Albert gazda

Árvay Jánosnak nagyon drukkolok, azt remélem, a Sauska Krisztiánnal közös vállalkozás megszűnése-átalakulása után egy közepes helyett két remek borászat nőheti ki magát Hegyalján, miáltal mindenki jól jár. Árvay felívelésében nagy szerepet játszhat a következő generáció is, ha az utódok tehetségesek és agilisak, az mindig használ a családi ügynek, sok helyen bebizonyosodott ez országszerte. Saját bejegyzést még nem kapott a rátkai termelő, a 2007-es Istenhegy furmintot a régi vállalkozás jegyezte. Nemrég szemet vetettem a Veritasban az Idd+ fantázianevű hárslevelű–sárgamuskotályra, sajnos nem tetszett annyira, hogy megénekeljem. A furmintfebruáron ellenben ízlettek a dolgok, csakhogy a végemet jártam már, eléggé fáradt voltam, ezért is nem került Árvay a listámra. Viszont kaptam egy palack 2009-es Pecsár furmintot. Ha tudom, mennyibe kerül, szabadkoztam volna. Ez a bor is ott van a kiemelt európai uniós fogadásokon, nem érdemtelenül. Világos szín, komoly, visszafogott illat. Nem támad, időt kér. Furmintos, ásványos-meszes, mélyéről likőrös, érett gyümölcsös árnyalatok is jönnek. Teste inkább nagy, mint közepes, szerkezete arányos, szilárd, tizenhármas alkoholja visszafogottnak mondható. Savai masszívak, nem különösebben játékosak. Tekintélyes valahogy, figyeli, hogyan figyeled. Lecsengésében savanykás, de sűrű. Egy nagyon-nagyon távoli, szinte értelmetlen referencia: Jásdi István díszítő elemekkel kicsit sem hivalkodó 2006-os Siralomvágója. Gondolkodnom kellett a hetesen, majd megtorpantam 6 pontnál. Picit finomabban klasszis lehetne.

Megdöbbentően finom töltött káposztát ettünk szombaton, szuperlibasült-sütő barátaink otthonában – volt füstölt és füstöletlen húsos is, ha minden igaz, viski módra, ha nem, akkor másmilyen receptek alapján, a lényeg, hogy összes ujjunkat megnyaltuk utána, dobozkányit el is hoztunk belőle –, három palack fehérbort bontottunk elé, mellé, mögé. A Nyakas Pince egyszer már megpróbált 2009-es Müller Thurgauja stabilan hozta az ötpontos szintet, a Légli Blanc 2009 picit lemaradt mögötte, e bejegyzés címszereplője azonban, mint látszik, a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet 2008-as szürkebarátja lett. A Szent György-hegyi kisborászat nagy lendülettel robbant be a szubkultúrába másfél éve, azt a bizonyos 2007-es sangiovesét minimális mennyisége folytán nem sokan ismerhették meg, mégis izgalmas vitákat váltottak ki kvalitásai. Némelyek nem szerették, mások nagyon, jómagam utóbbiak közé tartoztam, előkelő helyen végzett a termék a tavalyi toplistámon. A 2007-es olaszrizlingnek koránt sem sikerült hasonló teljesítményt nyújtania, túl is értekeltem, amikor megemlékeztem róla. A pinot gris pihent nálam néhány hónapot, ideje volt kirántani belőle a dugót. Világos, opálos szín, a szűretlen palackozás hozadéka. Elképzelhető, hogy az ilyesmit egyfajta borhibának értékelik általában, laikus vagyok, nálam belefér, noha talán mégis vigyázni kéne erre. Dús, finom illat. A fajtajelleges gyógynövényesség diszkréten, okosan jön, a mineralitás visszafogott, a hordó is, a gyümölcsösség viszont élénk. Középnagy test, felszíne rendben, nem göcsörtös, a tizenötös szesz kicsit csípked, de nem éget. Lendületes, ízletes bor, tetszett, szívesen ittuk, elfogyott, megéreztük, 6 pont.

