Albert gazda

Nincs jobb, mint összekötni a kellemeset a kellemessel. Amikor összeállt nagyjából, hogy a szlovákiai jégkororong-világbajnokság alkalmából nem töltünk egyszerre huzamosabb időt Pozsonyban, hanem megjárjuk háromszor oda-vissza, már-már lemondtunk a borvonal legalább minimális feltérképezéséről. Pedig kaptunk tippeket jókor, elsősorban bazini – avagy pezinoki – cépontokkal, ott van a kisváros a nagyváros tövében. Aztán jött az etyeki sauvignon blanc-ozás, ahol két Elesko-tétel is kiváló teljesítményt nyújtott. Ez a pincészet sincs messze, Modor – avagy Modra – határában terül el, a Malokarpatska borvidéken. Úgyhogy megkértük Bott Frigyest, aki néminemű kereskedelmi és marketing-együttműködésben van az Eleskóval, szervezzen nekünk néhány órás látogatást a múlt pénteki elődöntők elé. Megtette, nagyon-nagyon szívélyesen fogadtak-kalauzoltak bennünket, köszönjük. Az Elesko lényegében Éleskő egykori váráról kapta a nevét. Más frontokon gyűjtött nagytőkét fektettek bele, jól tették, érdemes nézegetni fényképeket. Az előző évtized első felében kezdtek szőlőt telepíteni, a borászat és az egész komplexum – kiváló étterem és nagyjából százképes Andy Warhol-galéria (!) is tartozik hozzá – 2007-08 körül készült el, az első évjárat a 2008-as volt. Valamivel több mint száz hektáron gazdálkodnak helyben, van még harminc a Tokaji borvidék szlovákiai részén. Jelenleg 600 ezer palacknál tartanak éves szinten, nem olcsók, a szerényebb pinceárak öt euró körül járnak, de azt mondják, elmegy minden nagyjából. Fehér és vörös egyaránt színesíti a palettát, a sauvignon blanc-tól a pinot gris-n, a viognier-n, a chardonnay-n, a rajnai rizlingen át a morva palaváig, a magyar furmintig és hárslevelűig, illetve a kékfrankostól a merlot-n és a pinot noiron át a szlovák dunajig – de ki is hagytam néhányat. Az épület abszolút korszerű, rengeteg acéltartállyal, kevesebb fahordóval és barrique-kal, trustosokkal is. Kombájnnal szüretelnek, tartályban erjesztenek, a fehérek nagyobb része nem lát fát, a vörösök általában igen. Kóstoltunk nem keveset, minden kategóriából; három szint van, a basic line egy fehér és egy vörös házasításból, valamint egy rozéból áll, utánuk következnek a fajtaborok, a premium line még bővülni fog, van egy két-háromezer palackos vörös küvé is, Veterlin néven. A derékhad tíz euró környéki áron érhető el. Az a helyzet, hogy minden ízlett, nehéz volt kiválasztani a kedvenceket. Jó alapanyag, maximum másfél kilós hozamkorlátozás, modern technológia, hibátlan borászati munka. Ráadásul mintha mind többet nyújtott volna, mint a szimpla reduktív gyorsborok. A 2010-esek savai sem voltak durvák, de a 2009-esek azért barátságosabb arcot mutattak ott is. Fehérben alighanem az acélosan tiszta 2010-es rajnai, a hordóban pihenő pinot gris, a chardonnay, a félédes palava, továbbá a tokaji furmint és hárslevelű kapott el leginkább. Nemrég került szóba, hogy még soha nem volt szerencsém olyan szlovákiai tokajihoz, ami akár a minimális elvárásoknak is megfelelt volna. Bott Frigyes azt mondta, nem sokáig lesz ez így. Igazat állított: az említett két 2009-es száraz a hatpontos szintet kacagva tudja. Rendben voltak a vörösök is: az alapházasítás éppúgy, mint a merlot, a dunaj vagy a Veterlin; csak a pinot noirt szeretem kevésbé tanninosan. Ráéreztek északi szomszédaink a lényegre, ez egyre világosabb, írtam két hete. Nem írtam butaságot, a térkép egyre színesebb. Minden szempontból örülök ennek.

