Albert gazda

Hárslevelű után hárslevelű. Említettem legutóbb: több bort bontottam csütörtök este, és a Gizella Pince 2008-as Barát-dűlőse fogyott a legjobban. Mint mindjárt kitűnik, nem azért, mert kimagaslott a mezőnyből, a dolgok soha nem egyszerűek. Bott Judit és Bodó József Határi-hársát téli helyszíni munkálkodásunk alkalmából figyeltem meg először, nagyon tetszett. Sajnáltam is, hogy kevés készült belőle – annak azonban önző módon örültem, hogy vehettem belőle egy palackkal. Pihent mostanáig – az ugyanott és ugyanakkor beszerzett Csontos furmintnak közben nyakára hágtam örömmel –, úgy véltem, meg kell neki adni a tiszteletet és az időt. Vonatkozó észrevételeimet kétfelé kellene bontanom. Három nappal ezelőtt: kissé matt szín, mély, ásványos, elég alkoholos illat, visszafogott gyümölcsösség. Közepesnél nagyobb test, vélelmezhető maradékcukor, ami a szesz támogatásával árnyalattal többnek tűnik a kelleténél. Lecsengésében befűt. Hatos környéke. Ma: orrban meleg, dús, körtés, gazdag, komoly, mégis kedves. Szájban krémes, harapható és finom. Tiszta ízű, elegáns, bottos. Súlya ellenére jól iható. A fogyasztási hőmérsékletre oda kell figyelni. Ha hideg, zárkózott. Ha meleg, nem annyira energikus. Vasárnap délután 7 pontos teljesítményt nyújtott.

A tokaji Gizella Pincéről többször is írtam már, volt, hogy szigorút, volt, hogy kimondottan lelkeset. Néha úgy tűnik, mintha csak én foglalkoznék Szilágyi László és Vas Mariann feltörekő érdekeltségével, nincsenek benne a fősodorban, pedig szerintem megérdemelnék. Különös tekintettel például a top 20-amba keveredett fordításra. Rendben van a címszereplő hárslevelű is. Az utóbbi időben erősen figyelem, mire képes a fajta, válasz egyelőre nincs – hogy is lehetne, ha a furmint is gyerekcipőben jár –, ám kiváló példányok előfordulnak, sőt extraklasszisok is fel-felütik a fejüket. A 4/B nem szupersztár, de jól iható és kedves bor, amire megint csak nagy szüksége van a fogyasztónak, a borvidéknek és a hazának egyaránt. A neve azt bizonyítja, hogy klassz dolog a barátság, a termelő egykori osztálytársaival szüretelt 2008 októberében, és így állított emléket a múltnak. Kicsit mélyülő, de tiszta sárgás szín, elsőre érett illatok. Mézesség, körte nagy mennyiségben, oxidáltságnak azért nincs nyoma, ne is legyen. Közepesforma test, kellemes, nem különösebben vibráló savak, finom ízvilág mindenfajta gyümölcsökkel. A 13 grammnyi maradékcukor besimul okosan, a dettó 13-as alkohol nemkülönben, búcsújában árnyalatnyi fanyarkásság észlelhető. Nem kell mindig mindennek óriásnak, elsöprőnek lennie. Többfélét is bontottam a csütörtök esti házi tesztelgetés alkalmából, ez fogyott a legjobban. A nemrég kóstolt Dobogó-furmint jutott eszembe róla. Magyarán: 5 pont, annak is a teteje.

