Albert gazda

Jöjjön akkor a rövid beszámoló a Pannon Bormustra zsűrijében töltött napom második feléről – pontosabban kétharmadáról. Előbb háromrészesre akartam tagolni a történetet, de meggondoltam magam, a bikavéreken túli vörösök nem érnek most külön bejegyzést. Noha akadtak közöttük egészen kiválóak is, teljes-összeszedett képet nem alkothattam, a további bírák is azt állították, a szerdai felhozatal izgalmasabb volt, a toplistások zöme vélhetően az első napi versenyzők közül került ki. Úgyhogy csak futtában említek néhány bort a minimum 6 pontos szintekről: Cezar Merlot Selection 2007 (89 pont), Bock Cabernet Janosta Selection 2007 (91, a Janosta elírás lehet, az előző napi listán pl. Oremusként szerepelt Gere Tamásék Aureusa), Malatinszky Noblesse Cabernet Sauvignon 2007 (88), Vincze Béla Cabernet Franc Arcanum 2008 (89). A meglepetések édes boros vonalon értek. Azaz egy konkrét termék nyűgözött le ügyesen, csak néztem nagyokat, amikor kiderült, kinek a mijéhez volt szerencsém. A Puklus Pincészet általában nem abban a körben aratja sikereit, amelyben mozgok-iszom-munkálkodom, az oldszkúler módszerek híveiként inkább mások elismerésére számíthat a család. A krémesen gyönyörű 2007-es késői szüretelésű kövérszőlő azt mutatja, érdemes az új generációnak elmélyülnie másmilyen műfajokban is. 93 ponttal szórtam meg a tételt, amint tehetem, ránézek alaposan. A második helyen a badacsonyi Borbély Családi Pincészet sűrű-hömpölygős jégbora végzett nálam (90 ponttal), míg a harmadik pozícióban hármas holtverseny alakult ki a balatonfőkajári Feindek 2009-es prémium sárgamuskotálya, a hegyaljai Zsirai Pincészet 2007-es sárgamuskotálya és Orosz Gábor 2003-as 6 puttonyos aszúja között, mindegyiküknek 89 ponttal kedveskedtem. Mielőtt megkérdeznék, a többi aszú hol maradt, mondom magamtól: zömük a másik bizottság poharaiba került, nem sajnálom tőlük. A mustra eredményhirdetése csütörtökön lesz, majd pénteken kezdődik a Pannon Bországgyűlés a Városligetben.

Húsz év kevés volt, hogy közel kerüljünk a bikavér definíciójához. Az is lehet, hogy felesleges ezen rágódni. A szabályzatok megvannak – olyanok, amilyenek –, mindenki azt tehet a branddel, amit tud vagy amit akar. A helyzettel tisztában vagyunk: egyfelől ott vannak a hipermarketek polcain az olykor bornak is csak módjával nevezhető alkoholos italok, másfelől ismerjük a termelőket, akik nagy dolgokat szeretnének készíteni ez alatt a név alatt. Ami külön érdekes: az élvonal sem mindenben jutott szegeletre. Még mindig dilemma, hogy a bikavérnek sűrűnek és haraphatónak kell-e lennie – helyük van-e benne a cabernet-knek például –, vagy ellenkezőleg, a legismertebb világfajták mellőzése folytán nem a hömpölygésre, hanem a dinamizmusra, a vibrálásra indokolt játszania. Ami engem illet, mindig életteli töménységre asszociálok a kifejezés hallatán. Ha bika és vér, akkor nem világospiros színt és nem karcsúságot várok. Azt szeretném, hogy tegye oda magát a bor határozottan. A bikavérnek a legjobbnak kellene lennie. Nemcsak Egerben, Szekszárdon is. Persze úgy, hogy a kolor lokál ne vesszen el közben. Nem tudom, ez így egyáltalán lehetséges-e. Hogy kadarkára vagy kékfrankosra építve születhetnek-e olyan borok, amilyenekkel a kézenfekvő példának tűnő Chateauneuf-du-Pape az utóbbi időben meghódította a világot. Akárhogy is, hosszú az út. A héten bíráltam a Pannon Bormustrán, csak egy napot tudtam vállalni, és gyorsan megörültem, amikor kiderült, a bikavér-kompetícióval kezdünk. A végén az volt a következtetés, hogy nagy előrelépés nincs, de így is érdekes volt reggel tíztől megkóstolni tizenegy érdemdús versenyzőt – huszonkettőt neveztek összesen, a fele a másik bizottságnak jutott. Az általános tapasztalat: vacak tétellel nem kellett szenvedni – csak Hagymási József 2005-öse indult el a kiszáradás útján, ám a 4 pontot, azaz a mustra rendszerében a 80 egységet az is elérte –, de kimagaslónak sem örvendezhettem. Osztogattam az 5-ösöket (84-86 pont) és a 6-osokat (87-89 pont) rendületlenül, hogy majd holtversenyt hirdessek a két éllovas között. Hivatalos végeredmény pár nap múlva lesz, a díjakat csütörtökön adják át, úgyhogy fogalmam sincs, privát favoritjaim mire jutottak. Azért megdicsérem őket előre. A St. Andrea 2007-es Merengőjét és a Takler Pince 2006-os reserve-jét tiszteltem meg 89-cel. Előbbi könnyed-pinot-s karaktere nagyon jólesett – noha fásan indult –, utóbbi meleg fajsúlyosságával hódított. A Merengő szólóban 7-est kapott tőlem nemrégiben, a 6-os felső széle közel van. További sorrendem rövid helyszíni kommentekkel: Bodri Szekszárdi Bikavér 2007 (87 pont, elegáns), Mészáros Szekszárdi Bikavér Reserve 2007 (86, egyensúly), Varsányi Egri Bikavér 2005 (86, remek, a savhangsúly húzta le), Sebestyén Iván-völgyi Bikavér 2007 (85, kicsit szárított, múltkor szerettem), Eszterbauer Tüke Szekszárdi Bikavér 2008 (85, igen fiatal), St. Andrea Hangács Bikavér 2008 (84, gyerek még), Demeter Bikavér Selection 2006 (84, jó anyag, tapadós tannin), Csutorás Nagyapa Bora 2007 (84, kár az őrült savakért), Hagymási Egri Bikavér 2005 (80, szikkad). Nem rossz ez, de az áttörés még odébb van. A további vörösökről és az édesekről külön bejegyzés jön.

