáraszt, él. Nemcsak én szeretem, ő is szeret engem. Nem elég belőle fél pohárral, rövid idő alatt muszáj volt elfogynia az egész üvegnek. Bizonyos értelemben sajnos. Felmerült, hogy megadom neki a kilencest, de azt hallottam, készítője nem elégedett vele. Hát ha ezentúl kizárólag különbeket készít, meg kell őriznem a magasabb osztályzatokat azoknak. 8 pont.

"A mi közös pénzünk az nagyon kevés ehhez. Én nagyon bízom benne, hogy a politika átérzi ennek a lehetőségét. Tehát üzletet ajánlunk, ha úgy tetszik, a politikának, hogy fedezze fel Magyarország természeti értékeit, ezen belül a borászatot, mert ez egy nagyon komoly, nagyon erős üzenet." Az idézőjelek közötti gondolatok Szepsy István mádi borászéi – a kérdés arról szólt, hogy ha meglesz a mondat, ami a magyar bort jellemzi, lesz-e rá pénz, hogy el is tudjuk mondani –, akivel nyilván nem lehet rossz interjút készíteni. Az enyém sem volt rossz télen (csak szerényen, az a legfontosabb), és jó az Info Rádióé is. Ez utóbbi ma délután öttől meghallgatható a megfelelő hullámhosszon egyfelől, itt pedig máris elolvasható másfelől. Szepsy nemcsak márkaépítésről és marketingről (aktuálisan kedvenc témáiról) beszél, az évjáratot is értékeli. Sőt kiderül az is, hogy indul az önkormányzati választásokon, noha nem hiányzik ez neki. Néhány héttel ezelőtt egyébként a szekszárdi Heimann Zoltánnal beszélgettek az infósok, azt a műsort itt lehet felidézni. Egészen biztosan érdemes, nemcsak azért, mert a borblogoszféra szerepét is szép szavakkal méltatta a mester.

A budai várbeli fesztiválon mindig úgy érzem, az, amit annyira szeretünk, már nem is szubkultúra, hanem a mainstream része. Az ott kirajzolódó kép persze csalóka, hiszen elég jól tudjuk, miből mennyi fogy – az olcsó rosszból sokkal több, mint a drága jóból, valahol ez is érthető –, mégis: felmenni, inni, ott lenni menő, több tízezren megteszik, ha nem is a világ, legalább az ország közepén érezheti magát az ember ilyenkor. Mint például a Szigeten. Tisztában vannak ezzel a termelőik is, azok is kint pörögnek személyesen, akik más rendezvényekre inkább csak jól-rosszul felkészített alkalmazottakat küldenek: csütörtök délután-este minimum 25-30 úgynevezett sztárborászt láttam a standokon. Egy szó, mint száz, mindenki ott van, aki számít, tán azok is, akik kevésbé. Nekem kicsit már sok is ez az egész. Kora délután mentem, kilencig maradtam, sötétedéstől nagy volt a tömeg. Hétköznap, borongós időben. Eredetileg az volt a tervem: ahogy tavaly, csinálok megint toplistát, kalauznak, vagy minek, menet közben meggondoltam magam. Legfőképp azért, mert hagytam magam sodortatni az árral, ténferegtem jobbra-balra, céltudatosság nélkül, iszogattam, beszélgettem, élvezkedtem. Sok remek borásznál megfordultam, még többhöz nem jutottam el, olyanok is voltak, akiknek azt ígértem, édes körre visszamegyek, nem tartottam a szavamat. Hat órába nem fér bele minden. Főként olyan borokat említek, amelyekhez vagy nem volt szerencsém eddig, vagy nem írtam még róluk. Az év pincészete Pannonhalmi