Elmentem csütörtök este a Somlói Apátsági Pince pinceáronos kóstolójára, végre találkoztam Balogh Zoltán frontemberrel, sokkal lazább srác, mint gondoltam, és egész jó előadó. Erről a nem túl nagy – bár a borvidéki adottságokat nézve nem is parányi –, háromhektáros, néhány ezer palackos borászatról megemlékeztem már egyszer-kétszer, megint megteszem. Több érdekesség is eszembe jutott ugyanis. Az egyik, hogy úgy tűnik, gyarapszik a minőség közönsége. Telt házas volt a rendezvény, lehettünk negyvenen, számomra ismeretlen arcok bőséggel; ráadásul több hasonló program is volt a magyar fővárosban ekkor, köztük Takács Lajos-retrospektív a Terroir Clubban. A másik, hogy a SAP lassan kinövi a feltörekvők kategóriáját, és Somló egyik meghatározó termelőjeként lesz ildomos emlegetni. A harmadik, hogy kellett ehhez egy kitűnő évjárat. Ezt nem úgy értem, hogy 2009-ben a paszuly is hús volt, hiszen tudjuk, bár sokáig klasszul alakultak a dolgok, a nyári jégverések belepöktek a levesbe. Ezzel együtt Baloghék olyan borokat készítettek, amelyekkel levettek engem a lábamról. Felteszem, nem vagyok egyedül, akik stílusváltást észrevételeznek, de azt nem tudom, hogy a többség is annyira örül-e ennek, amennyire én. Nem először mondom, a 2007-esek vagy a 2008-asok számomra túlméretesek voltak. Frappánsan fogalmaz az Alkesz-szerző, amikor a 2009-es olaszrizling ürügyén azt írja, korábban úgy érezte, "egy palack SAP-bor beltartalma egy karton átlagborénak felel meg – ez a szorzó most lement háromra". A karton stimmel – a három palack túlzás. A 2009-eseknél megvan nagyjából az egy az egyhez arány, noha persze jóval gazdagabbak, színesebbek, izgalmasabbak ezek az átlagnál. Hét tételt kóstoltunk, két 2008-ast, öt 2009-est, a kontextusnak hála beszédes volt a különbség. A 2009-es, nagyjából ötpontos tramini még nem hozott lázba, a 2008-as furmint tetszett – abból az évjáratból talán ő sikerült a legjobban –, hogy azután ugyanebből a fajtából a 2009-es máris hozza a flasht. Tiszta ízű, egyenes, kifinomult, tartalmas bor, el is nyerte tőlem a sor legjobbja címet, holtversenyben a nemrég agyondicsért juhfarkkal. A frontember nem biztos benne, hogy ez utóbbi – érdemeinél-képességeinél valóban népszerűbb – szőlő és a bora biztosan ér valamit, nekem meggyőződésem, hogy igen. Az olaszrizling többre hivatott, véli Balogh, ez nyilván ki is derül apránként. De ha már 2008/2009: a hárslevelűknél mutatkozott meg az a bizonyos differencia a leginkább. A hatalmas savú kolosszus mellett sokkal kívánatosabb volt az elegáns és intelligens másik, amúgy annak ellenére, hogy van benne egy nehézkes illatjegy. Ha jól értem, amit a borosgazda állítani szokott, ebben a stílusváltásban nemcsak az elhatározás játszott szerepet, talán még inkább benne voltak az évjárati sajátosságok. Akárhogy is, a magam részéről nem bánnám, ha innen már nem lenne visszaút.

Bakonyi Péter a villányi új nemzedék talán legfiatalabb tagja, aki abban különbözik ottani kortársai jó részétől, hogy nem második, hanem első generációs termelő. Tudni kell még róla, hogy nem rokona a Csányi Pincészet alapemberének, Bakonyi Antalnak, akinek a fiát egyébként pontosan ugyanígy hívják. Bakonyi Péterről a Pécsi Borozón olvastam először, nemrég pedig elkeveredett hozzám két palack bora, egy 2009-es hárslevelű, valamint a Csavargó névre hallgató 2010-es házasítás. Előbbi nem nagyon tetszett, zárkózottnak, kicsit unalmasnak is találtam, utóbbit viszont szívesen kortyolgattam. Elöljáróban elmesélem még, hogy a termelő mindösszesen egy hektáron gazdálkodik mostanában, ha nem értettem félre semmit, akkor a Zuhánya és a Makár dűlőkben, telepítget, bővítget, zöldségekkel is foglalkozik, vannak ambíciói. Minderről honlapján is tájékozódhat a kíváncsi olvasó. A csavarzáras Csavargót királyleánykából és zöldvelteliniből szürte alkotója. Halvány színnel és harsogó illatokkal indít, amíg nem tudtam, miből van, próbáltam kitalálni, nem jutottam messzire. Virágok és gyümölcsök játszanak benne karcsún, kívánatosan. A korty ízes-zamatos, nem túl szofisztikált, de kellemes, savai szépen játszadoznak, a 11,5-es alkohol elég, búcsúja tiszta. Technológiailag hibátlanul kivitelezett, üdítő-frissítő bor. 4 pont hétszázötven forintért, a vevőnek jó biznisz.