A futballszurkolók állítólag sört isznak, de azért nekik is van választásuk. A jövő hét végén kezdődő világbajnokság házigazdája, Dél-Afrika bortermeléséről is híres, akkor is, ha ez ideig nem sok taget kapott blogomon; alkeszes koromban egyébként a 8 pontos szintig jutott egy egészen kiváló Fairview Jakkalsfontein Shiraz. Az ország egyik vezető pincészete, az évente több mint egymillió kartonos Nederburg még tavaly állapodott meg a FIFA-val a vb úgymond hivatalos borainak elkészítéséről, a szelekcióba három termék került, minden szín képviselteti magát, a sauvignon blanc és a cabernet sauvignon között rozé képezi az átmenetet. A limitált széria darabjai Magyarországon is kaphatóak, a Veritas közreműködésével megkóstoltam mindet alaposan, benyomásaim vegyesek. Nem véletlenül került címszereplői pozícióba a sauvignon blanc, vitán felül ez a trió legszínvonalasabb darabja. Világos szín zöldes árnyalatokkal, illatában a megszokott szénás-egreses jegyeken túl mélyebb tónusok is játszanak, összességében a friss finomság a meghatározó. Ízben ugyanez a helyzet, közepes test, remekre csiszolt savak, zamatos, ízletes, csúszik, mint a veszedelem, 6 pont. Ropogós a rozé is, nemcsak szimpla gyümölcsökkel, növényes-gyógynövényes izgalommal is kedveskedik a fogyasztónak, 5 pont. A 2008-as cabernet sauvignon ezzel szemben csalódás. Az alsó és középkategóriás dél-afrikai vörösökben annyira jellemző égett gumis, kátrányos vonalat perfektül prezentálja, pedig mennyivel jobb lenne, ha nem tenné. Gyümölcsei amúgy nem rosszak, élet is van benne, a szépség azonban meglehetősen kevés. Kicsit kócos, elemei széttartanak, hátha összeszedi magát, ha megállapodik. 4 pont.

A Feind família balatonfőkajári pincéjéről többször is írtam, egyszer például egy hétvégi indexes születésnap alkalmából, máskor meg a 2007-es rozét dicsértem. Legutóbb a gyermekkorú 2009-es válogatott olaszrizling nyűgözött le futtában, amelyről utóbb egy kedves barátom azt írta, palackozottan is fantasztikus teljesítményt nyújt. Azonnal éreztem, ez a bor kell nekem, ám a pincétől azt a tájékoztatást kaptam, hogy Budapesten nem elérhető. Ha minden igaz, így is sikerült szert tennem egy palackjára közvetetten, amint eljut hozzám, elmélyedek benne. Addig is vásároltam egy cserszegi fűszerest az Intersparban, hadd tisztelegjek Bakonyi Károly emléke előtt. Nemrégiben volt egy közepes szabású fajtakóstolónk, kiugró minőséget nem találtunk, ropogós ízeket-illatokat igen, Feindék akkor kimaradtak, nyilván hasonlót vártam az ő boruktól is. Világos szín, intenzív, finoman virágos-gyümölcsös illat. Az ízek szokás szerint kevésbé izgalmasak, kissé egyvonalúak, érdekes módon idő kell a savaknak, hogy vibrálósra fogják. Üde, lendületes, ivós darab, elképzelhetetlen, hogy bárki ne szeresse, aki mondjuk épp ismerkedik a száraz fehérek vonzó világával. A 4 pont legteteje.