Néha úgy érzem, megállt az idő. Nemcsak azért, mert lassabban fejlődik a magyar borkultúra, mint amire másfél évtizede számítottunk. Nemcsak azért, mert szinte ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznie a kezdetektől fogva. Hanem azért is, mert – számomra tényleg meglepő módon – az álproblémái sem változnak. Sorra vágják ki a szőlőket, még mindig van borhamisítás – műtrágya helyett olasz lőre az alapanyag, ez ám a progresszió –, egyetlen borvidékünknek sincs arca mindmáig, a furmint vagy pláne az olaszrizling is csak keresi önmagát, a termelők nagyon nagy, a fogyasztók még nagyobb részének fogalma sincs a minőségről. (Az állam szerepvállalásának anomáliáról vagy a bormarketinges kínlódásokról nem szeretnék beszélni.) Mindeközben a szubkultúrában lassan tíz éve amiatt búslakodunk, hogy a magyar csúcsvörösök drágák, nem portugieserből és kadarkából készülnek, és 15 felett van az alkoholtartalmuk. Meg hogy az idegen szájak – a belinkelt írás csaknem négy éve született – nem mindegyike szereti őket. Még szerencse, hogy van, aki igen. Közben észre sem vesszük, hogy sokat bírált termelőink – nemcsak fehérben, nemcsak Tokajban – lent délen is elkészítettek jó néhány világszínvonalú tételt, ahogy az egyébként a tekintélyek vonatkozó pontszámaiból is nemegyszer kitűnik. (Tudom, nem elegáns a megközelítés, de néha tényleg úgy érzem, azért kapják az arcukba a vitriolt a sztárok, mert gazdasági téren pofátlanul jól megy nekik.) Alkonyi László írt olyasmit a Borbarát utolsó számában – online nem találtam meg a szöveget –, hogy ha az eleganciát keressük is elsősorban, ha személyes preferenciáink, ízlésünk okán másmilyen harmóniára is vágyunk, a legjobbak nagyságát, nemzetközi versenyképességét akkor sem kérdőjelezhetjük meg. Konkrét és kicsit agresszív leszek: aki nem veszi észre a különbséget a kilencvenes évek elejének és a kétezres első évtized végének nagyvörösei között, az egyszerűen nincs képben. Az lemaradt néhány brosúrával. A durva hordókat, az átható zöldességet, a darabosságot, a keserű tanninokat és a legtöbb esetben a lekvárosságot is elvitte a cica. 2011-ben nincs érdemi különbség egy szupervillányi vagy egy szupertoszkán között. Ebben a pillanatban én ezt nem gondnak, inkább vívmánynak tekintem. Más kérdés: egyúttal eljött az ideje a továbblépésnek, a saját adottságokban rejlő lehetőségek kiaknázásának. Az arculat megteremtésének. Az e bejegyzésben olvasható konklúziókkal szinte maradéktalanul egyetértek. Még magasabbak nem lesznek az alkoholok – és lesznek olcsóbbak a magyar csúcsborok. Lesznek ráadásul elegánsabbak, kifinomultabbak, természetközelibbek is. De nem azért, mert a zsákutca végéhez értek, és nekimentek a falnak. Hanem azért, mert az út erre vezetett, és feltűnt a következő állomás. Aki sikeres, az nem kísérletezik önfeledten, annak kötelező lefölözni a hasznot, és fejlődni szervesen. Szerintem nincs két tábor. Nem úgy van, hogy a magasan kvalifikált külföldi guruk és hazai híveik száz veszéllyel dacolva rávilágítanak hibáinkra, amelyeket mi, elmaradott, provinciális figurák hasztalan próbálunk elkendőzni, kicsinyíteni. Lehetnek valamelyest eltérőek a szempontjaink – ők nem kíváncsiak a magyar merlot-ra, én igen –, de a vége ugyanaz: a minőség megmutatja magát. Egyre megy, chardonnay vagy furmint, cabernet vagy kékrankos, jó az, ami érdek nélkül tetszik. Nem az számt, hogy eladható-e valami külföldön, hanem az, hogy azt adja-e a bor, amit ígér. Ebben a rendszerben mindennek megvan a maga helye: az okos, felkészült kritikának és a megfontolt dicséretnek is. A hőbörgésre pedig oda sem kell figyelni.