Apátságnál pinot blanc is van, a két rajnai rizling – válogatás is készült 2009-ből – szokás szerint több, mint finom. Németh Attilánál remekül tartja magát a 2005-ös chardonnay–hárslevelű házasítás, a Varga Pincészet 2009-es Aranymetszés olaszrizling felülmúlja a 2006-ost, a Gizella Pincénél a furmint battonage eddigi legjobb évjárata a 2008-as, Balassa István szinte minden aktuális bora terítékemre került már, a Tokaji Bormívelőknél leginkább a Kikelet 2009-es furmintja és hárslevelűje, valamint a Nobilis 2008-as Barakonyi hársa tetszett. Ha már Tokaj, legyen aszú is: a Patricius és a Disznókő egyaránt 2002-es 5 puttonyosa 8-9 pontos formában van, előbbinél a 2005-ös Katinka, utóbbinál a 99-es 6 puttonyos dettó varázsolt, az Andrássy Kúriánál a 2006-os 4 puttonyos is finom a kategóriájában. A Kovács Nimród Winery most hozza ki a 2006-os Rhapsody in Redet, szerettem, éppúgy, mint a nagyratörő Moonvalley Wines Tokaj ezen a standon kóstolható, extrém címkés 2007-eseit. Számomra most derült ki, hogy Berecz Stephanie itt a főborász. Heimannék 2008-ból bánatomra nem hoztak ki viognier-t, a 2009-es megnyugtatott. A Kárpát-medenceiek közül Bott Frigyest nem hagyhattam ki, a 2009-es zöldveltelini és olaszrizling legalább pannon klasszis. Ráspinál az olcsóbbak közül a Mágust bírtam, de akinek vastag a tárcája, ne hagyja ki az Electus zweigeltet. Günzer Zoltánnál kadarkát és merlot-t is vételeztem az Ördögárokból, Malatinszky Csabánál hozta a szokásosat a sor – a 2006-os Kúria sauvignon mintha a franc-nál is elegánsabb lenne –, Bock Józsefnél egy-egy korty Bock és Royal Cuvée-t ittam. Aztán hazamentem és lefeküdtem aludni.

Le vagyok nyűgözve. Akármit mondunk, csak behatárolja a várakozásokat az, hogy egy bor mennyibe kerül. Egyik-másik értő szerint ezért kell vakon kóstolni, mert ha látunk, esélyünk sincs objektíven megmérni a tárgyat. Két dolgot mondok erre. Egyfelől objektivitás nincs – ha semmiben sincs, miért pont az eredendően-végtelenül szubjektív borban lenne? –, másfelől az a valami, ha nevek és címkék ismeretében bírjuk felismerni a jeleket. De hagyjuk az elméletet, jöjjön a gyakorlat: a szekszárdi Tüske Pince 2007-es merlot-jáért nagyjából kétezer forintot kér a kereskedő, ehhez képest elképesztő teljesítményt nyújt. Halmai Csabát leginkább mindig színvonalas sillerje okán szokás emlegetni, de most hipphopp megtanultam: van ott más is. A termelő általában tartályosan készíti a borait, csak a legjavát teszi hordóba; ez a merlot kétéves érlelésben részesült. Az évjáratról tudjuk, milyen volt, nem csoda, hogy 16-os alkoholig erjedt a minőségi alapanyag. Bíborvörös szín, mély, mégis vibráló illat. Áradnak a gyümölcsök, szilvásan, erdeisen, fűszeres frissesség teszi színesebbé az összképet. Teste közepes és nagy között, savai finomak, tanninja moderált, szesze – elhiszem, hogy hihetetlen – egyáltalán nem lóg ki, lecsengése szép száraz. Komplex, lendületes, intelligens bor, nincs benne semmi nehézkesség. Felülről pillant le a 6 pontra. Ennek a párja, roppant jó vétel.

