Albert gazda

Az Etyeki Kúria a hírek szerint totális arculatváltás előtt áll, július 8-ától minden más lesz, a kereskedő honlapján úgy-ahogy látható címkék alapján úgy tűnik, laza és fiatalos korszak következik. Lényegében egybeesik ezzel az új borász, Mérész Sándor által készített termékek tömeges bemutatkozása. A fiatal-tehetséges szakember előbb Gál Tiborral dolgozott, majd a Ferenczi és a Debreczeni birtokokon bontogatta szárnyait, mígnem tavaly nyáron a Kúriánál kötött ki. Az első bora a novemberben piacra vitt 2009-es Cuvée 1 volt, nem kóstoltam, a 2009-es sauvignon blanc-t igen, úgy sejtem, kíváncsi leszek egyebekre is. A Kúria-fehérborok az elmúlt években nem nagyon hoztak lázba, amelyek a kezem ügyébe kerültek, azokban jellemzően sok volt a sav és még több a szénsav, mélységeket nem feltétlenül fedeztem fel bennük. Mint innen kiderül, Mérész kisebb korrekciót hajtott végre a koncepción. Bár a bor nagyját főként tartályos érlelésnek vetette alá, a harmadát jókora fahordóba tette, sőt palackozás előtt a már egalizált mennyiséget is megpihentette az acélon túli világban. Megérte. Halvány szín, végtelenül friss illat, fűvel és virágokkal – fát direktben nem észrevételeztem –, sőt déligyümölcsökkel. Közepes test, élénk, kimondottan finom, túlzásoktól mentes sav, gyümölcsös ízek. Vélhetően az új módszernek hála komplexebb, okosabb lett a bor, eközben azonban a másik oldalon nem vesztett semmit lendületességéből. Alaposan megnézi magának a 6 pontot.

Bejárunk ungot-berket, de azt, ami közel van, nemigen keressük fel. Azt találtam ki, változtatok ezen, meglátogatok néhány pincét-borászatot, amelyekért nem kell sokat utazni. Megkerestem Romsics Lászlót, a Törley Pezsgőpincészet főborászát, hogy mennék gyárlátogatni, szívesen látott. A korábban Hungarovinként ismert lokális óriás megítélése ellentmondásos. Nemcsak borivó, boríró barátaim is pofákat vágnak, ha meghallják a nevét, és hajlamosak a legkevésbé fontos és színvonalas vállalkozások közé sorolni szegényt. Én másképp látom az elejétől fogva. Hadd menjek messzire: már 1991-ben is szórakoztatóbb volt Hungarovin-bikavért inni, mint Egervint, a félszáraz iskolázású soproni kékfrankos rozéról nem is beszélve. Magyarán: a Törleyt és elődeit a korrekt ivóborokról elhíresült nagyok közé soroltam – a Szőlőskert vagy a Hilltop mellé tettem –, és olykor-olykor szívesen fogyasztottam a György Villa vagy Szent István Korona fehérborait. A vöröseket kevésbé szerettem, de hát ez ezekben az árkategóriákban úgyszólván magától értetődő. Német tulajdonos, több száz hektár szőlő, több tízmillió palack pezsgő és bor, hatalmas fejlesztések – így néz ki most a Törley. Most fejeztek be egy 10 millió eurós beruházást, ennek keretében egyebek közt beállítottak húsz darab 2500 hektoliteres pezsgőtartályt, akkorák, hogy nézni is tereh, egyben közülük elférne egy magyar középpincészet éves termelése. Felújították az irodaházat is, kezd úgy kinézni, ahogy egy ilyesminek ki kell néznie Európában, és csinosítják az Anna utcai palackos pezsgős pincét. Tudom, nem a méret a lényeg, hanem a minőség, mindjárt lesz szó arról is. Nem kérdés, a Törley forgalmának legnagyobb részét a tankpezsgők és az olcsóbb borok teszik ki, Romsics azt mondja, lassan változik az emberek ízlése, ez észrevehető, de változatlanul a Charmant Doux a legnépszerűbb Törley-termék. Közben arra is rájöttek, a prémiumkategóriákban nem feltétlen érdemes erőlködniük – már ami az úgynevezett csendes borokat illeti –, ellenben a bevált sorozatokat szeretik az emberek. BB-t nem kóstoltunk, magasabban kezdtünk. Értek meglepetések. A pezsgősorban olyan friss és harmonikus volt a még mindig műanyag dugós száraz Gála, mint a pinty. Azért nem ez volt a legfinomabb: a hosszabb érlelésű tankosak közül a Chapel Hill Chardonnay–Pinot Noir Brut esett jól, de a klasszik metódussal készült Hungaria Grande Cuvée Brut annál is jobban. A legjobban meg a 2006-os Törley Chardonnay Brut. Kaptam a Chapel Hill Sparkling Sweetből is, kétmillió palack fogy belőle nagyjából Svédországban, illatos, könnyű, nincs szükség iszonyatos erőfeszítésekre, hogy lenyelje az ember, apósomnak ilyet veszek névnapjára. Fehérből-vörösből néztünk olyat, ami nem kapható itthon, és olyat is, ami igen. A 2009-es Viale Mandorlato Etyek–Budai Zenitet viszik Angliába, mint a cukrot, érthető, illatos, friss, finom, kicsit fűt a szesz. A Campanula Pinot Grigio 2009-nek ennyi hibája sincs, olyan, amilyennek a neve hallatán elképzelik. Nem mindenki szereti az ilyet, én igen. A Szent István Korona olaszrizling tipikus négypontos, az ugyanebből a szériából származó irsai olivér példányszáma 153 ezer, nem véletlenül. A György Villa chardonnay – évjárat: 2009, mennyiség: 55 ezer üveg – volt a nap hőse: elképesztően klassz az ezresért. Telt, dús, zamatos, muszáj venni belőle, megeszem a kalapom, ha nem ér vastag hatost. A sauvignon blanc visszalépés, a rozé sem zseni, a Campanula Pinot Noir 2009 megint tiszta és tehetséges. A 2007-es villányi merlot nem hozott lázba, de a 2009-es pázmándi syrah igen: mintaszerűen fűszeres-gyümölcsös, meglátjuk, mi lesz belőle, ha palackba-piacra kerül. Szokás mondani, minden pincét a belépő bora minősít. Ha ez stimmelne, és a BB-címkés édesborok alapján kellene megítélni a Törleyt, nem kapna csillagos ötöst. Ám én soha nem voltam a kategorikus ítélkezés híve. Ehelyett azt állítom: minden ország borászatának szüksége van nagyokra, amelyekről az jut a kedves emberek eszébe szerte a világon, hogy megbízható minőség kedvező áron. Amennyiben a Törley ezen az úton óhajt haladni, azt akkor is elismeréssel fogadom, ha ez ideig nem jutott beláthatatlanul messzire. A lehetőségek határtalanok.