Bott Frigyes szervezésében zöldvelteliniztünk hétfőn este Komáromban, a legjobb osztrákokkal engedtünk össze néhány magyarországi és felvidéki terméket, tanulságos volt a program több szempontból is. Abban maradtunk, nem vakoskodunk, inkább szépen sorba rakjuk a dolgokat, az előreláthatólag könnyebbektől kapaszkodunk a fajsúlyosabbak felé, úgy, hogy okosan váltsák egymást osztrákok és nem osztrákok. Egy darabig ügyesen tartották magukat a mieink, ám  végén kidomborodott a több tudás és tapasztalat. Ebben szerepet játszott az is, hogy két favoritunk problémásan teljesített, oxidáltnak bizonyultak, kontrollpalack meg nem állt rendelkezésünkre. Ami fix: Bott Frigyes és Rókusfalvy Pál 2009-esei kivágták a rezet, egyik és másik is simán megérdemelte a 6 pontot, nem lógtak ki semmilyen irányba, csak árban, lefelé. Itt indokolt szót ejteni a muzslai-bélai Chateau Beláról is, amely dettó felülről pillantott le a hatpontos szintre. Azt a következtetést is levonhattuk egyébként, hogy miközben a wachauiak hasonló irányt és stílust képviselnek, addig a magyarokról ez koránt sem állítható. Nyilván nem véletlenül: ott egy kétezer hektáros borvidékről, itt egy egész országról beszélünk. Mindazonáltal mégiscsak roppant fontos a tudatosság, ezt annak láttán is nyugtázhatjuk, ahogyan Wachau két és fél évtized alatt felépítette önmagát és konkrétan a zöldveltelinit, amelyről annakelőtte azt sem tudta a világ, hogy létezik. Ehhez képest ha ma bárhol azt mondja valaki, grüner veltliner, késlekedés nélkül rávágja másvalaki, hogy Ausztria. Ezt kéne valahogy megcsinálni nekünk is, jelen állás szerint elsősorban furminttal és olaszrizlinggel. Világos szabályokkal, szigorú sztenderdekkel szőlőművelésben, borkészítésben, okos célkijelöléssel. Megjegyzem, oltári nagy hülyeség az államra várni. Fentről soha semmit nem fog megoldani senki. Zárójel bezárva, vissza a borokhoz, úgy is, mint bizonyítékokhoz: A Domäne Wachau, Alzinger és Hirtzberger két-két, F. X. Pichler egy tétellel versenyzett, mind egy szálig 2009-esek voltak. A szövetkezet weissenkircheni falusi smaragdja és Axpointja is hozta az áttetsző-acélos tisztaságot, de éppúgy nem érték el a hetest, ahogy Alzingerék Mühlpointja. Hirtzbergerék Rotes Tor Federspielje sem volt erősebb náluk, de esetében már az komoly dolog, hogy eggyel lentebbi kategóriája ellenére partnerüknek bizonyult. Elsőként kóstoltuk, azonnal bevéstem melléje a hat-pluszt lelkesen. Csodák azonban nincsenek, a nagyok voltak a legnagyobbak most is. Őket szálazgatva derült ki igazán, hogy hiába hasonlítanak annyira – ugyanaz a szőlő, ugyanaz a termőhely, hasonló techonlógia –, mégis kifejezőek a különbségek. A Hirtzberger Axpointja a pincére jellemző sűrűséggel és késői szüretes melegséggel, F. X. Pichler M-je kisebb meglepetésre élénk-komplex vibrálással hódított, az Alzinger Reserve pedig kombinálta a kettőt. Minden cseppjük egyszerre volt tele élvezettel és izgalommal, egyiküktől sem sajnáltam a 8 pontot. Nem győzöm elégszer mondani, mennyire közel vannak ezek, és mennyire érdemes tanulnunk tőlük. A fogyasztóknak is – de talán nemcsak nekik.

Idén is volt-van bor- és dzsesszfesztivál – tavaly ezt a szöveget írtam az eseményről –, de nem a főváros belvárosában, hanem Óbudán, a Fő téren. Úgyszólván véletlenül értesültem erről, a munkahelyem ott van a közelben, láttam csütörtökön, hogy építenek, nem tudtam, mit, rákerestem, kiderült. Szombat este aztán szétnéztünk a terepen, élményeim felemásak. Először is, egy éve remek ötletnek tartottam, hogy a nem túl színvonalas kóstolópoharakat a végén visszaváltják, ez a lehetőség azonban elmúlt. Másrészt sok standon komoly árréssel dolgoztak, simán elkérték az ötszáz forintot a mondjuk ezerötszázas palackárú borok deciliterjéért. Hogy termelőt egyet sem láttam, azt nem hányom senki szemére: nem lehet ott mindenki az összes ilyen eseményen, mióta örvendetesen rengeteg van belőlük. A hangulat ezzel együtt nem volt rossz, szeretem, ha mindenféle rendű és rangú emberek tisztességes termékeket iszogatnak vidáman, boldogan. Természetesen nem vacakoltam kóstolómennyiségekkel, decit fogyasztottam ötször, aztán hazamentem, hidegen fújtak a szelek. Thummerer Vilmos 2008-as merlot-ja teljesen rendben volt, Mészáros Pál 2009-es kadarkája dettó – ezt mindenképp meg kell vizsgálnom alaposabban a közeljövőben –, Eszterbauer Jánosé kevésbé: ebben szerepet játszott, hogy dugótlan üvegből töltötték ki a tartalom legalját, és a frissen bontottból hozzálöttyintett pár csepp nem frissített rajta eleget. Feltűnt továbbá a rendezvényen a villányi Csillagvölgy Pincészet is. Erről nemcsak ez ideig nem hallottam, hanem azóta sem találok róla releváns információt az internet zegzugos világában. Lehet, hogy a Sterntal Pince utódáról van szó? Vagy netán valamelyik Geréhez is van köze szegről-végről, amire ebben a posztban utalnak? Nem tudom, sötétben tapogatózok. Ami fix: körülbelül tízféle boruk volt a standon, és mind 2010-es. Egy életem, egy halálom, teszek egy kísérletet, határoztam el, és kértem a merlot-ból. Jól tettem: friss-gyümölcsös, rendezett illatú, finom tanninú, moderált savú, jó egyensúlyú, tiszta ízű, barátságos lecsengésű bor került a poharamba, kivételesen meg is ajánlottam neki a minimum 5 pontot. Megtetszett, annyira, hogy a cabernet sauvignont is megpróbáltam, pofátlanul fiatal kora ellenére az sem okozott csalódást. Úgyhogy tényleg utána kell néznem, kik ezek, és mik a szándékaik.

