Albert gazda

Voltam a Tokaj Oremusnál megint, előbb egy sor Mandolás furmintot kóstoltunk, a 2009-estől a 2003-asig, majd hat ötputtonyos aszút, 2006-ostól 1999-esig. Nekem aztán nincs bajom a Mandolással, konkrétan rajongtam több évjáratáért – a kilencvenkilencesért, a kétezresért, fénykorában a kétezerhármasért –, de ahogy gyakran, ezúttal is úgy éreztem, Hegyalja mégis a nemes édes borok hazája elsősorban. Azok az aszúk elképesztőek, a kétezerkettes és a kétezerhármas 9 pontos formában van, és ideje jöttén a kétezerhatos is ott lesz a spiccek spiccén. De nem borokat akarok elemezni most. Eszembe jutott valami. Bacsó András birtokigazgatóval egyebek közt arról beszégettünk, nincsenek könnyű helyzetben azok a borászatok, amelyek édessel akarnák meghódítani a világot. Lassabban megy, mint gondolták. Az emberek szárazat, ráadásul vöröset isznak mindenütt, és nem akarnak változtatni szokásaikon. Ezért muszáj keresni az aszú helyét a gasztronómiában, ezért kell kitalálni, aperitifnek jó-e, vagy vannak-lehetnek fogások, amelyek mellé odatehetnék, túl libamájon, desszerteken, ilyesmin; az utóbbi időben a fűszeres keleti konyhát is emlegetik ezen a vonalon. Megkérdeztem, mennyi aszú készülhet évjáratonként a borvidéken; abban maradtunk, legyen egymillió palack évente, átlagosan. Osztottam, szoroztam, arra jutottam, nem sok ez. Bár ahhoz persze sok, hogy a magyar piac fölvegye. Vagyis amikor azt állítom, a magyar bortermelőknek nem exportról kellene ábrándozniuk, hanem honfitársaikat kellene rábírniuk, hogy igyanak jót és sokat, akkor az Tokajra csak részben vonatkozik. A különbségtétel azért is indokolt, mert tartalmas vörös- és izgalmas fehérbor a világ minden táján található, aszúnk azonban csak nekünk van. És azért is, mert meggyőződésem, épp az aszúnak kell mennie elöl, húzni a szekeret, hogy mozdulhasson az egész. Nehéz ügy ez, értem, és nem is igazán tudom, hogyan lehetne feloldani a paradoxont, hogy ez a nemzeti kincs pont abban a kategóriában magaslik ki értékesen, amely iránt hosszabb ideje visszafogott az érdeklődés, és nem látni, meg fog-e ez a helyzet változni. Hát erre a témára biztosan nagy nemzeti stratégiát kellene szerkeszteni. Múltkor volt egy ötletem, hogy legyen az aszú a szilveszteri koccintás itala. Van egy másik is. Nem agyvihar eredménye, a gyakorlat szülte észrevétlenül. Egy ideje a nagyobb szabású kóstolásokat, baráti borozásokat édessel zárjuk. Amikor bírjuk. Mindig bejön. Nem is kell a legfajsúlyosabbnak lennie, hogy felfrissítsen, a legmasszívabb vörösök után is kiemelkedően teljesít. Úgyhogy itt van az aszú helye: az a dolga, hogy feltegye a pontot az i-re. Bárhol, bármikor. Már csak egymillió embernek kell elmagyarázni, hogy ez jó – és a haza fényre derül. Gyerekjáték.