A Nahe messze nem a legismertebb német borvidék, ám adottságai semmivel sem szerényebbek, mint a divatosabbakéi. Hogy a név mégis szépen cseng a borvilágban, az elsősorban az ötcsillagos Weingut Hermann Dönnhoffnak köszönhető. A pincéről eddig egyszer írtam, hetessel honoráltam 2004-es trocken spätleséjének a kvalitásait. Valószínű, hogy más dolgai is sorra kerülnek a közeljövőben, hiszen a riesling.hu gazdája, Peter Klingler sikeresen beemelte őket a választékába. Ahogy az ő közreműködésével lettek könnyedén elérhetőek a borvidék egyik legreményteljesebb vállalkozásának a rizlingjei is. A Louise von Racknitz-Adams–Matthias Adams házaspár csak a 2000-es évek elején vette át az akkor még szerény gazdaságot a szülőktől. Természethű munkásságuk révén a Weingut von Racknitz igen rövid idő alatt berobbant a közvetlen élvonalba. A duó hölgy tagja hétfőn Budapesten mutatta be a 2008-as évjáratot újságíróknak és hozzám hasonló léhűtőknek. Érdekes tapasztalatokkal gyarapodtam. Először is, ilyen kíméletlenül markáns német borokkal még nem találkoztam. Ahhoz vagyok szokva, hogy míg a komoly osztrák rizlingek acélos tisztaságuk mellett gyakran szigorúak, addig a németek finomabbak és kedvesebbek. A Von Racknitz sora után indokolt átértékelnem ezt-azt. Kilenc tételt vettünk megunkhoz, az első kettőről – alap Riesling Trocken és Riesling Trocken Vom Schieferboden – nagyjából annyit jegyeztem fel, hogy minerálisak és kőkemények. A harmadik bor megkapta az első felkiáltójelet: bár a Riesling Trocken Vom Vulkangasteinben is 8,3-as sav dolgozott a csupán 11-es alkohol és a dettó 8,3-as maradékcukor mellett, a talajnak is köszönhetően színesebb illatokat és ízeket tudott felmutatni. Következhettek a dűlős tételek: a kovaköves Odernheimer Kloster Disibodenberg és a végre némi egyensúlyt is kínáló Schlossböckenheimer Königsfels után a Niderhäuser Klamm már szinte úgy viselkedett, ahogyan német kedvenceimre jellemző. Tiszta illatú és ízű, gazdag, komplex rizling pörgött a pohárban, alapos ismerkedés esetén a 7 pont lenne a minimum, amit kiérdemelhetne. A Niederhäuser Hermannshöhlével megint feljebb léptünk, hogy a komplex, koncentrált és zamatos Traiser Rotenfelsszel azon mód fel is érjünk a csúcsra. A ráadás a 20 gramm cukrot tartalmazó 2006-os Schlossböckenheimer Königsfels volt, amelynek elvben közelebb kellett volna állnia a szívemhez, de ideálisnál melegebb hőmérséklete miatt is nem bírt kibontakozni a maga teljességében. A végén megkérdeztem, milyennek tartják 2008-at általában, amire Louise von Racknitz azt válaszolta, hűvös szelek fújtak, ezért olyanok a borok, amilyenek, de a publikum jellemzően díjazza a penge savakat. Ami engem illet, az érdemi véleményalkotáshoz a borászat egyéb évjáratainak felfedezésére is szükségem lenne.

Pontosan egy évvel ezelőtt élesítettem az első bejegyzéseket ezen a blogon. Most itt tartok. Egyetlen nap sem múlt el poszt nélkül, minden reggel nyolckor jön valami, magam is meglepődtem, hogy tartani tudom ezt a tempót. Hogy a színvonal közben mit csinál, azt mondják meg mások. A dolgok nagyjából az eredeti koncepció szerint alakulnak. Igyekszem szélesen meríteni, a magyar borokban ártól és műfajtól függetlenül a jót keresem, a külföldieket a kontextus kedvéért és az általuk okozott élmény miatt sem hanyagolom. Nem tudom, hány borász hány boráról írtam, nem bírom összeszámolni. A címkékből kitűnik, a legnépszerűbb borvidék énfelém Tokaj, 35 említéssel. A Balatont a Badacsony kivételével egybezsúfoltam, előbbi 22-nél, utóbbi 10-nél tart, az annyi, mint 32. Villánynak 22, Szekszárdnak 19 találata van. Azt hiszem, csak a Bükkalja hiányzik az ún. palettáról. Légli Ottó 14 taggel első, Szepsy István 11-gyel második a termelők között. A furmint 20 említése nem meglepetés, a chardonnay 16-ja és a rajnai rizling 15-je sem, mondjuk azok számára, akik rendszeresen olvasnak engem. Pincelátogatásból, kisinterjúból kevesebb van, mint amennyinek lennie kellene, az egyéb szeszek világába ritkán látogatok, a boltok és vendéglátóhelyek feltérképezése megakadt. Nem véletlenül: annyit borozok, hogy nincs időm kocsmázni. Magyarán: annyi az esemény, hogy nincs mikor szabadon és felelőtlenül bóklászni mindenfelé. A fene sem gondolta, hogy megpróbálok minél több fesztiválra és bemutatóra eljutni, de hajt a kíváncsiság és a szakmai öntudat. Amiről be kellene számolni, arról be akarok számolni. Ez a szakmai nem hangzik jól – még mindig nem szeretem, ha szakírónak neveznek. Nem vagyok az. Nincs papírom, nem is lesz, csak az olvasás és a gyakorlat okosít, ha egyáltalán. Olvasóim száma Index-címlap nélkül naponta ötszáz körül alakul, emelkedik, örülök neki. Az is klassz, hogy bár néha egyik-másik vita kicsit elmérgesedik, azért talán mégis az értelmes társalgás terepe ez a fórum. Többet nem akarok, csak annyit, hogy minden ebben a mederben menjen tovább. Ezúton kívánok mindenkinek rengeteg finomat.

