Albert gazda

Néhány hete ismert már a 2011-es borászokborásza-választás jelöltlistája, ideje, hogy magam is felhívjam rá a figyelmet – a honlapon olvasható Pálffy István-idézet sem tántoríthat el ettől –, annál inkább, hogy a díjátadás április végi időpontja is közeleg. A szervezők egyébként szavazós játékot is indítottak a híres és népszerű közösségi oldalon, aki kattint és talál, kimondottan színvonalas borokat nyerhet az eddig díjazottaktól. Ők időrendben a következők voltak: Demeter Zoltán, Lőrincz György, Szepsy István, Légli Ottó. Én nem kattintok, mert hülyén venné ki magát, de azért kifejtek. Az év felfedezettjét egyértelműen a Somlói Apátsági Pincének adnám – a 2009-es évjárat után ez nem kérdés –, a Magyar Borért Különdíjat mondjuk Tiffán Edének, a borászok borásza pedig lehetne Bacsó András; a Tokaj Oremusnak szerintem régóta jár valami komoly elismerés. A másik téma: a Pannon Bormustra szervezését ettől az évtől átveszi a Sziget Kulturális Iroda. Nemcsak azt, a Budai Gourmet-t is, ennélfogva a két dolog kissé összefonódik, a nyertes borokat a fesztiválon fogják bemutatni június elején. A versenyt továbbra is Pannonhalmán rendezik, a főzsűriben idén már csak komoly szakemberek – köztük nagy nemzetközi nevek – lesznek, és nem amatőrök, a hitelesség egyre fokozódik és fokozódik. Kedves olvasóim innen indulva merülhetnek el a részletek színes világában.

A villányi Ruppert Ákos pincéjéről elmondtam minden alapvetőt, amikor remek 2008-as chardonnay-ja került terítékemre, úgyhogy nem reciklálom az információhalmazt, kattintson fentebb, aki többre vágyik. A lényeg, hogy nemrég kaptam onnét egy karton bort, hadd mondjak valamit a szortimentről. Apránként végigmentem a dolgokon. Először is volt három 2010-es, korrekt reduktív játékosok. A rozé málnás-epres, a muskotály illatos, nem bután parfümös, a chardonnay filigrán, jó ivású. Egyik sem esett a négyes lépcsőfok alá, egyik sem kapaszkodott magasabbra. Talán a muscat ottonelben lett volna több fantázia az átlagosnál – aligha véletlenül: a kilencest anno szuperdíjazták a villányi borversenyen –, jobb évjáratban nyilván odateszi magát. A 2009-es válogatott chardonnay, az egykor dicsért nyolcas utóda szerényebb elődjénél, visszafogottabb illattal, kevesebb testtel, gyámoltalanabb kompexitással érte el az öt pontot, magasabbra nem juthatott. Ahogy a 2008-as merlot sem. Prémium besorolású tétel, rengeteg alkohollal, enyhén barnás színnel, túlontúl markáns és alig gyümölcsös karakterrel – a 2007-es gyorskóstolva magasabban járt. A 2008-as cabernet franc hasonló iskolát képvisel, meg is ijedtem tőle elsőre, szerencse, hogy menet közben kivirult. Színe csillogóbbá, illata gyümölcsösebbé, barátságosabbá vát, finom bogyósok csatlakoztak a bőrös-fűszeres-sötét jegyek mellé. A középnagy testhez hozzásimultak a morcos-dörgölős tanninok, a tizenötös szesz is szelídült. Ezzel együtt: több elegancia és szofisztikáltság kellett volna, hogy magasra szökjön a fokmérő. Egyik-másik pillanatban úgy éreztem, többet kellene adnom 5 pontnál, ám végül megkeményítettem a szívemet.

