Albert gazda

Kaptam egy mailt néhány héttel ezelőtt Csóboréktól, remélem, nem a levéltitok megszegése, ha elmondom, mi volt benne. Nagyjából az, látják, mennyire szeretem a rajnai rizlinget, nekik is van valamennyi Nadapon, Szentesi Józsefétől nem messze, szívesen megmutatnák, milyen bort készítenek belőle. Az ilyesminek örülök, komoly megtiszteltetés, ha kíváncsiak az ember véleményére, pláne egy országosan nem annyira ismert pincénél. Úgyhogy azt mondtam, természetesen, nagyon szívesen. Gyorsan utánanéztem, mi az a Csóbor Pince, nem volt nehéz, elég informatív a honlap, amellyel rendelkeznek. Kiderülni látszik onnét többek között, hogy ők is azok közé tartoznak, akik a lédig értékesítéstől indultak el a palackozott tételek felé, hogy hol járnak a nem éppen egyszerű úton, nem tudom, hogy milyen árakkal dolgoznak, azt sem, a lényeg, hogy egyszer csak megérkeztek a borok, többes számban, nem egy üveg futott be ugyanis, hanem négy. A rajnai rizling mellett volt a kartonban olaszrizling, cabernet franc és Démon nevezetű házasítás is, amelyet amúgy bordóiasan két cabernet-ből és merlot-ból raktak össze ott Agárdon. Apránként végigkóstoltam a sort, megvannak a benyomásaim, megosztom őket országgal-világgal. A reduktív fehérborok jobban tetszettek, mint a fában érlelt vörösek. A cabernet franc és a Démon nevezetű házasítás karakterében is éreztem némi bizonytalanságot, azzal együtt, hogy örömmel tapasztaltam, messze maguk mögött hagyták a kispincékre oly gyakran jellemző nagy ászokhordós buktatókat. A rajnai és az olaszrizling sem világmegváltó tételek, de tisztességesek. Elsősorban az illatra és az intenzitásra mennek, ezen belül az olasz sikerült kerekebbre. A fajtajelleg kibontakoztatása érdekében meg kell mozgatni a poharat rendesen, kezdetben savanyúcukorka takarja a finomabb részleteket. A korty közepesen telt, a magas alkohol nem ugrik ki, az ízek tiszták. Nyakas-tételek jutottak eszembe. 4 pontnál megállok, de a borászatnak azt szeretném mondani, ne akadjon el félúton.

Cuvée Bajnokok Ligája címmel hirdetett nagyszabású nagyvörös-kóstolást az In Vino Veritas, a csütörtöki rendezvény helyszínéül a cég új telephelyét választották, amely történetesen az egykori Tinto Fino egykori épülete a Bp. III. kerületi Szőlőkert közben. Szép nagy belső tere van neki, kellett is, hogy legyen, mert alig fértünk el, szerintem több százan is lehettünk, kissé meglepődtem az érdeklődés intenzitásán. A kereskedés tizenegy általa forgalmazott vörös házasítást vonultatott fel, welcome-nak kiváló Törley-pezsgőket kínáltak, lecsengetésnek Zsindelyes-pálinkákat, utóbbiakat kihagytam, hiába szeretem őket, elégedett voltam az alkoholbevitellel nélkülük is. Ha már ilyen sportos körítést találtak ki a veritasosok, hadd állítsam fel én is a magam sorrendjét a futball Bajnokok Ligája-döntő e szent napján. 11. Demeter Csaba XY 2006. 10. Vesztergombi Pince Csaba Cuvée 2006. 9. Vida Péter Galerius 2006. 8. Juhász Gesztenyés 2007. 7. Gere Tamás és Zsolt Aureus 2006. 6. Tűzkő Domb 2006. Összetett, finom komolyvörös-illat, szájban kevésbé izgalmas, mintha fiatal lenne nagyon, ezzel együtt bőven árában van, a nap egyik kellemes meglepetése. 5. Takler Bartina 2006. Másfél évvel ezelőtti piacra kerülésekor nem igazán szerettem, kócosnak, rendezetlennek találtam. Mostanra ügyesen összeállt, jó szerkezetű, közepesen komplex darab. 4. Bock Capella 2006. Jókora, sűrű, hömpölygős, nem titkolózik, kérni sem kell, odaad mindent magától. 3. Gere Kopár 2007. Még mindig a 2006-os az etalon, de alakul. Most többet tud, mint néhány hónapja, néhány hónap múlva többet fog tudni, mint most. 2. Vylyan Duennium 2006. A nap illatbajnoka. Hihetetlenül összetett, rengetegen vannak a rétegei. Ízei is élvezetesek, tanninja-sava intenzív, de némi időre még szüksége van. 1. Tiffán Grande Selection 2007. A kétboros döntő győztese, fejlődik-okosodik folyamatosan. Orrban visszafogottabb, szájban gazdagabb. Nemcsak nagy, elegáns, kifinomult, kiegyensúlyozott is, viheti a kupát.