A februáron már a 2009-es alapfurmintot lehetett kóstolni a Royal Tokajitól, erényeit azonban elhomályosította a dűlőszelektált Mézes Mály. Többször volt szó arról minden fórumon, hogy ez az ezer és kétezer forint közt épp félúton elérhető bor igazi óriásölő, többnyire hozza a hatos szintet. Ehhez képest nekem a 2008-as első találkozásunkkor nem ízlett különösebben, sprődnek találtam, úgyhogy nem is vele foglalkoztam vonatkozó bejegyzésemben. Most ismét összefutottam egy palackjával, és sokkal kedvezőbbek a benyomásaim, úgyhogy szavakba öntöm őket szerény eszközökkel. A leírást egyébként innen is kimetszhettem volna. Először is mély szín, halvány arany, sőt egy árnyalattal sötétebb. Az illatok dettó érett borra utalnak, aszalt barackot, mézességet, körtebefőttet, finom fűszerességet, csipetnyi ásványosságot véltem felfedezni. Édes, meleg színek játszadoznak benne. Szájban közepes test, ízeiben ugyanaz a vonal megy tovább, a savak változnak, egyszer finomaknak tűnnek, máskor kevésbé szórakoztatóak, összességében egészségesek. Nem frissességével, inkább megállapodottságával igyekszik meggyőzni. Sikeresen. Mostanában szigorúbb vagyok, próbálok vigyázni az inflációra, ezért csak 5 pont, annak viszont vaskos. Nyilván best buy, ez nem kérdés.

Az elátkozott évjáratban minden műfajra rájárt a rúd, a rozék is savasabbak a kelleténél, búslakodnék, ha nem kóstoltam volna a közelmúltban néhány módfelett kiegyensúlyozott és elegáns tételt 2010-ből. Most mindenesetre két rozét bontottam, hadd lássam, mire képesek azok, akik egyébként értenek a témához. A György Villa pázmándija éppúgy biztos választás jellemzően, mint a dél-balatoni Ikon Borászat terméke – és nem is okoztak csalódást. Akkor sem, ha alkoholjuk szerényebb, ha karcsúbbak, mint máskor, ha a savak alaposan odateszik magukat a végén. A Konyári János-féle Ikon merlot-ból és pinot noirból összerakott bora gyümölcsösebb, teltebb, ízesebb, mint a másik, jobban is csúszik. Sok-sok eper és málna illatban, a korty friss, üde, a vége száraz. Kanyarokat, extra izgalmakat nem várunk, mert minek. De tényleg nem sokkal marad le mögötte a pázmándi, kevésbé színes talán. Ám a 2010-es korlátok ezúttal nem hagyhatók figyelmen kívül: mindkét versenyző 4 pontot kap. Amelyet inkább dicsértem, az erősebbet, amelyet kevésbé, gyengébbet. Az ötöshöz különb esztendő kell. Konyári János munkásságának ugyanakkor feltétlenül jár a kalaplengetés.

Két dolognak köszönhetem, hogy az elmúlt napokban jól megkóstolgathattam az egyik legkülönb román pincészet egyik legremekebb borát. Egyrészt volt még novemberben egy bemutató, amelyre elmenni sajnos nem tudtam, de futtában felhívtam rá a figyelmet, és megemlítettem a vonatkozó bejegyzésben a Rotenberget is. Valamivel később pedig – vagy talán előbb, nem emlékszem pontosan – megnyertem a Decanter magazin borbloggeres közönségszavazását, amelynek következtében kaptam egy hatos mindenfélét ajándékba. Ebben találtam meg többek közt a címpszereplőt is, és most utolérte a végzete. A Rotenberg a tökéletesen déli fekvésű dűlőkkel teli Dealu Mare borvidéken található – jártam ott egyszer, a szintén színvonalas Davinónál –, 25 hektáron gazdálkodnak, kékszőlőből készítik a bort, fő fajtájuk a merlot. Csak ebből többféle szelekciót is összeraknak, ha nem értek félre semmit, akkor az, amihez hozzájutottam, kiemelt tétel, nem is adják olcsón. A 6659. számú palackból pattinthattam ki tehát a dugót. Válogatott szüret, hosszú, négyhetes erjesztés, másfél év érlelés román tölgyben. Szűretlen, alkoholja 13,8-as. Mély, nehezen átlátható szín, messze mégis a feketétől. Tipikus nagyborillat, dús, sűrű és elég meleg árnyalatú. Gyümölcsök, fűszerek. Nagy test, szélesség, hömpölygés, kevés sav, rengeteg tannin. A cserek kezdetben szárítanak, majd apránként meg lehet szokni őket. A nagyság már itt van, a harmónia még várat magára. A termelő hosszú életet ígér a bornak, lehet, hogy nem kellett volna sietni vele. Most csak 6 pont. A Szeleshát elfogyott, ebből még van az üvegben.