Az osztrákokról elsősorban és mindenekelőtt a legjobb száraz rizlingek és zöldveltelinik iránti lelkesedésünk okán szoktunk írni, pedig van Wachauban más is. Persze az is igaz, hogy nem sok: az édes borok aránya itt és a legtöbb borvidéken is minimális, talán csak a Fertő-tó környéki ászoknál játszanak vezető szerepet a beerenauslesék és a trockenbeerenauslesék; elég, ha Alois Kracher vagy Robert Wenzel pincéjére gondolunk ez ügyben, nem feledve, vannak még tucatnyian, akikre érdemes lenne odafigyelni. Másutt ellenben a választék színesítése, nem pedig fő tevékenység gyanánt űzik az édesipart. A Weingut Knoll, a Krems és Melk közötti régió legnagyobbjainak egyike – ezt a bejegyzést okvetlenül linkelnem kell – is inkább tekintélyes, markáns, mégis ropogós és finom szárazairól híres. A 2007-es évjáratban alaposan beérhetett Unterloiben fölött a grüner veltliner arra predesztinált része, hiszen a jelentős cukor mellett 13,5-es alkoholt is tartalmazott a félliteresbe töltött címszereplő. Halvány aranyszín, dús illat, friss és aszalt gyümölcsökkel, figyelemre méltó ásványossággal. Vakon eszembe sem jutott volna, hogy veltelinit kóstolok. Az íze alapján sem. Nagy test, zamathegyek, fajsúlyosság, élénkség. Koncentrált és komplex – botritisz nélkül is. Tiszta, elegáns búcsú, példás egyensúly. Az osztrákok ebben a műfajban is a spiccen vannak. Tudom, szűkmarkú, illetve -keblű vagyok, amikor csupán 7 pontot osztok ki ennek a bornak. Pláne, hogy pikkpakk kiürült a palack.

Meglátogattam Bott Frigyest Őrsújfaluban, két éve már jártam nála egyszer, ideje volt mennem megint. Nagyra tartom a felvidéki termelő munkásságát, amihez nyúl, az bejön, a bor a legfontosabb, de pörög például a kávézó-borozó is Komárom belvárosában, olyan tökmagolajhoz pedig, amilyet szerdán kóstolhattam, nem volt még szerencsém soha az életben. Úgy néz ki, a területek bővítése befejeződött, a tíz hektár előbb-utóbb mind termőre fordul, a birtokméret beáll, a következő lépés egy nemrég vásárolt bélai parasztház felkészítése a borturizmusra. Még néhány hónap, és vígan-nívósan pihenhet a közönség az Esztergomhoz és a muzslai szőlőkhöz közeli szálláshelyen. A borok mindeközben hónapok alatt elfogynak, magyarok és szlovákok egy emberként vásárolják és szeretik őket. Megnéztük a 2010-eseket hordóból, azt hiszem, eddig senkinél sem találtam ígéretesebb dolgokat a viharvert évjáratból. A tramini különb, mint a kilences, a pinot blanc és a pinot noir is közel van, az olaszrizling finomnak ígérkezik, a rajnai megint csak barátságosabb esztendőket idéz. Persze nem szabad elvetni a sulykot, a 2009-esek olyan teljesítményt nyújtanak, amit lehetetlen máris megismételni. Én még nem tudom, különbek-e, mint a nagy dobás 2007-esek – a termelő szerint igen –, de hogy klassz a sor, az fix. Egyikkel-másikkal randevúztam az elmúlt hónapokban, először a borfesztiválon – és nemcsak ott –, a rieslingről bejegyzést írtam, talán a sauvignon blanc ízlett leginkább. Együtt még meggyőzőbb a mezőny, hibátlan és érdekes valamennyi szereplője. Bott Frigyes két sorozatba szervezte a borokat, az alap a fekete címkés, a prémium a bronz kapszulás, utóbbiba az olaszrizling, a hárslevelű és a rajnai került fehérben. Árban és tudásban sincs a két széria között szakadék, a történet arról szól, mely fajtáknak – a két hungaricum mellett az örök kedvencnek –, szentel extra figyelmet a gazda. Ide illeszkedik vörösben a kékfrankos és a pinot noir is. Eddig főként fehérben rajongtam a Bottokért, ám a helyzet megváltozott. Olyan finom kékfrankosnak ugyanis, mint a 2009-es, csak nagyon ritkán örvendezhet az ember. Világos szín, nagyjából közepes test, végtelen gyümölcsösség, illatban és ízben is, a tannin minimális, nem kell több, a savak játékosak, könnyed, tiszta, vibráló, tökéletes a bor. Hoztam belőle, nem bírtam magammal, este tüstént kibontottam, alig maradt egy deciliter az üveg alján. Megadom a 7 pontot, garantált az év végi toplistás pozíció. A pinot noir ráadásul fél fokkal többet tud. Gondolom, annyival, amennyivel szofisztikáltabb a fajta. Gyümölcsös-avaros-burgundias illat, olajosabb textúra, selymes savak, finomság, az előzőnél kicsit erősebb 7 pont. Határtalan lelkesedés. Az ismét juhfark Vinculumról nem beszéltem ezúttal, szermányoltam abból is, alapos elmélyülésre készülök.