A keceli–hajósi központú Öreghegy Szőlőbirtokról egyszer már írtam, a nagyméretű alföldi pincészet kunleányát kóstoltam meg és elemezgettem. Nemrégiben egy komplett hatos karton keveredett el hozzám, öt boron túlvagyok, a rozé még nem volt meg, hamarosan csapra verem azt is. Ennyi talán már elég ahhoz, hogy megállapítsam: számon tartandó borászatot hozott össze az a bizonyos 104 termelő. A birtoknak egyébként – mint az iménti linkre kattintva kiderülhetett – saját honlapja is van már, de azt nem állíthatom, hogy rengeteg ott az érdemi információ. Ennek következtében egyelőre nem tudom, hogy a jellemzően hajós–bajaiként jelölt, OEM minősítésű borok miért nem évjáratosak, meg azt sem, hogy mennyibe kerülnének, ha eljutnának valamely kereskedés polcaira. A színvonaluktól ott lenne a helyük az érdeklődés homlokterében, az ötös fogat összes darabja visszakézből elpáholta azt a bizonyos kunleányt, simán beleillenek az alföldi elit derékhadába. Mind szárazak, korrektek, alacsony alkoholokkal, kidolgozott részletekkel, egyensúllyal. A fehérek kevésbé izgalmasak – legnagyobb borvidékünkön ez általában fordítva szokott lenni –, a vörösök színesebbek, barátságosabbak. A pinot gris-vel és a sauvignon blanc-nal sincs gond, ha több frissességet mutatnának, nem kellene azon morfondíroznom, megérdemlik-e a 4 pontot. Ahogy a Duna kékfrankos esetében nem is kell. Filigrán, de finoman fűszeres, élénk, de nem savanyú. A két cabernet – mondhatni természetesen – többre képes ennél. A franc és a sauvignon színe mély rubin, illatuk gyümölcsösen tartalmas, szinte sűrű, testük közepes, ízeikben rétegek vannak, lecsengésük rendezett. A franc melegebb, a sauvignon hűvösebb, mindkettő hibátlan a kategóriájában. Utóbbi kapaszkodik az 5 pontos magasságokért, előbbi könnyedén eléri ezt a szintet. Ha ezer forint körül-alatt lenne az áruk – biztos ott van valahol –, fényes karriert érdemelnének.

Az Erzsébet Pincéről sokáig csak azt tudtam, hogy van, és hogy a Gróf Degenfeld-főnök Prácser Miklós családjának érdekeltsége, semmi többet, és nem is kóstoltam a boraikat. Mígnem a Bortársaság kínálatában megjelent a furmintból és hárslevelűből házasított 2009-es Zafír, amely nemcsak baráti árával, hanem kifinomult stílusával és minőségével is levett a lábamról. A hétvégén elutaztunk Hegyaljára családilag, megnéztük a pincét és a szortimentet. Az Erzsébet nem egészen tíz hektáron gazdálkodik, a munkát már az új nemzedék – miszerint Prácser Hajnalka és ifj. Prácser Miklós – irányítja, organikusan szőlészkednek, a területek gyönyörűek, a pincében sem avatkoznak a dolgokba durván, saját élesztőt használnak. Ezzel együtt a borok kivétel nélkül iskolázott illatúak, tiszta ízűek, finomak. Nem feltétlenül nagyok, de mindenképp szeretetre méltóak. Prácserék szárazban igyekeznek külön kezelni a dűlőket, a Király és a Betsek terméséből is van szelektált boruk, előbbi száz százalékban fumintból, utóbbi tarcal 7-esből készült. Éppen a furminttal kezdtünk, fajtajelleges, komoly darab, mégsem akarnok. A B7-es – amelyet a kolléga nemrégiben jól megdicsért; a B a termőhelyet, a hetes a fajtát jelöli – tájborként minősíthető, ami kicsit sem von le értékeiből: masszív és jó ivású megint. Talán a Zafír a legelegánsabb ebben a körben, bár nincs sok értelme a trió valamely egyedét a többiek elé helyezni. A félédes hárslevelű is remek, ám az igazán hedonisztikus élvezetek egy kategóriával feljebb kezdődnek. A 2008-as fordítás mestermunka, úgy sejtem, ha kicsit megállapodik, számíthat nyolc pontra is, meglátjuk. Furcsa ilyet mondani, de az utána következett, magasabbra pozicionált késői szüreteknek és aszúknak nem volt könnyű dolguk, ha felül akarták múlni. A 2008-as 150 gramm – késői szüret botritiszes szemekkel – krémességével hódított, a 2002-es 5 puttonyos zabolátlannak tűnt, a 2003-as Decanter World Wine Award-aranyérmes aszúeszencia odacsapott komplexitásával. A végére jutott még egy 1993-as 5 puttonyos is, borostyánszínnel, aszaltgyümölcsös-dohányos illattal, életteli savakkal, férfias karakterrel, a hanyatlás legkisebb jele nélkül. Az Erzsébet Pince kívülről úgy néz ki, mint egy családi ház, a gazdák azt mondják, a járatlan vendég olykor búsan sóhajtozza, hogy igazi pincét szeretett volna látni. Aztán ha bemegy, csodálkozik a föld alatti nagyszerűségek láttán. Egy szó, mint száz: el kell menni, meg kell nézni. Ha már maguk a borok csak elvétve kaphatók országosan. De gondolom, ez a helyzet megváltozik nemsokára.