Megint véget ért egy hónap. A május elsősorban a fesztiváloké és egyéb rendezvényeké volt, szaladtam egyik helyszínről a másikra, még úgy is, hogy az eső által tönkrevert Etyeki Pincefesztiválra, a Kárpát-medencei borászok találkozójára és a bécsi VieVinumra nem tudtam eljutni. A balatoni borok Erzsébet téri összejövetelén Szászi Endre kéknyelűje dobta fel a napomat, a várba költöztetett Budai Gourmet-n a Jackfall Bormanufaktúra kapta a különdíjamat, a szekszárdi borászatok budapesti bemutatkozásán Dúzsi Tamás Görögszóját szerettem, a Veritas-féle Bajnokok Ligáját Tiffán Ede Grande Selectionja nyerte, a délpannon borversenyen a Szeleshát Nomád merlot-jának adtam a legmagasabb pontszámot. A kölni borhét volt a bónusz, annyira jólesett egy-másfél decileternyi rizlingeket kortyolgatni, hogy még az is eszembe jutott, itthon sem kis mennyiséges kóstolásokra fogok törekedni a továbbiakban, hanem inkább iszom. Ezt persze nem lesz könnyű átültetni a gyakorlatba. Világrengető fehérborral az elmúlt harmincegy napban nem randevúztam, de finomakkal igen: ki kell emelnem a Herrenberg Loch Rieslinget, az Erzsébet Pince Zafírját, Rókusfalvy Pál sauvignon blanc-ját és az Errazuriz wild ferment chardonnay-ját. A hónap legjobb nem vöröse édes: a Gizella Pince fordítása. A legjobb vörös címéért többen is bejelentkeztek, először a kaliforniai Ladera cabernet sauvignonja, majd jött Tiffánéktól a Grande Selection és az Elysium, végül Takleréktől a 2007-es syrah reserve. Indokolt szóba hozni a jó árú hatpontosakat is: Bolyki János merlot-jától a Gróf Buttler cabernet sauvignonján át Bock József cabernet franc-jáig, sőt a debrői Tóth és Tóth pinot noirjáig. Utóbbival el is érkeztünk az ezer környékiekig, amely kategória felső széléről Eszterbauer János Pinceátlaga, lentebbről a Szent István Korona chardonnay-ja és a Varsányi Pince merlot–cabernet házasítása érdemel említést.

A szekszárdi Eszterbauer Borházban három-négy éve jártam először, azelőtt semmit sem tudtam Eszterbauer János pincéjéről – a borász Pálinkás László, aki egyébként saját neve alatt készített dolgokkal is piacon van –, nem is kóstoltam semmijüket, de gyorsan beköszöntött a lelkesedés korszaka. Szeretem az ilyet: hiteles tradíciók, nem túl sok hektár, 40 ezer palack, korrekt árak, tiszta ízek, semmi latin. Mondjuk a honlap színvilága nem tetszik. Eszterbauerék legfontosabb tulajdonsága, hogy olcsón adják a jót, van boruk ezer alatt, és a legdrágább sem kerül sokkal többe háromezernél. Nem tűnik rossznak a taktika, most például sietve kellett piacra dobni a vörösborok új évjáratát, az előző eresztés hónapokkal ezelőtt elfogyott. A múzeumi szekszárdozáson mondtam a tulajdonosnak, hogy a top 25-ös Tivald cabernet sauvignon finom, de időt kér, ám azt válaszolta, hogy nem kap, mert várják a kedves emberek. A Pinceátlag minden tekintetben középen helyezkedik el, ezerötszáz forintért férhető hozzá a legkülönbözőbb tételekből összerakott házasítás. Van benne kékfrankos, cabernet sauvignon, franc, merlot, pinot noir és kadarka, ráadásul a levek némelyike új fában, másika nagyobb ászokhordóban, harmadikja tartályban érett, igazi kavalkád. Amely kavalkádból teljesen egységes karakterű, kategóriájához képest roppant tartalmas bor kerekedett ki. Elég mély szín, intenzív, finom illat, sok-sok gyümölccsel és fűszerekkel. Teste közepes, ízgazdag, és rezzenéstelenül elkerüli a könnyedebbre hangolt vörösek buktatóját: nem borul, sava épp annyi, amennyi kell a viszonylag magas alkoholhoz és a kissé nyomulós tanninhoz. Lendületnek, színeknek, cseresznyés, érett meggyes zamatoknak sincs híján. Kimondottan jó vétel, 5 pont. A 2007-es elfogyott, a 2008-ast keressék, az is rendben lesz.