Hosszú késlekedés végére tettünk pontot, amikor végre kielemeztük kollégámmal a május közepi boros kérdőívet. Az Index vezető pozíciójában megjelent kérdésekre – amelyekről szűkebb körben itt is beszélgettünk keveset – több mint 12 ezren válaszoltak, azt hiszem, ez becsületesen nagy merítés. Az eredményeket persze nyilván abszurd lenne kivetíteni nemhogy a magyar lakosság egészére, de a borkedvelők közösségére is, a tanulságok levonásával csínján kell bánni. Annyit azonban, hogy sok helyütt érdekesen alakultak a százalékok, különösebb kockázat nélkül megállapíthatunk. Azt hirtelen nem tudom, előfordultak-e arányok, amelyek komolyan megleptek volna. Arra végül is számítottam, hogy az Index-olvasók leginkább a száraz vörösborokat kedvelik, ráadásul nem a legolcsóbbakat és nem is a legdrágábbakat vásárolják. Tokajt ezzel együtt népszerűbbnek gondoltam volna, illetve azt is feltételeztem, hogy az Alföld kijött már a gettóból. Hát nem, úgyhogy muszáj folytatni a sztereotípiák elsöprésére irányuló munkát. De akárhogy is, az a legbiztatóbb, hogy a borkultúra nem volt, hanem lesz. Amennyiben nem olvasták szövegünket tegnap, ide kattintva megtehetik.