Nyári Ödön a Szentgyögyhegyen gazdálkodik, 8,5 hektáron szüreteli a szőlőt, van sok olaszrizlingje és számos más ígéretes fajtája, utóbbiak zömét a 2000-es évek elején telepítette. A fehérboros felső középmezőny oszlopának szoktuk tartani őt, érdekes ugyanakkor, hogy rendesen még soha nem kóstoltam meg termékeinek összességét. E hét csütörtökjén végre pótolhattam, ami eddig elmulasztottam, Barta Wineworld Roland szervezett bemutatót budapesti boltjába, elmentem, jól tettem. Magával Nyári Ödönnel is most találkoztam először, nem kellett sok idő, hogy megállapítsam, az általában is szimpatikus magyar borászok közt a legszimpatikusabbak egyike. Halk szavú, szerény, céltudatos, ilyesmi. Tizenhárom bor került a poharakba, olaszrizlinggel kezdtünk, olaszrizlinggel végeztünk, a kettő között lepergett még hét fajta és összesen négy évjárat. Vacak termékkel nem találkoztunk – még szép –, mindazonáltal a pannon klasszis minősítés odaítélése sem merült fel futtában. Más kérdés, volt két-három versenyző, amelyek alapos elemzés esetén azért esélyesek lehetnének a hétpontos szint elérésére. Ami kimondottan tetszett: a 2009-es sima olaszrizling, az egyaránt 2008-as kisfahordós chardonnay és piarista szürkebarát (a papok pályázatot hirdettek, ez a bor nyert, nem véletlenül), a 2007-es tramini, valamint a 2006-os késői szürkebarát és olaszrizling. A Nyári-boroknak acélosak a savaik – garantált, hogy hosszú életűek lesznek ezen a földön –, kivétel nélkül tiszta ízűek, egyenesek, a legszebb darabokból az összetettség sem hiányzik. Ezen a ponton az iménti felsorolás utolsó négy szereplőjére hívnám fel ismételten a figyelmet. A 2006-os olaszhoz decemberben szedték a szőlőt, ehhez képest majdnem szárazra erjedt, a tíz-egynéhány grammnyi cukrot 8-as körüli sav ellenpontozza, a bor szinte száraz, és roppant masszív. Aki szereti az ilyesmit, annak kihagyhatatlan a szürkével együtt. Fontos elmondanom még: az utolsó bor után visszatértem az elsőhöz. Az a belépő olasz olyan okosan kinyílt, hogy öröm volt belekortyolni. Ha egy sor ilyennel indul, akkor minden rendben van.