A cserszegi fűszeres nemesítője május 26-án hunyt el. Jásdi István csopaki borosgazda vendégszövege: Meghalt Dr. Bakonyi Károly. Itt született a csopaki nappalim helyén állott vincellérlakás konyhájában 1921-ben. Akkor, amikor saját apám is. Hatodik gyereke volt Bakonyi Istvánnak, Hűvös Salamon vincellérjének. Jó állás volt akkoriban az egykori Ranolder-birtok vezetése. Bakonyi István mégis odébbállt 26-ban, mert összeveszett Hűvös özvegy nővérével a szilvalekvár befőzésén. A szilvalekvár is becsületbeli ügy volt. Felpakolta az akkorra már hét gyereket a szekérre, és meg sem álltak a Badacsonyi Kutatóig. A négy fiúból mindből híres szőlőnemesítő lett. Aztán mind a négy harcolt a világháborúban, és mind a négy orosz hadifogságba esett. Szerencsés módon mind haza is kerültek. Károly élete a Georgikon cserszegi kisérleti telepéhez kötődött. A szőlőnemesítés nem a kapkodó emberek elfoglaltsága. Évtizedek telhetnek el egy-egy új fajta létrehozásáig. Nemes Olaszrizling, Nektár, Rozália, egy jól bevált alanyfajta, a Georgikon, és a végre kereskedelmi sikert is hozó Cserszegi Fűszeres. Nemesítő ennél többet nem nagyon érhet el. Dolgozott az utolsó pillanatokig. Nemesítő nem tudja abbahagyni a munkát. Korán érő vörös fajtán, mag nélküli csemegeszőlőn dolgozott. Azt mondta egyszer édesanyja még a csopaki házban: úgy dolgozz, mintha örökké élnél, és imádkozz, mert holnap meghalhatsz! Meg-meglátogatott Csopakon, hogy ellenőrizze, áll-e még a szülői ház, egészségesek-e körülötte a birtok szőlői. Elküldtem neki egy-egy érdekes borkísérletet: késői cserszegit, illatos, majdnem aszú sűrűségű bort. Meglátogattam néha a keszthelyi házban, hogy megkérdezzem, mit gondol egyik–másik csopaki dűlőről, és hogy meséljen a régiekről. Mindig felkészült a beszélgetésekre, cédulákon jegyzetelt, ezekről olvasott föl. Azt ígértem, megírom, és ha sikerült kiadni, elviszem neki a csopaki birtoknak és lakóinak a történetét. Az utóbbi időben többször sürgetett. Végül is elkéstem. Itt maradtak utána szőlőhöz-borhoz értő gyerekei, unokái, a fagyokat jól tűrő szőlőfajták, a mésztűrő alanyfajták és a ropogósan illatos, könnyed borok.

Kicsit lent ragadtam délen tematikailag, tegnap Szekszárd volt soron, ma Villány, holnap megint Szekszárd lesz, már most látom, nem baj, majd kompenzálok ügyesen. Alapvetően Bock József portugieserjéről akartam írni, a Pécsi Borozó nyomtatott változatában 89 pontot kapott a 2008-as, ami jelentős érdeklődésre késztetett. Úgyhogy vettem belőle egy palackkal gyorsan, akciózta a Cora kb. ezerötszázért. A véletlen utóbb felülírta az eredeti koncepciót, V. Prof. ugyanis éppen Bocktól vásárolt mezítlábas cabernet franc-t a taklerezős szuperkóstolóra, belövőnek. Meghökkentünk, amikor megkóstoltuk. A villányi sztárokat gyakran éri az a kritika, hogy bár hatalmasra hangszerelt válogatásaikra odafigyelnek, a belépőborok ihatatlanok. Ez a két tétel azt mondatja velem, hogy ezeknek a felvetéseknek csekély az igazságtartalmuk. A portugieser színe rubinvörös, csillogása fakulgat. Illatában érett, a direkt gyümölcsösséget lenyomják az úgynevezett tercier aromák, az összhatás mindazonáltal kimondottan kellemes. Tiszták az ízek, a tannin és a sav moderált, az alkohol kibírhatós, a struktúra egészséges, talán csak búcsújában érezni kezdődő szikkadtságot. Egészében véve élénk, jól iható portugieser, az első kortyoknál ott tartottam, hogy agyondicsérem, később alábbhagyott a rajongásom, marad az 5 pont. Többet azért sem kaphatna, mert a franc-nal mégsem ugyanazon a pályán futballoznak. Utóbbi árkategóriájában már a 2007-es merlot is nagy meglepetést okozott, ez a 2008-as cabernet hasonló nyomon jár. Remek rubinszín, komplex, friss illat, amelyben a gyümölcsök tömkelegén túl a hordó vaníliája-csokoládéja is ott figyel diszkrét árnyalatként. Szájban is igazán rendben van minden. Szerkezete kifogástalan, zamatai számosak, nélkülöz minden nehézkességet. Úgy fiatal pofátlanul, hogy közben kerek és csiszolt, semmi sem lóg rajta, semmije sem szögletes. 6 pont, annak is a felső széle.

