Albert gazda

Még a rendkívül jól sikerült városligeti bországgyűlésezés alkalmából nyomtak a kezembe két palack proseccót, amelyeket ügyesen megsétáltattam a városban éjszaka, és annak ellenére sem hagytam el őket, hogy a Corvin-tetőre nem engedték fel szegényeket a biztonságiak, lent kellett várniuk rám. Annyira ittas nem voltam, hogy megfeledkezzem róluk, úgyhogy két nappal később, az utolsó kánikulai vasárnapon igen jó szolgálatot tettek, kedves vendégeinkkel pillanatok alatt a nyakukra hágtunk. Szeretem a proseccót, pedig Champagne-rajongó olvasóim korábban jelezték, hogy az ilyesmi komolytalan. Az vagyok magam is, rajongok a finom-könnyed szénsavért – a súlyosabbért nem –, a gyümölcsös ízekért, a végtelen üdeségért, fel sem bírom fogni, miért nem iszom proseccót sokkal-sokkal gyakrabban. A két tárgyalt bor a következő volt: Furlan Prosecco Di Conegliano Valdobbiadene Extra Dry, De Guisti Prosecco Orgoglio Dry. A Furlan Vini meglehetősen ismert pince a régióban, a De Giusti pedig a Manuel Caffé márkája. Prosecco önálló DOC Venetóban, a glera nevű szőlőfajtából különféle szénsavasságú – mindkét tárgyalt tétel spumante volt – és édességű habzóborokat készítenek. A termékek egyre népszerűbbek világszerte, nemcsak a svájci, a németországi jégkorong-világbajnokságon is rendes flute formájú műanyag poharakban kínálták a közönségnek őket, fogyasztottam lelkesen. A címkén a jelölés olykor félrevezető, ezt a száraz De Guisti is bizonyította, amelynek ízvilágában kifejezett szerepet játszott a cukor. Ezért tetszett jobban a Furlan, tiszta illatának és gyönyörűen száraz-friss ízeinek képtelenség volt ellenállni, igaz, nem is próbálkoztunk ilyesmivel, hagytuk, hadd fogyjon el fél óra alatt. Ízlett a De Giusti is, zamatosan, selymesen csúszott lefelé a szomjas torkokon. Pontozni nehéz. Négy egységnél vitán felül többet érdemelnek, a hetest értelemszerűen nem érhetik el, legyen úgy, hogy a Furlan 6 pontot kap, a De Guisti 5 pontot. Így mindenki jól jár, pláne azok, akik forró napokon tekerik ki belőlük a dugót. Állítólag a különféle híresztelések ellenére lesznek még ilyenek az idén.

Losonci Bálintnak és a Mátrának együtt valami különleges érzékük van az olaszrizlinghez, ez egészen biztos. A boríróból lett borosgazda 2008-as Úrráteszije az előző év egyik orbitális meglepetése volt, és a következő nagy dobásra nem is kellett várni addig, amíg a dűlős változat piacra kerül. Az történt, hogy a termelő a 2009-es évjáratban felvásárolt némi szőlőt egy igen közeli ismerősétől, és készített belőle úgynevezett cash-flow tételt. A nemszeretem kifejezés használata jelen esetben azért indokolt, mert a szóban forgó szőlő bár gyönyörűen beérett, a termésmennyiség és a bánásmód közel sem volt olyan színvonalú, amelyet terroirőrült körökben manapság optimálisnak tartanak. Losoncinak nem szokása titkolózni, maga mondta el szívesen: tőkénként három kilogramm gyümölcsöt szüreteltek nagyjából. Igaz, hozzátette, abban az esztendőben ez belefért, de nem biztos, hogy máskor is szabad kockáztatni hasonlót. Az ebből a szőlőből készült bort Horváth Ráspi József budapesti étteremnyitása alkalmából kóstoltam először, hordómintaként, el voltam tőle ragadtatva, alig vártam, hogy lepalackozzák. Megtörtént. 13-as alkohol, félédességnyi maradékcukor, egy grammal bukott át a félszárazság határán. A kereskedők állítják, ez az a kategória, amit képtelenség eladni. Én meg rajongok az ilyenekért – vö.: Királyudvar Demi Sec 2009 –, nem vagyok normális. Halvány, elsőre kissé fakó szín, fajtajelleges illat, a pár hónapja tapasztalt elsöprő kedvességnek azonnal nincs nyoma. Idő kell neki, nem is sok, néhány perc, és kibomlik, aminek ki kell. Gyümölcsösség, mineralitás, bájos gömbölydedség orrban, ízben szépen-mintaszerűen folytatódik ez. Kerek a korty, a savak selymesen élénkek, az édesség nem telepszik rá a zamatokra, játékosan-vibrálóan finom az anyag. Hossza sem rövid, és fenemód jólesik. Érdekes, jönnek az Úrráteszire is jellemző, megfontoltan letisztult jegyek, amitől okosan egyben van benne minden. Határozott 6 pont. A dogmák nem dőltek meg, de látszik: van, hogy a három kiló sem sok.