Miközben a nálam szerencsésebbek komoly kirándulásokat tettek a VinCE-n a nemzetközi nagyborok világába, nekem ki kellett hagynom az eseményt mindenestül, dolgoztam ugyanis egész hétvégén. De nem panaszképpen mondom ezt, otthon is lehet bort fogyasztani akármekkora mennyiségben. Úgy döntöttem, folytatom az ezer alatti régió újrafelfedezését, még a minapi tokajinál is olcsóbbat vásároltam ehhez. Az egykori Szőlőskert Szövetkezet Gróf Nagyrédei sorozata okos választásnak számított a 90-es évek közepén, a vékonyabb pénztárcájú fogyasztó tudta, mire számíthat, ha ezeket a palackokat veszi le a polcokról: iható, tisztességes borra, extra erények-izgalmak nélkül. Egyszer néhány üveg efféle chardonnay és olaszrizling társaságában festettük ki egy barátommal a lakásunkat, ahhoz képest nem sikerült rosszul. A valaha kb. ezer termelő termését integráló Szőlőskert nemrégiben tönkrement, pontosan nem tudom, mi lett vele, annyi biztos, hogy a tárgyalt tétel címkéjén a Nagyrédei Szőlők Kft. név olvasható. Szalmasárga szín, tisztességes illat. Fajtajelleges, gyümölcsös, nem túl bonyolult, elég dús. Szájban sem vall szégyent: közel közepes test, iskolázott szerkezet, korrekt, kicsit sem akarnok savakkal. Átütő összetettségről nem beszélhetünk, ötszáz forintért azonban még a furmint után sem merültek fel magas várakozások. Olykor-olykor mintha felbukkanna némi bizonytalanság, amely elillan közben. Határeset, de máskor is adtam már ilyen bornak 4 pontot. A hirpermarketekben annak idején alig bírtam magammal, úgy szerettem volna szólni az embereknek, hogy hékások, ne azt vegyétek, hanem ezt. A Gróf Nagyrédei chardonnay-t továbbra sem tépném ki a kezekből.

Ennek a furmintnak története van. Sőt előtörténete dettó: már korábbi évjáratok alkalmából  is felhívták a figyelmemet, hogy a Tokaj Kereskedőház egyre tisztességesebb száraz fehéreket készít ezer alatt – elfelejtve-meghaladva a közelmúltat, amikor hosszas érlelés után kerültek palackba-boltokba e kategória termékei –, kóstoltam némelyiket, a négypontos szint egyáltalán nem bizonyult elérhetetlennek. Aztán jött a 2009-es. A versenyző, amely elképesztően alacsony ára ellenére 2010-ben pannon csúcsborrá nemesedett a mustrán. Muszáj volt próbát tennem vele minél előbb, a bországgyűlésen vételeztem belőle gyorsmintát, tetszett kimondottan. Azonnal elhatároztam, alaposabban is ránézek, de persze elfelejtettem szokás szerint. Mígnem a furmintfebruáron megint csak kiderült, remek formában van – simán lenyomta a válogatást –, úgyhogy a minap, amikor észrevettem egy nagyközért polcán, lecsaptam rá. Ha jól emlékszem, 800 forintot adtam érte. Kb. szalmasárga szín, finom illat. Tiszta, gyümölcsös-furmintos, élénk, barátságos. Melegebb, mint amilyenek a műfaj reduktív gyorsborai lenni szoktak. Minimum közepes test, telt zamatok, sima felszín, sűrű szövés. Alkoholja jelentős, 14-es, de savai tartják a lépést. Arányos, jó ivású. Minden a helyén van benne, színes lecsengését is beleértve. Kivételesen roppant kíváncsi lennék rá vaksorban. Kevesebb kevés lenne: 6 pont.