A szekszárdi Szeleshát nagyjából két évvel ezelőtt robbant be a szubkultúrába, kész birtokkal, átgondolt választékkal, letisztult címkedizájnnal, nem utolsósorban a 2007-es évjárat egységesen színvonalas boraival. Hogy a vállalkozás honlapja is messze átlag feletti, az a bónusz. Úgy emlékszem, bejött minden, amihez hozzáfértem, a pinot noirtól a Háromfiún át a Nomád merlot-ig, bár érdekes: a csak mostanában kóstolt Nyék cabernet sauvignon nem ízlett, kevésbé találtam színesnek-gazdagnak a kelleténél. Menet közben kicsit talán csitult az érdeklődés, most viszont már a 2008-asoknál tartunk javában, ami első tapasztalataim szerint újabb fellendülést hozhat. A merlot a Szeleshát első számú szőlőfajtája, nemcsak Nomád szintű szuperválogatás készül belőle, hanem alapkategóriás termék is, amelyet nem sokkal kétezer forint feletti áron kínál a közönségnek a kereskedő. Ha az első pillantáskor még nem is – mély rubinszín –, az első szippantás után már biztosan tudtam, hogy ez az én borom. Orrban sok-sok érett-friss gyümölcs, a kézenfekvő szilva mellett különféle bogyósok, plusz fűszeresség és úgynevezett pörkölési aromák mutatóba. Legalább közepes test, hibátlanra csiszolt savak, visszafogott, barátságos tannin. Gömbölyű, ivós és jó ízű, lecsengése tiszta és száraz. Mostanság az ilyen típusú vörösborokat fogyasztom a legszívesebben. Teljesen egyértelmű 6 pont.

A palkonyai Mayer Róbertről nem sokat tudok, és ezúttal a délpannon vonalon mindig megbízható Pécsi Borozó sem árasztott el információval: ami a termelőről is szóló szövegből kiderül, az nem sokkal több a pincészet honlapján olvasható bemutatkozás tartalmánál. A lényeg annyi talán, hogy a kisbirtok három hektáron gazdálkodik, a borok elsősorban kékszőlőből készülnek, portugiesertől zweigelten át cabernet franc-ig, de van fehér is: olaszrizling. Épp utóbbiból keveredett hozzám egy palack, ennek címkéjén azonban nem a fajta szerepel hangsúlyosan, hanem a Csupabogyó fantázianév. Ezek után természetesen könnyűre és illatosra számítottam első nekifutásra, de még bontás előtt változtak a várakozásaim, mindenekelőtt a 14-es alkoholról és a válogatott szüretről szóló címkeadatok láttán. Halvány szalmasárga szín, intenzív, viszonylag sűrű és barátságos illat, gyümölcsökkel és fajtajelleges rezedával – esetleg mandulával vagy akármivel. Első pillanatban kaotikusnak tűnik kissé, de összerendeződik, már-már kedves lesz menet közben. Szájban legalább közepes test, finom, okos savak, érezhető alkoholédesség, ami határozottan kedvező az összhang szempontjából. Nem sajnálom tőle az 5 pontot. Kétezer alatti árához képest ez igazán rendben van.