Pinot noiros hét volt, akárki láthatja, két palack St. Andreával kezdődött, Agancsossal folytatódott, most egy szekszárdi következik. Úgy is mondhatnám, egy kiváló szekszárdi. Nem emlékeztem pontosan, írtam-e már a Bodri Borászatról a blogoszférában, utánakerestem, és kiderült, hogy igen. 2006 augusztusában előbb egy borfalus körséta ürügyén emlékeztem meg az akkortájt még alig ismert pincéről, majd néhány nappal később fehér kadarkájukat helyeztem el képzeletbeli górcsövem alatt. Aztán sokáig semmi, mígnem az iménti Pannon Bormustrán említést ért az aktuális Bodri-bikavér. Összességében még nincs kialakult képem a Szekszárdi borvidék talán legdinamikusabban gyarapodó, elképesztő léptékű fejlesztéseket megvalósító birtokáról. Ez ideig alapkategóriás, illetve felső polcokra szánt boraik közt sem bukkantam kivételes képességűekre, az ahaélmény várat magára. Persze ha könyörtelenül pozitív vagyok, akkor inkább csak váratott. Mert a 2008-as Faluhely pinot noir válogatás nagyon megtetszett nekem. Málnapiros, tükrösen tiszta szín, barátságosan-gyümölcsösen pinot-s illat. A fűszerek is ott vannak a háttérben, de inkább az epres jegyek játszanak. Savai tökéletesek, cserei elhanyagolhatók, sima, zamatos, színes és finom bor, üdítő lecsengéssel. Csúszik. Erős 6 pont. Ára a hírek szerint háromezer alatt alakulhat a polcokon, annyit biztosan érdemes adni érte.

Egyre több a boros program, lassan ki sem látszunk az alkoholos italokból, megint ideje összeszednem, ami mostanában következik. Először is ma van a Borbarát 7x7 a Festetics-palotában, amelyen a körülmények különös összjátéka folytán még soha nem vettem részt, sőt ezúttal is lemaradok róla. Kár, hiszen a vájt érzékszervűek állítják, ennél különb-színvonalasabb felhozatal nincs ebben a hazában. Menjenek, fogyasszanak helyettem is. Délelőtt még vinagorázok – pénteken is azt tettem, érdekes volt, majd mesélek –, amiről eszembe jut a július 3-ai borgála: az Iparművészeti Múzeumban a nemzetközi borverseny teljes szortimentjére rá lehet szabadulni az előrejelzések szerint. Erről a két rendezvényről már tettem említést egy hete, most jöjjön három, amelyekről még nem volt szó. 1. Prestige Reserve díjkiosztót és borbemutatót szerveznek június 24-én a Spoon hajóra, 16 és 21 óra közé (borászatok: Etyeki Kúria, Bolyki János, Jásdi István, Andrássy Pincészet, Patricius Borház, St. Andrea, Merfelsz Pince, Majoros Birtok, Tokajicum, Vincze Béla, Szepsy István, Takler Pince). 2. Június 30-án lesz az idei első félárasított Borszerda, erről még keveset tudok, jövő héten ismertetik a részleteket; annyi biztos, hogy ez évben négyszer hoznak össze ilyen akciót. 3. Közeleg a 14. egri bikavérünnep, július 9–11. a dátum, a helyszín szokás szerint a Dobó tér. Végezetül arról se feledkezzünk meg, hogy a Pannon Top 25-bemutatónak még csak az egyik napja ment le Pécsen. A kiválasztott borok június 25-én érkeznek Budapestre, az Ybl Palotába, nyitás 3-kor, zárás 8-kor. Igyunk.

Meghívtak a Királyudvar szortiment-bemutatójára, elmentem, okosan tettem. A kilencboros sorban négy 2009-es jutott szóhoz, amely évjáratról a mindig meggyőző és színvonalas tulajdonos, Anthony Hwang elmondta, sokáig meleg volt, ám a végét elvitte az eső, és ennek az aszúk áldozatául is estek. A secek és a demi secek, illetve az édesek viszont sikerültek, többek közt azért is, mert a birtokon szeptember második felében már vígan szüreteltek, korábban kezdtek, mint más ismert termelők. Hwang szerint elképzelhető, hogy a szőlő a területek egyre nagyobb részén alkalmazott biodinamikus eljárásoknak hála érett gyorsan és egészségesen, bár a következtetések levonásával még nem szabad sietni. Első körben a 2009-es és a 2008-as secet vethette össze a szakértő szájú kompánia. Ezen a ponton vissza is utalnék a néhány hónappal ezelőtti Királyudvar vs. Domaine Huet kompetícióra, ahol az említett 2008-as volt az egyik kedvencem. Szerettem esmét, magas, feszes, penge, némi savhangsúllyal, ami azonban feltétlenül jól áll neki. Kénytelen leszek venni belőle előbb-utóbb, hogy kivesézhessem tetőtől talpig. Egy évvel fiatalabb párja kicsit kócos, az alkohol kikacsint belőle, de ígéretes. A 2009-es demi sec ellenben hiába gyermek még dettó, sokkal élvezetesebb máris. Abszolút nekem való. Az a bor, amelyben a magasabb cukortartalom (21 gramm literenként) nem elfed, hanem kiemel, játékosabbá, sziporkázóbbá teszi az egészet, a savakat is (7,0 g/l) beleértve. Megvan az egyensúly, kényeztetnek a zamatok, hosszú a búcsú. 8 pontot kér minimum, megkapja, ha eljön az ideje. Két 2009-es édes következett, az egyformán 64 grammos Lapis furmint és a palackozásig nem minden évben eljutó Lapis hárslevelű. Előbbi inkább bejött, azzal együtt, hogy ennek a bornak korábban sem voltam soha olyan lelkes híve, mint a felkészült kemény mag. A hárslevelű kissé fárasztó cseressége-botritiszessége mellett persze állt délcegen, mint a pinty. A 2008-as Ilona cuvée-vel akkorát léptünk felfele, hogy belebicsaklottak az érzékszerveink. Az ilyen robbanékony nagyságok mindig elvarázsoltak, Ilonával szemben sincs kifogás. Elsöprően komplex illatok, jelentős édesség, kackiás savak, krémesség, frissesség, ízek kavalkádja. Néhány korty alapján túlzás tízig számolni, csak lesz alkalom matematikázni máskor is. Ami az aszúkat illeti – Birtok 2006, Lapis 2006, Lapis 2003 –, egyértelmű: a Királyudvarban férfias-határozott 6 puttonyosokat szűrnek. Rengeteg tartalommal, mélységgel, szupermarkáns savakkal. Befektetésként a jövőbe mintegy. Elhangzott, a 2006-os birtokaszú pl. nemcsak fajsúlyos, hanem jól iható is – ezt a vélekedést nem osztom. Pontosabban azt gondolom, mindene megvan, hogy lenyűgözze a legnemzetközibb publikumot is – szinte hihetetlen, hogy ilyen koncentráció mellett ilyen komplexitás előfordulhat –, de az éveket nem lehet megspórolni. Ha ez igaz, akkor pláne igaz a Lapisokra. Még több mindenből, igaz, szerencsére eleganciából is. A 2003-as már mutatja a fejlődés irányait, noha hétévesen is felháborítóan fiatal, szigorú és komoly. Minden nagyrabecsülésem az övé, de a három kedvencem ezúttal: Sec 2008, Demi Sec 2009, Ilona 2008.