A Szekszárdi borvidék Petőfi Irodalmi Múzeum-beli 2009-es bemutatkozásáról szólt önálló blogom első borokat tartalmazó posztja, azóta csaknem egy év eltelt. Amikor eljön a születésnapom, majd szólok, hogy felköszönthessenek, szűk két hetet várni kell. A 2010-es Szekszárd-bemutató viszont már megvolt, ugyanazon a helyszínen, nem hallgatom el, mi mindent tapasztaltam. Különböző okok miatt kénytelen voltam délelőtt végigrohanni a felhozatalon, elvegyülve az úgynevezett szakmában. Iparkodtam olyanok asztalához járulni, akiket tavaly kihagytam, illetve akikkel nemigen foglalkoztam a közelmúltban. Tizennégy pince és termelő borai alapján az a benyomásom: a színvonal e röpke esztendő alatt is sokat emelkedett. Különös örömet okozott a kimondottan száraz karakterű vörösborok tömkelege, az édes tanninok és a magas alkoholok korában üdítően hat az ilyen. Mindenkitől egy-egy bort említek, a sorrend csak kicsit számít, halálosan komolyan venni nem kell. Márkvárt Olaszrizling 2008. A feltörekvő pince 2006-os bikavérje is jó, de a késői szüretelésű, szárazra kierjesztett olasz, amellyel egyszer már összefutottam, még sűrűbb. Heimann Viognier 2009. Friss, gyümölcsös, vibrál, kedvelni fogom. Borműhely (Pálos Miklós) Campus 2009. Tavaly a 2008-as esett nagyon jól, most ez, ezer forintért finomabb-könnyedebb vöröset elképzelni sem bírok. Szt. Gaal Pince Bikavér 2008. Kovács Tibor nyolcas hordómintákat hozott, a Passionata franc a legütősebb, a bikavér árértékben kívánkozhat a spiccre. Vesztergombi Turul 2007. Vesztergombi Ferenc és Csaba második vonalas házasítása több korábbi évjáratában is kivágta a rezet, ez is rendben van. Sárosdi Pince Cabernet Franc 2007. Az elmúlt évtizedben lenyomta a franc a sauvignont Magyarországon, én az utóbbi időben hajlamos vagyok ismét utóbbit preferálni. De Sárosdiéknál előbbi a sztár. Eszterbauer Tivald Cabernet Sauvignon 2008. Határozott tannin, remek struktúra, szép, idővel kigömbölyödik. Mészáros Pince Hidaspetre Cabernet Franc 2007. Bíráltam hétfőn a pannon top 25-ön, a nap hősei nálam Mészárosék voltak válogatott merlot-jukkal és cabernet sauvignonjukkal. A múzeumba három másik komolyat hoztak, a Hidaspetre franc kicsit sem tűnt el a bikavér és a Merops árnyékában. Sebestyén Csaba Ivánvölgyi Bikavér 2007. A 2006-os Grádus nagyobb, mégis a válogatott bikavért emelem ki, elegáns, finom, száraz. Ferenczi Birtok Pinot Noir 2007. Fajtajelleges, lendületes, hibátlan, nagyon szerettem. Posta Borház Cabernet Franc 2007. Új név, bekerül mindjárt a Terroir Club kínálatába, a franc komoly dobás háromezerért. Vida La Vida Cabernet Sauvignon 2007. Vida Péterék 2007-es prémiumborairól írtam, a merlot volt a címszereplő; ha megint írnék, a sauvignon venné át a helyét. Takler Syrah 2007. Belezúgtam a Takler-borokba újfent, annyi tartalom, amennyi az ő válogatott tételeikben van, szinte nincs. A syrah a VinCE-n is tarolt. Dúzsi Tamás Görögszó 2006. A rozékirály általában rozéival villog, megszoktuk, hogy vörösei inkább egyszerűek és korrektek, mint fineszesek és komplexek. A 2006-os Görögszó hatalmas meglepetés, gondolom, akik már kóstolták, csak mosolyognak elnézően. Nagy bor.

Előfordul, hogy a zembernek egyszerűen nincs szerencséje egyik vagy másik pincével. Pedig kapcsolatom a Gróf Buttler Történelmi Borászattal jól kezdődött, azon a borfesztiválon, amelyen először mutatták meg magukat a nagyközönségnek, lenyűgözött a pinot blanc-juk. Később azonban minden félrecsúszott, túl sok olyan mű nem jött be ilyen-olyan gondok-problémák-hibák miatt, amelyeket a kemény mag istenített. Nem részletezem, felesleges bolygatni a múltat. Bár azt még muszáj elmondanom, hogy kb. két éve a Zwack meghívott egy alapos Buttler-vesézésre, el is indultam, de hülyén a régi Segalhoz mentem az új helyett, és csodálkoztam, hogy nincs ott semmi, csak egy objektum, amelyen látszik, rég bezárták. Azt hiszem, ez a történet jellemzi a legplasztikusabban balcsillagzat alatt formálódó viszonyunkat. Mígnem tavaly tavasszal belekóstolhattam egy remek bikavérbe, és felcsillant a remény, hátha egyenesbe jöhetünk. Ezzel együtt eddig nem volt a blogomon önálló tagje Bukolyi László vállalkozásának. Itt álljunk meg egy zárójeles pillanatra: nem tudom, hogy miután Kovács Gábor meghatározó tulajdonrészt szerzett a Gróf Buttlerben, hogyan alakulnak a lényeges dolgok arrafelé, utána kellene ásnom. Addig is elhatároztam, teszek egy újabb kísérletet, nem drágán, a 2007-es egri cabernet sauvignon háromezer alatt kapható a Kézműves Borok Házában. Éjsötét szín, csillog. Mély illat, erdei gyümölcsökkel, kávéval-csokoládéval, minden árnyalata tökéletesen érett szőlőre és kiváló hordóra utal. Közepesnél nagyobb test, fiatal tannin, érett savak jelentős mennyiségben. Lendületes, vadóc. Különösebben sok fineszt és kanyart nem kínál, megállapodottnak sem mondanám, leginkább a jövője ígéretes. Árához képest azért jó teljesítményt nyújt már most is, megérinti a 6 pontot. A hosszú apály után újfent kíváncsi vagyok, kénytelen leszek szétnézni a felsőbb kategóriákban. Persze a kellő óvatossággal.