Bíráltam csütörtökön a szekszárdi borversenyen, vegyes vöröses bizottságba osztottak be, kékfrankosokat, merlot-kat, cabernet-ket és házasításokat hordtak elénk, szórtuk az aranyérmeket két kézzel. Mást nem tehettünk, mintegy negyven tételünk szinte egységesen bizonyította, kiváló borokat termett a 2007-es, a 2008-as és a 2009-es évjárat azon a vidéken. És hát az sem véletlen, hogy a termelők ezekben a kategóriákban nem neveztek 2010-eseket. Olyanok ugyanis nemigen vannak. Két nagy aranyérmest találtunk a sorban – egy franc-t és egy cuvée-t –, ehhez nyolcpontosnak kell lenni nagyjából, az aranyhoz ellenben a hatos is elég átváltási sillabuszom szerint. Az eredményeket április végén fogják kihirdetni, hivatalosan addig nem tudhatok semmit. A megméretést a Takler Panzióban rendezték, ha már ott voltam, ott is maradtam, és szétnéztünk a föld alatt két Ferenccel alaposan. Grandiózus beruházásba bonyolódott a trió, jókora pincét építenek a meglévő kiegészítéseképp, látványos lesz, ha elkészül, azaz hát már most is van mit nézni, hegyeket mozgatnak meg a dolgozók. A 2009-esek mindeközben szépülnek okosan, végigmentünk a soron, vannak tapasztalataim. Egyrészt újfent állíthatom, roppant mód kedvezett a kékfrankosnak az az esztendő, ez esetben annyira, hogy a megszokott-kedvelt reserve fölé két dűlőszelektált tétel is kerül ideje jöttén, az egyik a Görögszóból, a másik a Zentából származik, és egyik szebb, mint a másik. Taklerék egyenesen kékfrankos-trilógiát készülnek piacra dobni, e pároshoz az egyelőre minden ötven évben fantázianéven futó 2007-es csatlakozhat harmadikként; a nagy testű, élénk savú szuperválogatás burgundi palackban érik egy ideje. 2009-hez visszatérve, a hordókban pihenő fajsúlyos cabernet franc-ok és sauvignonok is odatették magukat, nekem mindazonáltal a 2007-esre emlékeztetően telt és színes syrah, valamint a leendő Primarius merlot jött be aktuálisan a leginkább, emezek már tartályban várják, hogy letöltsék őket. Néhány fontos 2008-ast és 2007-est is megnéztünk: a nyolcas syrah megnyugszik lassan, de egy árnyalattal még mindig savasabbnak érzem a kelleténél, az azonos évjáratú Primarius ezzel szemben elegáns és harmonikus. 2007-ból is a merlot tűnt a legklasszabbnak ezúttal – miközben azért a Bartina is annyival különb elődénél, hogy csak na –, sokat fejlődött korábbi önmagához képest, dús és komplex, mégis van benne élet rengeteg. Taklerék jól tudják ezt a műfajt: hiába masszív az alkohol, az érett gyümölcsök, a tökéletes tanninok, a krémesség és a finom savak magas szinten hozzák össze az egyensúlyt. Aki eztet nem hiszi, szamarabb a lónál. Utóirat: néhány hete egy barátommal megittunk egy 2006-os mezítlábas Takler-kékfrankost. Kapásból, lazán hozta az öt pontot.

Épphogy túl vagyok életem legnagyszerűbb Brunello di Montalcino-kóstolásán, még tart a lendület. A borvidékről sokat nem szeretnék mesélni, vannak nálam klasszisokkal avatottabb ismerői, akik tudását és tapasztalatát mindig nagyra becsültem, sőt irigykedtem is, hogy engem nem értek annyira meghatározó élmények ezen a vonalon. Akkor sem, amikor például 2006-ban Toszkánában jártam: szerettem a borokat, de közel sem csaptak oda úgy, mint mondjuk Piemont, Bourgogne vagy akár Wachau legkülönb gyümölcsei. Nem állítom, hogy a Montalcino borbolt tulajdonosa, Suhayda László által léhűtőknek szervezett szerda esti program fenekestül felforgatta az életemet, de hogy kicsit kinyílt előttem a világ, az biztos. Persze szerepe kellett legyen ebben 2006-nak is. Ötcsillagos évjárat volt az Montalcinóban, 1997 és 2004 után újfent, és január 1-je óta megjelentek az ez évből származó új brunellók. Ezekből férhettünk hozzá konkrétan tucatnyihoz, és csak csodálkoztam, hányféle arca lehet ugyanannak. Mint a fentebb linkelt Alkesz-szövegből is tudható, a tárgyalt évjárat az első a legújabb korban, amikor semmifajta huncutkodásnak nem lehetett helye arrafelé. Más kérdés, a terítékre került kispincészetek életét és munkásságát azelőtt sem a kiskapuk keresése jellemezte. Ezzel együtt a sokszínűség gyönyörködtetett. Volt bor, amely pinot-s könnyedséggel hódított, volt, amely végtelenül dús illattal, már-már amaronés sűrűséggel, volt, amely a sangiovese grosso ismert karakterét mutatta szofisztikált módon. Természetesen nem tetszhetett minden: a Lazzeretti és az Oliveto közel sem kínált annyi összetettséget, amennyi elégedetté tehetett volna, a Fuligni savai inkább fárasztottak, mint frissítettek, a La Velona világos színét látva és majdhogynem burgundi illatát érezve hiába kaptam fel a fejemet, mert a kelleténél egyszerűbb ízek következtek. A középmezőny közepén a jó egyensúlyú Talenti, valamint a gyümölcsös és elegáns, de kissé édes Le Gode landolt, eggyel feljebb utóbbi hajszálnyival izgalmasabb párjának, a Pecci Celestinónak és a gyönyörűen gazdag illatú, friss lecsengésű Sestinek osztottak lapot. Ettől a duótól kezdve amúgy vitathatatlan nemzetközi klasszisokról társalgunk, aztán pláne. A mezőny talán legharmonikusabbjának a Gorellit véltem, alig maradt le privát dobogómról. amelyre három különféle egyéniség bírt felkapaszkodni. A Collemattoniról is azt jegyeztem fel, hogy pinot-s karakterű, de a gyümölcsösebb, gazdagabb, tartalmasabb fajtából. A La Serena és az Uccelliera ezzel szemben inkább nagyságával nyűgözött le. De nem nyomasztott egyik sem: a rétegzett illatokat és a rengeteg zamatot, krémességet dinamizmus és színesség egészítette ki. Mondom még egyszer: arról is megtudtam valamit, milyen egy tényleg komoly évjárat. Muszáj lesz mélyebbre ásnom ez ügyben, kerül, amibe kerül.