Ebben az évben is lesz mit inni, nemcsak otthon, közösségi alapon is. Idei nyitó programajánlómban három műsorszámra szeretném felhívni a figyelmet hirtelen, kettő közülük nagyszabású, egy kisebb, ilyeneket nem igazán szoktam kiemelni, most muszáj, mindjárt kiderül, hogy miért. Haladjunk azonban időrendben. Először is, itt van a nyakunkon a második furmintfebruár. A vinoportosok kezdeményezése szárba szökkent erősen, a részt vevő termelők száma gyarapodott, az érdeklődés nőtt, muszáj volt más helyszín után nézni, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban lesz a nagykóstoló, 10-én, délután 4 és este 9 között, hátha el fogunk férni. A kedves emberek 6900-ért kóstolhatnak rengeteget, megéri, nem kérdés. A furmintfebruárnak saját logója is van már, persze, hogy tetszik nekem, hiszen laikus zsűritagként magam is erre a munkára szavaztam. Ne feledjük mellesleg, hogy országszerte is lesznek mindenféle kísérő projektek. Még egy februári téma: 15-én a Hercegprímás utcai Winebarban hegyaljai kedvenceink egyike, a Disznókő testvérbirtokainak termékeit mutatja be Mészáros László verzérigazgató, Pichon-Longueville-től Suduiraut-n át Quinta do Novalig, ez a felhozatal sem tűnik unalmasnak, de még mennyire, hogy nem. A március 19–20-án esedékes második VinCE-ről első körben érintőlegesen szólnék, a részletek kibontására van idő, egyelőre maradjunk annyiban, hemzsegni fognak Budapesten a jobbnál jobb termelők – remélem, Kelet-Európa is kivirágzik szépecskén –, csapatostul szaladgálnak majd a mesterkurzusokon a master of wine-ok. Eszembe jutott egy hír bónusznak: a Pannon Bormustra szervezését 2011-től átveszi a Sziget, amely mellesleg a Budai Gourmet-t már megkaparintotta, utóbbi tekintendő ezentúl előbbi kísérő- vagy partnerrendezvényének. Hogy a városligeti Bországgyűlésnek mik a kilátásai, ebben a pillanatban nem tudom, de előbb-utóbb kiderítem.

Biztosan mondtam már, öröm, hogy Hegyalján egyre több olyan kis és közepes pince bukkan fel, amelyek tulajdonosai-létrehozói másmilyen területeken keresték a borra költendő pénzt. A legújabbak egyike Vissy Lászlóé, a közgazdász az ezredforduló környékén habarodott bele a vidékbe, az álmokat tettek követték, ezek eredménye négy hektár szőlő és egy kis pince lett Erdőbényén. Vissy munkáját Homonna Attila segíti, a környék legismertebb termelőinek egyike szert tett már ilyen irányú gyakorlatra másoknál is. Ha mindent jól értek, a Peres-dűlőből származó kétezernyolcas száraz furmint a birtok első bora, soha rosszabb startot. A termék a pinceáronosok révén jutott el hozzám, a kereskedés honlapján interjút is olvashatnak a gazdával. Mélyebb szalmaszín, markánsan furmintos illat, nem annyira a gyümölcsök játszadoznak benne, inkább az ásványok és a fajta szigorúbb jegyei teszik a dolgukat. Testben talán nagyobb közepesnél, zamatvilága letisztult, egyenes, nem feltétlen bonyolult. Szerkezete tömör, savai határozottak, de nem durvák. Színesnek, kedvesnek, finomnak, bájosnak nem nevezhetem, összességében mégis teljesen rendben van. Érdekes dolog történt. Barátkoztam vele néhány napig, utoljára úgy alakult, hogy hatalmas burgundi kelyhekben tettünk vele próbát szinte véletlenül. Kiteljesedett bennük, sokkal jobb teljesítményt nyújtott, mint bármikor azelőtt. Lehet, hogy a csontszárazra-izmosra-határozottra kalibrált furmintokat ilyenekből kellene inni? 6 pont.