Az is érdekes kérdés, hogy mire megy az Újvilág a burgundi fajtákkal. Megszoktuk, hogy a bordóiakból könnyed magabiztossággal készítenek versenyképes tételeket arrafelé, de olyasmit még mindig hajlamosak vagyunk hinni, hogy például a pinot noirba beletörik a bicskájuk. A pinot noirt és a chardonnay-t persze gyorsan ketté kell választani, utóbbi hatalmas karriert csinált Kaliforniában és Ausztráliában, ebből a szempontból inkább a rizling lenne Bourgogne fő vörösének párja. Amelyből amúgy dettó számtalan izgalmas bort szűrnek messzi tájakon, ám ebben a bejegyzésben chardonnay-ról és pinot noirról lesz szó. A 140 éve alapított Errazuriz a legmenőbb chilei pincészetek egyike, kétszer is volt szó róla hasábjaimon. Arra a nüanszra még nem tértem ki, hogy évek óra próbálkoznak organikus műveléssel és vadélesztős technológiákkal, ennek eredményét képezik a Wild Ferment sorozat tételei is. A metodikáról itt olvashatnak bővebben, nincsenek titkok. Ezen a vonalon is messzire jutottak, ismerhetik a módszer minden csínját-bínját, hiszen a 2008-as Wild Ferment Pinot Noir és a 2009-es Wild Ferment Chardonnay is tökéletes a maga műfajában, sehol semmi megbicsaklás, kócosság, következetlenség. A pinot színe rubinvörös, illata epresen-feketeribizlisen gyümölcsös, szerkezete magas, de lecsengésében a savak túlontúl lendületesek. A chardonnay orrban barackos-gyömölcsös, telt, tiszta és élénk, a mineráliákat sem nélkülözi, teste közepes, zamatos, a savak megint megbillentik a harmóniát a végén épphogy. Nem annyira, hogy emiatt mogorvának kéne lenni, egyiket és másikat is jó inni. 6 pontot kapnak egységesen, azzal, hogy a chardonnay közelebb áll a többhöz, mint a pinot, amely inkább a kevesebbhez húz. Ezért is a chardonnay a címszereplő, és nem a másik. A Radovinban és a Culinarisban biztosan kaphatók, valamivel kevesebbért minősíteném igazán jó vételnek a duót.

Megmondtam, hogy ezentúl sokkal több hiperes bort fogok kóstolni, mert fontos ez a kategória, és lám, alig másfél hét elteltével terítéken is van egy újabb tisztességes termék. A Varsányi Pincészet boraival tele vannak az élelmiszer-áruházak, a palettán minden szín feltalálható, és ahogy néztem, négyszáz és ezer forint között mozognak az árak. Ennyi pénzért jót adni teljesítmény, Varsányiéknak a hírek szerint gyakran sikerül, a legolcsóbb kategóriákban is, ami szegről-végről a nagyrédei Szőlőskert Rt. fénykorát idézi. A címszereplő cabernet sauvignon–merlot házasítás a prémiumszintet képviseli Varsányiéknál, ami nemcsak árban, címkedizájnban és minőségben is megmutatkozik. A verpeléti székhelyű pincészetet korábban Ker-Coop néven ismerhették az érdeklődők, a váltás okos ötlet volt, egy dallamos családnév név inkább alkalmas arra, hogy borokat hitelesítsen. Varsányi Lajos a sokemberes vállalkozás vezetője, az autószerviz helyén épült borászat nem kevés szőlőt termel, még többet dolgoz fel, a sztoriról itt lehet hosszabban olvasni, a pincészet saját honlapja ugyanis egyelőre nem tartalmaz érdemi információkat. Vörös küvé tehát két bordói fajtából, élete negyedik évében. Mély szín, kimondottan sötét árnyalatokkal, nem túl sok csillogással. Érett, fűszeres illat, a gyümölcsök lassan háttérbe szorulnak. Egyben van, korrekt. Szájban közepes test, üdítő, tiszta szárazság, egries élénkség, tannin és sav egyensúlyban, a 12,5-es alkohol pont annyi, amennyi kell. Minden a helyén, a maga műfajában hibátlan. 4 pontnál több, 5 pontnál kevesebb, bátran le szabad venni a polcról.