Elmentem a tokaji Demeter Zoltán évjárat-bemutatójára, tizenkét bor került terítékre, mind 2009-es, klassz egyben látni a szortimentet, ennyiből könnyen messzemenő következtetésekre vetemedhet az ember. Érdekes kérdés egyébként, elegendő-e már a tudásunk, hogy okosakat mondhassunk az egyes dűlők sajátosságairól, vagy még mindig inkább a termelő munkájának minősége határozza meg a bort. Gondolom, nem vetem el a sulykot, amikor azt állítom, legjobbjaink is az út elején járnak még ez ügyben. Ezt akkor is igaznak vélem, ha a Demeter Zoltán-szortimenten belül az eddigi esztendők tapasztalatai alapján egyértelműen felismerhetőek a különbségek – ám ugyanakkor készítőjük keze nyomát sem tagadhatnák le a tartalmak. Ha megérjük, meglátjuk, merre mennek a dolgok a folytatásban. Mindenesetre tartunk már ott, hogy leszögezhessem: a Lapis és a Szerelmi a két kedvenc Demeter-termőhelyem, előbbi többedszer kínálja a legkomplexebb száraz tokaji furmintok egyikét, utóbbi hárslevelűben van a spiccen mindig és most is országosan. A Boda markáns karaktere is olyan, mint mondjuk 2007-ben, a Kakas savas akarnokságát ellenben talán soha nem fogom megkedvelni, bár a 2009-es történetesen szelídebb, mint elődei. Az aktuális meglepetés a Veres, amely amúgy a nap bora volt nálam a furmintfebruáron. Eleddig ezért a dűlőért sem rajongtam, a 2009-esbe viszont beleestem. Demeter Zoltán először készített komolynak szánt tételt tartályosan – amivel hajszálpontosan telibe talált engemet. Nem biztos, hogy a többieket is: a program végi visszakóstoláskor mintha minden más palack gyorsabban kiürült volna, ezek meg nem, nagy-nagy örömömre. Úgy tudom, lesz folytatás, kell is, hogy legyen, hadd jósoljak: fontos irány lesz ez még Hegyalján egyszer. Hogy ne csupán a dűlőkről legyen szó: a pezsgő ígéretes, de még korai szálazgatni, a száraz birtokbornak változatlanul feltétlen híve vagyok, a szomolyai zöldveltelini annyira nekem készült, hogy csak na, a cabernet franc-nak pihennie kell. Az édes birtokbor muskotályosabbnak tűnik, mint a nyolcas, a főbor sűrű és szép – nem tudtam eldönteni, szeressem-e gombásságát, vagy sem –, az aszú klasszis lesz, ha eljön az ideje. Hát, rendben volt ez a sor.

Azt olvastam a forgalmazó március eleji hírlevelében – linket sajnos nem találok hozzá –, hogy Konyári János és Dániel nem volt elégedett a Jánoshegy korábban telepített kékfrankosának teljesítményével, ezért újragondolták az egészet. Karós művelésmódot alkalmaztak másodjára, az ültetvény 2009-ben hozta első termését, kevés bor is készült ebből, de a jövő igazából később kezdődik. A kísérletezés első eredménye palackonként szűk négyezerbe kerül, de megint azt mondom, amit nemrégiben egy másik termelő terméke kapcsán: ha ilyen az élmény, szívesen beszállok a tanulópénzbe. Mély rubinszín, tán mélyebb is, tükrösen tiszta, áttetsző, szép. Az első illat lenyűgöző. Édeskés-meleg karakter, sok-sok frappáns feketeribizlivel, erdeiekkel, csipetnyi mentával, perfekt hordó fűszerességével. A folytatás sem mindennapi: közép-nagy test, bársonyos tannin, selymes sav, minden lustaság nélkül. Az édes jelleg játszik tovább, mégsem viszi túlzásba, a lecsengés frissessége helyrebillent mindent. Gejl butaság gyanúja sem merül fel, noha minden cseppje fogyasztóbarát, annyira jó inni, hogy az már-már túlzás. Két okból kénytelen beérni 7 ponttal, pannon klasszis minősítéssel. Az egyik, hogy szűztermés, a másik, hogy alig másfél éves, és készen van. De maradjunk annyiban: Konyáriék legjobban sikerült vöröseinek egyikét tisztelhetjük benne. Top 20-várományos.