Szerda este, Horváth Ráspi József sillerének kortyolgatása közben azon morfondíroztam, kéne írnom egy bejegyzést a kékfrankos hasznosításának optimális módozatairól. Aztán csütörtök reggel kékfrankosos posztot publikált az Alkoholista, amelynek végkicsengése cakkpakk ellenkezik az én következtetéseimmel. Magyarul: míg AM kolléga imádja a fajtát, addig jómagam nem nagyon bírok mit kezdeni vele az utóbbi időben. Úgyhogy olyan a helyzet, mintha folyton vitatkozni szeretnék a nagy testvérrel – a nagy magyar vörösboros minivihar éppcsak lecsengett –, holott nem, ráadásul benyomásaim szerint sokkal több mindenben értünk egyet az alkeszes szerzőkkel, mint amiben muszáj szembemennünk. Mindegy, folytatom. Nem az általános és örökérvényű igazságok rögzítésének a szándéka vezet, amikor rögzítem, a mostanában magamhoz vett kékfrankosok zömében nem találtam az egyensúlyt és a finomságot. Azt tudni véljük, hogy ennek a szőlőnek a bora saját tanninban nem annyira erős, savat ellenben termel ügyesen, minek következtében nem könnyű őt kibalanszírozni. Személyes nyavalyám, hogy a savhangsúlyt a fehérborokban gyakran tolerálom, a vörösökben ellenben soha. Pontosabban: a pinot noir pl. tud olyat, mint a legjobb fehérek – színes, játékos, összetett acidokkal operál –, ám a kékfrankos ritkán bújik ki önbőréből. Így a viszonyunk nagyjából meg is van pecsételve. Meleg évjárat és sűrű anyag kell, hogy barátkozzunk, és szóba kerüljenek a 7 pontos szintek. Kétségtelen: válogatott Weningerek és Ráspik kóstolgatása során volt már közel is a megvilágosodás, majd legutóbb Losonci Bálint 2007-es Geregje tetszett a hazai felhozatalból, de ezek inkább pompázatos kivételek, nem trendformáló fenomének. Az áfonyás-pirítósos (Dagadtos kolléga copyrightja, amennyiben nem tévedek) osztrákok amúgy külön írást érdemelnének, róluk ezért máskor lesz szó. A lényegre térve, rájöttem tehát, hogy a kékfrankost sokkal jobban szeretem rozénak vagy sillernek. Világosra készítve hozza azt az üdeséget, ami jó esetben elég a strukturális nehézségek felszámolásához. Néhány napja számoltam be a paksi sillerverseny két illusztris szereplőjéről, utána többen felhívták a figyelmemet Ráspi új sopronijára, azzal, hogy hozzá hasonlóan izgalmassal aligha randevúztak ez ideig. A palack a Kézműves Borok Házának hála jutott el hozzám. Piros szín, téglavörös árnyalatokkal. Határozottan minerális illat, málnás-epres gyümölcsöknek sincs híján. Kezdetben fülledtséget is felfedezni véltem, vagy érzéki csalódás volt, vagy hamar kiszellőzött. Zamatos frissesség, élet, lendület, a savak persze odateszik magukat, a 13-as alkohol eltűnik az egyéb összetevők között. Lecsengésében is tiszta és energikus. Tipikus Ráspi, legjobb pillanataiban meg-megnézi a 6 pontos magasságot. Ott a helye Karner Gábor 2007-ese vagy Tomolik János remek házasítása mellett.