Kóstoltam eleget a Kézműves Borok Házában megint, olyan ott ilyenkor a felhozatal, sosem marad szomjas az ember. Ráadásul a borászok nem kis része nagyszerű meglepetésekkel hozakodott elő, egyik-másik asztalnál csak úgy kapkodtam a fejemet. Reggel aztán kitört rajtam a listázhatnék, elhatároztam, top tízet állítok össze, főként újdonságféleségekből, hogy legyen valami jövőbe mutató karaktere is ennek a bejegyzésnek. A sorba rakásról végül lebeszéltem magamat, beértem ábécérenddel. Bakó Ambrus Olaszrizling 2009. A fiatal badacsonyi termelőnek ez az első évjárata, remek kéknyelűje nagyot villant múltkor. Az olaszrizling is sűrű és zamatos, tán gazdagabb is, mint a párja, mondjuk annyival, amennyivel a fajta többet tudhat. Ambiciózus kispince ez, hallunk még róla. Breitenbach Halas Furmint 2009. Egyelőre és ennyiből úgy tűnik, ez Kiss János eddigi legszebb furmintja, komplex, egyenes, színes. 2HA Szőlőbirtok Tabunello 2009. Ezúttal nehezen tudtam eldönteni, a sangiovesét vagy a cabernet franc-t szeressem inkább. A 2009-es Tabunello kedvemre valóan jár az elődei által kijelölt úton, világos szín, pinot-s illat, remek szerkezet. Ha jól értem, ezentúl a sangiovese grossóból készült brunellók is közel ilyenek lesznek, nem cabernet-sen sötétek és súlyosak. Ezt hamarosan csekkolom, ha minden stimmel. Légli Géza Kékfrankos Válogatás 2009. Egyre nyilvánvalóbb, ez az évjárat a kékfrankosé – azaz a kékfrankosé is. Az érett gyümölcsösség és a tannin egyensúlyt tart a szokásosnál összetettebb savakkal, kiváló bor. Losonci Parola 2010. Losonci Bálint feszt mondja, nem volt az a 2010 annyira rettenetes, és íme, előkerülnek a bizonyítékok. Olaszrizling és veltelini házasítása, rengeteg gyümölccsel, végtelenül finom savval, nem túl sok maradékcukorral. Elegáns, okos, játékos. Ráspi Kékfrankos Gneis 2006. Az egyetlen tétel ebben a lajstromban, amiről írtam már bővebben. Hogy most is itt van, annak az az oka, hogy sokkal-sokkal barátságosabbnak, fajsúlyosabbnak, főként pedig harmonikusabbnak találtam, mint fél évvel ezelőtt. Mineralitás felsőfokon. Nagy bor. Szecskő Királyleányka 2010. A 2. sz. mátrai bizonyíték. Acélosan tiszta, izgalmas, egyúttal vonzó és kedves. Nem emlékszem pontosan: tíz környéki sav balanszíroz benne harmincvalahány gramm cukorral. Az évjárat csodája aktuálisan – és a veltelini is ott van a spiccen. Szentesi Zengő 2009. A Bátyus rajnai rizling először száraz, bizonyára a hetes és a nyolcas nyomdokaiba lép hamarosan – de addig is lenyűgözött a zengő. Telt, zamatos, kerek. Simán hatpontos, kétezer alatt. Szepsy Szamorodni 2008. Cuvée már, dűlőválogatott szamorodni még nem lesz 2008-ból, alap azonban igen, illetve már van is. Kifinomult, komoly, nemzetközi klasszis. Váli Budai Zöld 2010. Nemcsak a Mátrában, Badacsonyban is lehetett jót csinálni tízben, mindenek ellenére. A fajtát nem önmagáért szeretjük – vagy beporzásra jó, vagy fröccsnek. Íze például nem nagyon szokott lenni. Váli Péter friss tételének ellenben van. Bónusz: Balogh Zoltán összenézette három évjárat Somlói Apátsági Pince-juhfarkját. Érdekes: az azonos iskolázású 2007-es és 2008-as között most nagyobbnak találtam a különbséget, mint a 2008-as és a 2009-es között, hiába történt időközben stílusváltás. Hárslevelű ide, furmint oda, olaszrizling amoda, fenntartom: nem kevés fantázia van a juhfarkban Somlón. Hanem sok.