Összegyűlt egy csomó minden, ömlesztek híreket. Először is a hétvégén tartják a legnagyobb borfesztivál – miszerint a Budai Vár-beli – legfontosabb kísérőrendezvényét, a szüreti sokadalmat a szentendrei skanzenben. Ezen tavaly nagyon is jól éreztem magam, de idén nem leszek ott, mert vidékre utazom, igyanak helyettem is. Maga a főműsor jövő héten lesz esedékes, szerdától vasárnapig – tehát szeptember 8-ától 12-éig –, azt tervezem, hogy szétnézek fent az első napon, és csinálok egy olyan listát, mint egy évvel ezelőtt. Addig is, szombat-vasárnapi távollétem miatt a Junibor etyeki bemutatóján-buliján sem lehetek jelen. Úgy vagyok ezzel, mint a Borbarát 7x7-jével, még soha nem sikerült egyeztetni az időpontokat; se ide, se oda soha – na talán majd egyszer. A programajánlásnak vége, de van más is. Először is, a 2010-es sikeren felbuzdulva a Vinoport már szervezi a 2011-es furmintfebruárt, amelyhez logót is terveznek, méghozzá pályázat közbeiktatásával. Ennek a zsűrijébe én is belekeveredtem, hátha helyt bírok állni; ha pocsék pályamunkát választunk, majd szidhatnak. Másodszor is, megválasztották az év pincészetét, a díjat a Pannonhalmi Apátsági Pince kapta. Azt a borászatot is szeretjük, megérdemelték az elismerést. Végül, de nem utolsósorban: az Alkesz egyik korábbi oszlopa, a néhány hónapja nyugdíjba vonult Vörös és Fehér kolléga nem tudott többé ellenállni az íráskényszernek, ezért új blogot indított, amelyet itt érhetnek el. Olvasgassák őt is szeretettel.

Augusztus elején nem csináltam összesítést, július majdnem fele szabadsággal telt, gondoltam, egybegyúrok két hónapot. Ezt a nagyon gyorsan eltelt, szeszélyes nyarat elsősorban finom száraz fehérborok fémjelezték, nézem a bejegyzéseket, és egyik-másik példány emléke nyomán összefut a nyál a számban. Tízes toplistát is össze lehetne raknom a remek hét- és nyolcpontosokból, külföldiek viaskodhatnának magyarokkal, és fordítva. A legtetőre némi tűnődés után három németet helyeznék, Peter Lauer Stirn rizlingje és a Weinhof Herrenberg két 2008-asa éppúgy nyolcast kapott, mint az időszak legjobb hazaija, Balassa István Betsek furmintja. Ez négy, jöhetnek a hétpontosok egyre-másra, Szentesi József nadapi rizlingjétől Szászi Endre kilences kéknyelűjén, a Tokaj Nobilis sárgamuskotályán, a horvát Matosevic malvazijáján és Johann Geil rheinhesseni spätleséjén át a bécsi Plachutta étterem ház bora veltelinijéig. Megvan a tíz. Ez a szakasz sem volt egyoldalú, estek jól vörösök is: Günzer Tamás válogatása a legjobb pinot mostanában, a Chateau Lagrezette malbecje is adott élményt bőséggel, Tóth István pedig pláne odacsapott a végén. Az édesek kicsit árnyékban voltak megint, több olyat kellene próbálnom, mint Demeter Zoltán birtokbora. Besztbájilag rendkívül ígéretesnek tűnt a helyzet ebben a hatvan napban. Franz Weninger fehérburgundiját szívesen fogyasztanám rendszeresen, a Hilltop olaszrizlingjét, Font Sándor vagy a Gedeon Birtok kövidinkáját nemkülönben, Bolyki János Indián Nyárjáról nem is beszélve, utóbbi kimondottan jó eséllyel pályázik az év végi top 20-ba. Mi volt még? A közelebbi pincék felfedezése jegyében meglátogattam a Törleyt és az Etyeki Kúriát, utaztam messzebbre is, továbbá leteszteltem a remek Drop Shopot. Itt az ősz, jön a pörgés, kövessenek!