Ha ezentúl is csak minden 15. rendezvényünkön történik ilyen, elfogadom – mondta vasárnap dél körül Rókusfalvy Pál, az Etyeki Pincefesztivál szervezője-motorja, amikor telefonon arról érdeklődtem, hogy vannak ott kint az ítéletidőben. Elmesélte azt is, a szabadtéri sátrakat-egyebeket bontják, mentik, ami menthető, a borászok egy része elmenekült, tető alatt, a pincékben van valami élet, a legelszántabb borisszák azért sem hagyják magukat. Rókusfalvyék is befűtöttek a kandallóba, hadd melegedjenek az emberek. Azt már én mondom, hogy nem vagyok tinédzser, mégsem igen emlékszem ilyen május közepi szombat-vasárnapra az elmúlt négy évtizedből. Annyi rémlik, hogy pár évvel ezelőtt a Városház téri húsvéti fesztiválozáson kellett rámarkolva melengetni a fehérborokat is, másszor meg a Budai Gourmet összes napját verte el az eső kíméletlenül. Ezek után az jutott eszembe, a minimum, hogy Rókusfalvy-bort bontok vasárnap estére – nyilván a többiek is mind megérdemelnék, akik munkája-igyekezete kárba veszett ezen a hétvégén –, történetesen a címpszereplő sauvignon blanc volt kéznél, nyakára hágtam. Korrekt szín, fás illat. A gyümölcsök és az egyebek nehezen bújnak ki a hordós érlelés hatása alól, Légli Ottó sauvignon blanc-jának korai évjárataira emlékeztet. Aztán telik-múlik az idő, és kibomlik, de muszáj várni rá nem keveset. A korty több, mint becsületes. Komoly test, tartalmak, zamatok és színek, kerekded, szép szerkezet, ügyesen intergált savak, élénk, okos lecsengés. Lendületes, életteli, talán jó lett volna kivenni a fából egy hónappal előbb. Kisebbfajta 6 pont.

Szegény Etyeki Pincefesztivál hatalmas pofont kapott az időjárástól, remélem, vannak hősök, akik minden viszontagság ellenére kimennek. Én mára terveztem, gyűjtögetem az erőt keményen, aki esetleg járt arra tegnap, meséljen. Az élet azonban nem áll meg, a pörgés folytatódik. A május 29–31. között esedékes bécsi VieVinumot már említettem nemrég, azóta több nóvum van. Az osztrák borok legnagyobb seregszemléjének honlapján megjelent a kiállítók listája, amelyből egyebek közt kiderül, az idén a Wines of Hungary márka alatt standhoz jut néhány fontos magyar termelő is. Ők: Királyudvar, Patricius, Disznókő, Dobogó, Ráspi, Pannonhalmi Apátsági Pincészet, Szeremley Birtok, Etyeki Kúria, Gere Attila, Hollóvár, St. Andrea. Nemes Richárdtól, a szétvert Bormarketing Kht. egykori vezetőjétől – aki most az ITD Hungaryvel, a magyar VieVinum-megjelenés finanszírozójával dolgozik – úgy tudom, a borászatok kiválasztásakor Joseph Schuller MW-vel, a ruszti borakadémia igazgatójával, a Masters of Wine Intézet elnökével konzultáltak. A bécsi szuperfesztivál másik fontos közép-európai vendége Szlovénia – a VieVinum regionális központi szerepre tör, vagy valami ilyesmi –, amelynek legjobb borait magyar klasszisokkal vegyesen ültetett kóstolón is ki lehet próbálni hétfőn, az utolsó napon. Itt ezekkel veszünk részt: St. Andrea Örökké 2008, Királyudvar Sec 2008, Tokaj Nobilis Barakonyi Hárslelvű 2008, Ráspi Zweigelt Selection 2007, Patricius 5 puttonyos Tokaji Aszú 2002. A részvétel célja nem az osztrák piac meghódítása, elsősorban arra a 700 külföldi szakmai látogatóra hajtunk, akiket az osztrák bormarketing kft. hívott meg a rendezvényre, mondta Nemes a szándékokról. Még egy téma érintőlegesen. Mindjárt itt a június, de eddig semmit sem hallottam a minden évben ilyenkor szokásos Pannon Bormustráról és Pannon Bországgyűlésről. Megpróbáltam tájékozódni, sikerült. A mustra hatodik hó első hetében lesz, a városligeti fesztiválozás meg a második végén, azaz június 11–13. között, sok-sok jó termelővel, a szokott körülmények között. Részletek később, csak az eső ne essen. Ennyire semmiképpen.

A Tokaj Kereskedőházzal egyszer már foglalkoztam hasábjaimon, akkor elmondtam, nagyjából mit gondolok erről a cégről. Néhány héttel ezelőtt aztán arra a hírre kaptam fel a fejemet, hogy 2,5 millió dolláros üzletet kötöttek a Costco nevezetű amerikai áruházlánccal, amelynek keretében sok százezer palack 2001-es 3 puttonyos aszút szállíthatnak a tengerentúlra. Jó lenne megkóstolni ezt a bort, mondtam magamban-magamnak, de lépéseket egyelőre nem tettem ez ügyben. Ezzel szemben volt még egy üveg 2008-as Késői Aranyom – édes házasítás ez a Grand Selection sorozatból –, amely a közelmúltban aranyérmet szerzett például a Syngenta borversenyen. Ezt nem máshonnan tudtam meg, mint a Kereskedőház honlapjáról, amely egész jól néz ki, és a struktúrájában sem látok semmi kivetnivalót. A bort nyurga félliteresbe töltötték, a címke elegáns, új idők új szelei fújnak. Halvány aranyszín, nagyszerű, színes illatok, aszalt barackkal, kis birssel, visszafogott botritisszel, frissességgel. Eddig több, mint hibátlan. Szájban azonban sajnos csalódás következik. Egyszerűen nincsenek savak, amelyek az alapjában véve nem túlzó édességet egyensúlyban tartanák. Semmi vibrálás, semmi lendület. Valami finomság így is van benne, de borként nem könnyen értékelhető. Pedig kevés kellene hozzá, egy-két gramm csupán, hogy hozza a szintet. Így szűkmarkú 4 pont.