Lassan meglesz szinte mindenki, akiknek kicsit tán tartoztam, mert kimaradtak furmintfebruáros tudósításomból. Árvay János és Balassa István után Lenkey Géza van soron, ez a termelő ráadásul évjárat-bemutatót is tartott időközben, amire szintén elmentem kis híján, aztán azonban mégsem. Az a bizonyos bemutató 2007-es volt, ebből is látszik, Lenkey nem kapkodja el a dolgokat. Ennek megfelelően a két tétel, ami a kezembe került a napokban, még csak nem is hetes volt, hanem a 2006-os évjáratból származott egyenesen. Egyfelől örültem, másfelől ellenben búslakodtam emiatt. A hétdűlős furmint–hárslevelű konkrét palackjának tartalma ugyanis az oxidáció határozott és kellemetlen jeleit mutatta – pedig előzetesen tőle vártam többet –, a félszárazra kalibrált hárs viszont villogott ügyesen, ezért lett ő ennek a szövegnek a címpszereplője. Lenkeyről ebből az írásból elég sokat megtudhat a kedves olvasó, így jómagam nem is szaporítom a szót, rátérek a lényegre. Ötödik éves hárslevelű, korának megfelelően mélyebb-tükrös aranyszínnel indít. Illatai is érettek, érdekesek, nem kevés gyümölccsel, mindenekelőtt túlérett, de egészséges nyári almával. Komplex, hömpölygős kezdés. Figyelemre méltó test, tekintélyes tartalmak, a tisztességes savakat okos maradékcukor gömbölyíti, némi likőrösség is bejátszik. Lecsengése tiszta, finom, összetett. Nem szokványos darab – nagyszerű formában. A múltkor agyba-főbe dicsért Balassát negyvennyolc óra után megszorongatta, majd újabb négy nappal később is a csúcsán tartózkodott még. Ha igaz lenne a matek, miszerint annyi évig marad állva a bor, ahány napig nem lankad bontás után, minimum évtizedes potenciált jósolhatnánk ennek a Lenkeynek. Más kérdés, épp a minap csekkoltam: a hetekkel korábban kidugózott reduktív Garamvári-sauvignon sem rogyott még össze. Ami a lényeg: ez a hárs bivalyerős 6 pontot kap.

Véletlenül alakultak így a dolgok. Barátainkat látogattuk meg Pusztaszabolcson, és az általam vitt száraz fehér után vendéglátónk egyszer csak elővett két, a spájzban régebb óta pihenő vöröset. Múltkori portugieseres gondolatmenetezésem után egyértelmű volt a választás, azzal persze, hogy ha az ötödik éves Gere Tamás-portugieser túl van már legszebb évein, akkor tovább lépünk. Gere Tamás és fia egyébként mindig is átlag feletti, az idő múlását jól bíró bort készítettek ebből a fajtából és minden másból is – ráadásul a 2006-os évjáratot megint csak nagyra tartották –, úgyhogy meglehetős bizalommal fordultam a palack tartalma felé. Még pár mondat a pincéről: a villányi Gerék közül Tamás és Zsolt pincéje nyilván kevésbé ismert szubkulturálisan napjainkban, mint Attiláé, ám a 90-es évek elején, a kezdetekkor még más volt a helyzet. Gere Tamás együtt-egyszerre indult a menet közben sztárstátusba emelkedett nagyokkal – az ötösből négyen az év bortermelője címet is megkapták, csak ő maradt le erről –, borai ott voltak a legjobb vinotékákban. A fejlődést egy roppant súlyos baleset torpantotta meg, majd a 2000-es évek elején, a következő generáció teljes értékű bekapcsolódásával ismét meglódult a szekér. Azóta halad szépen, ha nem is rohanvást. És akkor vissza a címszereplőhöz. Tükrös mélyrubin szín. Érett, okos illat, gyümölcsökkel, fűszerekkel, istállószag nélkül. Középközeli test, letisztult ízvilág. Minden egyben van benne, arányosan, intelligensen. Sehol semmi savanyú, amivel oly gyakran büntet a portugieser. A tannin integrálódott, a szelíd, mégis határozott savak annyian vannak, amennyi a 12,5-es alkohol mellé kell. Lecsengése száraz, de életteli, öregedésnek nincs nyoma. Most lehet a csúcsán. Volt már ilyen korú könnyű villányi épp ilyen. Ez így nálam 5 pontot ér.