Az egyszer már megidézett nagyszabású ivászatnak Tóth István volt a vitathatatlan sztárja. Egyikünk három jól megőrzött palackkal készült az eseményre, másikunk hozzátett még egyet spontán, de nemcsak a mennyiség, a minőség tekintetében is tündökölt az egri mester. Sokat gondolkodtam azon, mely borának jusson címszereplői státus, háromból bármelyik megérdemelte volna a kiemelést. Ezek szépen egymás után megugrották a hétpontos lécet, egy maradt alatta csak: az 1999-es válogatott bikavér e példánya sajnos fáradtnak tűnt; ha biztos is, hogy nem olyan régen indult el lefelé a lejtőn, élvezeti értékei meg sem közelítették a többiekéit. Aki olvassa a blogomat, tudja, nem vagyok fenntartások nélküli híve a kékfrankosoknak. Egyszerűen nem szeretem a savhangsúlyos vörösöket. Ha azonban mindenki olyan borokat készítene ebből a mások szerint sokra hivatott fajtából, mint Tóth, sosem kellene panaszkodnom. A 2003-as és a 2000-es egedhegyiek hibátlan fűszeres-gyümölcsös-érett-harmonikus izgalmaikkal mindannyiunkat lehengereltek. Hét- és tízéves korukra fittyet hányva villogtak, az öregedés leghalványabb jeleit sem lehetett tetten érni bennük. 7 pont és 7 pont – ami annak fényében külön is értékelendő, hogy a 2003-ast kétezer forintért lehet megvásárolni itt. Nem értem, hogy az ördögbe nem fogyott el réges-régen. A legendás, számtalanszor magasra emelt 2003-as bikavér-válogatás persze ezeken is túltett, összetettebbnek, színesebbnek találtuk, közel járt a nyolcashoz. Maradok a 7 pontnál mégis, hadd legyen meg a szerencseszám az összesítésben. Tóth István munkásságát mindig nagyra értékeltem. Az utóbbi években mintha kevesebb szó esne róla – pedig aki ennyire életre való és hosszú életű borokat készít, annak ott kellene lennie a közvetlen élmezőnyben. Fenemód kíváncsi vagyok, mit tudnak majd a 2006-osok – még csak a franc volt meg – és a 2007-esek.

Hatalmasat boroztunk Muskotály Küvé kolléga teraszán péntek délután-este, remek társaságban, eleinte sütött a nap, később ömlött az eső, rá se rántottunk, mert majdnem minden finom volt, csak egy tételt ölt meg a dugó, azt sajnáltuk nagyon. Több bejegyzés születik a történtek után. Az isztriai Matosevic pincéről tavaly már írtam egyet, igencsak bejött az akáchordós malvazija mindnyájunknak, úgyhogy az idén be lett szerezve ugyanennek a bornak az eggyel későbbi évjárata, valamint egy 2009-es chardonnay és egy 2008-as vörös házasítás ráadásnak. Mindezek alapján még inkább úgy tűnik, komoly kis borászat ez. A chardonnay a hatpontos magasságokat nézte ki magának, persze a másik kettő még többet tudott. A Grimalda nevezetű küvében a 85 százaléknyi merlot jól fésültségét igyekezett összekócolni alig 15 százaléknyi teran, és sikerült neki. Az első kortyok alapján csak csodálkoztunk, hogy a markáns savairól és kemény tanninjairól híres fajta ilyen szerény mennyiségben is mennyire domináns bír lenni. Aztán szerencsére összerázódtak a dolgok, és kiderült, hogy bár kimondottan karakteres, egyúttal mégis befogadható és szerethető vöröset alkottak a horvátok, amely izmos hatost garantáltan érdemel, sőt talán eggyel többet is. A 2006-os malvazija esetében nem kellett azon morfondírozni, hogy mi mennyi. Hozta, amit a 2005-ös. Kifinomultan gyümölcsös-köves-akácos illatokat – azt mondják, a malvaziija meghatározó jegye az akácvirág, ezért van jó helyen akáchordóban –, perfekt struktúrát, finom savakat, érett-lendületes ízeket, tisztaságot, okosságot. Nagydarab 7 pont.