Ha már a borokat lepontozzuk gyermeki módon, miért ne tehetnénk ugyanígy a fesztiválokkal is? A dolgok közepébe vágva bevallom: az Etyeki Pincefesztivál a kedvenc rendezvényem. 7 egységet visszakézből hajlandó vagyok adni neki, legyen pannon klasszis. Nagyon szeretem a hangulatát, szigorúan csak napközben. Korán kell menni, korán kell eljönni, egyrészt a könnyebb bejutás, másrészt a könnyebb hazakeveredés érdekében. Sötétedésig soha nem maradok, igaz, másutt is hasonló a taktikám, a városligeti bországgyűlésezéstől a várbeli gourmet-záson át a szeptemberi főfesztiválozásig. Hiába, ha az ember nem szereti a tömeget, és csak magát bírja elviselni ittasan, előre kell gondolkodni. Etyek előnyeihez visszatérve: az a legjobb, hogy az országos neveket helyi pincékben lehet feltalálni, belekóstolva ennek hála sokkal kevésbé ismert ízekbe is. Általában az újhegyi sor az első, amit felkeresek, a többire vagy jut időm-energiám, vagy nem. A terveim most is szerteágazóak, meglátjuk, mi sül ki belőlük. Azt mondja a meteorológia, pocsék idő várható szombaton és vasárnap is, de rá se rántsanak, fogják a poharukat, és mindent bele. A borászok-pincék listája itt van, belinkelem külön a térképet is. Még valami: már említettem, hogy május 20-án ismét bemutatkozik Budapesten Szekszárd, vannak újabb részletek. A borvidék legjobb gazdái délután 3-tól este 7-ig kínálják majd boraikat a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A belépő 3000 forint lesz. A termelők névsoráért kattintsanak egyet. A fesztiválszezon miatt jutott eszembe, kellene csinálni egy kérdőívet, amiben nemcsak a blogolvasó szubkultúra válaszolhatna érdekes kérdésekre, hanem a szélesebb publikum is. Kollégámmal összeraktuk, kint lesz ma egy darabig az Index.hu főoldalán, sok ezer résztvevőben reménykedünk. Töltsék ki, ha hibákat észlelnek, szóljanak, ha bármilyen észrevételük van, dettó. Nem a világot váltjuk megfele, kíváncsiak vagyunk.