Az ostorosi Orsolya Pince minden bizonnyal jól iható és könnyed, egyúttal tartalmas vöröset óhajtott készíteni, amikor kadarkát, kékfrankost és zweigeltet házasított okosan, és mit ad isten, Turcsek Orsolya és az év felfedezettje Tarnóczi Zoltán igyekezetét siker koronázta. Megmondom, ahogy van: meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a frappánsan Kettőezernyolcnak nevezett küvé extraktja 35 gramm literenként. További érdekesség, hogy az értelemszerűen 2008-as bort leginkább 2008 forintos áron szerették volna a vinotékák polcain tudni alkotóik, és bár pontosan ennyiért sehol sem láttam őt, a nagyságrend stimmel. Úgyhogy a tétel konkrét elemzése előtt is kijelenthetem, az ostorosi páros megint olyasmivel hozakodott elő, amiért érdemes kifizetni a forintokat. Alighanem rubinszín, némi matt, a Tehéntánc árnyalataira emlékeztető beütéssel. Meghökkentően gyümölcsös illat, mindenféle piros bogyós árad belőle, fűszereknek sincs híján ugyanakkor. Teste érzetre közepes, ízei gyümölcsösek dettó, tannint szinte nem tartalmaz, savaknak annál inkább bővében van, szeszei csendben maradnak, búcsúja friss és tiszta, a kelleténél savanykásabb. Szobahőmérséklet alatt bontakoznak ki erényei, 14-16 fokra van szüksége, hogy egyensúlyhoz közeli állapotot érzékeljünk. Nálam erős 5 pontra teljesít, máris tudom, hogy ezt olvasóim többsége keveselli majd. Legközelebb előre lehűtöm.

A montenegrói Plantaze alighanem Közép-Európa legnagyobb pincészeteinek egyike, ki gondolná, hogy ebben az egzotikus országban ilyen monstrumok termesztik a szőlőt sok száz hektáron, töltik a belőle készült bort több tízmillió palackba, exportálják a termékeket több tucatnyi országba. Ha kicsit is jobban körülnéznénk a régióban és keletebbre-délkeletebbre, bizony lenne okunk meglepődni. A délszláv állam borágazatát alapjaiban meghatározó óriás dolgairól többször írtam az Alkeszen, és annál is többször kóstoltam őket. Érdekes módon a világfajtákból készült Plantaze-borok – például a chardonnay vagy a merlot – mindig jobban ízlettek, mint mondjuk a tökéletesen autentikus vranac. A helyzet a jelek szerint nem sokat változott. Kedves kollégám hozott egy üveggel a Pro Corde vranac aktuális évjáratából, a 2007-esből, elfogyasztottuk ügyesen. Egy az egyben olyan volt, mint a 2003-as 2006-ban. Bíborvörös szín, fűszeres-meggyes illat, nem kevés tannin, még több sav. Tiszta és egyenes, de kemény. Hiába hároméves, hihetetlenül fiatal. Egyszer jó lenne kipróbálni, mit tud egy ilyen öt- vagy hatévesen, mert ebben a pillanatban nem bírnám megjósolni, hogy sokkal többet-e, vagy ennyit sem. 4 pont. Egy szerény kereskedés néhány éve megpróbálta bevezetni a Plantazét és főleg a vranacot Magyarországon, úgy tűnik, nem jött össze az üzlet. Ez van. Itt a nyaralás ideje, ha Montenegróban vagy Szerbiában járnak, próbálkozzanak. A Plantaze biztosan nem zsákbamacska.

Szerintem remek lenne, ha Sopronban sokkal több fehérbort készítenének. Tudom, hogy az ott a kékfrankos fővárosa, meg minden, és mégis. Nem akarom újfent háromszor körbejárni a saját savtolerancia-szintemet, de úgy érzem, olyan kiegyensúlyozott és vibráló veltelinikkel és rizlingekkel ébreszthetnék fel a kedves emberek érdeklődését ezek a derék poncichterek, mint a pinty. Vannak felvillanyozó kísérletek. Franz Weninger fehérburgundijára – aki emlékeim szerint furmintot is akart telepíteni, nem tudom, valósággá váltak-e végül a tervei – először a 2005-ös évjáratból csodálkoztam rá. Szállnak az évek, a minap egy 2008-as pinot blanc-hoz volt szerencsém, amelyet továbbra is magyar nevén illetnek a címkén. A pinot-család e tagját tartják a legkevésbé izgalmasnak, ezzel együtt Európa nem egy szegletében kiváló borokat palackoznak belőle. A Weninger-féle 2008-as mindössze 11,5-es alkoholt erjedt, színe szalmasárga, zöldes beütésekkel. Illata megfontoltan finom. Nem ugranak a gyümölcsök, nincs benne harsányság, a mineralitáson túl melegebb növényi jegyek dominálnak, némi kedves barackossággal. Halk, de határozott és letisztult a karaktere, és kicsit sem érdektelen. Szájban is ilyen. Közepes test, egyszerre friss és összerendeződött ízek, sima felszín, sehol semmi disszonancia. A búcsújában sajnos zökken egyet, felbukkan valami savanyúcukorkás árnyalat, emiatt nem éri el a fél kézzel már elkönyvelt hatost. 5 pont. A fehér pinot noirt is meg kell kóstolnom.