Kovács Zoltán családi pincéjéről sok jót hallottam mostanában, úgy emlékszem, valamelyik portugieseres bejegyzésem alatt ennek a feltörekvő villányi termelőnek a borát is figyelmembe ajánlotta a kedves olvasó. Amikor azonban a Szent István Borboltban felfigyeltem az Agancsos-termékekre, hosszas morfondírozás után inkább a pinot noirt választottam. A hat hektáron munkálkodó, a villányi főutcán borozót működtető vállalkozás honlapjának tanúsága szerint 1990-ben alakult, az Agancsos nevet 2006-ban vette fel. A szortiment tipikusan villányi: dominálnak a vörösök, a képet olaszrizling teszi színesebbé. A pinot noirral kapcsolatos nehézségek ismertetésébe nem bonyolódnék bele megint, a minap is ezzel foglalkoztam, maradjunk annyiban, aki jó bort készít belőle, egyéb komolyságokra is képes. A 2007-es Agancsos-pinot-t új telepítés szűzterméséből szűrték, 800 palackot töltöttek meg vele, hála nekem eggyel kevesebb létezik belőle ezen a földön. Pinot-san szép szín, nem cseresznyepirosban nyomul, inkább a mattabb-barnásabb skálán játszik. Tiszta, barátságos, gyümölcsös, fűszeres, földes illat. Savai szépek, bár vibrálhatnának intenzívebben is, tanninja érintésnyi, szerkezete egészséges, teste közepes. Elegáns, jól iható, alkoholja 12,5-es. Nem nagy, nem különösebben összetett, de aligha az volt a cél vele, hogy maga alá teperje a világot. Az 5 pontos sáv legfelső széle.

Nagy hullámokat vetett a lengyel Wojciech Bonkowski írása a Pannon Bormustra magyar csúcsvöröseiről, amelyet a Művelt Alkoholista ismertetett meg a publikummal. Nemcsak a kommentviharokra gondolok, amelyek az ide kapcsolható három blogbejegyzés alatt kialakultak; bárkivel találkoztam a városligeti Bországgyűlésen, garantáltan szóba került a téma. Eleinte magam is megeresztettem néhány hozzászólást a tekintélyes konkurencia hasábjain, de egy idő után világossá vált, nincs értelme erőlködnöm. Rájöttem, saját pályán értelmesebb szólnom, talán kevésbé süllyed el az eszmei mondanivaló. Ez az egész ráadásul fontos, mert az igaz, hogy nincs mindenestül kibeszélve az ügy. Bonkowski állításait nem ismertetem, felteszem, olvasóim olvasták a szövegeit, ha nem, a fenti linkekre kattintva megtehetik. Úgyhogy kezdem az elején: a rendszerváltás környékén. A magyar bor legeslegújabb kori felemelkedésének első néhány évében vitathatatlanul a délpannon vörösborászok játszották a legfontosabb szerepet. Elsősorban a villányiak, később a szekszárdiak mutatták meg, odafigyeléssel, minőségi szőlővel, korszerű módszerek bevezetésével messzire lehet jutni, és nem mellesleg garantált a szép jövedelem is. Bock Józsefék, Gere Attiláék már a 90-es évek közepére országos ismertségre tettek szert. Kezdetben volt az egészséges szőlő és a technológiai fegyelem. Jöttek a barrique-hordók, a 90-es évek végén belépett a hozamkorlátozás. Ahhoz, hogy a borok minden korábbinál koncentráltabbak és sűrűbbek legyenek, az eszközök és a módszerek finomodásán túl néhány extrém meleg évjárat is kellett: 2000 után 2003, aztán 2007. Meg az a felismerés, talán inkább elhatározás, hogy a túlérett szőlő a jó szőlő. A 2000-es évek elején tettem fel a kérdést először – nemcsak magamnak, egy ismert borásznak is –: okvetlen Kalifornia kell legyen az etalon, nem lenne helyesebb Bordeaux-ban vagy Toszkánában keresni a követendőt? Nem emlékszem, mit válaszolt, de tény: sokáig sehogy sem szerettem a brutális szeszeket és az édes tanninokat. Az újvilági boroknál bűnösebbeket el sem tudtam képzelni. Úgy éreztem, a koncentráció a kifinomultság, a gyümölcsösség, az egyensúly kárára megy. Holott a balansz még az összetettségnél is fontosabb. Ám az utóbbi időben valami megváltozott. Vagy én – vagy a borok. A két favorit szőlő- és borfajtám változatlanul és toronymagasan a rajnai rizling és a pinot noir – ebből nem nehéz kitalálni, milyen stílusú borok okozzák nekem a legtöbb élvezetet –, de ma már tudom, hogy Amerikában sem minden egyforma. Egyre gyakrabban találok örömet az óriásokban is – és egyre inkább úgy tartom, az iskola legsikerültebb képviselői vitán felül versenyképesek a nemzetközi élmezőnnyel. Nemcsak minőségben, árban is. Mások is vannak így ezzel: az Alkesz nagy nemzetközi kóstolóján beszédes eredmény született. Vagyis az a tapasztalatom, hogy a nagynak szánt magyar nagybor semmivel sem kisebb és kevesebb, mint a hasonló szellemben készült külföldi. Vannak borparódiák is hazánkban – de hol nincsenek? Néhány hónapja egy toszkán csúcsmerlot-ra csodálkoztam rá – a pincét itthon is jól ismerik –, ennyire édes, lusta, unalmas blockbusterrel ritkán találkozhatni. Úgy mondom ezt, hogy rendszeresen fogyasztom ezeket a borokat – a legvehemensebb kritikusok nem mindegyike dicsekedhet hasonlóval. Állítom: szerintem összességében kevesebb itthon a tévedés, mint a telitalálat. Tény, hogy déli borászaink meghatározó része nem a terroirok adta nüanszok kiaknázásában, hanem még mindig a monumentalitásban keresi az üdvözülést. A példa ragadós: aki elöl jár, azt követik a többiek, a tehetségesebbek és ügyesebbek előzni akarnak. A személyes benyomásom is az, hogy ezen a téren közel kerültünk a csúcshoz. Amit ki lehetett hozni a műfajból, azt közel teljes egészében kihoztuk. De mindenki minden pillanatban tanul – azok is, akik készítik, azok is, akik isszák. Én már látom – látni vélem –, hogy a legjobbak apránként előtérbe helyezik az eleganciát. Meg hát ahogy öregszenek az új telepítések, úgy lesznek okosabbak a borok is. Ez a jövő. Bonkowskinak sok mindenben igaza van, amikor visszafogottságra int és stílusváltást szorgalmaz. Ám néhány dologban téved. Először is téved, mert fáziskésésben van. Másodszor téved, amikor a 2007-es évjáraton kéri számon mindazt, amit számon kér. 2007-ben nem a burgundi típusú klimatikus viszonyok érlelték a szőlőt Magyarországon. Harmadszor téved, amikor azt mondja, a nemzetközi piacoknak nem lehet eladni ezeket a borokat. Hát ha nem lehet – akkor nem kell. Adjuk el a tokaji furmintokat és a balatoni olaszrizlingeket. Leírtam az Idegen szájakban és máskor is: a mi erényünk a sokszínűség. Készséggel elfogadom, hogy egy külföldi számára a sok tengeren inneni és túli chardonnay és cabernet után izgalmasabb Takács Lajos hárslevelűje, Kaló Imre kékfrankosa vagy Szentesi József csókaszőlője. Ez rendben van, én is rajongójuk vagyok ezeknek, büszke vagyok rájuk. Csakhogy nekem mint magyarnak mellettük szükségem van Légli Ottó Landordjára és Tiffán Ede Grande Selectionjára is. Elférnek mind, egyikük sem árt a másiknak. A jó minőségű bor fogyasztója nem ostoba: eligazodik a rengetegben. A piac eléggé felkészült ahhoz, hogy okosan mérje meg, aminek meg kell méretnie. Ami drága és vacak egyszerre, az nem fog elfogyni. Semmi szükség központi irányelvekre. Semmi sem kötelező: a villányiaknak vagy a szekszárdiaknak nem kell karcsú-minerális terroirborokat készíteniük. Hadd járjanak saját útjukon. Bírálni vagy nem szeretni természetesen mindenkit szabad. Megkérdőjelezni munkájuk eredményét, sőt létjogosultságát azonban súlyos arány- és szereptévesztés. Az élet nem harc – a borivás és a borírás sem az. Aki veszi a fáradságot és szétnéz ott lent – e borvidékeink tavasz óta közelebb vannak, mint valaha –, láthatja: nem kell félteni senkit. De tőlük sem kell félni. Hagyjuk ezeket az embereket dolgozni úgy, ahogyan akarnak és tudnak. Virágozzék ezer virág. Hisz mindenki a saját borát viszi a vásárra.