Ha már a Szent Donát apropóján szóba került a St. Donatus, gondoltam, itt az ideje, hogy megemlékezzek Garamvári Vencel munkásságáról. Persze tudjuk, e termelő tevékenységét elsősorban a pezsgőkészítés fémjelzi, de hát olyasmi épp nem volt kéznél, egy balatonlellei könnyű fehér viszont igen, úgyhogy erről lesz szó most. Amikor Garamvári néhány évvel ezelőtt megszerezte az év bortermelője címet, az internetes-boros szubkultúrában sokan csak néztek, mint borjú az új kapura, azt sem nagyon tudták, ki is voltaképpen a díjazott. Jómagam nem tartoztam a mélák közé, St. Donatus-borokat már az ősidőkben is fogyasztottam négy-ötszáz forintokért, a fehéreket szinte mindig érdemes volt lekapni a hiperek polcairól. Akkoriban egyébként még Konyári János is a vállalkozás tulajdonosai közé tartozott, és főborászkodott is természetesen. Jártam a budafoki pincében is, a legelső pezsgőket is kóstolhattam, Garamvári Vencelt tehát összességében a magyar borvilág fontos szereplőjének tartottam, nem véletlen, hogy a Boremberek c. kötetbe vele is készült interjú. Ezzel együtt elég nagy meglepetéssel fogadtam azt a bizonyos díjat. Különös, hogy a mester azóta még inkább eltűnt a szemünk elől. Nagy dobásokról nem hallunk, a borszaküzletekben nem hemzsegnek a Garamvári-különlegességek, a pezsgők sem tarolták le a piacot. A csendes borok ugyanakkor továbbra is megtalálhatók a multiknál, az Intersparban tettem szert erre a kócsagos sauvignonra, ezernél kevesebbet kellett fizetnem érte. Tiszta, halványsárga szín, élénk, friss illat. Nem is annyira a fajta reduktív iskolázású boraira jellemző füvességet-szénásságot hozza, hanem muskotályos virágosságot elsősorban. Felszíne sima, zamatai egyszerűek, ezen a szinten hibátlanok, savai tartják a lépést a csak tizenkét és feles alkohollal, igaz, egy árnyalattal több vibrálásnak örülnék. Búcsúja teljesen száraz, nem akar hízelkedni. Kapaszkodnia kell a 4 pontért, de ha őt teszik a kosárba a boltban a tanácstalan háziasszonyok, nem nyúlnak mellé.

Kovács Kálmán és Tamás csak 2001-ben kezdtek borászkodni Csopakon, de sok évtizedes családi gyökerekről van tudomásuk. Megvan a pince, a borház, az étterem, betelepítették a területeket, három hektáron gazdálkodnak, az építőmunka ugyanakkor még zajlik. A középpontba az olaszrizlinget helyezték, okosan tették. A Szent Donát nevet választották, ez némelyeket zavarhat, azokat legalábbis, akik még emlékeznek rá, hogy Garamvári Vencel dél-balatoni vállalkozását egykoron St. Donatusnak hívták. Kovácsék kiváló dűlőkkel rendelkeznek, van szőlőjük a Berekhátban, a Sáfránykertben, a Nagykútban, a Szitahegyben, ezek jó részét Jásdi István vagy Figula Mihály munkássága révén már ismerhetjük. Kézműveskednek, igyekeznek természetes szőlőművelési és borkészítési eljárásokat alkalmazni, bakműveléses rizlingjük is van, mostanában fordult termőre, öreg tőkéket is birtokolnak. A roppant fiatal és rokonszenvesen ambiciózus Kovács Tamás nemrég megtisztelt néhány palackkal, mondván, kíváncsi lenne a véleményemre. Mostanra végigmasíroztam a soron, ideje elmesélnem, mit gondolok. Öt bort kóstoltam eddig, a legjobbak a 6 pontos szint körül teljesítettek. Kettőt tudnék kiemelni, a nagykúti olaszt és a Kisrizlinget, utóbbihoz szedték a szőlőt arról a bakműveléses parcelláról. Mindkettő ígéretes matéria, de az a benyomásom, hogy mire elkészültek teljesen, addigra elveszett belőlük a gyümölcs egy része. Tiszták, tartalmasak, de nem elég frissek, életteliek. A Kisrizling egyébként ott volt a nagy olaszrizlingezésen, tetszett a sorban, a kollégának is bejött. A Bodonkúti más, mint emezek, friss-barátságos-színes illattal kezd, ám itt ízben nincs oly mértékű harmónia, amely maradéktalanul elégedetté tehetne. A chardonnay-ból és olaszból házasított Tramontana is sűrűnek, de kócosnak találtatott, a sauvignon blanc-nal szemben pedig pirkadt színe miatt támasztottam kifogásokat, amúgy minden egyéb tekintetben dicséretet érdemelt. Most látom, olyan ez a bejegyzés, mintha csalódott lennék, holott nem is. Összességében azt gondolom, az irány természetesen jó, az eredmények ígéretesek, de még van hova előrelépni. Drukkolok, hiszen aki az olaszrizlinget becsüli, csakis jó borosgazda lehet.