A nagy jégkorong-vb-zés közepette tavalyhoz hasonlóan elmentem bírálni a Pannon Top 25-re – hiszen hívtak –, a kékoportós, kadarkás, kékfrankosos, pinot noiros, syrah-s bizottságba osztottak be. Ha jól számolom, hét tételt szavazott a legjobbak közé szerény testületünk. Ezek közül a legnagyobb meglepetést a villányi Agancsos Pincészet okozta, Kovács Zoltán olyan remek portugiesert palackozott a pocsék 2010-es évjáratból, hogy leesett az állunk. Friss volt, gyümölcsös, finom. Ahogy esztendeje, megint kivágta a rezet Günzer Tamás pinot noir reserve-je, a 2009-es legalább olyan klassznak tűnik, mint a 2008-as annak idején. Még két tételt kell kiemelnem, méghozzá két kékfrankost. Eleve ez a fajta teljesített a legszínvonalasabban a poharainkban, sokkal inkább, mint a syrah-k vagy a pinot noirok, a kadarkákról nem is beszélve. Összesen is csak két mintának adtam meg a minimum 90-et – egyaránt 2007-ből –, a szekszárdi Mészáros Pince elegáns bodzási válogatásának és a Takler Pince sűrű-hömpölygős 2007-es reserve-jének. Még legalább három-négy bort megemlíthetnék, amelyek nekem bejöttek, de a top 25-be nem fértek be. Csakhogy abban maradtunk, a kimaradtakról nem értekezek, hadd legyen a bekerülteké a babér. A jövőben igyekszem figyelni rájuk, írok róluk máskor, ha úgy adódik. A 25-ös lista: Agancsos Villányi Portugieser 2010, Blum Villányi Cabernet Sauvignon Barrique 2006, Bock Villányi Hárslevelű 2009, Bodri Faluhely Szekszárdi Cabernet Franc 2008, Danubiana Pannon Syrah 2009, Danubiana Tolnai Zöldveltelini 2010, Dúzsi Tamás Szekszárdi Kékfrankos Rosé 2010, Ebner Pécsi Cirfandli 2010, Gere Tamás és Zsolt Villányi Aureus 2007, Günzer Tamás Villányi Merlot 2008, Günzer Tamás Villányi Pinot Noir Reserve 2009, Jekl Flóra Villányi Il Primo Cuvée 2007, Lelovits Villányi Syrah 2009, Lisicza Pécsi Sauvignon Blanc 2010, Matias Pécsi Zweigelt 2008, Matias Villányi Kékfrankos 2007, Maul Zsolt Villányi Taurus 2007, Mészáros Pál Borház Szekszárdi Bodzási Kékfrankos Válogatás 2007, Riczu-Stier Villányi Merlot 2009, Takler Szekszárdi Cabernet Franc 2008, Takler Szekszárdi Kékfrankos Reserve 2007, Tűzkő Tolnai Renana 2010, Tűzkő Tolnai Tűzkő Domb Cuvée 2006, VinArt Villányi Cabernet Sauvignon Prémium 2007, Vylyan Duennium 2006. Mindezeket a jóságokat június 18-án lehet megkóstolni Pécsen. Budapesten az idén nem lesz top 25. Pedig amikor volt, jó volt, úgyhogy egyáltalán nem örülök ennek.

Három egri bejegyzés után itt a negyedik, lehet, hogy ötödik is lesz, de ez még nem biztos. Az ostorosi Orsolya Pincéért általában a vörösborok okán szokás rajongani, különös tekintettel a kadarkára, a 2009-est például előbb az egyik, majd a másik kolléga helyezte roppant magas polcra. Nekem ehhez képest sokkal kevésbé tetszett a Kézműves Borok Háza-kóstolón, hiába, már megszoktam, hogy én más szemmel nézem a dolgokat, vagy hogyan is kell ezt mondani pontosan. Az Abrakadabrát viszont egy alkalommal igencsak ígéretesnek sejtettem, úgyhogy nemrégiben szermányoltam belőle egy üveggel itt – még akkor, amikor a már megénekelt Parolára is lecsaptam –, kedden jött el a kidugózás napja. Hatvan százalék chardonnay, negyven százalék olaszrizling, 14,5-es alkohol, száraz, mindezt a címke meséli. Szép szín, középmély, egyúttal mutat zöldeket is. Meghökkentően dús, édes, meleg karakterű illat, érett alma garmadával, méz és virágok, nem kevés ásványosság. Klassz. Szájban elég nagy test, olajos és krémes, a szesz első nekifutásra fűt és csipked. Komplex és koncentrált, a savak agilisak, intelligensek. Az édesérzet a kortyban és a lecsengésben is visszaköszön. Könnyed eleganciáról nem beszélhetünk, de illat- és íztisztaságról, zamatgazdagságról igen. Nincs mese, az ilyen bort is szeretem. 7 pont. Orsolya-munka még soha nem jött be ennél jobban.