Azt sejtem, cabernet-kből, merlot-ból, talán syrah-ból is elkészültek a hazai referenciaborok, pinot-vonalon azonban az út elején, az első lépéseknél járunk – írtam a bécsi burgundizás felvezetése gyanánt, és azóta nem telt el annyi idő, hogy a véleményem megváltozzon. Alighanem évek kellenek az előrelépéshez, és sok-sok munka. Ahogy hallom, a fajtával próbálkozó magyar borászok sem mondanak mást, rettenetesen nehéz kihozni a szőlőből azt a fantasztikus eleganciát, ami ott rejtőzik benne. Többen keresik-kutatják a titkokat, Lőrincz György a leglelkesebbek közé tartozik, próbálkozásait hol több, hol kevesebb siker koronázza. Múltkori pincelátogatásom során úgy véltem, a vörösek közt hordós állapotukban a pinot-k kínálják a legkevesebb élvezetet, de egyszersmind bizakodtam, hogy mire kell, összerendeződnek, kisimulnak. Vannak biztató jelek. Mostanában jelent meg a Bortársaság választékában a St. Andrea három 2007-es dűlőszelektált pinot noirja, igen kedvező áron. Az a 10 euró, amit kérnek értük, nem sok, a minőséghez képest biztosan nem. Azt hallottam, a Ferenchegy a trió legizgalmasabb tagja, nekem azonban a másik kettőt sikerült megkóstolnom a minap. Szépek. A Paptag és a Hangács is tiszta pirossal kezd, cseresznyés-gyümölcsös illatokkal folytatja. A Paptagban több a fűszer és az elegancia, a Hangács karaktere melegebb. Ízben hasonló a helyzet, a komplexitás és a kifinomultság találkozik a könnyedséggel és a zamatossággal. Külön kiemelésre érdemes, hogy alkoholtartalmuk 12,5-es, ez eleve üdítő napjainkban. Nem fárasztanak, nem nyomasztanak, a kedves emberekek fogsorát sem festik feketére. A Paptag az imént említett hűs játékosságnak köszönhetően tetszett egy árnyalattal jobban, ezért lett címszereplő, a különbséget azonban a számszerű értékelésben nem kívánom kifejezni, egyaránt 6 pontot kapnak ezek a remek borok.