Említettem a minap, hogy egyre jobban ízlenek a nagyra készített Takler-borok, és nemcsak nekem, kedves barátaimnak is. Úgy döntöttünk, belecsapunk a sűrűjébe egy lendülettel, kibontottunk több palackot kíméletlenül. A 2007-es és a 2008-as válogatott syrah, a 2007-es és a 2006-os Primarius, valamint a 2006-os Regnum került terítékre. Igyekeztünk érdemes konkurenciát állítani a szekszárdiak mellé, két 2006-os – az Il Pino di Biserno és az Angelo Gaja toszkán birtokán készült Ca Marcanda Magari – társaságában Tiffán Ede 2007-es Elysium merlot-ja és a 2001-es Vecchie Terre di Montefili Bruno di Roccája vonult fel még, utóbbitól szűk négy éve szinte transzba estem. Ahogy ezt így leírtam, rájöttem, ennyi forintot egy szuszra meginni konkrétan pofátlanság. Egyébként épp azon morfondíroztunk többek között, hogy idegen országban könnyebben kiad az ember 40-50 eurót egy palack borért – nem minden héten, természetesen –, mint itthon 10-15 ezer forintot. Vajon megváltozik-e a helyzet a távoli jövőben, amikor nálunk is lesz már közös pénz? A külhoni riválisok nagyjából annyiba kerültek, mint a hazai versenyzők, ebből a szempontból is érdekes volt a dolog. Egy kóstolóból soha nem helyes messzemenő következtetéseket levonni, de az biztos, hogy a magyarok ezúttal roppant simán nyertek. A Bruno di Rocca sajnos megöregedett, a Magari pedig durván animálisnak bizonyult – ha már Gaja, maradunk Piemontnál –, egyedül a Bortársaságnál elérhető toszkán tartotta a lépést a legjobbakkal ügyesen. A két említett gyengébbet leszámítva rendkívül jó borokat fogyasztottunk. Mélyeket, sűrűeket, tartalmasakat, krémeseket, a komoly alkoholok ellenére kiegyensúlyozottakat. A még nem kapható 2008-as Takler-syrah-t fiatalnak találtuk, savai kackiásak, de ha csak megközelíti a 2007-es kvalitásait, már nem jár vele rosszul a publikum. A két Primarius és a Regnum között nem nagyon lehetett különbséget tenni. Talán annyiban, hogy a 2006-osok pályafutásuk csúcsán járnak, a 2007-esben pedig több a lendület. A nap két hőse többünk szerint az Elysium és a 2007-es syrah-válogatás volt. A végtelenül elegáns és kifinomult Tiffán-merlot rejtelmeit most nem fejtegetem, egy következő alkalommal kap kiemelt figyelmet, ez a bejegyzés Takleréké. Ezen belül is a 2007-es syrah-válogatásé. Kétszer volt szerencsém hozzá futtában, ízlett, reméltem, hogy lesz alkalmam alaposabban szemügyre venni. Mély, de áttetsző szín, sok gyümölcsös, jó hordós, rétegzett illat. Az enyhe tejesség, amely társaira jellemző volt, benne nem tűnt fel. A fajtajellegként ismert borsosságot első nekifutásra nem találtuk. Nagy test, finom, alig édes tannin, a súlyos alkoholt okosan ellenpontozó savak. Ízek és zamatok kavalkádja, hadd ne soroljak gyümölcsöket. Harapható, mégsem nehézkes, a legdinamikusabb az összes közül. Hosszú-hosszú búcsú. Visszakóstoláskor minden szempontból izgalmasabb lett. Előjött a bors, egyszerre vibrált és hömpölygött az anyag. Kiváló bor, bőven megéri az árát, érdemes összedobni érte a filléreket. Bivalyerős 8 pont.

Összegyűlt néhány szolgálati közlemény típusú dolog, beaprítom őket egy bejegyzésbe. Először is még nem esett szó arról, hogy a Kárpát-medencei borászok idén is találkoznak, immár negyedszer, de idén sem ősszel, a várbeli borfesztivál környékén, ahogy eleinte, hanem most máris. A rendezvény pénteken és szombaton esedékes, Budafokon, a Camponával szemben mutatják meg termékeiket az érintettek, nyolcszáz forint a belépő. Bízom benne, hogy a második napon sikerül kibuszoznom a helyszínre. A tudnivalók itt vannak mind, néhány húzónevet kiemelek, mert kedvelem őket: Bott Frigyes, Mátyás Pince, Maurer Oszkár, Balla Géza, Schloss Esterházy, Tiffán Ede és Zsolt, Gere Tamás és Zsolt, Takler Pince, Dúzsi Tamás, Laposa Bence, Feind Lajos, Légli Ottó. Fogják tehát a poharukat, hátha nem fog esni kivételesen. Ezenfelül felfrissítettem az olvasnivalók listáját a jobb hasábban, fél tucatnyi új szereplő tűnt fel, a konkurens Borravalótól a rizlingrajongó Peter Kligler német nyelvű magyar borozásain, Csite szakíró-termelő, Hepci kommentező és kedvenc csopaki borászaim blogján át a Hozamkorlátig. Végül elmondom, hogy ha valakinek olyan kedve van, a Twitteren és a Tumblren is követhet engem, ide és oda is exportálom a bejegyzéseimet, ezeken egyéb agymenéseim is előfordulnak. Az is lehet, hogy csinálok előbb-utóbb egy Facebook-profilt a blogomnak, de ez nem biztos.