Mindenki ismeri a 2005. év bortermelőjének történetét, ma még semmijéről sem lehet úgy írni, hogy ne hánytorgatnánk fel a múltat. Mélyen turkálni a két évvel ezelőtti hamisítási ügyben azonban nem szeretnék. Azt gondolom, Vincze Béla megbűnhődte a magáét, és ez úgy is igaz, ha a következményeket csak neki kellett viselnie, az általános újjászületés és megtisztulás elmaradt. Pontosítok, mielőtt félreértenék: ez idő szerint sajnos koránt sem lehetünk biztosak abban, hogy minden magyar palackban az van, amit címkéje szerint tartalmaznia kellene. Ám ennek semmi köze az egri borászhoz. Aki egyébként – ha nem tévedek – még nem is lehet egri, hiszen büntetésképpen megvonták tőle ezt a jogot. Ez lehet a magyarázata annak, hogy 2007-es vörös házasításán a földrajzi jelzés nélküli száraz vörösbor jelölés szerepel, és sehol sem történik említés a származásról. Még valami: tudom, hogy a büntetés sokak szerint nem állt arányban az elkövetett vétség súlyával. De én nem vagyok akkora spíler, hogy meg tudjam mérni, így van-e, vagy máshogy. Továbbá nincs kétségem afelől, hogy akinek van ereje az újrakezdéshez, annak illik megadni az esélyt. Hadd bizonyítson. A borászat honlapján egyébként érdekes információkat találtam. Kiderült, hogy Vincze Béla egyes területein bio-, sőt biodinamikus gazdálkodást folytatnak. Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből. A címszereplő persze egyszerűbb dolog ennél, az úgynevezett forgalmi sorozatba tartozik, a pincénél vagy a Veritasnal sem kerül sokkal többe ezer forintnál. Mélyrubin szín, érett, tiszta, gyümölcsös-fűszeres illat, dúsabb, mint amit egy ilyen kategóriájú vöröstől várnánk. Közepes test, egészséges szerkezet, korrekt tannin, moderált savak. Jó ízű, jól iható, arányos, kiegyensúlyozott, megállapodott darab, száraz, okos lecsengéssel. Abszolút versenyképes. Magától értetődő 5 pont. Különben puszta véletlen, hogy ez a harmadik egri témájú bejegyzés egymás után.

Felemás a viszonyom Kaló Imréhez. Pontosabban: zavar, hogy nemcsak a boraihoz, hozzá is viszonyulnom kell. Általában tényleg csak a termék érdekel – akár hiszik, akár nem –, a szomolyai remete esetében azonban mindenekelőtt a mítosz a termék. Azért is, mert a dolgai olyan könnyedén nem elérhetők, nem elég bemenni a boltba, levenni a polcról a palackot, le kell utazni hozzá, meg kell őt hallgatni, ki kell érdemelni a megtiszteltetést. Legalábbis azt beszélik. Kénytelen vagyok mások elmondására hagyatkozni, hiszen magam még nem jártam a legendás pincében. Hogy fogok-e, nem tudom. Mehettem volna többször, de nem siettem. A kultusz értelemszerűen nem – vagy nemcsak – a minőségnek köszönhető, hanem a különleges körülményeknek is. Ebben a helyzetben könnyű engedni a kísértésnek, és ha tetszik a filozófia, tíz pontot adni mindennek – vagy azt mondani, egy Kalót tilos számokkal mérni, költészet, amit csinál –, ha ellenben nem jön be, elutasítani gyökerestül. Egy szó, mint száz, eléggé meglepődtem, amikor kiderült, Kaló Imrét választották a borászok borászává. Már azt sem értettem, amikor a régi Alkesz-szavazásokon rendre a legjobbak közt volt. Szerintem egyszerű, mint az egyszeregy: a jó borért a termelőnek kell küzdenie, nem a fogyasztónak. A jó bornak a piacon van a helye. A hagyományos csatornák igénybe vétele nélkül minden termelő félkarú óriás, és nem isten. Természetesen kóstoltam Kaló-borokat az elmúlt években. Remek merlot-t, finom kékfrankost, nagyszerű és kevésbé sikerült leánykát. Most pedig – Töppedt nicknevű olvasómnak-kommentezőmnek hála – eljutott hozzám egy 2007-es sauvignon blanc. A címkétlen üveg bontásakor meglepetten tapasztaltam, hogy a dugón ott van a borász neve. Gyönyörű világos aranyszín, fiatalosan zöldes reflexekkel. Első szippantásra kicsit fülledt, tornacipős-minerális-vastag illat, mintha Takács Lajos-tétel lenne. Szó szerint szurkálja kicsit az orrot. Később kitisztul. Szájban nagy test, komplexitás, sima-okos felszín, rendezett savak. Telt, krémes, vitális, nem kevés zamattal. Klasszis somlaiakra emlékeztet továbbra is. Hömpölyög, de nincs benne nehézkesség, lecsengése is tökéletesen tiszta. Hiába nagy, mégis azonnal jöhet a következő pohár. Majd az utána következő. Komoly, izgalmas, tekintélyes, de nem nyomasztóan az. Nem telepszik rá az emberre, minden erőfeszítés nélkül besorolható a pannon klasszisok közé. Ideológiamentes 7 pont. Az lenne az igazi, ha minél többen találkozhatnának vele. A bor éppúgy megérdemelné, mint a borivók. Kétségkívül jól járna mindenki.