Két olyan tokajit kóstoltam-ittam a héten, amelyekről muszáj egy bejegyzésben írnom. Sok a hasonlóság – sok a különbség. Mindkettő közel azonos arányban tartalmaz furmintot és hárslevelűt – 60:40, illetve 66:34 előbbi javára –, árban is ugyanott vannak nagyjából, másfelől viszont annyira markánsan ábrázolják a mostanában követett-alakított iskolák közötti differenciákat, hogy szemléletesebben nem is tehetnék. Amikor elkezdődött a száraz tokaji borok felfutása, a legtöbben kimondottan szigorú borokat készítettek kimondottan furmintból – igaz, egyesek azt állítják, ezek a furmintok olykor nemcsak a bortörvényben engedélyezett 15 százalékos mértékig tartalmaztak hárslevelűt. Nem keveset nyavalyogtam e borok szigorúsága miatt – nem voltam egyedül ezzel –, mondván, a száraz tokaji hiába nagy, ha íze-zamata kevés. Azt is felvetettem egyszer-másszor, talán érdemes lenne Hegyalja két fajtáját összeházasítani tényleg, hadd lássuk, mit tudnak kihozni egymásból. Az utóbbi időben mintha direkt a hozzám hasonlóak kedvéért változna a helyzet, mintha nekünk színesedne a kép. Egyebet ne mondjak, Demeter Zoltán 2008-as birtokfurmintjánál finomabb fehérbort a világ kevés borvidékén készítenek. Némi leegyszerűsítés árán azt mondhatjuk, kétféle irány van kibontakozóban, az egyik a termőhely nagyságának kifejezését tartja szem előtt, míg a másiknak az az elsődleges célja, hogy a fogyasztó kedvére tegyen. Nyilván az a legjobb, ha mindez egy pincében, sőt akár egy borban együtt van – nem szeretem a könnyebben/nehezebben érthető termékekről szóló elméleteket. Térek a lényegre. Homonna Attilát kevésbé kell bemutatni ezeken a hasábokon – a lassan döcögő aszústratégiás sorozatban is megszólalt –, ám az Erzsébet Pincéről érdemes elmondani ezt-azt. Prácser Miklóst a Degenfeld vezetőjeként ismerhetjük, az Erzsébet a család érdekeltsége, amelyet inkább a família többi tagjához igyekeznek kötni. Homonna Attila annyiban különutakon jár, hogy a mineralitás és az érleltség-érlelhetőség előtérbe helyezését robusztusság és magas alkoholok nélkül igyekszik elérni. A 2007-es birtokborhoz pl. öt különböző időpontban szedte a szőlőt, vigyázott a savra, nem hagyta elszaladni a cukorfokokat. Az eredmény 12,5-es szesztartalmú bor lett, amelyet hosszú és alapos hordózás után töltött palackba. Ezzel együtt az a benyomásom, még nincs itt az ideje, hogy kihúzzuk a dugót. Az illat ásványos és markáns, gyümölcsösségről nem beszélhetünk. A bor közepe a legjobb, szájban tiszta, gömbölyűközeli struktúrát, telt, tiszta ízeket, koncentrációt találunk. Színességet és komplexitást nem, aztán a lecsengésben alaposan odaütnek a darabos-kemény savak. Nem penge a bor. Határozottan emlékeztet Bott Juditék eddigi legférfiasabb és nekem legkevésbé rokonszenves száraz fehérére, a 2007-es Telekire. Sokáig azzal sem tudtam mit kezdeni, majd amikor legutóbb néztem rá alaposabban, kinyílt valamennyire, elérte a hatost. Ennek a Homonnának ez a palackja nálam most 5 pontnál jár, kíváncsi vagyok, merre tart, hová jut. Az Erzsébet Pince 2009-es házasítása a tarcali Zafír-dűlőből egészen-egészen más, nemcsak azért, mert két évvel fiatalabb. Hordóban erjedt saját élesztővel, öt hónapot érlelték új fában. Színe világos, illata üdén, elegánsan gyümölcsös. Közepes test, sima felszín, barátságos zamatok, egyik-másik pillanatban a fa mintha beszólna, de nincs esélye a színes-vibráló savvilág fölé kerekedni. Lecsengésében érezni, mennyire fiatal. Nem kell eltenni tíz évre, de rendelkezik tartalékokkal. Kulcs nem kell hozzá, itatja magát. Egyértelmű 6 pont. Utóirat: remélem, nem kérdés, hogy ebben a kissé hosszúra nyúlt szövegben semmiképpen sem óhajtottam lándzsát törni, netán messzemenő következtetéseket levonni. Tokaj sokféle, kinek ez, kinek az, kinek ez is meg az is, és ez így helyes – körülbelül ennyi az eszmei mondanivaló.

Vannak napok, amikor semmi sem sikerül, az ember egymás után bontogatja a borokat, mert bár csakis az elsővel szerette volna eltölteni az estét, nem jött össze a harmónia. Aztán a másodikkal, a harmadikkal, a negyedikkel sem stimmel minden – az egyik kemény, a másik lágy, az egyik éretlen, a másik átbucskázott a csúcsán, az egyik tanninos, a másik savas –, de feladni nem helyes, rossz szájízzel lefeküdni rossz. Ki gondolná, hogy egy ilyen vívódás-kínlódás végén az aldebrői Tóthok negyedik életévében járó pinot noirja hozza a megváltást? A debrői hárslevelű műfajának feltámasztásában jeleskedő pincéről már írtam, azóta a fagyasztós honlap megszűnt, cache-ben sem elérhető, annyi baj legyen. Biztosan készül másik, remélem, a borászat még megvan. Tóthék tehát vörösborokat is készítenek, és azokat sem adják drágán, ez a pinot noir 1600 forintért kapható a Wineworldben. Barta Roland ki szokta írni nagy betűkkel a nagyon jó vételekhez, hogy nagyon jó vételek, vonatkozó megállapításával most abszolút egyetértek. Könnyű vörös azoknak, akik nem enni, hanem inni szeretik a bort, íratták készítői a hátcímkére, de szerintem több annál. Kissé matt szín, a kor és a fajta is barnítja széleit, de a pirossal sem áll hadilábon, a látvány rendben. Az illat nemkülönben. Fűszeres, cseresznyés, összerendeződött, érettsége ellenére elegendő frissességet tartalmaz. A kortyban kellemes melegség, sima cserek és finom sav, gyümölcsössége meggyőző, 12,5-es alkoholja pont jól áll neki. A 6 pont talán túlzás, ezt nemcsak saját teljesítményének, a happy endnek is köszönheti.