Az imént véget ért hónapban sokáig nem találkoztam elsöprő erejű borokkal szólóban, mígnem a végén csak odacsapott a Weingut Prager rizlingje. Panaszra természetesen nincs ok, gyakran az öt-hat pontos dolgok is tudnak olyan jólesni, mint a pannon vagy akár a nemzetközi klasszisok, így az édesek és a sillerek havának is nevezhetem a júniust. A válogatott remekek listájára a Royal 5 puttonyosa és Puklusék kövérszőlője került fel lendületesen Tokajból, ugyanott kötött ki a Hollóvár sauvignon blanc-ja a Somlóról. A sillermezőny három hatpontos tétellel lett gazdagabb, sorrendben Tomolik Jánosét, Horváth Ráspi Józsefét és Günzer Tamásét fogyasztottam hajthatatlan lelkesedéssel. Egyébiránt a szépek játszottak fehérben és vörösben is. Előbbiek közül Losonci Bálint alapolasza érdemel feltétlen említést, utóbbiak közül a Bodri Pince és a St. Andrea pinot noirjai. Az elmúlt harminc nap megint erős volt fesztiválokban, bemutatókban és egyéb rendezvényekben. A von Racknitz rizlingsorából a Traiser Rotenfels tetszett a legjobban, a Pannon Bországgyűlésen talán a Sauska Pincészet siklósi hetes hetese volt a legnagyobb formátumú bor, az új Királyudvar-évjáratot a 2009-es Demi Sec határozta meg, a Vinagora-élményeket hedonisztikus villányi cabernet franc-ok tették édesebbé, a Pannon Top 25-ön a Szeleshát Nomád merlot-ja rakott pontot az i-re. Meleg van megint, igyanak Proseccót.

Az osztrák rizlingeket nem lehet megunni – a rajnai rizlinget általában véve sem: egy-két hete újrakóstoltam Légli Ottó 2007-es Gesztenyését, fantasztikus formában volt, frissebbnek és szárazabbnak tűnt, mint tavaly nyáron, kicsit sem könyökölt ki belőle az embertelen alkohol –, amikor kinyílik például egy Weingut Prager-féle smaragd, garantált az örömünnep. Erről a wachaui pincéről írtam már, a legfontosabbakat elmondtam, nem bocsátkoznék önismétlésekbe. Arra ellenben kitérek, hogy a Wachstum Bodenstein nem egy eddig ismeretlen dűlő, hanem az ez idő szerint Ilse és Toni Bodenstein által vezetett borászat csúcsrizlingje. Ennek megfelelően nem is mérik olcsón, de hogy megéri az árát, ahhoz sem fér kétség. Ha már a forintoknál tartunk, az utóbbi időben az a tapasztalatom, hogy muszáj odaadni a kétszer annyit a smaragdokért, federspielekkel próbálkozni lutri, 5 pontot itthon sem kunszt vásárolni 3-4 ezerért, annyiért fölösleges elmenni a szomszédba. A bor teljes neve ki sem fért a címbe: Prager Wachstum Bodenstein Riesling Smaragd. Közepesen halvány szín, legyen szalmasárga, megfellebbezhetetlenül izgalmas illatok. Melegebb karakterű déliek egyfelől, citromfű másfelől, mineralitás, frissesség, lendület. Kristálytiszta szerkezet, játékos-sziporkázó savak, elegancia, kifinomultság, komplexitás. Zamatos, áttetszően acélos, lecsengése végtelen. Rengeteg élet van benne, és bár pályája elején jár, már harmonikus. Vaskos 8 pont, idővel szeretne feljebb kapaszkodni.