Kitaláltuk, csinálunk egy kis kéknyelűkóstolást, úgy is lett, beszereztünk tíz tételt, elég rendes merítés ez, bár természetesen kimaradtak néhányan. Összegyűltünk Szentendrén öten, az utolsó pillanatban eldöntöttük, kivételesen vakon fogunk kóstolni, utólag azt mondom, jól tettük, nem kevés érdekesség következett ebből. A kéknyelűről mint fajtáról nem akarok sokat mesélni, az alapinfókat ismerik, különlegesség ez és hungaricum, szinte csak Badacsonyban fordul elő, ott sincs belőle sok. Valamiért mindig nagyra tartottam, talán ritka előfordulása miatt, vannak ellenben ismerőseim, akik szerint egyszerű, unalmas bort ad. Engem klasszis zöldveltelinikre emlékeztet legjobb pillanataiban. Eszembe jutnak régi Szeremleyk, igencsak ízlettek, az utóbbi időben is bejött kettő, előbb Váli Péter 2008-asa, majd Szászi Endre 2009-ese kapott hétpontos minősítést. Mindkét termelő szóhoz jutott ezúttal is. Nem kapkodtunk, előbb szépen végigvizslattuk a mezőny tagjait, majd az első körös tapasztalatok alapján haladtunk a gyengébbektől az erősebbek felé, és csak az újrakóstolás után lepleztük le a palackokat. A Demján Pince 2007-ese értékelhetetlennek volt, de nem termett babér Szeremley Huba 2005-ösének sem, barátságos, érett illatával nem volt gond, ám a tolerálhatatlanul citromos savak totálisan élvezhetetlenné silányították. A Matias Pince nem fahordós 2008-asa hiába kapaszkodott a négyesért, nem úgy a barrique verzió, amely szűk 5 pontig jutott. A kicsit intenzív fa le bírta kerekíteni éleit. De ne szaladjunk előre, hisz két 4 pontos osztályzatot is rögzítettünk, mire idáig értünk: az oké kategóriába került az Istvándy Pince tipikus technobornak sejlő 2009-ese, valamint a kétéves kora ellenére ezen az estén enyhén oxidált benyomást keltő 2008-as Laposa. Hat boron túl voltunk, négy maradt, köztük a Varga Pincészet 2009-es Aranymetszése. Már az Istvándyt is Vargának tippeltük, a következőt meg pláne: kiderült azonban, hogy a határozottan szénsavas, erősen alkoholos, de azért gömbölyű és jól iható 2009-es Szászi Endre pincéjéből került elő. Nem hallgathatom el: ez a kb. 5 pontos darab nyomába sem ért annak a másiknak, amelyet néhány hónapja oly nagy örömmel emeltem egekbe. Két egyforma rajnai üvegünk volt még betekerve, meg egy bordeaux-i, erről látatlanban is tudtuk, hogy a feltörekvő Bakó Ambrus 2009-esét tartalmazza. Hogy izguljunk, mi lesz a vége, Bakót előrevettük, noha egyértelműen a két legklasszabb egyike volt. A 14 feletti szeszt kicsit soknak éreztük, kárpótolt érte a teltség és a rengeteg zamat, 6 és 7 pont közé lőttük be, összesítésben második helyre tettük. Ott volt még a kérdés, ki lesz az első, ki a harmadik. A bronzérmest is elegáns illatúnak, frissnek és harmonikusnak találtuk, 5,5-6 pontra teljesített, a hasonló karakterű győztes ugyanakkor komplexebbnek, színesebbnek, okosabbnak mutatkozott, bejelentkezett a 7 pontért. A fóliát lehántottuk, nem volt többé titok: Váli Péter 2009-es munkáját tisztelhettük benne. Ő nyert. Persze nem kérdés: a Varga Pincészetnek sincs oka szégyenkezni a harmadik hely miatt. Készítsenek ilyeneket sokat. A tanulságokat azért levontuk szerényen. Bónusz: élményeinkről itt egy másik beszámolót is elolvashatnak.