Meleg, sima, tejes, olvadó tejkaramellás érzetű, gyönyörű, sötét céklalila színben pompázó oportókról álmodom – írta a törzsolvasó az egyik bejegyzés alatt, és én száz százalékig egyetértek vele. Régóta gondolom, kezdeni kellene valamit a portugieserrel. Persze lehet, a felvetés már önmagában sérti a villányiakat – remélem, hogy azért mégsem –, hiszen mondhatják, szokták is mondani, nincs ezzel a borral semmi baj. Otthon, esténként ők mindig ezt fogyasztják, a nagyapjuk sem ivott mást. Magam is ezekkel kezdtem, vásároltam ásványvizes flakonba, örültem palackosnak, adtam négy csillagot nemegyszer, nem tízes, ötös skálán. Bockoknak, Geréknek, Tiffánoknak, de kisebb neveknek is, Viczencz Ottótól a Blum Pincéig. Akadtak finom illatúak, gyümölcsös ízűek, szelíd savúak. Az elmúlt másfél évben azonban többnyire hiába próbálkoztam velük, nemigen akartak a kedvemben járni. Gyakran éri legdélibb termelőinket az a vád, hogy hiába ütősek a nagyboraik, ha az alapok nem stimmelnek. Evidencia: aki tud jót készíteni, annak egyszerűen nem szabadna rosszat készíteni. Közepeset sem. Annak ki kellene vágnia a rezet mindig minden szegmensben. A kritikusok egy részével szemben előnyöm, hogy szisztematikusan iszom, nem feszélyeznek mások sikerei, és nincsenek előítéleteim. Tehát tudom, két-háromezer forint környékén remek ár-érték arányú merlot-kkal és cabernet-kkel bír előhozakodni szinte mindenki onnan lentről. Ugyanakkor tény: a villányi portugiesernek beszédtémának kellene lennie, sorjázniuk kellene a kihagyhatatlan tippeknek. Nem beszédtéma – legfeljebb negatív kontextusban –, és nincsenek tippek. Ez így biztosan nem oké. Van borász, aki azt mondja, nem alkalmas a fajta semmire, nem is foglalkozik vele. Nos, azt nem várja senki, hogy világmegváltó nagyportugieserek tarolják le a piacot. Azt viszont igen, hogy jöjjenek végre a könnyed, kedves, ízes, barátságos ivóborok. Olcsón. A napokban elbíbelődtem a Kvassay Pince 2010-esével. Orrban hozta, amit kell, melegen-fűszeresen, mégis frissen-gyümölcsösen indított, ám a savak felborították, az ötös szint környékéről visszalökték a hárompontos polcra. De akkor is meggyőződésem, hogy lehet ennél magasabbra jutni. Hogy a vörösborok irsai olivérje minimum lehetne a portugieser. Vagy több annál: az Villányban, ami az alap zweigelt Burgenlandban. Moderált gyümölcsbomba a csavarzár alatt. Csak oda kellene figyelni rá istenigazából. Hagyni a mennyiséget, rámenni a minőségre. Nem tudom, hogy kell csinálni, és tudom, hogy a mikrofelhajtás, amit generálnék, nem is mindenkit érdekel. Nem vagyok fecske, nem én csinálom a nyarat. De több portugiesert akarok kóstolni, többet is akarok írni róluk. Vagy kisül ebből valami, vagy semmi. Lehet, hogy 2010 után nem a legjobbkor szökkent szárba a lelkesedésem, ez is sebaj. Száz szónak is egy a vége: aki tud valamit, amire muszáj lecsapni, szóljon. Megyek, veszem, iszom. Ha megérdemli, mennybe menesztem. Hadd idézzem még egyszer: meleg, sima, tejes, olvadó tejkaramellás érzetű, gyönyörű, sötét céklalila színben pompázó oportókról álmodom. Kell, hogy legyenek ilyenek. Fontos, hogy végre egyre többen legyenek.