Több mint egy évvel ezelőtt volt itt már egy bejegyzés pontosan ugyanezzel a címmel. Bortársaságos Gere Attila-bemutatóról tudósítottam akkor, amelynek végén előkerült a pince abszolút csúcsborának aktuális évjárata, mindenki kapott belőle egy lehengerlő kortyot. Most sikerült mélyebben megismerkednem ezzel a termékkel, szerencsés ember vagyok, meg is érdemlem. Bizonyára sokan tudják, 25 ezer forintos tételről van szó, olyasmiről, amit milliomosok sem isznak mindennap. Nem is arra való. Karácsonyra kaptam F. Kapus kollégától, egyrészt örültem, mint a pinty, másrészt úgy döntöttem, ezt nem isszuk meg csak úgy a hétfő esti puliszka mellé, kivárjuk az alkalmat. Ami a napokban meg is érkezett, megszületett ugyanis az ajándékozó negyedik gyermeke. Úgyhogy egyik este letelepedtünk okosan, és bontottunk néhány izgalmasat, köztük ezt az Attilát. Nem utolsóként, hiszen édesre is szükségünk volt habnak a tortára, arról dettó írok posztot hamarosan. Egy szó, mint száz: megadtuk a módját. Bordeaux-i házasítás, az évjárat legjobb szőlőinek-hordóinak a gyümölcse. Mély szín, rubintos villanásokkal. Gazdag, tekintélyes illat. Nem ugrik ki a pohárból buján, de nem is rejtőzik el annyira, hogy diplomára legyen szükség a megfejtéséhez. Erdei gyümölcsök elegánsan, csipetnyi animalitás, öreg bútorok. Nagy test, fiatal, mégis dörzsmentes tannin, ideális mennyiségben. Savai elég élénkek ahhoz, hogy egyensúlyt képezzenek a tizenötös alkohollal. Energikus, karaktere elég hűvös, de legalábbis nem melegebb a kelleténél. A korty koncentrált, búcsúja száraz, az utolsó pillanatban pici gerés savanykával. Úgy éreztük, gyerek még, messze későbbre remélhető csúcsától. A 2009-es mintavétel után valamivel többet vártam rétegzettségben, de ez nyilván csak ahhoz képest értendő, hiszen 8 pontnál tartunk.

A múltkori nagy olaszrizlingezés másnapján meglátogattam a Figula família pincészetét, elég régen nem jártam náluk, ideje volt. Figula Mihály munkásságát mindig is nagyra becsültem, pláne azután, hogy a 2000-es évek elején bekerültek a szortimentbe az első dűlős tételek. Az is nyilvánvaló volt, hogy a következő generáció színre lépésével – amelynek végül is fájdalmasan korán volt muszáj bekövetkeznie – semmit sem fog romlani a színvonal. Az ifjabb Figula céltudatos és dinamikus embernek tűnik, aki tudja, mit akar, és végre is bírja hajtani a terveit. Először is szétnéztünk a Balatonszőlős környéki, igen szép dűlőkben, láttam az arácsi parcellát, a Sáfránykertet és a többit, világos, hogy ezekről a területekről csakis kiváló bort lehet és szabad készíteni. Minden évjáratban nincs csúcsbor, Figuláék sem 2010-re lesznek legbüszkébbek, ezzel együtt az alapkategóriás olaszrizling – mindennek bele kellett kerülnie most – vagy a szokásosnál sűrűbb rozé több, mint vállalható, a sárgamuskotályról nem is beszélve. A napokban aztán apránként elkortyolgattam két olaszrizlinget, egy 2008-as csopakit és egy 2009-es Sáfránykertet, eljött az idő, hogy bejegyzést fogalmazzak. Különösen utóbbi miatt. A múltkori posztban megállapítottam, a 2009-es arácsi a legjobbak közé tartozik az országban, most azt kell hozzátennem, nem lőtte el vele a pince az összes puskaporát. Késői szüret, 15-ös szesz, olajos mozgás, vastag ablakok, súlyos bort sejtető szín. Illatai mélyek, erősen fajtajellegesek, dől belőle az, amit rezedának mondanak. Mellette kis botritisz, mozgatás után gyümölcsök, virágok. Nagy test, sűrű hömpölygés, sok-sok zamat, ásványosság, finom, élénk savak. A végén csipetnyi alkoholos kesernye. Komoly 7 pont. A csopaki az ötös és a hatos közt billegett, kevésbé színesen. Úgy tűnik, 2009 a nagy meleg ellenére izgalmasabb, összetettebb savszerkezeteket produkált, mint 2008. Figuláéknál mindenképpen.