Azokat a tokaji borokat szeretem a legjobban, amelyek krémesek, finomak és gyümölcsösek. Csak szilajsággal nem nagyon lehet engem levenni a lábamról, ezért is emelem mindig magasabbra az olyan aszúkat, amelyekben nemcsak a savak dolgoznak, hanem képesek okosan kombinálni ezeket a karaktereket. Hogy példát is mondjak, az Oremus 1999-es birtokválogatásánál vagy a Disznókő ugyanabból az évjáratból származó Kapijánál elsöprőbb édesekkel szerintem nem találkoztam. Mindezt nem azért mesélem el, mert a bodrogkeresztúri Puklus Pincészet 2007-es kövérszőlője az etalonokhoz hasonló magasságokban jár. Hanem azért, mert hasonló iskolát képvisel. Nála több pontot senkinek sem adtam a Pannon Bormustrán, kicsit meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy a hajthatatlan tradicionalistaként ismert pince remekművéhez volt szerencsém. Aztán örültem, elvégre fontos, hogy legyen átjárás, ne frontok mentén borászkodjanak a tehetségesek. Puklusék nem készítenek minden évjáratban ilyen típusú késői szüretelésű borokat, azt mondják, a kövérszőlő nehéz fajta, tízből ha háromszor termel harminc fölötti mustfokokat egészségesen. Világos aranysárga, tükrösen tiszta szín, elsöprően, melegen gyümölcsös illatok, érett barackkal, körtével, mézzel, frissességgel. Komoly test, rengeteg krémesség, harapható, hömpölyög oda és vissza, betölti a száj minden szegletét, zamathegyekkel varázsol. Hosszú és finom, a savai nincsenek sokan, de ügyesek, nem engedik, hogy megbillenjen. Kedves, telt, barátságos. Cukortartalmát 120 és 140 gramm fölé saccoltam, utólag megtudtam, 128 van benne. Nem nehézkes, van benne annyi élet, hogy két ember egykettőre elfogyassza az utolsó cseppig. Vacillálnom kellett, hogy megadjam-e a 8-ast, vagy maradjak a 7 pontnál.

Nagyon itt volt az ideje, hogy önálló bejegyzés szülessen valamely Günzer Tamás-borról. Az országosan kevébé ismert Günzer testvér munkásságára később figyelt fel a publikum, mint Zoltánéra, azt is mondhatjuk, hogy az igazi áttörés mind a mai napig nem következett be. Ám az utóbbi hónapok tapasztalatai azt mutatják, itt van az ideje a berobbanásnak. A 2007-es Ördögárok merlot, illetve a 2008-as válogatott pinot noir biztosan olyan borok, amelyek felveszik a versenyt a legnagyobbakkal, és nemcsak azért, mert mindkettő fajtagyőztes lett a Vinagorán. Eredetileg úgy terveztem, a pinot noirt fogom méltatni, közben azonban kibomlott és elfogyott egy 2009-es Cabler, amely úgyszintén ízlett annyira, hogy ne maradhasson megíratlanul. Günzer Tamás 15 hektáron gazdálkodik a délpannon borvidéken, honlapján azt mondja, kétszer ekkorára szeretne növekedni. A címszereplő siller cabernet sauvignonból készül, 48 órás áztatás után tartályosan erjesztik és érlelik. A pincénél a különlegességek között tartják számon, hosszú, félliteres üvegbe töltik. Nem tudom, évről évre milyen alkoholtartalommal palackozzák, a 2009-es 14,5-jétől kissé megijedtem, féltem, hogy a többlet az elvárható könnyedség kárára megy. Málnapiros szín, rőtes árnyalatokkal, módfelett gyümölcsös, üde, egyúttal komplex illat. Közepes test, remek savak, szép szerkezet, a szesz nem erőszakos, tartalmas és kiegyensúlyozott a bor, fölösleges volt izgulnom. A tannin jelen van, de sima és finom. Lecsengésében árnyalatnyi kesernye. Lenyűgöző wachaui rizling után ittuk – róla is lesz szó a napokban –, állta a sarat rezzenéstelenül. Pillanatok alatt elfogyott. 6 pontot szeretne kapni, most egy kicsit felfelé kerekítek.