Ha már kint voltam kedden Etyeken, és ráadásul a program is véget ért nem sokkal dél után, hirtelen kitaláltam, mi lenne, ha meglátogatnám az Etyeki Kúriát. Az ötletet tett követte, felhívtam Matolcsy Sárát, a fogadókészség szárba szökkent, Mérész Sándor főborász értem jött, ment minden, mint a karikacsapás. A borászatról írtam már ezen a blogon is vagy kétszer, első nekifutásra kibontottam röviden kapcsolatunk sajátosságainak hajnalát is. A Kúria az utóbbi években főként pinot noirjával járt kedvemben, a savas-szénsavas fehéreket egyszer-másszor szívesen ittam, de sokat nem vártam tőlük. Chardonnay-ból azért próbáltak fajsúlyosabbakat alkotni az Öreghegyen, tíz évvel ezelőtt, amikor még kicsit sem zavart, ha durván benne van az ízekben és az illatokban a barrique, becsben tartottam több évjáratot is. Hogy a koncepció Mérész érkezésével változott-e meg, vagy az új főborász érkezése magának a koncepciónak a része történetesen, nem tudom, de mindegy is, hiszen az eredmény a fontos. Az meg tény, hogy a Kúria jelentős arculatváltáson és profiltisztításon esett át. Az új címkék korszerűen dizájnoltak – nekem bejönnek –, a sok boros választékot ésszerűsítették, felbukkant a színen az Esterházy név is. Utóbbi alatt a kismartoni kastélyborászatot kell érteni, a szándékok szerint kereskedelmileg működnek együtt. Hat tétel maradt a Kúria-palettán, három fehér, egy rozé és két vörös, ezeket kóstoltuk végig egy árnyas diófa alatt. Ha már itt tartunk, az Öreghegyi sor nemcsak Etyeken, országosan is a legszebbek egyike, annak ellenére, hogy működő borospincékből kevesebb van arrafelé a kelleténél. Csend van, nyugalom, a forgalom zaja nem hallatszik, ott veszek majd valamit, ha egyszer pénzem lesz. Sose lesz, zárójel bezárva. Könnyű fehérnek maradt a királyleányka és a pinot gris házasítása, előbbi savanyúcukros egyszerűségét okosan bonyolítja utóbbi meleg színessége. A fajsúlyosabbak közül a 2008-as chardonnay-t mutatta először a borász, az iskola az, mint a hasábjaimon már elemzett kilences sauvignon blanc-nál. A bor nagyobb része nem járt fában, kisebb része igen, emennek a zöme sem normál barrique-ban, hanem nagyobb hordóban. Élet, dinamizmus, mélység is hozzá, kedvemre való darab. A sauvignon hozta, amit szokott, a rozé olyan volt, mint egy rozé, a 2007-es vörös meg okozta a meglepetést. A soproni ültetvényekről – az etyeki 15 mellé amott is van a cégnek vagy 14 hektárja – származó bor nem más, mint az, amely Magyar Vándorként kezdte pályafutását. Nagy formában van, ennyi pénzért ilyet kevesen adnak. A 2008-as pinot sem változott hátrányára az elmúlt hónapokban, a mérleg tehát abszolút pozitív. A chardonnay-ról sokat beszéltünk, így a végén előkerült még egy 2004-es barrique: úgy játszott, ahogyan emlékeim alapján játszania kellett. Fogalmam sincs, beszédtéma lesz-e mostanában az Etyeki Kúria lendületvétele, de hogy minden megvan ahhoz, hogy az legyen, az számomra evidens.