Hát, kedves emberek, elég sokat iszom szakmailag és emberileg egyaránt, ezzel együtt rég rúgtam be olyan egyértelműen és megfellebbezhetetlenül, mint pénteken a Pannon Bországgyűlésen. Előtte azt gondoltam, ebben az embertelen melegben nem is lehet rendesen bort fogyasztani, de félelmeim alaptalanoknak bizonyultak. Az első rozé után jött a többi, fröccsök, fehérek, proseccók, kicsit a komoly vörösök világába is kirándultunk. Arra a végkifejlet ellenére emlékszem, hogy mi tetszett, úgyhogy elmesélem ügyesen. Egészen kiváló Gere Attila rozéja, ropogós a Tokaj Kereskedőház pannon csúcsborrá emelt mezítlábas furmintja, tartalmas és zamatos a balatoni Skrabski Pince 2008-as Öreg Tőkék olaszrizlingje. A Monarchiánál a Kovács Nimród Winery irsai olivérjéből és rozéjából készítik a fröccsöt, aki felüdülésre vágyik, semmiképpen se hagyja ki. Én a Dereszla furmint–muskotályából is kértem, az ízlett a legjobbban. A KNW 2007-es chardonnay-ja szokás szerint még annál is jobban. Az erdélyi borosoknál a Cramele Recas új Solo Quintája tűnt formátumosnak. A Nyakas Pince 2009-es chardonnayja is aratott a mustrán, száz pontot ugyan nem kapott, de a toplistáról nem maradhatott le; megérdemelte az elismerést. Feindék késői sárgamuskotálya dettó, ez már a zsűrizéskor is bejött nekem, a ligetben ismét szerettem. Takler Andrásnál újfent roppant mód tetszett az ihatatlan 2007-es válogatott syrah, hiába hatalmas, annyi élet van abban a borban, mint a pinty. A Gere Pincészet 2007-es Koparja ugyancsak szépen alakul, de az etalon egyelőre a 2006-os marad. A Sauska Pince bországgyűlésezéskor kihagyhatatlan: érdekes, hogy a 2006-os évjárat két 7-es küvéje közül sokkal inkább a Villány hálózott be, és a 2007-esek közül is ez kapta a vörös nagydíjat Pannonhalmán, engem azonban ezúttal a Siklós bűvölt el. Dinamikus, életteli, kifinomult darab. Ennyi mondandóm volt, bár azt még hozzátehetem, hogy a Manuel kávésoknál is jólesett a prosecco, továbbá a Corvin-tetőn abszolvált afterparti alkalmából fogyott fröccs még bőven. A rendezvény utolsó napja ma van, menjenek, kövessék a példámat.

Megint volt Pakson sillerfesztivál, mellé nemzetközi borverseny. Kedves kommentezőm, Baranya István utólag hívta fel rá a figyelmemet, így is örültem. Szeretem a műfajt – durván sarkítva: egy siller abban különbözik egy rozétól, hogy sokkal jobb –, úgyhogy mondtam is, szívesen írnék valamit, ha kapnék információt. Nemcsak az eredményeket küldték át, két palackot is hozott az összekötő, a csúcszsűri nehezen bírt dönteni az éllovasok között. Nekem könnyebben ment, de elöljáróban elmondom még, a versenyre rengeteg minta érkezett az ország minden tájáról, a legismertebb termelők is képviseltették magukat, egyikük jobban szerepelt, másikuk kevésbé, így megy ez. Mivel a kiválók közt számtalan országosan nem jegyzett név található, a legalább 18,5 pontos művek alkotóit felsorolom, hadd kapjanak publicitást: Doró Ernő (Akasztó), Koch-Vin (Borota), Tomolik János (Bölcske), Tóth Mihály (Bölcske), Kökény Benő (Cegléd), Léder Zoltán (Csengőd), Moncz Henrik (Dunaszentgyörgy), Dévényi János (Nagydorog), Konnáth Ferenc (Paks), Plézer Zsolt (Paks), Ulcz Gyula (Soponya), Halmai Csaba (Szekszárd), Márkvárt Pince (Szekszárd), Kovács János (Virt, Szlovákia), Horváth László (Temerin, Szerbia). Tomolik János kb. kilenc különféle házasítással nevezett, ezek túlnyomó többségét imádta a zsűri. Ebből is kitűnik, nemcsak készre kezelt termékek kerültek az ítészek poharaiba. Tomolik János cabernetből és kékfrankosból küvésített győztes tételének elfogyasztása után azt kell mondanom: muszáj bizakodni, hogy ezek a borok palackozott állapotukban is megőrzik kvalitásaikat egyfelől, illetve eljutnak a piacra másfelől. Az első három helyezett a csúcszsűrizés után: Tomolik János Cabernet Sauvignon–Kékfrankos 2009, Tóth Mihály Havasi Siller 2009, Réder Zoltán Kékfrankos 2009. Közülük Tomolik és Tóth Mihály sillerét vehettem magamhoz. Baranya István tájékoztatása szerint Tomolik néhány éve kezdett borászkodni a Tolnai borvidéken, a környéken minden versenyt visz, fehéreivel, rozéival, vöröseivel, mindennel, a tavalyi sillerfesztoválon is nyert. Van vagy négy kis pincéje, és övé a Tomolik Trans nevű cég, amely ismerősnek tűnik. A második helyezett Dr. Tóth Mihály hobbiborász, hordós érlelésű sillerét vásárolt szőlőből készítette, az ő borainak is bőven jutnak díjak, úgy tudni, Csopakon olaszrizlingje is van. A hosszúra nyúlt bevezető után a tárgyra térek. Tomolik sillerjénél különbet nem ittam az utóbbi időben. Mélyebb szín, igen intenzív, fenemód gyümölcsös, friss, összetett, kedves illat. Szájban az üde könnyedség gyönyörűen együtt van a figyelemre méltó komplexitással, savai finomak, elegendőek, tanninja nincs, lecsengése tiszta, hosszú. Néhány óra alatt elfogyott. Zamatos, érezni benne némi újboros kölyökséget, de így is megkapja a 6 pontot, lelkes kalaplengetés kíséretében. Tóth Mihály bora más. Színe még mélyebb, pinot noirból, kadarkából többen készítettek már ennél világosabb vörösbort. Illatában ugyanakkor hamisítatlan siller, sok málnával és fűszerességgel. Ízben felbukkannak a cserek, meglennék nélkülük, savai is intenzívebbek. Ezzel együtt harmóniaproblémái nincsenek, csak kevésbé színes és barátságos. Dolgoznia kellett az 5 pontért.