Pécs után Budapesten is megvolt a Pannon Top 25-bemutató, majdnem mindent megkóstoltam – amit nem, azt többnyire azért, mert ismertem már –, ahogy tavaly, idén is tízes listát rakok össze a kedvenceimből. Hangsúlyozottan nem a tíz legjobb következik, sokkal inkább tíz olyan bor, amelyek kifejezetten jólestek péntek délután. Ráadásul több tételt kihagytam, amelyekről korábban értekeztem már, továbbá egy pince két dolgát sem akartam egyszerre méltatni. 10. Danubiana Tolnai Chardonnay 2009. Friss-ropogós, nagyon jól iható, udítő fehér, egy éve a zöldveltelini is listás volt, most egyedül képviselte az ország legnagyobb pincészetét. 9. Dúzsi Tamás Cabernet Sauvignon Rozé 2009. A shiraz a Vinagorán jobban tetszett, de szerettem ezt is, zamatos és dinamikus, kár, hogy csak hatos válogatás részeként lehet megvásárolni a kereskedőnél. 8. Matias Pince Pécsi Chardonnay 2008. Barrique chardonnay, a fatöbblet árnyalatnyi, tele van élettel, nincs benne semmi lustaság. 7. Lisicza Ében 2006. A feltörekvő pince presztízsházasítása bordói fajtákból. Komplex, mégis pompás könnyedséget és eleganciát mutat. 6. Agancsos Capitalis Cabernet Franc 2006. Kovács Zoltán pinot noirjáról az imént írtam, a franc fajsúlyosabb és rétegzettebb, tiszta illatokkal és szép szárazsággal, 14 alatti alkohollal. 5. Vida La Vida Merlot 2007. Ehhez a borhoz mindig visszatérek, most is terítékre kerül, a termelő okosan eltalálta az arányokat, nincsenek túlzások, ízek és zamatok viszont akadnak bőséggel. 4. Heimann & Heumann U & I Kékfrankos 2008. A két hasonló nevű pince összedolgozásából készült, szekszárdi és villányi szőlőt egyaránt tartalmaz. Nekem való kékfrankos: a savait kordában tartották, tiszta illatú, vibráló ízű, kifinomult és összetett, sikerre van ítélve, legalábbis remélem. 3. Günzer Tamás Pinot Noir Válogatás 2008. Ez a pinot lenyűgözött a zsűrizéskor, épp a héten szereztem belőle palackkal mélyebb ismerkedés céljából. Kihagyhatatlan, különösen az illata elegáns végtelenül, de ízeiben sem fog csalódni senki ember fia. 2. Sauska Pincészet Cuvée 7 Siklós 2007. A városligeti ivászat alkalmából is mondtam, hogy 2006-tal ellentétben 2007-ből a siklósi hetes jobban tetszik, mint a villányi, úgy tűnik, nemcsak én látom így. Rétegzett, nagy formátumú, mégsem farnehéz, viszi a lendület messzire, hosszan. 1. Szeleshát Nomád Merlot 2007. Komoly, de nem komolykodó bor. Illata abszolút bajnok, ízben is egyre átütőbb, ahogy korosodik lassanként. Több mint hibátlan, egyéniség. Pécsen 94 pontot adtam neki, Pesten is megnyerte a napot.

Carso egészen kicsiny DOC Északkelet-Olaszországban, Trieszt mellett, nagyon közel a szlovén határhoz. De hiába apró, annál nagyobb izgalmakat kínál. Azt már megszokhattuk, hogy azon a környéken a határ mindkét oldalán különleges borok tündökölnek, amelyek fittyet hánynak minden divatnak és olykor a jól ihatóságnak is. Szlovén oldalról a Moviát, Simcicéket, Cotart szokás említeni ilyenkor, olasz oldalról a Radikont, Dario Princicet, és ne feledjük, vannak termelők, akiknek emitt és amott is vannak területeik. Carso sincs messze Colliótól, nem csoda, hogy a menők hasonló iskolázású borokat készítenek. A szakirodalom szerint leginkább malvasiából és refoscóból. Az Azienda Agricola Zidarich a két legkomolyabb név egyike – Edi Kante a másik –, a birtokot Benjamin Zidarich viszi, filozófiájában a természetességnek jut a főszerep. A remek honlapról sok minden kiderül, aki a vonatkozó információkra a maguk teljességében kíváncsi, kattintgasson. A 2007-es malvasia Triesztben került a kosárba. Non filtrato, matt zöldessárga színe láttán az első pillanatban tiszta, mire kell számítanunk. Illata friss, a gyümölcsök mellett nemcsak a mineralitás és a gyógynövényesség jut szóhoz, hanem a héjon áztatás-erjesztés akarnok jegyei is. Ahogy az ilyen típusú boroknál lenni szokott, ízben kevesebbet kap a fogyasztó. Vibrálás, játékosság nincs, van helyette vörösboros szerkezet, komoly tannin, rengeteg szárazság, kevés komplexitás. Fekete pohárban mindenkit megtréfálna, ebben biztos vagyok. Ha az ember félre tudja tenni a normális fehérborokra hangolt elvárásait, talál benne élvezetet, ha nem képes erre, soha nem fog megbarátkozni vele. Félúton járok, 6 pont. Tökéletesen beleillene a Terroir Club kínálatába.