Hatalmas igazságot mondok: vannak hazánkban nagypincészetek, amelyek munkássága nyitott könyv, és vannak, amelyekről szinte semmit sem tudunk. Amikor Demján Sándor, az ország egyik leggazdagabb embere megvásárolta a Badacsonyi Pincegazdaságot, arra számítottam, valami igen komoly dolog is kialakulhat a Balatontól északra. Legalább annyit vártam az üzletembertől, mint Csányi Sándortól Villányban – aminél amúgy lehet feljebb is kapaszkodni –, vagy mondjuk egy Hilltop-szintű, modern, a körforgásban érezhetően-értékelhetően jelen lévő borászatot, megbízható, esetenként izgalmas tételekkel. A Demján Pince ehhez képest úgy van, mintha nem is lenne – annak ellenére is, hogy közben Etyeken is megvetette a lábát a milliárdos. A napokban megkóstoltam a vállalkozás két tihanyi vörösborát, gondoltam, írok róluk, ez okból elkezdtem tények után kutatni az interneten. Azt hiszem, nem mozgok idegenül ebben a közegben, mégsem sikerült találnom semmit érdemlegeset. A Badacsonyi Pincegazdaság honlapjára rábukkantam, csakhogy abban sem volt sok köszönet; persze kicsit nosztalgiáztam a címkék láttán. Megpróbáltam másképp: az említett tihanyikat Simon Cecília borász jegyzi – ám a vele készült interjúban sincs egy árva szó sem a Demján Pincéről. Még a kereszténydemokrata parlamenti képviselő írásában olvasható a legtöbb információ, abban a Habsburg szál is ott kunkorodik. Kábé ennyi. A Demján Pince fantom. Aztán hátha előjön az illegalitásból, ha elkezdenek jó borokat készíteni a szakemberei. Hiszen az egyaránt 2006-os merlot-t és cabernet sauvignont nem dicsérhetem fenntartások nélkül. Hasonlítanak, bár az egyik szerencsére jobb, mint a másik. Színükben barnás reflexek is felbukkannak, illatuk palackbukés, fűszeres, oxidációnak, fáradásnak ezzel együtt nincs nyoma. Sajnos a színek sem tengenek túl, a cabernet-t némi erjedtes unalom húzza lejjebb, a merlot-t szilva környéki gyümölcsök emelik feljebb. A tannin mindkettőben dörgölősebb a kelleténél, az ízeik tiszták, karakterük száraz. Hogy a címszereplő a merlot lett, az nem véletlen: párjával ellentétben eléri a 4 pontot.