Csopakon és Balatonfüreden hétvégéztünk, a Jásdi Pincét és gazdáit látogattuk meg barátilag-alaposan. Voltunk közben több vendéglátó-ipari egységben is – a Kredenc borbisztróban, az Eszencia étteremben és a Karolina cukrászdában –, amelyekben fontos pozitív jelenségnek örvendezhettünk. Régóta mondjuk, a magyart egyrészt Magyarországon, másrészt helyben kellene meginniuk a derék embereknek, ám ehhez képest ott sem igazán tartunk, hogy a vendéglőkben tényleg finom borokkal járjanak az éhes-szomjas közönség kedvében. A Balatonnál is élő probléma ez, sokfelé ismeretlen származású akármit adnak a népnek, és a jobbak sem mindig figyelnek oda, hogy autentikus legyen, aminek annak kéne lennie. Klassz dolgokról is tudunk persze, a szemesi Kistücsök etalon, ott a fő szempontok egyike hosszú évek óta a helyi termelők felkarolása. Na most az imént felsorolt három füredi hely mindegyikében főszereplő a balatoni bor. Az Eszencia például a borgalériások közreműködésével csak balatonit tart, helyesen, elég sokszínű a tó környéki paletta, hogy minden igény kielégüljön. Zárójelben jegyzem meg: remeknek és árértékarányosnak tűnt a konyha is. A Kredenc borlapját nem láttam, dzsesszt hallgatni mentünk szombat este – a Csopaki Demizson zenekarban Figula Mihály öccse és Jásdi István sommelier-je is játszik, komolyan jók –, mindenesetre Szászi, Kerkaborum, Jásdi, Söptei, Nyári került az asztalra, mentek a zenéhez, a társalgáshoz. Hát ilyen helyekből kéne több, nemcsak a Balatonnál, mindenütt. Azért a címszereplőről is mondanék pár mondatot. Futtában megvolt ez a tétel a nagy olaszrizlingezéskor, akkor is tetszett, de most több jutott belőle, több figyelemben is részesülhetett. Rizlingesen matt-világos szín, inkább zöld, mint sárga árnyalatokkal. Friss, dús, fajtajelleges illat, melegebb, komolyabb, mint egy átlagos reduktív játékosé. Gyümölcsössége mellett csipetnyi kövesség is játszik. Testben közepes, kerek, zamatai teltek, felszíne sima, savai szépek, moderáltak, búcsúja tiszta. Nagyszerűen sikerült darab, 5 pont szinte kevés neki. Best buy, ahogy mondani szokás.

A Dobogó Pincészetet a 90-es évek közepén hozta létre a Zwack család, kezdetben csak régi vágású, borostyánszínű hatputtonyosokat készítettek, Izabella teljes értékű színre lépésével azonban megváltozott a koncepció, előtérbe kerültek a száraz borok és a könnyű házasítások is. Ami, ha nem tévedek, egybeesett Domokos Attila borász leigazolásával. Öt hektáron gazdálkodnak, vannak szőlőik például a Betsekben, a Szenttamásban és a Szerelmiben, pincéjük Tokaj városában található, még nem jártam náluk, ami késik, nem múlik. Furmintvonalon a Dobogó is komoly és sűrű darabokkal hozakodott elő eleinte. Nemrégiben ez a leosztás is módosult, annyiban, hogy a birtokbort könnyedebbre hangolták, nagynak meg ott van a dűlőszelekció, utóbbit 2009-ben a Betsek terméséből szűrték. Ez sem drága, az alaptétel pláne nem, alig kerül többe kétezer forintnál. A furmintfebruáron kóstoltam mindkettőt, ízlettek, a Betsek dobogós lett. A másikból vettem egy üveggel. A szokásos palack, nem dugó, hanem csavarzár. Tiszta szalmaszín, élénk, friss, gyümölcsös illat, a fajta nyárialmás komolyságával, minden nehézkesség nélkül. Több, mint játékos, kevesebb, mint komplex. Testben könnyed-közepes – nem vékony –, felszíne sima, savai elegendőek, jól iható, barátságos. Szerintem igen nagy szükség van ilyen furmintokra is a nehézbombázók között. 5 pont.