Ahhoz képest, hogy jóbor-fogyasztásom hajnalán rengeteg kék címkés Hungaria Extra Dry lefolyt a torkomon, pezsgőkulturális fejlődésem hamarosan megakadt. Magyarra fordítva: sokkal kevesebb buborékosat iszom, mint amennyit ildomos lenne, ami különösen annak a körülménynek a tükrében kellemetlen, hogy voltaképpen szeretem ezt a folyadékot. Persze kicsit sem értek hozzá, sokat kell még tanulnom, hogy büszke lehessek magamra. Pezsgőízlésem egyelőre kissé egyszerű. Az érettebb Champagne-okban eddigi próbálkozásaim alkalmával nem találtam meg az igazi örömet – a legértékesebb, amit kóstoltam, a Krug Grande Cuvée volt –, inkább bírom díjazni a fiatalabb, légiesebb, könnyedebb italokat. Ebben talán az is közrejátszik, hogy pénztárcám adottságai miatt nagyságokhoz ritkán van szerencsém, egy Chateau Vincent, egy Francois President, egy Freixenet vagy egy korrekt Prosecco mégiscsak könnyebben elérhető. Egy Henkell Trocken nemkülönben. Az 1856 óta működő német pezsgőgyár a Törley Pezsgőpincészet tulajdonosa – vagy már csak volt? –, nevezett trocken a cég alapterméke, tartályos eljárással készül hatalmas mennyiségben, hazánkban valamivel kétezer forint alatt hozzáférhető. Ajándékba kaptam belőle egy palackkal néhány hónapja, azt találtuk ki a feleségemmel, lekísérünk vele egy dobozka vörös kaviárt vasárnap, csak úgy parasztosan. Világos szín, apró buborékok, szép, intenzív gyöngyözés. Finom, friss, gyümölcsös illat. Közepesen karcsú test, kellemes pezsgés, üdeség, frissesség, lendület. Lehetne szárazabb is, egyik-másik korty édesebbnek tűnt a kelleténél, de fogyott azért ütemesen. Sok bonyodalmat, fineszt és kanyart nem kínál, nem is az a küldetése. Ha megköveznek, hát megköveznek, akkor sem sajnálom tőle az 5 pontot.

Előbb arra gondoltam, hozzászólok én is a vitához, ami a balatoni boros bejegyzés alatt folyik nagy lendülettel egy hete – a kommentszám rekordot döntött, száz fölött még soha nem jártunk –, de aztán arra jutottam, van annyi mondanivalóm, ami megér egy teljes értékű posztot. Kezdem akkor az elején, vagyis belevágok a közepébe. A biodinamikával szemben ellenérzéseim vannak. Semmiképp se mondanám, hogy valami híres racionalista lennék, nem hiszem, hogy a tudomány mindenek felett áll, kinevetem a harcos ateizmust – mint a vakhit szélsőséges formáját. A napjainkban annyira népszerű ezoterikus elméleteket azonban nem bírom, nem is akarom komolyan venni. Félrenézni sem tudok, bosszantanak. Egyszerű ez: ha vannak istenek, nem lehetnek korlátoltak és ennyire könnyen érthetőek. Nicolas Joly sokak által nagyrabecsült könyvét képtelen voltam elolvasni, elég volt belelapoznom. Még szerencse, hogy mások megtették helyettem. Innen jön, hogy eddigi írói munkásságom során nemegyszer tettem szarkasztikus-pikírt megjegyzéseket a témában, mai törzsolvasóim közül is többen mérgesek voltak rám emiatt korábban. Az utóbbi időben persze igyekszem toleránsabbnak lenni, ám a fenntartásaim nem múltak el. Most jön az éles kanyar. Biztos vagyok benne – többé-kevésbé ép ésszel nehéz is vitatni ezt –, hogy a legtermészetesebb borászkodásé a jövő. A vegyészkedés ideje lassan lejár. Mindenütt. A világ borászata kettévált, írta kissé elfeledett kiáltványában a Pannon Bormíves Céh, és ez pontosan így igaz. De a választóvonal nem Amerika és Európa, hanem az ipari és a természetes között van. Tisztában vagyok vele, hogy a borgyárak ma is nagy mennyiségben termelik a szétszedett-összerakott, agyontuningolt italokat. Azzal is, hogy a komoly pénzekért értékesített presztízsborok sem mind mentesek az erőszakos beavatkozástól. Ám a tendencia nem kérdéses. Az igazán fontos bor értékét az egyediség adja meg, és az egyediséghez a természetességen keresztül vezet az út. Ezt nemcsak Európában ismerik fel többen és többen, hanem azon kívül is, Franciaországtól Szlovénián és Chilén át vissza Magyarországig. Úgy vélem, a biodinamika érdekes válasz az alapvető kérdésekre, de sajnálom, hogy nem kevés túlreagálást tartalmaz. A természetességhez nem kell hókuszpókusz. De: ha a hókuszpókuszban ott van a természetesség, akár elnéző jóindulattal is tekinthetünk rá. Az számít, hogy ha minden sallangot lehántunk, a bor, ami marad, jó-e, vagy sem. Nekem mindegy, hogy mit használnak fel az elméletből mondjuk a Domaine Huet-nél vagy Nicolas Jolynál. Előbbi borai nagyszerűek, utóbbi borai a saját eddigi tapasztalataim alapján sem azok – ebből is látszik, az ideológia nem elég, jó szőlő, tiszta pince, szakértelem és technológiai fegyelem is kell. Az oxidált, szétesett, unalmas bor akkor sem finom, ha a bolygók tökéletes együttállása segítette alkotóját. Minden eszme szigorú dolog: arra hajlamosítja követőit, hogy a feketét is fehérnek lássák. A természetesség azonban nem eszme – és nem is divat, mint hazánkban a barrique volt tizenöt éve, a latin bornevek utána, a kézművesség szlogenjének hihetetlen sebességű terjedése ma –, hanem a szükséges és lehetséges irány. A hiteles módszer. Ha ez a kiindulópont, az ellenséget sem kunszt megtalálni a globális méretekben zajló pancsolásban. Csakhogy a kettőt nincs értelme szembeállítani. A jövő az előbbié, az áttörés garantált, kizártnak tartom, hogy ne sikerüljön. Utóbbi ezzel szemben önmagát fogja fölszámolni. Előbb-utóbb elfogynak tartalékai. A fogyasztó kész elfordulni a műanyagtól, a világ erre megy. Igaz, nem biztos, hogy ez a mi életünkben bekövetkezik. Hogy ezek után szerintem muszáj-e csatlakozni a hadhoz, és küzdeni-csatázni végkimerülésig, az, felteszem, világos. Hogy mit tartok fontosnak, nemkülönben. Hogy miben hiszek, az meg a legszemélyesebb magánügyem. Inkább iszom – és írok. Egy árnyalattal ez is több a semminél, nem igaz?