Amikor kiderült, megint van édes szamorodnija a Tokaj Oremusnak, máris világos volt, ezt nekem egykettőre meg kell kóstolnom. Ha már a minap szóba került, hogy Légli Ottó nekem készíti a borait, akkor ugyanezt elmondhatom Bacsó Andrásékról is. Ráadásul épp a szamorodni volt az, amit a leginkább kedveltem egykor a tolcsvai pincészet szortimentjéből, azért is, mert méltányos ára folytán meg bírtam venni őt rendszeresen. Ezért is búslakodtam, amikor a perfekt 2000-es után úgy döntöttek, a termék a profiltisztítás jegyében kikerül a sorból; maradt a száraz furmint, a késői szüret és az aszúk. Úgyhogy fel is hívtam most a birtokigazgatót, hadd fejtse ki, minek köszönhető a pálfordulás. Azt mondta, a late harvest az exportpiacokon bejött, de itthon nem annyira, a magyarok még mindig a hagyományos kategóriákat, elnevezéseket kedvelik. Szamorodnit ráadásul késői szüret mellett nagy biztonsággal tudnak készíteni talán minden évjáratban, 2010-ben is, valószínűleg. Vagyis a rajongók örvendezhetnek: nem kivételt képez a 2007-es, hanem egy új korszak kezdetét jelzi. Hogy a címszereplőről mit mondjak, nem is tudom. A konkurencia megelőzött, annyira stimmel a leírás odaát, hogy szinte nincs is hozzátennivalóm. Kábé olyan a tétel, karakterben és minőségben is, mint az 1999-es vagy a 2000-es a fénykorában. Azaz mint utóbbi, hiszen előbbi érthető módon savasabb, gerincesebb, férfiasabb volt anno. A 2007-es tehát végtelenül barátságos és finom, illatában és ízeiben gyümölcsök vibrálnak, felszíne sima, savai visszafogottak, bájosak, az a pici kesernye is jól áll neki, ami ott bujkál a korty végén. Semmi akarnokság, kócosság nincs benne, hajszál híján túlzásba viszi a kedvességet, mégsem súlytalan, pláne nem egyszerű. Krémes és komplex, igazi örömbor. Kézenfekvő, hogy nálam is 7 pontot ér az ilyesmi.

Sokan mondják, az Áldás bikavér Lőrincz György legjobb bora. Mármint nem úgy, hogy neki kell kapnia a legnagyobb pontszámot és megnyernie minden versengést. Hanem úgy, hogy nincs nála kiforrottabb, átgondoltabb, megbízhatóbb, árérték-arányosabb termék a St. Andrea-palettán. Könnyen lehet, hogy ez így is van. A 2008-as Áldást nem kevesebb, mint hat különféle szőlő levéből házasították, az alapot a kékfrankos képezi, helyesen, merlot, cabernet franc, syrah, menoire és pinot noir színezi az összképet. Majdnem két évet töltött hordóban, bizonyára jórészt nagyobbfajtában, hiszen barrique jelleget nem észrevételeztem. Nagyszerű mélyrubin szín, finom illat. Könnyű gyümölcsökkel, fűszerekkel, vonzó tisztasággal. Érett, mégis hűvös karakter, nyersesség, zöldesség, egries paprikásság nyomokban sem mutatkozik. Közepes test, barátságos, száraz tannin. Savai ideálisak, mennyiségben és minőségben egyaránt. Nem különösebben mély, nem komplex ellenállhatatlanul, viszont jó ízű és elegáns, hibátlan egyensúllyal. Nem nagybor szeretne lenni, hanem konkrétan egri bikavér, a háromezer alatti kategóriában. Ebbéli iparkodását siker koronázza. 6 pont.

Légli Ottó szerintem konkrétan nekem készíti a dolgait. Van még néhány ilyen borász ebben az országban, lehet, nemsokára összeállítok egy jó kis listát, ám egyelőre a 2010. év termelőjének dicséretére szorítkozom. Léglinek régóta tartoztam ezzel a bejegyzéssel, már az eredmény kihirdetésének pillanatában eldöntöttem, megkóstolom valamijét, és írok róla haladéktalanul, csak mindig közbejött ez vagy az. Mígnem a napokban sikerült szert tennem egy palack friss évjáratú Landordra, ami üstöllést megoldotta problémáimat. Ennek a chardonnay-nak az előző évjáratát fenemód szerettem – a 2008-as nem olyan lett, amilyennek lennie kellett volna, úgyhogy ki is maradt tudomásom szerint –, megszórtam nyolc ponttal gondolkodás nélkül. A 2009-es egyelőre kevésbé átütő teljesítményt nyújt, de hát nem is lehet minden magyar bor nemzetközi klasszis. Egészen világos szín, szalmasárgának mondani is túlzás lenne. Finom, barátságos illat, szolid fajtajelleg, gyümölcsökkel – elsősorban körtével –, érettséggel, árnyalatnyi alkohollal, csipetnyi ásványossággal, nüansznyi vaníliával, a botritisznek nem osztottak lapot, a másfél évvel ezelőtti őszön egészségesen érett be a szőlő a Balaton déli partján elterülő dombok löszös talaján. Közepesnél nagyobb test, sima felszín, ízletes savak, zamatok, hedonizmus. Észrevehető édesség, hogy a 14-es alkoholból származik-e, vagy bejátszik némi maradékcukor, meg nem mondom. Ettől függetlenül üde és jól iható a bor, annyira, hogy egyáltalán nem volt könnyű leállnom, és mégiscsak félretennem egy decilitert másnapra. Nem veszített semmit. A nagysághoz bizonyára több komplexitás kell, viszont nem mindig hiányzik az óriások bejövetele. Az erős hatos a minimum, amit ez a Landord megérdemel, de hirtelen úgy határoztam, elvetem a sulykot. 7 pont.