A szürkebarát szerintem nehéz fajta, nem könnyű belőle igazán jó bort készíteni. Igaz, a nemzetközi kitekintésem nem eléggé alapos, Elzászban például minden bizonnyal hatalmas pinot gris-ket is csinálnak. Egy egészen nívóshoz egy-két hónappal ezelőtt Bécsben volt is szerencsém. A hazai művekkel azonban nem mindig vagyok elégedett, gyakran vélem dominánsnak azt a gyógyszeres-gyógynövényes árnyalatot, amelyet bár hajlandó vagyok fajtajellegként értelmezni, megszeretni nem fogom. Akkor legalábbis nem, ha jelenléte nem párosul komplexitással és lendülettel. Vissza kell mennem az időben, hogy legutóbbi vitathatatlanul pozitív élményemet felidézzem: a Figula Pince 2006-os Nyergese fiatalon lenyűgözött, más kérdés, két évre rá koránt sem teljesített olyan fényesen. Kikerültek még színes darabok többek között Bussay László, Jásdi István, Szeremley Huba vagy Lőrincz György pincéjéből, de a 8 pontos szintekhez nem közelítettek. Ha volt ilyen, elkerültük egymást. Orbán Gergely 2009-es Kerekesdombja sem ezeket a magasságokat ostromolja, mégis bekerül a rendszerbe. A debütáns birtokról a Kőtenger chardonnay apropóján már mondtam néhány szót, ez a második piacra küldött tétel. Szokás szerint szinte minden megtudható róla a kiváló honlapról, úgyhogy jöhetnek a benyomások tüstént. A túlérett szőlőnek hála pinkes szín, mély, minerális-gyümölcsös, friss és tartalmas illat. Már orrban érződik, hogy jelentős alkoholtartalomra kell felkészülni. A 14,5-es szesz valóban meghatározó elem szájban is, csípked rendesen. Nagy szerencse, hogy a finom és élénk érzetű savak okosan dolgoznak, így bár egyensúlyt és harmóniát nem teremtenek, a fogyasztást élvezetessé teszik. Különös, rendhagyó bor ez, bizonyára alkalmas arra, hogy megossza a kedves embereket. A kevesebb több lenne, ezzel együtt senkit sem beszélnék le arról, hogy tegyen vele egy próbát. Éppen ellenkezőleg. 6 pont.

Újabb pince kerül a palettára, a két Koltai Tamás – apa és fia – a Dél-Balatonon gazdálkodik majdnem húsz éve, országos ismertségre ez ideig nem tettek szert. A pincészet hektárainak száma tíz, fajtaválasztéka ezen a tájon megszokottnak mondható, a rizlingszilvánitól az olaszrizlingen és a chardonnay-n át a pinot noirig és a cabernet sauvignonig terjed. Boraik zömét nemcsak normál palackos, hanem kétliteres kiszerelésben is értékesítik. Volt szerencsém a minap alaposabban végigkóstolni palackozott szortimentjük meghatározó részét, a tárgyalt borok ezer forint körüli áron érhetők el. A címkék nem igazán korszerűek, a dugók préseltek, az alkoholok egységesen 12,5-esek, a chardonnay-ban fél fokkal több szesz van. A rizlingszilváni és a királyleányka házasítása utóbbira jellemző módon savanyúcukorkásan kezd, könnyed, tiszta ízekkel folytatja, megközelíti a 4 pontot. Az olaszrizling meglehetősen direkt, nem elég letisztult, 3 pont. A chardonnay az egyik a sor két legszebb darabja közül, telt, harmonikus, zamatos, a 4 pont legteteje. A pinot noirból készült rozé lendületes, élénk és gyümölcsös, szénsavtartalma intenzívebb az ideálisnál, szintén a 4 pontért kapaszkodik. A pinot noir – az eddigiek 2009-esek voltak, ez 2008-as – kellemes meglepetés. Orrban remek, málnás-érett gyümölcsösségét finom fűszeresség egészíti ki. Ízben sem csúnya. Valamivel egysíkúbb, fanyarabb, kevésbé színes, mint amit az illat ígért, de a toleranciahatáron innen próbálkozik. 5 pont, címszerepléssel kiegészítve.