A kétezertízes savakat még sokáig fogjuk emlegetni, ez biztosnak tűnik. Két bort bontottam az évjáratból, egyik és másik is remek, tiszta illatokkal kezd, finom ízekkel folytatja, ám lecsengésükben a kelleténél erőteljesebb és agresszívebb a savanykásság, ez akadályozza meg, hogy az okészintet túlugorva tehetségnek tituláljam őket. Annak, hogy a Weninger Pannónia és a Thummerer Egri Csillag közül utóbbi lett a bejegyzés címszereplője, az az oka, hogy a soproniról – ami nem is teljesen soproni – kevesebbet tudok. Ami itt-ott fellelhető, abból annyi derül ki, hogy a beleházasított cserszegi fűszeres és zenit a Fertő tónál termett, a chardonnay és a sauvignon blanc ellenben a Balatonnál. Eddig még csak nem is hallottam róla, hogy Weningeréknek szőlőjük/kapcsolatuk lenne a nagyobbik tónál, de hátha kisegít valaki hiteles információval alant. A tartalmat csavarzáras palackba zárták, a szín halvány és szép, az illatok kedvesek, barátságosak, egyáltalán nem éretlenek, a test karcsú, az ízvilág színes, majd beüt a búcsú. 4 pont. Egri Csillag először szerepel a hasábjaimon, ez lenne a komoly presztízsű borvidék új brandje, a vörös bikavér fehér párja. Thummererék 2010-ben királyleánykát, leánykát, chardonnay-t, sauvignon blanc-t, traminit tettek bele. Színe kissé matt, illata viszont kifejezetten dús, felfedezni vélem benne a királyleányka cukorkásságát, a sauvignon gyümölcsösségét és a chardonnay komolyságát, harmonikus, rokonszenves elegy ez. De a folytatás nagyjából olyan, mint eggyel fentebb, 4 pont. Ugyanazon a szinten teljesítenek, képtelen lennék választani közülük. És sajnos nehéz lenne egy-egy üveggel meginnom belőlük kapásból. Hacsak nem szódával.

A múltkori komáromi zöldveltelinizés következtében megszerveződött a folytatás, hasonló körben kóstoltunk sauvignon blanc-okat Etyeken, az ország, a Kárpát-medence és a világ különböző tájairól. A társaság létszáma és a szemügyre vett borok mennyisége nőtt, a színvonal nem csökkent, elégedettek lehettünk az élménnyel. Valami olyasmit bírtam mondani a végén: kevés bor volt a mezőnyben, amely nem karcolta meg a hatpontos mércét, ez figyelemre méltó. Ahogy múltkor, ezúttal is különböző iskolák küzdelmét figyelhettük meg, noha semmi sem magaslott ki annyira, mint akkor a legkülönb wachaui smaragdok. Egyértelműen nyolcpontos tétellel nem találkoztam, de a hetes lépcsőfokot többen megközelítették, meghágták. E tekintetben mindenekelőtt az új-zélandi Cloudy Bay gyümölcsös-ropogós-fajsúlyos 2010-esét – különös, hogy a szintén jelen volt 2009-es érdektelennek tűnt –, a wachaui F. X. Pichler 2009-es Loibner Steinertalját és a burgenlandi Schloss Esterházy 2009-es Estorasát indokolt kiemelni, de muszáj felhánytorgatni a délstájer Sabathi markáns 2009-es Poharnigját, a chilei Montes nagyszerű 2010-es Limited Editionjét és a francia Pascal Jolivet 2009-es Sancerre-jét is. Szó esett róla utólag – elsősorban Bott Frigyes forszírozta –, hogy talán nem volt igazságos a többi tájék legjobbjaival szemben a fajta őshazájának átlagos tételét versenybe indítani. Meglehet, valóban így van ez – szegény Jolivet –, de az igazsághoz tartozik, hogy nem flúgos futamot rendeztünk, hanem a sokszínűséggel ismerkedtünk. Ennek megfelelően csodálkoztunk rá pl. a szlovák sauvignonok nagyszerűségére: az Elesko – hipermodern, jól eleresztett új hullámos borászat – két 2010-ese éppúgy kivágta a rezet, mint a Mrva & Stanko 2009-ese. Ráéreztek északi szomszédaink a lényegre, ez egyre világosabb. És itt el is érkeztünk a magyarokhoz, amelyeket nem kicsit találtunk sokfélének. Rókusfalvy Pál fahordós 2009-ese megint jobb, mint valaha – a szürkebaráttal ugyanez volt a helyzet nemrég –, krémes, gazdag, finom, mintha konkrétan a párja lenne Bott Frigyes dettó 2009-esének. A 6-7 pont közötti régiókban mozognak ezek. A Nyakas Pince reduktív 2009-ese picit lejjebb hódít, de mint mindig, hibátlan. A legérdekesebb magyar különdíját mindazonáltal az Etyeki Kúria 2009-ese kapta tőlem kedd este. Meghökkentően friss-élénk, barackos-snapszos illat, vibráló-színes savak, végtelenül jóleső ízek, fix, hogy lecsúszna belőle egy üveggel villámgyorsan. A plusz egy a bejegyzés címében Rókusfalvy 2006-osára vonatkozik, a legvégén, a visszakóstolások után volt hozzá szerencsénk. Megtudtuk: ebben a fajtában is van spiritusz, alkalmas arra, hogy hosszú, boldog életet éljen a belőle készült bor. Meg az is, aki megissza.