Szinte hajszálpontosan egy évvel ezelőtt hoztuk össze a nagyszabású olaszrizlingezést a Szekszárdi Boregyetemen, és idén megint történt valami hasonló, ezúttal Csopakon. Jásdi Istvánnak jutott eszébe, egy asztal mellé kéne ültetni a legjobb magyar olasztermelőket, valamint néhány szakírót és léhűtőt, nézzük meg, mi a helyzet ezen a fronton mostanában. Nem állítható, hogy tökéletes volt a merítés – Bussay László nem tudott jönni, Losonci Bálint és a Somlói Apátsági Pince is hiányzott, és bizonyára készítenek remekeket mások is –, de hogy izgalmas sort sikerült összerakni, az fix. Az volt a koncepció, hogy aki teheti, hozzon egyrészt egy alapkategóriás terméket, másrészt valami kedvencet. Nem tudtam nem lelkesedni az összkép láttán. Mert igaz, hogy a sokféleség, amelyet tapasztalhattunk – ahány ember, annyi módszer, eljárás, koncepció, filozófia stb. –, már-már nemcsak gyönyörködtet, hanem zavarba is ejt, de nincs mese, akkor is szeretek lubickolni az élvezetek tengerében. Ezzel együtt elismerem: a furmintosok krémje ebben a pillanatban talán jobban tudja, mit miért akar csinálni, mely célcsoportokat hogyan óhajtja megszólítani. Magyarra fordítva, az olaszrizling még mindig sokkal inkább szól a borászról, mint a termőhelyről, holott egy ideális világban a somlói somlói, a csopaki csopaki, a badacsonyi badacsonyi kellene legyen elsősorban. Vagy mit tudom én. Tovább után végigszaladok a dolgokon, nem a kóstolás sorrendjében, inkább vidékenként-termelőnként.

Nem mondhatni, hogy termelőink zöme otthonosan mozog az internet világában, és arra – információközlésre – használja, amire való, de az így is ritka, hogy az ember szinte semmit nem tudhat meg egy pincészet honlapjáról. A Dimenzió Borászat dolgait kommentben ajánlotta hónapokkal ezelőtt egy nyájas olvasóm, és mivel nagyon is érdekelnek az alföldi borok, ezért pillanatig sem tétováztam, amikor a Wineworldban ajánlat tárgyává tették a címszereplőt. Némi információmorzsa azért akad, a kép úgy-ahogy összerakható. Ha mindent jól értek, a vállalkozás a kecskeméti Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet területeinek felhasználásával jött létre, de hogy utódának tekinthető-e, és ha igen, mennyiben, már nem világos. Ahogyan egyebek közt az is homályban marad, hogy hány hektáron gazdálkodnak, milyen szőlőtermesztési-borkészítési módozatokat favorizálnak stb. Arról, hogy a cég tulajdonosa egy miskolci házaspár, ebből a hírből értesültem. A Vinagorán amúgy bíráltam rozékat, de az aranyérmes Bűbájra sajnos nem emlékszem. Minden bornak neve van, a kékfrankos Nimrud, őt kóstolva bárki visszatalálhat népünk régmúlt idők homályába veszett mitikus világába. Rubinvörös, itt-ott barnállik kissé, negyedik évében jár. Illata korrekt, tiszta, fűszeres, palackbukés, málnát és egyéb gyümölcsöket is felfedezni véltem benne. Középkarcsú test, lekerekedett élek, csúszós, kellemes korty. Tanninja érintésnyi, finom, savai moderáltak. Nem savanyú, nem édes, épp jó. Saját lelki utamat nem jártam be segítségével, közelebb sem kerültem önmagamhoz, de szívesen ittam. Korrekt, árában van, 4 pont.