A négyből két napon bíráltam a Vinagora nemzetközi borfesztiválon. Érdekes élményekről számolhatok be. Először is, ez a legprofibb szervezésű kompetíció, amelyen valaha részt vettem – igaz, nem mondhatni, hogy tapasztalataim annyira szerteágazóak lennének. Kiválóak voltak a körülmények, ideálisak a poharak, perfekt a borok hőmérséklete, szórakoztató a számítógépes program, amelynek segítségével a bírálat zajlott. Másfelől egyszer-kétszer alaposan elbizonytalanodtam. Eddig mindig mindenütt a saját tízes rendszeremet állítottam át százasra, ez többnyire működött. Ezúttal nem. Az ezüsthatár 81 pontnál volt, az arany 85-nél, ami nálam az ötös közepe. Eleinte elszállt egy-két merész pontszámom – ami hattal eltért az átlagtól, azt nem vette figyelembe a szisztéma –, muszáj volt korrigálnom, ha azt akartam, hogy ne fölöslegesen dolgozzak. Megzavart az is, hogy a többség – konkrétan a külföldi zsűritagok – a minták zömét középre tette, ritkán pontoztak összevissza, emiatt csekélyek voltak a különbségek a jók és a rosszak, a közepesek és a kiválóak közt. Így a végén magam sem merészkedtem 90 fölé, hiába kóstoltam minimum két olyan tételt, amelyeket visszakézből megszórtam volna egy kövér nyolcassal. Pénteken illatos fehéreket, rozékat és könnyebb külföldi vöröseket kaptunk. Az első szériából a Dobosi Pincészet 2008-as csopaki szürkebarátja tetszett. A rozéknál három izgalmasra is felfigyeltem. A Csepel-szigeti Gál Pincészet pinot noirja 86 pontot kapott tőlem, összesítésben aranyra érdemesült, hasonlóan Dúzsi Tamás 87 pontos shirazához. Mindketten Champion-díjasok lettek végül, a Gál-bor elődje tavaly is csúcsra ért. Dúzsi cabernet sauvignonja is szép volt, nálam 84-et ért. Jöttek a vörösök, elsősorban Szlovákiából, Németországból: tiszta ízűek, korrektek, extrák nélkül. Balla Géza 2008-as kadarkáját felemeltem az egekbe, egyedül maradtam evvel. A szombat színvonalasabbnak bizonyult. A száraz fehérek nem kaptak aranyakat, de ezek nekem ízlettek: Günzer Tamás Chardonnay 2009, Figula Pince Balázs-hegy Chardonnay 2009, Bujdosó Pince Altanus 2008, Sauska Pincészet Makár Chardonnay 2008. Volt még egy illatos minikör, három klassz 2009-es sárgamuskotállyal: a Tokajicum és a Patricius is jólesett, a Degenfeld pláne: hadd legyen ez a bor az enyém, írtam. Az utolsó menetben – mint később kiderült – déli, főként villányi vörösökkel barátkoztunk. Most már hivatalos: nagyon szeretem ezeket a hedonisztikus 2007-eseket. Bevezetésképp azért megemeltem még a kalapomat a Janus Borház 2008-as cabernet franc-ja és az Ikon Borászat 2008-as Evangelistája előtt is – a Konyári-művet mások kevésbé süvegelték meg –, de a java ekkor még hátra volt. A Csányi Pince 2007-es cabernet franc-ja vezette fel a nagyokat, majd Tiffán Edéé és a Sauska Pincészeté letarolta a piacot. Kettejük közé Bock József dettó 2007-es válogatása ékelődött. A külföldiek őt találták a legjobbnak, én nem díjaztam brettgyanús fanyarságát. Ehhez képest a verseny legjobb franc-ja is ez lett. Az érmes borok teljes listáját itt találják, a különdíjasokét emitt. Günzer Tamás teljesítményét külön ki kell emelni: pinot noirja és merlot-ja top 1-es lett, a Pannon Top 25-ön meghajoltam előttük magam is.