Megtiszteltetés ért megint, meghívtak bírálni a Pannon Borrégió harmadik borversenyére, bizottsági elnök lettem ráadásul, ilyen még nem volt. Mindez múlt hétfőn történt, mostanra összesítették az eredményeket, közreadhatom észrevételeimet. A versenyben Pécsi, Szekszárdi, Tolnai és Villányi borvidéki származású borok indulhattak, 47 pincészet nevezett 137-et. A kvótarendszer következményeként minden műfaj képviselteti magát a toplistán, de 87 pont alatt nem termett babér. A 25 legjobbat 20 pincében készítették, 19 vörösből, 1 rozéból és 5 fehérből áll a 25-ös elitmezőny. A lista előtt néhány megjegyzés: négy bizottság volt, a mienk pinot noirokat, syrah-kat, merlot-kat és cabernet sauvignonokat kóstolt. A syrah-k csalódást okoztak, a pinot noirok nekem inkább ízlettek, a cabernet-k közt is találtam szépeket, de egyértelműen a merlot-k vitték a prímet. A 25 közé 7 bort mi juttatunk, ezeket dőlt betűvel kiemelem lentebb, és az én pontszámaimat is megadom. Szokásom szerint több tételt a többiek átlagánál magasabbra értékeltem, a 87-eseket és még különbeket felsorolom ügyesen: Andreas Ebner Pinot Noir 2007 (tőlem 89 pontot kapott), Eberhadt Merlot 2007 (89), Ruppert Villányi Merlot 2007 (88), Szeleshát Merlot Reserve 2007 (88), Mészáros Pál Merlot Válogatás 2007 (91), Hárs Pécsi Cabernet Sauvignon 2008 (87), Sárosdi Cabernet Sauvignon Barrique 2007 (88). A nap két sztárja Günzer Tamás és Mészáros Pál volt számomra, előbbi pinot noirja és merlot-ja is nagyon tetszett, utóbbi pedig úgy küldött két bort a csúcsra, hogy a nálam 90 feletti merlot-ja oda sem fért. A legmagasabb pontszámmal a Szeleshát Nomád merlot-ját becsültem meg, róla írtam már, ígéretesnek találtam, azóta is csak fejlődött. Jöjjön akkor a top 25 ábécérendben: Agancsos Pincészet Villányi Capitalis Cabernet Franc 2006, Bodri Pincészet Szekszárdi Optimus QV 2007, Danubiana Tolnai Chardonnay 2009, Dúzsi Tamás Szekszárdi Cabernet Sauvignon Rosé 2009, Eszterbauer Borászat Szekszárdi Tivald Cabernet Sauvignon 2008 (tőlem 88 pontot kapott), Günzer Tamás Pincészete Villányi Ördögárok Merlot Reserve 2007 (92), Günzer Tamás Pincészete Villányi Pinot Noir Válogatás 2008 (91), Hárs Pincészet Szajki Olaszrizling 2009, Heimann Családi Birtok Szekszárdi Barbár 2007, Heimann & Heumann Pannon Borrégió Kékfrankos 2008, Hetényi János Pincészete Szekszárdi Kadarka 2008, Hetényi János Pincészete Szekszárdi Kékfrankos 2009, Heumann Pincészet Villányi Cabernet Franc 2007, Lisicza Borház Pécsi Ében 2006, Matias Pincészet Pécsi Chardonnay 2008, Maul Pincészet Villányi ZS Cabernet Sauvignon 2007 (90), Mészáros Pál Borház és Pince Szekszárdi Cabernet Sauvignon Reserve 2007 (92), Mészáros Pál Borház és Pince Szekszárdi Merops 2007, Riczu Tamás Villányi Cabernet Franc 2008, Sauska Villányi Makár Chardonnay 2008, Sauska Cuvée 7 Siklós 2007, Szeleshát Szőlőbirtok Szekszárdi Nomád Merlot 2007 (94), Takler Pince Szekszárdi Noir Gold Kékfrankos 2006, Vida Családi Borbirtok Szekszárdi La Vida Merlot 2007 (88), Wekler Családi Pincészet Pécsi Cupido's Ice Wine 2009. Mindezeket a nagyközönség is megkóstolhatja egyben, a pécsi közönségkóstoló kétnapos lesz: 2010. június 18-án és 19-én rendezik a Cella Septichora látogatóközpontban. Ahogy tavaly, idén is szerveznek bemutatót Budapestre – a 2009-esről itt számoltam be –, ismét az Ybl Palota Rendezvényközpontban, 2010. június 25-én, pénteken délután 15–20 óra közé. Az egynapos kóstolójegyek ára Pécsett és Budapesten is 2900 forint, jutányos. Belépőket foglalni itt lehet: info@pecsiborozo.hu.