Csütörtök este hivatalosan is kihirdették a XI. Pannon Bormustra eredményeit, a listát a szervezők kérésére napok óta melengettem, ami azért jó, mert nem kell most bemásolnom a rengeteg bornevet, ha mindenkire kíváncsiak, elég átkattintaniuk ide, vitriolos kommentárt kapnak bónusznak. Véleményem nekem is van, igaz, egy nap a helyszínen kevés volt az átfogó kép kialakításához: a bikavérekről itt írtam, néhány további vörösről és az édesekről meg itt. Mindenesetre ahogy az az ilyen versenyeken lenni szokott, a hömpölygősebb, tartalmasabb borokat szerették az ítészek – az Alkeszen zajló vitáról ezeken a hasábokon hadd ne mondjak semmit. Örömmel fedeztem fel a csúcsborlistán személyes kedvenceim zömét, a 2007-es Merengőtől a Feind-muskotályon át a Puklus-kövérszőlőig. Információim szerint a vörösök közt a Sauska Pincészet 2007-es Villány 7-jét (az előző éváratot szerettem, ezt még nem kóstoltam), a fehérmezőnyben Spiegelberg Stefan 2008-as somlói furmintját (a termelő szortimentjét a legjobbnak mondtam az őszi Somlói Tavasz-bemutató után), az édes sorban Orosz Gábor 2003-as 6 puttonyosát (túlontúl masszívnak és savasnak véltem, de nagy anyag) találták a legjobbnak összesítésben a mustrán. A továbbiakban pedig programot ajánlok: a győztesek és a vesztesek komoly részét megvizsgálhatják önök is a ma kezdődő Pannon Bországgyűlésen, a budapesti Városligetben. A belépés ingyenes, edényt venni kell, általában viccesen olcsón adják orbitális kedvencemet, a Riedel kóstolópoharát. A kiállítók listájáért az iménti linkre kell klikkelni, vannak kihagyhatatlan nevek. Nem ez az egyetlen fesztivál a hétvégén a fővárosban, a Városház téren cseh sörfőzdék kínálják portékájukat, immár harmadszor, az első kettőre nem jutottam el, így nem tudom, milyenek a körülmények. Idén ott is igyekszem szétnézni. Egy háromeseményes előrejelzés a végére: június 19-én, szombaton várja a legelmélyültebb borbarátokat a Borbarát 7x7 c. kiadványának bemutatója a Festetics Palotában; 18-19-én prezentálják a Pannon Top 25-öt Pécsen, ugyanez a szelekció június 25-én Budapesten is elérhető lesz; jövő héten kerül sor a Vinagora nemzetközi borversenyre – erről is készül majd beszámoló, két nap zsűrizek –, amely után borgálát rendeznek július 3-án, a benevezett félezer termékkel. Nem mondhatjuk, hogy nincs mit inni ezen a nyárelőn.

Mindig vannak szavak és kifejezések, amelyeknek sodrásuk van, amelyekre lehet építeni. Amelyek alakítják a divatot. A borban is. Hogy aztán csak a termelők hisznek abban, hogy hasznos használni ezeket, vagy a fogyasztók is ezerrel veszik az üzenetet, akik becserkészésére hajtanak általuk, az nem mindig kézenfekvő. A barrique-nak jó ideje vége, aki nem veszi észre, tévúton jár, a latin neveknek is bealkonyul lassan, a magas alkoholokra és a brutális extraktokra sem az idén kaptuk fel a fejünket. Ez idő szerint inkább a kézművesség van soron. Ezzel persze képtelenség akkorát aratni, mint mondjuk a barrique-kal – a kézművesség érzékszervileg kevésbé felismerhető –, a célcsoport kisebb, de a tolongás figyelemre méltó. Egyre többen próbálnak felszállni a szekérre. Úgyhogy helyesen kérdezi, aki azt kérdezi, vajon mit helyénvaló kézműves bornak neveznünk, és kik a kézműves borászok. Két végletes álláspontot ismerek. Az egyik szerint kézműves az, akinek nincs pénze korszerű eszközökre, és a hiányt szeretné erénnyé kovácsolni. A másik másképp rekeszt ki, amikor azt állítja: a kézművesség az egyetlen járható út, mindenki más csal, huncotkodik, nincs egy őszinte mozdulata. Az igazság, mint rendszerint, a közép közelében van. A kézművesség szerintem nem minőséget, hanem műfajt jelöl – noha minden körülmények közt minőséget várok tőle, ráadásul azt akarom, hogy a kézműves bor ne csak egyedi legyen, hanem elvezetes is. De pusztán attól, hogy a termelő agyba-főbe babusgatta saját kezűleg, egyetlen termék sem lesz értékesebb. A készítés módja és a filozófia önmagában kevés. Egy Spielberg-mozi is okozhat több örömet, mint egy Tarr Béla-film. Az elv mit sem ér, ha a gyakorlat nem igazolja vissza az érvényességét. Eljutottunk a lényeghez: a kézműves bor olyan termék, amelyre a termelő az első pillanattól az utolsóig személyesen figyel. Maga telepíti-gondozza a szőlőt, ott van minden fontos pillanatban, a zöldmunkáknál, a szüretnél, a préselésnél, a fejtésnél, a derítésnél, a palackozásnál. Sőt: a kézművesség a természetességre való törekvést is feltételezi. A kézműves bor nem külön kaszt, eredendően nem különb a nem kézművesnél – de az igyekezetnek érződnie kell belőle, hogy készítője többet akart. A kézműves bor lehet jó, közepes, pocsék. De bárhogy sikerül, muszáj őszintének lennie. Ha csak játssza, lebukik, ha nem azonnal, később. Hogy mindehhez szükség van-e konkrét definíciókra, esetleg részletekbe menő szabályozásra, maximált hektárszámokkal, egyebekkel, nem tudom. Fogyasztóként nem is feltétlenül érdekel. Hiszen a főszabály eléggé egyértelmű: nem az a legény, aki mondja, hanem az, aki teszi.