Akkor kell elővenni, amikor inkább ivásra, mint elmélkedésre van késztetés, írta a kedves olvasó kevéssel korábban, értelemszerűen nem a címszereplőről, hanem az előző bejegyzés tárgyáról. A megközelítés azonban érdekes módon jelen esetben is helytálló. 2010-ről többször is volt szó hasábjaimon, gyakrabban negatív, mint pozitív kontextusban. Ami az immár teljesen kész tízeseket illeti, sok hozsannázásra nem volt – nem lehetett – okom, nem furcsa tehát, ha mindig örülök, amikor mégis figyelemre méltó tételekkel találkozom a sokat szenvedett esztendőből. Világmegváltásra nem számítok, akkor sem, ha a többször felidézett Kézműves Borok Háza-kóstolón lenyűgöztek Losonci Bálint és Szecskő Tamás tételei. Előbbiét néhány nappal ezelőtt vettem alaposabb górcsövem alá, hamarjában megírt beszámolómat annyival egészíteném ki utólag, hogy másnap nemhogy tartotta magát az a Parola, különbül teljesített, mint azon melegében. Sajnáltam, hogy nem ajánlottam meg egyből a hatost. Hasonló a helyzet most. A Sauska Pincészet – például a régi Gróf Buttlerhez hasonlóan – nem tekinti presztízsfajtának a cabernet sauvignont, az átlagnál könnyebb és olcsóbb ivóbort készítenek belőle általában. Más kérdés, 2010-ben ennél egyrészt bonyolultabb, másrészt egyszerűbb volt a helyzet, hiszen a körülmények okán csúcsvörösek nem születhettek: csak kékfrankos, cabernet sauvignon és 13-as házasítás lesz, illetve lett. Ennélfogva az elemzett anyag voltaképp a pincészet csúcsborai közé tartozik kivételesen. Ráadásul ott is van már a borboltban. Válogatás a szőlőben, válogatás a feldolgozáskor, négy hónap francia hordó, magas, 14-es alkohol, mélybíbor szín, lilás villanásokkal. Igen gyümölcsös illat, feketeribizlivel, erdeiekkel, fűszerességgel, rengeteg tisztasággal, élénkséggel. Szájban nagyjából közepes test, egyszerre dinamikus és moderált savak, konszolidált tannin, finomság, lendület. Nem túl bonyolult, de zamatos és egyenes. Nem az izgalmakra és a komplexitásra megy rá, de nem is direkt túlságosan. Búcsúja talán fanyarkás, cserébe nem édes. Azaz a korty eleje mondhatni afféle, de az meg jólesik, a fő, hogy a végén ne legyen buta és nyalós. Orrban erős hatos, ízben lazán hozza az ötöst, hirtelen nem is tudom, mennyi ez. Következetlen 6 pont. Azért is, mert elfogyott pillanatok alatt.

Állítottam már olyat, hogy a legjobban sikerült magyar borok – akár fehérek, akár vörösök, az aszúról ugye nem beszélve – vígan felveszik a versenyt a mienknél sokkal ismertebb vidékek termékeivel. Ez akkor is igaz, ha a világnak jószerével fogalma sincs róla, milyen szépen fejlődünk, a presztízst ugyanis nem azonnal adják, azért rengeteget kell dolgozni. Fogyasztóként nemegyszer mégis úgy érezzük, sehol sem vagyunk, ami szerintem elsősorban azzal magyarázható, hogy több hazait kóstolunk-iszunk, mint külföldit, és ami a mienk, annak inkább számon tartjuk a hibáit, ami másé, annak meg az erényeit. Konkrétabban: ha a tízeurós ausztrál vagy argentin klassz, hivatkozási pont lesz belőle, ha gyenge, elfelejtjük egykettőre. Az igazsághoz tartozik, hogy a tengerentúliak benyomásaim szerint tényleg nemigen hibáznak az említett kategóriákban. Amennyiben a fogyasztó nem idegenkedik a műfaj kiszámíthatóságától, majdhogynem biztosra mehet. Egy szó, mint száz, két ilyen hivatkozási ponthoz is szerencsém volt nemrégiben egy este, a Penfolds 2007-es Koonunga Hill Shiraz Cabernet-jéhez és a 2008-as Clos de los Sietéhez. Az ausztrál nagyborászatról írtam már régebben, a Clos de los Sietéről pedig itt találják meg az alapvető információkat. A lényeg: bő évtizede hozták létre a birtokot a híres flying winemaker, Michel Rolland kezdeményezésére, franciák fogtak össze Argentínában, Mendozában. Egy boruk van, malbecet, merlot-t, cabernet-t, syrah-t és kis petit verdot-t házasítanak évről évre. Az a minimum, hogy hibátlannak találtuk az ausztrált és az argentint is, rendezett illatokkal, figyelemre méltó testtel, barátságos tanninokkal, harmonikus ízekkel jártak kedvünkben, annyival tudott többet utóbbi előbbinél – fűszerességben, fineszben –, amennyivel többe is kerül. Ami meglepett: mindkettő mintaszerűen tiszta és főként száraz lecsengéssel búcsúzott, az újvilágiasnak vélt édességnek egyszerűen nyoma sem volt. Erős 5 pont és még erősebb 6 pont, nem kizárt, hogy ha magyarok lettek volna, nem lennék ilyen szűkkeblű.