Múltkori indexes kérdőívünket igyekszünk a héten feldolgozni, nem egyszerű a helyzet, több mint 13 ezren töltötték ki, időbe-energiába telik a kódolás-dekódolás, kis türelmet kérünk még. Addig is eszembe jutott valami, amiről amúgy polemizáltunk már kommentelgetés közben. Ez az olvasói levél adta az ihletet: "Itt hagytam abba a kérdőív kitöltését! Ha bort iszik, akkor elsősorban milyet? Szárazat-félszárazat. Félédeset-édeset. 1. A kérdezés is szakma, és az újságírás is, de ezt úgysem hiszitek el! 2. Legalább a művelt alkoholistákat megkérdezhettétek volna, hogy van-e különbség a száraz és a félszáraz bor között, ha ti még nem érzitek!" A felkiáltójelek mindig mulattatnak, de ez nem fontos. Két dolog érdekes, az egyik konkrét, a másik általánosabb. Termelők és kereskedők is állítják, ha ott van a címkén a félszáraz jelölés, nehéz eladni a bort. Ha viszont nincs meg az információ, rajonganak a tartalomért a kedves emberek. Különös, milyen központi kérdéssé válik a jóbor-fogyasztás bizonyos szakaszában a cukortartalom. Igen, beletettük a sorba a fenti érdést mi is, noha tisztában vagyok vele, vannak, akik szerint a puszta felvetés is butaság. Csakhogy ne feledjük, projektünk középpontjában nem a kemény mag felkészült tagjai álltak, hanem a szélesebb közönség, amely érdeklődik kedvenc folyadékunk iránt. Sőt az sem mellékes, hogy állandó olvasóim között mekkora azok aránya, akik a bor száraz, és kész alapelv szerint fogyasztanak. Akárhogy is, el kell fogadni, hogy ez a megközelítés meghatározó lehet. Az egész világon az. Más kérdés, hogy célszerű felszólamlani ellene, és nemcsak azért, mert a zseniális Tokaj miatt ez evidens-eminens érdekünk. A borissza ízlésfejlődése egyszerű – már ha megbocsátják az újabb durva szimplifikációt. A saját példámból indulok ki: gyatra háziborokkal kezdtem, amelyek után felüdülést jelentettek a félédes muskotályok és merlot-k, később jöhetett a szárazuralom, végül visszataláltam az édesekhez. Nyilván nem ahhoz a kategóriához, amelynek gyöngyszemeivel szívesen barátkoztam a kezdetekkor. Mai eszemmel azt gondolom, az okosodás értelme eljutni oda, ahol nem számít a cukor. Mindegy, hogy száraz-félszáraz vagy édes-félédes. Ahogy külön-külön semmi más sem számít, az ornamentikát is beleértve – nem véletlenül nem említek számolatlanul leírásaimban illat- és ízjegyeket. Egyensúly és harmónia – ennyi. Megnézem, miből mennyi van a borban, de csak azért, hogy sejtsem, mire számíthatok. Vagyis: a cukor nem ellenségünk, hanem barátunk. A bor fontos alkotóeleme, amely jó esetben nem fed és takar, inkább hozzáad. Kétségtelen, hogy olykor át is verhet, olyan szakértő nincs, aki százból százszor kikóstolja a csalást. Azt azonban remélem, hogy abban a világban, amelyről írni szeretek, száz csalással száz év alatt sem kell találkoznom. Szóval: szárazat vagy édeset?

Különb kombinációt el sem tudok képzelni: az A csoportos jégkorong-világbajnokság oroszlánrészével egy időben borfesztiválozás volt Kölnben. Szombaton késő este, a nagyon durván drámai elődöntők után már nem volt energiánk tüzetesebben szétnézni a város fontos terén, a Heumarkton, csak annyit szemrevételeztünk, hogy butaság lenne nem elmélyedni a felhozatalban. Ezért vasárnap dél körül a rendezvény helyszínén kötöttünk ki, azzal, hogy három-négy pince dolgaiba belekóstolunk, majd megyünk szurkolni/dolgozni. Vannak érdekes észrevételek. Először is, kóstolójegyezés és kóstolópoharazás nincs. Minden borászat hozta a saját poharait, mindegyik kunyhója mellett elegendőek voltak az asztalok, ügyesen le lehetett ülni az árnyékba, és senkinek eszébe nem jutott magával vinni, ami kiürült – minden visszakerült akkurátusan. Másodszor is, a tesztelgetés ötletét gyorsan elvetettük, másmilyen volt az alaphangulat, decilitereket kértünk. Ehhez képest ezen az áron – átlagosan két euró – sehol sem töltöttek másfél egységnél kevesebbet. Harmadszor is, igazán nagy neveket nem sikerült felfedeznünk a mezőnyben, így borvidékekre koncentráltunk, az volt a cél, hogy mindenképp lessünk Moselt, Saart, Rheingaut, Rheinhessent, Pfalzot, utóbbi végül sajnos kimaradt. Negyedszer is, megint egyszer nem randevúztunk olyan borral – úgy alakult, hogy kizárólag 2009-eseket ittunk –, amellyel szemben kifogásokat támaszthattunk volna, öt-hat pont körül teljesítettek, egyik-másik talán többre is vinné szólóban. A rizlingek többet tudtak, mint bármi más, annak ellenére, hogy a rheinhesseni Günther Waller chardonnayja és az ugyanonnét érkezett Weingut Weinel pinot noirból fehérre szűrt Blanc de Noirja is roppant mód jólesett. Nap győztese nincs: ha száraz, akkor a rheingaui Johannes Ohlig Johannisberger Klaus Riesling Spätleséje az első. Ha kicsit édesebb, akkor a moseli Kurt Römer Letterlay Riesling Spätleséje. Ha még több maradékcukor üdvözít, akkor Johann Peter Mertes Saarból a Riesling Auslesével. De hát mindegy: az elegancia, a frissesség, az üdítő savak, a tartalmas könnyedség a lényeg, amit ezek a borok minden erőfeszítés nélkül tudnak. A németeket nemcsak a vb-n nyújtott teljesítményükért indokolt tisztelni.