Balassa István nagyon tud valamit. Olyan borokat készíteni legalábbis mindenképpen, amelyek tetszenek nekem. A legutóbbi furmintfebruáron kicsit későn értem oda az asztalához, ezért Árvay Jánoshoz hasonlóan ő sem került fel a gyorslistámra. Ideje volt kompenzálnom tehát, amit örömmel tettem, pláne, hogy nemrég kaptam egy palackot a 2006-os Betsek-furmintból. Balassa-borral VF kolléga közreműködésével randevúztam először, meg voltam győzve visszakézből. Most utánanéztem, mi hatott meg annyira akkor; azt reméltem, hátha ez a Betsek, de kiderült, hogy bár az évjárat stimmel, a dűlő a Mézes Mály volt. Ha már Betsek, a 2008-as verzió többször is kedvemben járt már, két évvel öregebb ősét azonban eddig nem ismertem. Kicsit izgultam, hátha elindult már lefelé, de feleslegesnek bizonyult az aggodalom. Halvány aranyszín, jóval fiatalabbnak látszik a koránál. Dús, komlpex, azonnali örömet hozó illat. Érett, mégis élénk, könnyű gyümölcsökkel, aszaltas villanásokkal, ásványossággal, annyi hordóval, ami másoknak sok lehet, nálam viszont belefér. A palackbukés petrolosság finom-izgalmas árnyalat csupán. Nagy test, telt zamatok, okos rétegek. Savai vibrálnak pompásan, frissítenek, játszadoznak, ügyesen ellenpontozzák a tizennégy és fél feletti alkoholt. Felszíne sima és kidolgozott, csak a lecsengésében szól közbe némi cseresség, vígan megbocsátható ez is. A címke szerint száraz, ugyanakkor kevés maradékcukor segítheti, hogy összességében markáns karaktere ellenére barátságos legyen. Ötödik éves furmintnak osztályon felüli. Ezért is hozza a 8 pontot, nincs mese.

Volt elég régen egy bejegyzésem arról, milyen pofátlanul árazzák itt-ott a külföldi borokat, már akkortájt azt ígértem, elmesélem, mit gondolok a történet másik feléről, ami nyilván sokkal több embert érdekel ebben a szubkultúrában. A túlárazott-túlárazás kifejezés használatának gyakorisága az olyan alapszavakéval vetekszik általában, mint a sav és a tannin, vagy a vörös és a fehér, nálam azonban eddig csak egyszer-egyszer fordultak elő, akkor is, hogy úgy mondjam, pikírt-gunyoros szövegkörnyezetben. Megvan ennek az oka.