Ez talán a szokásosnál is rövidebb szöveg lesz, de hát Figula Mihályék pincéjének kétezerkilences arácsi olaszrizlingje megérdemli, hogy önálló bejegyzésben dicsérjem kvalitásait. A borról a nagy csopaki összejövetel alkalmából volt már szó – nemcsak nálam, a konkurenciánál is –, nemrégiben aztán lehetőségem adódott egy egész palack szemrevételezésére. Említett beszámolóm alatt a szakértő hozzászóló azt írta, a kétezerhatos és a kétezernyolcas Siralomvágó, valamint Béla bácsi – vélhetően a somlói Fekete Béla – legutóbbi hordómintái mellett ez az arácsi mondta neki eddig a legtöbbet a fajtáról. Csatlakoznom kell – örömmel teszem –, részben, hiszen a Fekete-tételekhez még nem volt szerencsém. Elég világos szín, nagyon finom illat, gazdag és színes, gyümölcsökkel, virágokkal, csipetnyi ásványossággal, komolyságot és frissességet ígér egyszerre. Viszonylag nagy test, rengeteg zamat. Ám nem hömpölygős, repítenek a fantasztikus, olaszrizlingben ritkán tapasztalható módon, már-már osztrákosan-rajnaisan összetett-bájos savak. Tiszta, harmonikus, szofisztikált lecsengés. A nyolcast csak azért nem osztom ki, mert elsőre a nyolcas Siralomvágó sem kapta meg. Pedig-pedig. Olyan masszív 7 pont, hogy azt már elképzelni is alig lehet.

Vannak boros alapkérdések, amelyeket fel szoktak tenni egymásnak a kedves emberek, a fehéret vagy a vöröset, a szárazat vagy az édeset szereted, ilyenek. Szerintem az már egy szint az egyedfejlődés – ne legyünk nagyképűek, inkább a borbolonddá válás – útján, amikor az a válasz ezekre a felvetésekre, hogy nem számít, csak tényleg érdekes, izgalmas, klassz legyen. Majd a következő szint az, amikor az ember megszereti a pezsgőt. Az igazit. Nemrég volt egy rövid, de kellőképpen abszurd vita a tumblr-en erről az italról, ennek keretében olyanok íródtak le egyéb furcsaságok mellett, hogy az ilyesmit felnőtt ember meg nem issza. Ez azért elég nagy marhaság. A jó pezsgő nem kicsit jó, újabb és újabb termelők próbálkoznak vele hazánkban – miközben a nagyok is dolgoznak rendületlenül –, lassan tehát elnyeri az őt megillető helyet a közösségi köztudatban. Ebben a bejegyzésben mindazonáltal egy Champagne a címszereplő. Az utóbbi időben teljesen belehabarodtam ezekbe, nagy szerencse, hogy ritkán jutok el a Drop Shopba, ha gyakrabban sikerülne, már rég legatyásodtam volna. Sosem bírom ki ugyanis Champagne nélkül. A Billecart Salmon Brut Reserve most nem onnan volt, hanem innen, és a tiszteletre méltó hagyományokkal rendelkező pezsgőház alapkategóriás terméke voltaképpen. Három fajta házasítása, a chardonnay-n és a pinot noiron túl nem kevés pinot meunier-t is tartalmaz. Elég világos szín, szemnek kedves gyöngyözés. Friss, gyümölcsös, élénk illat, élesztőssége annyi, hogy éppen jólessen. Közepes test, játékos szénsav, finom sav, kellemesen üde zamatok, nulla oxidáltság. Nagyon száraz. Nem súlytalan, de nem is nehézkes, vibrál és jókedvet ád. 7 pont. Pénzbe kerül, de születésnapja például mindenkinek van. Az imént említett szintek után következő talán az lehet, amikor már az érleltebb, sokéves pezsgők is megkedvelődnek. Itt még nem tartok, nemcsak anyagilag, másképp sem.