Font Sándorék soltvadkerti pincészetére – a termelő nem azonos a szintén alföldi parlamenti képviselővel, ezt azért vetem közbe, mert egyszer kommentben keményeket kapott szegény nem létező politikai szerepvállalása miatt – a 2006-os válogatott ezerjó alkalmából kaptam fel a fejemet, annyira, hogy azóta minden évben vártam a folytatást. Amely azonban sokáig nem érkezett, 2007-ben és 2008-ban sem sikerült olyan szőlőt szüretelni, amely képes lett volna teljesíteni a szigorú elvárásokat. 2009-ben viszont megint helyükre kerültek a dolgok. Közben kissé elpilledtem, úgyhogy meglepetésként ért a bor felbukkanása a Wineworld polcain, majd felocsúdva lecsaptam egy palackjára. Csak zárójelben jegyzem meg, 2200 forintba kerül a kiskereskedésben, tartok tőle, a kedves emberek nem bíznak annyira a borvidékben, hogy ne sokallják ezt az összeget. Pedig hogy megéri az árát, az nem vitás. Hozamkorlátozás, egészséges, érett gyümölcs, októberi szüret. Tartályos erjesztés, három hónapnyi fahordó, égetés nélkül, tizenhármas alkohol. Szalmasárga-zöldes szín, finoman gyümölcsös, enyhén fűszeres, növényi jegyeket és csipetnyi vaníliát is mutató illat. Közepes test, sima felszín, zamattisztaság, intenzív savak, úgy látszik, ez a fajta a síkon is össze bírja őket gyűjteni. Lehetnének szebbek, vibrálóbbak, hátha egy kis idő azt is meghozza. Egyensúlygondok nincsenek, a lecsengés kimondottan száraz, a bor jól iható. A 2006-os talán dúsabb, melegebb karakterű volt, de ennek sincs miért szégyenkeznie. A kövidinka is ízlett legutóbb, de ez bizony más világ: a vállas 5 pont a legkevesebb, amit megérdemel.

Kezdő jóbor-ivóként a reduktív sauvignon blanc illatát szerettem a legjobban, a dörgicsei Pántlika Pincészet 1994-ese vagy a Hilltop Neszmély 1996-os sopronija elvarázsolt visszakézből. Ügyesen beleillett ebbe a sorba a nagyrédei Szőlőskert Szövetkezet Matra Hillje is, gyakorlatilag évjárat-függetlenül. Később okosabb és tapasztaltabb lettem, elég gyorsan megtanultam, hogy több arca van ennek a fajtának is, ha hagyják beérni, komoly mélységeket és izgalmakat kínál, különösen Sancerre-ben és Pouillyban. Bárdos és Fia 2010-ese természetesen inkább a korai időket idézi. Ha már a Szőlőskert szóba került: Bárdos Benjámin hosszú-hosszú ideig volt a vállalkozás borászati igazgatója, ha minden igaz, a cég nemrégiben tönkrement, nem tudom, mi van éppen vele pontosan, mintha mostanában is látnék Matra Hill-palackokat egyik-másik hipermarketben. A címszereplő mindazonáltal a családi pincéből származik, ezt az apa és Tamás fia hozta létre, az objektum a farkasmályi pincesoron található. Egészen halvány szalmasárga, zöldes árnyalatokat is mutató szín, harsogó illat, frissen vágott fűvel, egressel, szénával, szinte kiugrik a pohárból, mégsem direkt durván. Meglehetősen karcsú, de nem bántóan nyiszlett test, van íve a kortynak, nem nélkülözi a zamatokat, üde és friss, lecsengésében csipetnyi fanyarság disszonál, enélkül tehetségesebb lenne. Így is szívesen iszom – nem pedig kóstolgatom-méregetem – az ilyesmit, csont nélkül megkapja tőlem a 4 pontot.