Az utóbbi időben megkóstoltam négy bort a soproni Ákos Pincészettől, volt, ami kevésbé ízlett, volt, ami inkább, sosem véletlen, miből lesz címszereplő. Ákos István Svájcba szakadt, onnan félig-meddig visszatért hazánk fia, a néhány hektáros borászatot nemrég hozta létre, munkáját ifj. Weninger Franz segíti, nagymértékben. Így aztán semmi okunk sincs meglepődni azon, hogy a két vállalkozás borainak stílusa nem üt el egymástól. Érdekes módon azonban a korábbi, még a biodinamikus átállás előtti Weningerekre emlékeztetnek engem a mostani Ákos-tételek, holott a szakirodalom szerint nincs különbség az itt és ott alkalmazott módszerek-eljárások között. Eleddig nem sokszor volt szerencsém Ákosokhoz, egy borvidék-bemutató alkalmából nagyon tetszettek, és egy gourmet-záson is beléjük botlottam. Kíváncsian bontogattam tehát a palackokat, amelyek áraiban mellesleg megint egyszer nem valami óriásiak az eltérések. A 2008-as cabernet sauvignont kissé unalmasnak és kócosnak találtam, a két 2007-es házasítás – a Réthly és a Bonus – viszont egy-két nüansz híján rendben volt. Előbbi például több és elegánsabb savval a komolybor-státusért is bejelentkezhetett volna. Olyasmi is előfordul ugyanakkor, hogy a kisebb meggyőzőbb a maga műfajában, mint a nagyobb: a 2008-as zweigeltet mintha nekem készítették volna. Remek rubinszín, fűszeres-finom illat, jóleső meggyességgel-málnássággal. Közepes test, kevés-elegendő barátságos tannin, tiszta, gyümölcsös, száraz ízek, korrekt lecsengés. Szerettem, megittam. Hatos osztályzattal is honorálhattam volna, ha két nappal később nem jön a 2008-as Vylyan, amely bizony eggyel többet tud. Azt gondolom, a roppant erős 5 pont is szépen csillog.

A csütörtöki vylyanos bejegyzésben már említettem, lesz másik is, a rövid bemelegítés után ugyanis ráfordultunk az osztrák termékekre a borozóban. Burgenland második legfontosabb fajtája a zweigelt, mindjárt a kékfrankos után, sok-sok jót készítenek belőle. (Mindazonáltal érdekes kérdés, hova tegyük a pinot noirt, amely meghökkentően nagyszerű teljesítményt bír nyújtani ott, és ennek megfelelően egyre népszerűbb a termelők és a fogyasztók körében egyaránt.) A rendszeresen hivatkozott vakzweigeltezés alkalmából is magunkhoz vettünk kettőt, az egyik spiccközelben volt, a másik nem, de a jobbik sem veszélyeztette Horváth Ráspi József hegemóniáját, a fertőrákosi fiatalember maradt szemünkben a király. Már-már kezdtük azt hinni, nála többet senki nem tudhat ebben a műfajban. A helyzet most egy csapásra megváltozott – de nem kell kapkodni, haladjunk sorjában. A 2009-es csavarzáras Priesinger gyümölcsös-kerek frissessége könnyedén hozta az öt pluszos minőséget, az egyébként kamptali Fred Loimer hasonlója messze lemaradt nyers savaival, fűrészporosságával. Pöckl még mindig kilences classique-ját hibátlanra szerkesztette a borász, megvolt a hatos szint, majd a deutschkreutzi Kirnbauer Girmer 2008 minimum hetesre teljesített. Kicsit újvilágias, minden a helyén, és van benne élet meg finesz is. És ekkor el kellett morfondíroznunk azon, meg akarjuk-e kóstolni a 2006-os Umathum Hallebuehlt – vagy nem. A válasz nem magától értetődő, hiszen kétezer forint feletti összeget kell fizetni egy deciliterért, ez akkor sem kevés, ha az egyik legnagyobb osztrák sztárpincészet kiemelt csúcsboráról van szó. Közben eszünkbe juttatták, hogy a kollégának ez volt a kedvenc vörösbora a tavalyi Mondovinón, úgyhogy azt mondtuk, egyszer élünk, akkor sem eleget – és nem haboztunk tovább. Akkor bontották a palackot, de már az első szippantás után világos volt, hogy mint legtöbbször, most sem hiányzik a dupla dekantálás. A csillogó mélyvörös színt az előzőek zöme is hozta, ilyen komplex, izgalmas és boldogságcsináló illatvilágot azonban hónapok óta semmi sem. Rengeteg gyümölcs, gyönyörű fűszeresség, csipetnyi animalitás, egyszerre hűvös és meleg, egymás után bomlanak ki a rétegei, nem hajlandók abbahagyni. Testben nagy, de nem robusztus, tannin tökéletesebb nem lehet, sava öt alatti, szépsége, finomsága révén mégis elég, hogy tartsa a lépést a tizenhárom és feles alkohollal. Karakterében, összetettségében, színeiben nagyon hasonlított Ráspi 2007-esére, az első kóstoláskor. Mindig mondom, a kontextus, a pillanat heve sokat számít: 9 pont. Tényleg egyszer élünk: nem maradhatott el a repeta.