Szekszárdi után szekszárdi, olyan termelő megint, akiről kevesebbet beszélnek mostanában, és ha mégis, akkor szinte kizárólag a rozéjáról. Pedig történik Dúzsi Tamás környékén más is, elsősorban az, hogy 2006-ból elkészült a pince eddigi legjobb vörösbora, amely ráadásul országosan is top tízes évjáratilag. A cabernet franc-ból és sauvignonból házasított tétel nagyon meglepett engem a tavaly májusi múzeumos szekszárdozáson, elhatároztam akkor, amint lehet, a mélyére ások. Hónapokig tartoztam magamnak ezzel, mígnem kedden este bekövetkezett a beteljesülés. A kontextushoz tartozik, hogy össze is kóstoltam egy korábban bontott Castello Banfi Belnero 2007-tel, a hasonló árkategóriájú, viszont sokkal kevésbé izgalmas – mondjuk hatpontos – toszkánnak esélye sem volt mellette. Mély szín, látványos csillogással, közepesen olajos mozgás. Komplex nagybor-illat, finom gyümölcsökkel, frissel és aszaltakkal is, fűszerekkel, okos hordóval. Masszív, ám jellegében inkább élénk, mint nehézkes. Van benne dinamizmus bőséggel, elsőre egy árnyalattal erősebbnek találtam a savakat a kelleténél, majd másodjára beállt az egyensúly, és végig megmaradt. Jelentős test, édes, integrált tannin, hosszú, gyümölcsös lecsengés. Egyszerre masszív és jól iható. Tetszik nekem az ilyesmi. Nem olcsó, de érdemes kipróbálni. Egyértelmű, vitathatatlan 7 pont.

Volt egy kadarkafellángolás az elmúlt években, ami azonban szerintem lecsengőben van, bár az is lehet, csak hullámvölgyről kell beszélnünk inkább. Sokan úgy gondolták, az egykor messze a legnagyobb területen termesztett, ráadásul szinte hungaricumnak tekinthető fajtának nemcsak a múltja érdekes, a jövője is komoly lehet. A Gróf Buttler Borászat, Lőrincz György, Szentesi József formátumos borokat készítettek belőle, és a kedves emberek felkapták a fejüket Balla Géza, Heimann Zoltán, Vesztergombi József és Ferenc, Jekl Béla tételei apropóján is. Mostanában csendesebb a környék, blogom jóval több mint másfél éve alatt csupán két termék kapott önálló bejegyzést. Ha párhuzamot kellene erőltetnem, hasonlót mondhatnék a szekszárdi Sebestyén Csabáról is, aki indulása után azonnal befutott, majd lankadt az érdeklődés munkássága iránt. Nekem nagyon tetszett nemrég az Iván-völgyi bikavérje, úgyhogy örömmel asszisztáltam szombaton 2009-es kadarkájának kibontásához. Amely hipphopp elfogyott, úgy, hogy a többi sorra került versenyző sem reménytelen pincékből származott. Rubinpiros szín, tiszta, rokonszenves illatok, szolid gyümölcsösség, kedves fűszeresség. Közepes test, 12,5-es alkohol, perfekt egyensúly, érintésnyi tannin, sima felszín, okos savak, száraz lecsengés. Jó inni, szalad lefelé. Mindenfajta akarnokságtól mentes, ugyanakkor könnyűnek sem találtatik. Hasonló képet mutat, mint a Magyalos, így ő is megkapja a talán bőkezű 6 pontot.

Eredetileg még karácsony környékén akartam bejegyzést írni pontosan ezzel a címmel. Herczeg Ágnes akkortájt egyrészt a Borok a konyhában című könyvével, másrészt a mainstream sajtónak-televíziónak – például a Díványnak vagy a Tv2-s Borkultusznak – adott interjúival hozta lázba a borértő közösség egy részét. Sokan támadták őt a Művelt Alkoholistán éppúgy, mint a boristenfórumon. Én meg azon morfondíroztam csendben, miért baj, ha valaki a szűk szubkultúrán kívüli világban is képes népszerűsíteni a magyar bort – már ha ezt abszolút elfogadható színvonalon teszi. A bulvármédiáért nyilván nem kell rajongani, ám azzal szerintem nincs gond, ha valaki azokon a tájakon is otthonosan mozog. Elolvastam akkor a fent említett könyvet is, és úgy találtam, mínősége messze a hazánkban kiadott boros kötetek amúgy alcsony átlaga felett van. Nemcsak külalakjában – az sem mindegy, hogy néz ki valami, az igényességnek mindenre ki kell terjednie –, hanem tartalmában is. Simán el tudom képzelni, hogy hasznos azoknak, akiknek szánták. Menet közben azonban elcsitultak az indulatok, a szövegem nem készült el, épp nem is volt időszerű. Aztán robbant az új hír, Herczeg Ágnes lett a Gróf Buttler Szőlőbirtok vezérigazgatója. Kis posztocska jelent meg erről az Alkeszen, egybeszerkesztve a borászat hátborzongató termékéről szóló pár mondattal. Magától értetődően kitört a kommentvihar, visszatért az aktualitás. Azon kevesek közé tartozom, akik kóstolták a g-pontos bort. Illatban klassz, a végét elrontja a fanyarba forduló tannin. A véleményemet elmondtam róla annak, akitől kaptam, de nem írtam írást. Ami kínos, azzal nem fontos foglalkoznom. Most viszont feltettem néhány kérdést az új vezérigazgatónak. Megtudtam, nem tőle származik a rózsaszín őrület ötlete, a projekt és a bor minden tekintetben készen volt, amikor megkeresték az állásajánlattal. Elmondta azt is, a Gróf Buttlernél nem ő lesz a borász vagy a szőlész, e területeket ehhez értő szakemberekre, elsősorban a Bukolyi családra bízná. Neki a kereskedelemben és a marketingben lesz szerepe itthon és külföldön, állította. Nincs kifogásom, nyitott vagyok, várom, mi sül ki ebből. Hogy is mondjam, hogy értelmes legyen: sosem leszek vezérigazgató, borász, termelő, maradok fogyasztó, de ha valakinek minden összejön, attól nekem nem kell rosszul éreznem magamat. Mellesleg, abban nagyon bízom, hogy többé nem kell bébidollba öltöztetett magyar bort látnom.