Simán megírhatnám az alkoholista is ember sorozat harmadik részét – ez volt az első, ez meg a második –, komoly alkoholos befolyásoltságra tettem szert péntek este a Budai Gourmet-n, ezért arra például nem emlékszem, mit kóstoltam az Andrássy Kúriánál. Azt tudom, hogy három borral kínált meg Zsurki Sándor, azt is, hogy ízlett mind, de a részletek sehogy sem akarnak kikristályosodni. Pedig határozott ismeretszerző szándékkal vágtam bele az egészbe, köptem is itt-ott, de úgy látszik, túl nagy volt a merítés. Még szerencse, hogy ami a finálé előtt történt, az nem veszett el, születhet bejegyzés. Először is azt szeretném elmondani, hogy ez a rendezvény most tetszett nekem legjobban. A várbeli helyszín sokkal kellemesebb, mint a korábbi, a kétezer forintos belépőt ki lehet izzadni, a pohár használható, a gasztro- és a borszínvonal rendben van. A látogatottság délután szerénynek tűnt, estére besűrűdött kicsit a tömeg, de közel sem annyira, amennyire a szeptemberi borfesztiválon szokott. Elfértek a népek. Az viszont nem feltétlen vált a dolgok előnyére, hogy az egyik udvarban vígan bográcsoltak, szállt a füst szanaszét, ha úgy fújt a szél, semmit sem maradt a borok illatából. Azt hallottam, a nagyszabású Cos d'Estournel-mesterkurzus szervezői-résztvevői bosszankodtak is emiatt rendesen. Alább felsorolom azokat a borokat, amelyeket szeretettel ajánlok olvasóimnak, előbb azonban két élményről picit részletesebben. A wineage-esek megint találtak egy figyelemre méltó borászatot, történetesen Chilében. Alvaro Espinozát a legnagyszerűbb dél-amerikai borászok egyikének tartják napjainkban, annyira kézműves és természethű, hogy csak na. Az Antiyal tipikus garázsborászat, összesen két vörössel, a carmeneréből (50%), cabernet sauvignonból (40%) és syrah-ból (10%) házasított Antiyallal és a syrah-ból (55%), cabernet sauvignonból (35%) és carmeneréből (10%) küvésített Kuyennel. Mindkettő nagyon színes, nagyon finom, nagyon elegáns. Hadd jegyezzem meg új szokásom szerint: a tengerentúlon sem csak pancsolt bor van. A nap pincéje címet pedig ezúttal a Jackfall Bormanufaktúra kapja. Hosszú ideje nem kóstoltam tőlük semmit, elhelyeztem őket egykor a villányi középmezőny sűrűjében, tudtam, hogy vannak, teszik a dolgukat, de ritkán találkoztunk. Most azért kerestem fel őket, mert egy hozzászóló bekommentelte a Tótágasukat, kíváncsi lettem rá haladéktalanul. Végül négy borukkal ismerkedtem meg, ezek közül három tökéletes a maga kategóriájában. A 2007-es Tótágas érett-összerendeződött ivóbor, a 2008-as Gesztenyés portugieser mindent visz – válogatott tétel, nemcsak a minősége, az ára is magasabb az átlagnál –, a Pillangó nevezetű, komplex és fineszes 2006-os cabernet sauvignon a hab a bortortán. Egyszer ennyit, jöjjön az ömlesztés. Fehérek: Gedeon Birtok Kövidinka 2009, Dobogó Satöbbi Hárslevelű–Sárgamuskotály 2009, Pannonhalmi Apátság Tricollis 2009, Töltl Soproni Pinot Blanc 2009, Matias Badacsonyi Hordós Kéknyelű 2008, Györgykovács Somlói Tramini 2008, Petrányi Finale Csopaki Olaszrizling 2008, Szecskő Tamás Szürkebarát 2008, Kovács Nimród Chardonnay 2007. Rozé: Sauska Villányi Rosé Cuvée 2009. Vörösök: Perrin Nature 2009, Sterlik Soproni Éjszaka Kékfrankos 2008, Luka Soproni Zweigelt 2008, Ákos Pince Réthly 2006, Jackfall Tótágas 2007, Gesztenyés Portugieser 2008 és Pillangó 2006, Antiyal Antiyal és Kuyen (az évjáratokat elfelejtettem), Kovács Nimród NJK 2006. Még nincs vége a gourmet-zásnak, ma van a zárónap.