Hosszabb szünet után a Drop Shopban boroztunk szerda este megint, most a zweigelt a fő téma ott, kipróbáltunk néhányat, annyira tetszettek, hogy két bejegyzés is kénytelen születni élményeink alapján. A fajta karriert csinált az utóbbi években Burgenlandban, már-már a kékfrankos sarkára hág, ezt örvendetesnek tartom. Azt pláne, hogy itthon is egyre népszerűbb, mindenekelőtt Horváth Ráspi Józsefnek köszönhetően. Nem szabad viszont megfeledkeznünk arról, hogy az első osztályon felüli zweigelteket a kisharsányi Vylyan készítette, mégpedig az 1999-es és a 2000-es évjáratokban. Ipacs Szabó Istvánék legemlékezetesebb tétele ebben a műfajban talán a 2003-as volt, amely ráadásul kiváló ár-érték aránynak örvendett, ezért is vált sokak kiemelt kedvencévé. Amikor írtam róla, az én palackom már túl volt a csúcson, hisz fénykorában 6 körüli-fölötti teljesítményt bírt nyújtani. Nos, éppen arra a tételre emlékeztet a 2008-as, amelynek címkéjén remekbe szabott kecske látható. Gyönyörű középmély szín, jólesik ránézni. Finom, vonzó illat, egészen pici bőrösséggel, rengeteg gyümölccsel, kedves fűszerekkel. Tökéletesen tiszta, valamint elég komoly bort ígér. Ehhez képest testben inkább közepes, mint nagy, ám arányai hibátlanok. Zamatos és barátságos, nem túl sok, egyszersmind rendesen beépült tanninnal, selymes savakkal. Lecsengése is gyümölcsös. Örömbor. 6 pont. Azt hiszem, a nagy vakzweigeltezés alkalmából sem vallott volna szégyent. Talán majd legközelebb.

Valamit elnéztem a Gere Pincészet honlapján, azt véltem olvasni ott, hogy 2007-ben készítettek először bort az új telepítésű tempranillóból, a palackon viszont, amelynek tartalmát lelkesen elfogyasztottuk előző este, 2006-os évjárat szerepelt. Úgyhogy fel is hívtam a termelőt, aki elmondta, valóban hatos volt a szűztermés. Később az interneten is láttam, hogy csak én voltam figyelmetlen, elfelejtettem scrollozni. A telefon azonban egyáltalán nem volt felesleges, megtudtam, hogy Gere Attila nagyon megkedvelte a fajtát, ennek köszönhetően fix termék lesz a Tinta a továbbiakban is, amelyből évjáratról évjáratra egyre többet bírnak kihozni. Örülök ennek kifejezetten, hiszen tempranillorajongó volnék magam is, hosszú ideje, azóta, hogy az első remek Ribera del Duerók a poharamba kerültek. És örülök azért is, mert szerintem már a kétezerhatos is egészen kiváló bornak titulálható. Mély szín, finoman bőrös, erdei gyümölcsös, színes illat, nem biztos, hogy ki tudnám halászni egy spanyol vaksorból. Elegáns és izgalmas. Középnagy test, tökéletesen tiszta ízek, okosan beépült tannin. Savai szépek, mennyiségük ideális, épp annyi lendületet adnak, amennyi kell. Lecsengése száraz, nem keserű, nem savanykás. Kiegyensúlyozott, intelligens darab. Pont 7 pont. Csak a nevét nem szeretem, a tintáról nekem újborok jutnak eszembe kapásból. Ám ennél nagyobb bajom nyilván sose legyen.