A 2010-es etyeki Kezes-lábosig hajszálpontosan egy hónap van hátra – közben lesz egy nagyszabású fesztivál is a budai várban –, mégis írok róla máris, mert a szervezők elhívtak bíráskodni a helyi termékek minősítésére. A boroknak háromféle osztályzatot adhattunk: megfelelt, nem felelt meg, kiválóan megfelelt – eszerint hívhatják fel a látogatók figyelmét műveikre a termelők. A felhozatal nem volt bőséges, a nagyját tavasszal megmérték, most az a kb. 40 tétel került sorra, amelyek akkor még nem voltak  készen, esetleg más okokból maradtak ki. Főként azért vettem részt örömmel a teszten, mert sose tudom, a kevésbé ismert borászok közül melyeket érdemes meglátogatnom az etyeki rendezvényeken. Gondoltam, hátha kapok képet; így is lett, úgyhogy el is mondom ügyesen, mit tapasztaltam. Ami nem tetszett, arra nem vesztegetek szót, maradok a javánál. Az első körben említett borok zöme a kiválóan megfelelt kategóriába került – nem mind, párat leszavazott a többség. A Nyakas 2009-es pinot gris-je a maga műfajában tökéletes teljesítményre képes, ezt tudtuk látatlanban, a többiek viszont tényleg új felfedezések számomra. A sauvignon blanc-ok közül kettőt találtunk kimondottan szépnek: előbb a Kattra Pincészet, aztán a Pozsonyi Pince 2009-esét, fehérben eleve utóbbi nyert nálam, nyomában a töki Kovács Pince 2009-es házasításával, királyleánykából, sauvignon blanc-ból, chardonnay-ból. Pozsonyiék még egyszer odacsaptak, 2008-as pinot noirjuk a szerény vörösmezőny sztárjának bizonyult; nem sokkal maradt le mögötte Orosz Gyula (Juliusvin) 2009-ese. A legtöbb becsületes tétel úgymond csak megfelelt, de egyik-másik sorszáma mellé felvéstem a plusz jelet. Ömlesztve: Pozsonyi Pince Chardonnay 2009, Anonym Pince Sauvignon Blanc 2009, Debreczeni Pincészet Pinot Noir Rosé 2009, Debreczeni Pince Pinot Noir 2008, Kattra Pincészet Gyöngyösi Cabernet Sauvignon 2009 (a Mátrai borvidéken vásárolt szőlőből készült, a szabályok szerint nem lehet kiemelt), Kattra Pincészet Merlot 2009. Azt gondolom, ha őket keresik majd, nem csalódhatnak. A végén egyébként két 2007-es Törley-pezsgővel frissítettük fel magunkat, Brut Nature nyerssel és Francois President Bruttal. Persze, hogy kiválóan megfeleltek. A Kezes-lábosnak meg ezúton kívánok nagyon szép időjárást. A brutális tavaszi rémdráma után fenemód szükség lenne erre.

Régóta mondjuk, mondogatjuk, nem könnyű Magyarországon igazán klassz vörösborokat fogyasztani ezer forint környéki katagóriákban. Néha mégis sikerül, akkor elégedettek vagyunk, örülünk, lelkendezünk. A közelmúltban a szekszárdi Bősz Adrián magnumja vágta ki a rezet, vasárnap este északabbról érkezett a megváltás. Bolyki János munkásságáról néhány hónappal ezelőtt szóltam pár szép szót, annak ellenére, hogy 2007-es merlot-jával nem minden tekintetben voltam elégedett. A dicshimnusznak sokkal inkább most kellene felcsendülnie: az Indián Nyár fantázianevű, azonos évjáratú házasítás a legszofisztikáltabb igényeket is kielégíti. Kékfrankos, merlot és portugieser házasítása, mindössze 12,5-es alkoholt erjedt, meglettebb kora ellenére most van forgalomban, arról, hogy hogyan készült, itt találnak információt, árastul. Mélyvörös szín, finoman fűszeres, érett illat, a gyümölcsök sem költöztek még ki belőle. Árnyaltabb, alaposabb, mint amit egy könnyű darabtól várna az ember. Komolyabb ízben is, teste legalább közepes, savai élénkek, de csiszoltak, hiába a kékfrankos, nem savanyítanak, a merlot tanninja sokat segít az egyensúly megteremtésében. Zamatos, finom, frissít. Minimum méltó vetélytársa a Kutyafájátnak és a többieknek. Egy életem, egy halálom, hadd kapjon 6 pontot. A 2006-os is hatost ért a kollégánál, ha marad a színvonal, kultbor lesz belőle.