Új helyszínre költözött az utóbbi évek legjobb kezdeményezései közt számon tartandó furmintfebruár, és ez jót tett neki. A Mezőgazdasági Múzeum épületében sokkal több volt a tér és főként a levegő, mint tavaly a Festetics-palotában, máskor is érdemes lenne ilyesmire használni az intézményt. Nem tudom, mennyivel nőtt a bemutatkozók száma 2010-hez képest, de az biztos, hogy a gyarapodás jelentősnek tűnt. A szervezőknek ráadásul szlovén pincéket is sikerült elhozniuk, ami külön öröm; fontos a kontextus, továbbá nagy híve vagyok a regionalitásnak is. Ha már itt tartunk, minden sipont korrektnek véltem, egyik sem lógott ki rossz irányba, igaz, jó irányba sem. Az osztrákok ugyanakkor mindketten – Heidi Schröck és a Weinbau Wenzel képviseltette magát – toplitás termékeket prezentáltak. Az volt a tervem, hogy mindent megkóstolok, köptem szorgalmasan, de hiába kezdtem fél öt körül, egyszerűen nem bírtam eljutni az összes asztalhoz. Ami fix: nincs még egy fajta hazánkban, amely ilyen színvonalas átlagot hozna és ennyi kiemelkedő bort teremne. Másfelől a rendezvény átütő sikere példát mutat ahhoz is, hogy más fajtákra vagy akár borvidékekre is érdemes lehet hasonló intenzitású kampányt építeni. Szokásom szerint most sem jegyzeteltem, ezért a kedvenceimet sorolom, ábécérendben, többnyire mélyenszántó megjegyzések nélkül. Barta Öreg Király 2009, Bott Pince Határi 2009, Breitenbach Ordinárium 2008, Demeter Zoltán Veres 2009 (nemrég Szepsy Istvánnal beszélgettünk arról, lenne-e értelme nagy furmintot készíteni tartályban, amúgy osztrákosan; Demeter Zoltán a 2009-es évjáratban megcsinálta, mintha csak az én kedvemért tette volna, ez lett számomra a nap bora csütörtökön), Demetervin 2009, Dereszla Lapis félszáraz 2009 (a cukor már-már túl barátságossá teszi, de nem tudok haragudni emiatt), Dobogó Betsek 2009 (dobogós), Füleky 2009 (kicsit kusza illat, gyönyörű textúra), Gizella Szil-völgy 2009, Heidi Schröck 2007, Majoros Agyag 2009 (dobogós), Orosz Gábor Betsek 2009, Patricius 2009, Royal Tokaji Mézes Mály 2009 (nagy dobogó ez, nemcsak hárman férnek el rajta), Tokaj Kereskedőház Friss 2009 (besztbájabb best buy nincs), Tokaj Nobilis Barakonyi 2009 (második hely, ezüst), Tokaj Oremus Mandolás 2009, Tokaj Zöld Birtok 2009 (debütálásnak nagyon nem rossz), Wenzel Vogelsang 2009.