Megválasztották a borászok borászát, siettem kirakni a hírt szerda este újdonsült facebookos oldalamra, majd csütörtökön az Indexre szerkesztettem belőle cikkecskét, hadd értesüljön a széles olvasóközönség is a fejleményekről. Arra gondoltam, blogomon csak bor mellett értekezem a díjazottakról. Kaló Imrével nem lesz könnyű dolgom, nem véletlen, hogy bár szó volt már róla nálam, önálló bejegyzést még nem kapott, ehhez előbb hozzá kellene jutnom valamely termékének valamely palackjához, ami az ismert körülmények miatt nem a lehető legszimplább vállalkozás. Megmondom, ahogy van: engem kifejezetten zavar, hogy nem lehet normális úton-módon Kaló-borokat vásárolni. Ismerem az ideológiát, de nem feltétlenül tartom meggyőzőnek. A Magyar Borért díjas Maurer Oszkár szerencsére elérhető – igyekszem mihamarabb sort keríteni rá –, a felfedezett Losonci Bálint pláne, kézenfekvőnek tűnt, hogy először utóbbi landoljon a terítéken. Annál inkább, hogy az újdonság 2010-es Parolát kóstoltam nemrég a Szentesi József-féle bulin, és nyomban eldöntöttem, alaposabban meg akarom ismerni. A Pinceáronban csaphattam le rá, egyszerre két üveggel szermányoltam belőle. Olaszrizling és zöldveltelini házasítása az embert próbáló évjáratból, mindössze 11,5-es alkohollal, némi maradékcukorral, jelentékeny savval. Világos szín, finoman gyümölcsös, vonzó illat, határozottan jelen van a veltelini fűszeres karaktere. Közepes forma test, talán karcsúbb is, frissesség és gyümölcsösség, édesérzetről szó sincs, a savak tesznek róla, hogy ne legyen. Félreértés ne essék: sokan vannak az acidok, erőteljesek, de nem billentik fel a pályát, okosan-lendületesen vesznek részt a törékeny egyensúly kialakításában, noha picivel vibrálóbbak, színesebbek, kedvesebbek mégis lehetnének. Ugyanakkor csúszik a cucc lefelé sebesen, voltak pillanatok, amikor annyira egyértelműnek tűnt a hatos, mint soha, máskor eggyel kevesebbre gondoltam. Mintha a 2009-es alap olasz testvére lenne. Tekintettel arra, hogy úgyis visszatérek hozzá, ergo még javíthat, egyelőre erős 5 pontot kap. Átfordítva tegyük fel 86-ot. Az nem kevés, nem igaz?

Néha eszembe jut, hátha ismétlem önmagam, annyit írtam borról az utóbbi néhány évben, hogy nincs energiám mindent visszakeresni. Ebben a blogban még csak-csak csekkolom a dolgokat, de mindenütt már nem, végül is nem szégyen a duplázás, legalábbis, ha ugyanazt mondom nagyjából. A tolcsvai illetőségű Tokaj Oremus is nemegyszer szerepelt már hasábjaimon, az utóbbi időben viszont nem annyira a Mandolás furmintok, mint inkább az aszúk kerültek terítékre. Most jön a gyanús rész. Az utóbbi tíz évben úgy alakultak a dolgok, hogy talán nem is tudja a legszélesebb közönség: nem a 2000-es Úrágyával kezdődött az ütős száraz furmintok története Hegyalján. A külföldi tulajdonú középbirtokok mindegyike megpróbálkozott a műfajjal, volt, aki reduktív alapon, de olyan is, aki a legjobb minőségű fahordókat sem sajnálta. Az Oremus-furmintok a 90-es évek elejétől ott voltak a spiccen, a Mandolás mellett ún. Grand Selection is készült, úgy rémlik, ennek 1994-es évjáratát különösen szerettem. Igazán azonban a Vega Sicilia-, illetve Bacsó András-féle birtok is akkor vágta ki a rezet, amikor termőre fordultak saját telepítései. A már új, máig is használt címkés 1999-esből jelentős mennyiséget fogyasztottunk V. Proffal – akkor még ráadásul nevetségesen olcsó volt, ezer-ezerkétszáz környékén lehetett elérni –, majd kedveltük a sokkal melegebb karakterű 2000-est és 2003-ast is; utóbbi még előfordul itt-ott, de nem minden palackja nyújt hibátlan teljesítményt. A 2009-es egyelőre nincs piacon – a furmintfebruáron már kóstoltatták –, a birtoktól kaptam belőle. Világos szalmasárga szín, tükrösen tiszta. Dús, fajtajelleges és oremusosan barátságos illat, körtével és déligyümölcsökkel, árnyalatnyi ásványossággal, kevéske fás likőrösséggel. Közepes test, becsületes szerkezet, a savak intelligensek, megtámasztják a magas alkoholt. Nem zamatbajnok, de vannak rétegei, és lecsengéséből sem hiányoznak a gyümölcsök. Ugyanaz az iskola és minőség a kezdetek óta, elismerés jár az ilyesminek. 6 pont.