Tudomásom szerint a Royal Tokaji Wine Company volt az első komoly borászat Hegyalján, amely külföldi pénz bevonásával jött létre, a kezdetekkor ráadásul nemcsak Hugh Johnson szuperszakíró, hanem Szepsy István is beletette a maga energiáit. A borvidék legnagyobb neve nem sokáig maradt a cég közelében, tizenhat éve Áts Károly a főborász. A Royal sokáig szinte kizárólag a külföldi piacokra koncentrált, elsősorban most is exportra dolgozik, de egy ideje a hazai fogyasztó is odafigyel teljesítményére. Ehhez nyilván arra is szükség volt, hogy a nagy puttonyszámú és annál is magasabb maradékcukor-tartalmú aszúk mellé bekerüljenek a választékba a roppant jó árú száraz furmintok és a könnyed-elegáns késői szüretelésű házasítások. Az elmúlt hónapokban legalább két fontos hír napvilágot látott a Royallal kapcsolatban: az egyik, hogy a 2005-ös red label aszú felkerült a Wine Spectator 100-as listájára, a másik, hogy felépült a hipermodern új borászat, miáltal nemcsak a minőség, a mennyiség is nagymértékben nőhet. Két Royal-bort vettem magamhoz mostanában, a csavarzáras félszáraz sárgamuskotályt elegáns és finom illata, bájos alapízei ellenére megbillentette a magas alkohol, a 2006-os kék címkés 5 puttonyos ezzel szemben minden igényemet kielégítette. Aranysárga szín, nagyszerű illatok. A furmintos-körtés frissességre nem telepszik rá a botritisz, jellegében olyan, mintha pincében, fahordóból kóstolgatnám. Egyensúlya kifogástalan, édességét barátságos savak tartják kordában, krémes, lendületes, komplex, a második és a harmadik pohár elfogyasztásához sincs szükség jelentős erőfeszítésekre. Nagyon fiatal, mégis közel jár a harmóniához. Nem kizárt, hogy alulértékelem a 7 ponttal.

A sauvignon blanc a legszínvonalasabb szőlőfajták egyike, ezt nagyjából azóta tudom, hogy belekóstoltam Sancerre és Pouilly legjobb termékeibe. A legérdekesebb, hogy az imént linkelt alkalom alkalmából olyan borokhoz is szerencsénk lehetett, amelyek elsöprő mineralitásukkal konkrétan a Somló világát idézték fel bennünk. Ezért kicsit sem lepődtem meg, amikor Takács Lajos egy interjúban elmesélte nekem, hogy történetesen a sauvignon a kedvence, hanem kívácsian vártam, mit tud kihozni belőle. Vasárnap délután Kling József boríró barátommal bontottunk ki néhány palackot, először egy 2009-es Pascal Jolivet Pouilly Fumét, utána egy 2008-as Hollóvár sauvignon blanc-t. Kedvünket leltük mindkettőben. A Jolivet-sort utoljára a bécsi Weltweinfesten szerettem, most sem okozott csalódást ez a fiatal, ropogós-tartalmas darab, a 6 pontos szintet nekifutás nélkül megugrotta. A nála is összetettebb-izgalmasabb Hollóvárral mindazonáltal nem vehette fel a versenyt. Színe zöldes árnyalatokat is mutat, már ránézésre is sűrű, mozgatásra pláne sokat ígérően hömpölyög. Elsőre kicsit zárt, de különösebb szelllőztetés nélkül is ügyesen-gyorsan bontakozik kifele. Markáns somlóiságán túl ott van a fajta frissessége is, nyilván nem a megszokott bodzás-szénás módon, sokkal mélyebben, szélesebben. Nemcsak tekintélyes, finom és élvezetes is, és ahogy melegszik, úgy mutatják meg magukat újabb és újabb rétegei. A savak intenzívek, és bár kezdetben nem igazán szépek, menet közben ízesebbé, vibrálóbbakká válnak, simán megtartják a 14-es alkoholt. Még mindig nem könnyed és játékos bor ez, hordózni pl. talán nem kellett volna, de már korántsem olyan monumentális koncentrátum, mint mondjuk a 2007-es olaszrizling. Inni is lehet, nemcsak tisztelni. Azt hiszem, a 2005-ös hárslevelű óta nem randevúztam szólóban ilyen nagyszerű Takács Lajos-művel. Komoly 7 pont, a 8 sem lenne túlzás.