Csütörtökön furmintfebruár, egyszer már ajánlottam ezt a programot, másodszor is megteszem, ezúttal borokon keresztül mintegy. Így mégiscsak szemléletesebb. Két példányt bontottam szerda este ráhangolódásképpen, előbb Homonna Attila 2005-ös Határiját, majd az élvezetek fokozása végett hozzácsaptam egy 2007-es Úrágyát Szepsy Istvántól. Vannak korábbi évjáratai, de talán mégsem túlzás azt állítani, hogy Homonna épp ezzel a 2005-össel hódította meg a beavatottakat. Roppant kíváncsi voltam tehát, hogy hol tart a legnagyobb klasszikus a hatodik életévében. A kézenfekvő kérdésre nem könnyű válaszolni. Még mindig fiatalos aranyszín, de koros tételekre jellemző illat. Az oxidálódás felütötte a fejét, de nem bután, reszelt almásan, inkább mézesen-petrolosan. Szájban sokkal élénkebb. Remek szerkezet, jó arányok – az alkohol mindössze 12-es –, egyensúly, tisztaság, figyelemre méltó élénkség a végén. 6 pontnál tart körülbelül. Szepsy István Úrágyája más stílust képvisel. Őszi látogatásom alkalmából megemlítettem, 2008-ból nem lesz Úrágya – hát a 2007-es kvalitásai miatt szomorkodhatunk is kicsit emiatt. Ezt a dűlőt az iskolateremtő 2000-es óta mindig is szerettem. Vannak, akik túl barátságosnak találják – semmiképp sem tartozom közéjük. Az Úrágya az a tétel – majdnem évről évre –, amelynek köszönhetően elhiszem, valóban össze lehet téveszteni egy furmintot egy komoly burgundival. Halvány aranyszín, elsöprő illat, hűs ásványossággal, perfekt hordóval, meleg gyümölcsösséggel, kilencpontos villanásokkal. Nagy test, telt ízek-zamatok, szélesség, krémesség, izgalmas összetettség. A savak lehetnének élénkebbek, színesebbek, de így is mutat valami elegáns játékosságot, gazdag lecsengésében szofisztikált üdeség vibrál. 8 pont. Soha kevésbé felemelő előestét. A vajdahunyadvári február-nagykóstoló csütörtök délután négykor kezdődik és kilencig tart. Mint olvasom, minden jegy elkelt, remélem, önök idejében ébredtek. Akik ott lesznek és bejutnak, azokkal találkozunk.

Amikor szuper- és klasszikus toszkánt kóstolok egymás mellett néha, mindig rájövök, hogy kommersz az ízlésem. Mi mással magyarázhatnám, hogy a cabernet-t tízből kilencszer finomabbnak, izgalmasabbnak találom a sangiovesénél? Tudom, hogy a történelem, a hagyományok meg az összes többi milyen fontos, és mégis. Kedden este egy 44. születésnap – nem az enyém – alkalmából bontottunk nagyszerű dolgokat, a tervek szerint lesz másik bejegyzés is ebből, de előbb az egyik jön. A vörös sort a Guado al Tasso 2007-es Il Bruciatójával kezdtük, a Felsina 2006-os Chianti Classico Riservájával folytattuk, majd a Lazzeretti 2004-es Brunello di Montalcinójával zártuk. Utóbbiról nem nagyon írnék, a Brunello tényleg gyakran kér másnapot, komoly darab ez, azonban nem volt esélye-ideje kibontakozni. Talán a Felsinának is érdemes lett volna éjszakáznia egyet, mert hiába volt elegánsan fűszeres az illata, a kissé tapadós-ízetlen tannin, a vártnál visszafogottabb komplexitás és koncentráció nem engedte fesztelenül élveznem értékeit. Hiszen fix, hogy többet kellene tudnia 6 pontnál. Továbbá az is lehet, hogy az Il Bruciato előtt kellett volna kóstolnunk – csak hát meg akartuk neki adni a tiszteletet. A címszereplő ugyanis nem a blockbusterek közül való, a bolgheri Antinori-birtok második bora csupán, és ötezer forintba sem kerül. Hatvan százalék cabernet sauvignon, harminc merlot, tíz syrah. Mélyvörös szín, gyönyörű csillogással. Már elsőre sűrű, fűszeres-gyümölcsös-bőrös, remek illat, amelyben aztán a további töltések alkalmából újabb és újabb rétegek bomlanak ki. Zamatoknak is bővében van, a cserek okosan iskolázottak, markánsak és simogatóak egyszerre, a savak élénkek, de integráltak. Semmi lustaság, hűvös, intelligens karakter. Hibátlan mestermunka. Nyolcas momentumai is voltak, a legvastagabb 7 pontot érdemli. Masszív klasszis a húsz euró környéki-alatti kategóriában.