Úgy emlékszem, tavaly tavasszal is hihetetlen borosrendezvény-dömping volt, de ami most jön, az minden képzeletet felülmúl. Bevezetésképp jegyzem meg, holnap, azaz 27-én kiderül, ki lett idén a borászok borásza, azt hallani, izgalmas döntést hozott a top 50-es mezőny, ennél többet nem tudok, ne kérdezzenek, ne is találgassanak. És akkor jöjjenek a programok, időrendben. A Tokaj Renaissance Egyesült tagjai április 29-én mutatják be a Mezőgazdasági Múzeumban a 2007-es évjárat aszúit, de nemcsak nemes édesborok lesznek a Tokaji Nyitány 2011-en, hanem sok minden más is. Azt hittem, huszonkilencedike csütörtök, menni akartam, most jöttem rá, hogy péntek, nem tudok menni, fogyasszanak helyettem. Nyakunkon a balatoni borok budapesti fesztiválja is, erre a hétvégén kerül sor az Erzsébet téren, tavaly voltam, jól éreztem magamat. Tény, hogy nem elmélyült kóstolgatásra, hanem önfeledt kocsmázásra alkalmas inkább a rendezvény, de még az is lehet, hogy az ilyesmi jobban szeretem, mint az olyasmit. Ha már Balaton: az illetékes borút egyesület és a Vinoport megint csak a Vajdahunyadvárba szervezi a dél-balatoniak bemutatóját, másfél tucatnyi remek termelő kiváló műveiből vehetnek mintát a kíváncsiak, három darab év bortermelője is érdekelt, Garamvári Vencel, Konyári János és Légli Ottó, fogadni mernék, hogy nem hagyom ki. Nemcsak Budapestből áll a világ, van az országban egy Szeged nevű város is. Ahol mindenekelőtt megrendezik a szokásos májusi borfesztivált, jó hosszan – erről lemaradok, hiszen hiába van vége a divízió 1-es világbajnokságnak, lesz A csoportos is, a szomszédban, ahol pont akkor elődöntőznek és döntőznek, amikor szegedezhetnék –, majd május 28-án a villányi fiatal borászok várják a publikumot. Biztos kifelejtettem egyet s mást, addig is két nagyszabású esemény első említésével zárom soraim: az Etyeki Pincefesztivál május 21-22-én, az új szervezésű Budai Gourmet június első hétvégéjén lesz, ezekről biztosan írok még. Hát én csak kapkodom a fejemet. Utóirat: közben pedig hosszas hezitálás után csináltunk egy facebookos albertgazdát, itt van, ha minden igaz.

Vége a világbajnokságnak, nevettünk, sírtunk, a tanulságokat levontuk, ideje több energiát fektetnem ide is. Szombaton, a döntő meccs előtt muszáj volt oldani a feszültséget, alig múlt dél, amikor kibontottam a villányi Molnár Pince 2007-es cabernet sauvignonját, amelyet nem egészen ezerhétszáz forintért vásároltam az Intersparban. Van rajta matrica, mely szerint a szupermarketlánc válogatása, és egy másik is, amely az egyházi és világi borok versenyén elért kiváló eredményről tanúskodik. Erről a megméretésről még nem hallottam, de ez nem jelent semmit. Ha már itt tartunk, a villányi borversenyről viszont hallottam, ott aranyérmet kapott a tétel nemrégiben. A tizenkét hektáros birtoknak elég tartalmas honlapja van, kiderül onnét például, hogy apa és két fia viszi a céget, amely nemcsak szokásos kékszőlőket telepített, hanem carmenerét is, mi tagadás, kíváncsi lennék, mit tudnak belőle kihozni. Slágertéma mostanában az olcsón jót, úgyhogy a mélyrubin szín szemrevételezése után nagy érdeklődéssel szagoltam bele az első pohár tartalmába. Aztán megijedtem kissé, brettgyanú merült fel ugyanis, ami köztudomásúan megöli a bort könyörtelenül. Lehet azonban, hogy érzéki csalódás áldozata lettem, mert apránként átfordult az illatkarakter fűszerességbe és gyümölcsösségbe. Szájban közepes test, abszolút arányos szerkezet, az alkohol, a sav és a tannin jól elvan egymással, egyik sem telepszik a másikra. Kimondottan tiszta ízű, nem túl bonyolult, jól iható cabernet ez, érett, mégis inkább hűvös karakterű, és lendületnek sincs híján. 5 pontot biztosan megérdemel, csak a kezdeti bizonytalankodás miatt nem többet, ami árát is figyelembe véve remek teljesítmény. Még egy nüansz: nem classicus, hanem premium minősítésű, e kategória más szereplői nem igazán érhetők el ennyiért.

Rókusfalvy Pál borai évről évre egyre különbek, ritka az a termelő, akinél tényleg folyamatos előrelépést lehet észrevételezni. Gondolom, 2010-zel megtörhet a tendencia, ami már nem nagy baj, hiszen szinte teljesen összeállt a kép, az etyeki szőlőben-pincében elég rendes százalékban vannak kihasználva a lehetőségek. Nem mondom, hogy innen nincs feljebb, mindig van mindenhonnan, de a megfontolt dicséret indokolt. A 2008-asok kapcsán is hasonlót mondtam, különös tekintettel a chardonnay-ra, érdekes, hogy a sauvignon blanc-t egy árnyalattal kevésbé szerettem, pedig maga Rókusfalvy azt tartja a legtöbbre a fehérek között, ez az árakon is meglátszik. Most elsősorban a múltkori nagy zöldveltelinizés keltette fel az érdeklődésemet, Komáromban is ügyesen szerepelt az etyeki versenyző. Utána bonthattam egy pinot blanc-t – nagy kedvelője vagyok e fajta borainak –, valamivel fásabbnak véltem a kelleténél, majd a szürkebarát következett. Amely kivágta a rezet rendesen. Világos szín, zöldes reflexekkel, meleg tónusú, mégis friss illat, sok érett gyümölccsel, visszafogott ásványossággal, sehol semmi direkt gyógynövényesség, szerencsére. Közepes test, tiszta ízek, ízletes, vibráló savak, határozott édesérzet, mennyi maradékcukornak köszönhető, nem tudni, a címkén és a honlapon nincs információ. Lendületes, zamatos, arányos bor, színes lecsengéssel. Félbehagyni a palackot lehetetlen, szerencsére ketten voltunk rá, az apámnak is bejött. Egyértelmű 6 pont.

Nem vesztem el, a blog sem szűnt meg, csak javában tart a világbajnokság, ráadásul Budapesten, úgyhogy most tényleg nem könnyű annyi vasat tartanom a tűzben egyszerre, amennyit szoktam. Ezért öregedett meg az oldal tetején az előző bejegyzés, de sebaj, igyekszem lendületet venni. Nagy segítségemre volt ebben a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok, amely háromrészes vertikális kóstolót szervezett alapkategóriás dolgaiból, elsőre a furmintok, másodjára a sárgamuskotályok, harmadjára a hárslevelűk fejlődését figyelhették meg a szerencsések. Kétszer nem tudtam ott lenni, az utolsó esélyt aztán nem hagyhattam ki. A tarcali borászat stílusa és szortimentje több tekintetben a kezdetek kezdetétől változatlan – a legjobb nevű borászok fordultak meg ott, Demeter Zoltántól Bárdos Saroltán át Rakaczki Gáborig, most Keresztes Ákos kezében van a gyeplő –, a hárslevelűt például úgy találták ki, hogy későn abszolvált szüret mellett fajélesztős erjesztéssel, tartályos érleléssel, 30 gramm környéki maradékcukorral, nem túl magas alkohollal kerüljön a palackba, a tiszta ízekre fogékony közönség örömére. Az ember azt gondolná, ilyen iskolázás nem eredményez évzizedes távlatokat, a konklúzió ezzel szemben más. A fiatalabbaktól haladtunk a korosabbak felé, néhány évjárat kimaradt, azokból egy palack sincs már. A 2009-es épp olyan volt, amilyennek az ilyesmit szeretem, friss, üde, harmonikus, nem túl sok, de színvonalas savval. A 2008-as akarnokabb, erőszakosabb. A 2007-es megint elegáns, rendezett, érett, élő, dinamikus. 2004-ben száraz hárs is készült, véletlenül az került a sorba – közben derült ki, hogy a félédes elfogyott a pincéből –, nem klasszis, de tartja magát. A 2002-es nem csapott oda petrolosan érett illatával, igaz, kellemes mézes vonal is felbukkant benne. A 2000-es tetszett nagyon, alighanem az a legjobban: hibátlanul fiatalos szín, ízben végtelen harmónia, telt, testes, még a friss gyümölcsök sem múltak el belőle teljesen; egy kiváló évjárat nagyszerű terméke. Az 1998-as szikárabb volt, kevésbé izgalmas, az 1997-est pláne a savak vezették. Az 1996-os ellenben ismét megkaphatta a felkiáltójelet a jegyzetpapíron: a kétezreshez hasonló karakter, noha kevésbé dús és komplex; egy szép üde vonal is ott van végig, lecsengése tiszta és kedves. Valljuk be, egy 15 éves reduktív bortól ez nem kevés. Menet közben nem szóltam a 2005-ösről, azért, mert édesnek készült, jóval több cukorral. Érett, testes, masszív. A történetet 2004-es kövérszőlővel és 1999-es 6 puttonyossal zártuk le, hogy melyiknek adnék magasabb pontszámot, nem tudom, hogy melyiket varázsolt el inkább, azt igen: a kövér. Ebből a szőlőből ilyen pompás bort még nem ittam. Orrban öszetett, barátságos, szájban krémes, minden cseppje élvezet. Az aszú már borostyánszínben játszott, első illatában is gombás-kenyérhéjas jegyek vitték a prímet az aszalt gyümölcsök mellett, ám sok évtizedes potenciálra utaló savai, koncentrációja, férfias karaktere levett a lábamról. Sokat kell még tanulnunk.