Albert gazda

Barta Károly pincéjéről és dűlőjéről sok mindent elmondtam novemberi látogatásom alkalmából, azóta a pinceáronosok bemutatóján is volt szerencsém a dolgaihoz, majd annak is elérkezett az ideje, hogy békés körülmények között, otthonomban tegyem vizsgálat tárgyává két kétezerkilences furmintját, az alapot és a válogatást. Így kóstolni mindig más, mint akár helyben, akár egykortyos alapon különféle rendezvényeken. Több pohár és/vagy több óra többet megmutat, evidencia ez a javából, az viszont érdekes, hogy billenhetnek a dolgok jobbra is, balra is. Van, amikor egy máskor a mezőnybe belesimuló tétel szólóban kivirágzik és revelatív élményt ad, és előfordul, hogy egy est legjobbja találtatik könnyebbnek a mélyebbre ható megismerés alkalmából. A két Barta-furmint árnyalattal nyújtott kevesebbet most, mint korábban. Ha jól emlékszem, Homonna Attila azt mondta Mádon, korosodniuk kell még a hordóknak – nem ez a pince az egyetlen az országban, ahol kisebb-nagyobb gondot jelent az ilyesmi –, én magam ehhez képest ott és utóbb sem éreztem problémásnak a fát a borokban. De a tüzetesebb szemügyre vételnél előjött ez. Nem vészesen és ijesztően, éppcsak. Különös, hogy a picit nagyobb testű, sűrűbb, markánsabb, szélesebb válogatást éreztem vaníliásabbnak, likőrösebbnek. Ettől eltekintve tiszta ízű, egyenes vonalvezetésű, karakteres borok ezek, alkoholtúltengésben és drámai savhiányban nem szenvednek, koncentrációjuk figyelemre méltó, van bennük élet, nyárialmásan-körtésen fajtajellegesek. Fontolgattam, hogy pannon klasszissá emelem őket, de végül abban maradtam: komplexitásban, eleganciában valamivel több kellene ehhez. Erős 6 pont kétszer.

A szálkai központú Gradowski Szőlőbirtok Nagy Gábor érdekeltsége, őt korábban a kisharsányi Vylyan és a zombai Szent Gaal borászat birtokigazgatójaként ismerhettük. A 2004-es évjárattal kezdte az önálló munkát, ez ideig nem robbant be, magam sem gyakran randevúzok a dolgaival, noha nagyobb és kisebb kereskedőknél is előfordulnak. A borosgazda egykettőre kidolgozta a piramist, azt mondta a kezdetekkor, a házasítások mellett abban az esetben hozakodik elő szólóborokkal, ha különleges teljesítményt nyújtanak. Nem tudom, tartja-e magát eredeti elképzeléseihez, az Aviator nevezetű, a Wineworldben fellelhető termék mindenesetre merlot-ból készült. Több információm nincs róla, a pince honlapján olvasható szöveg lírai természetű. Mélyvörös szín, kissé zárkózott, visszafogott illat, olyan, mintha máris összeérett volna, közben mégis fiatalos valahogy. Rendesen meg kell pörgetni, hogy színekre bukkanjunk benne. Közepes test, kemény tannin, a savak is éreztetik jelenlétüket, lecsengése száraz. Tiszta ízű, koncentrált is, gyümölcsösség és komplexitás ellenben nem jellemzi. Érződik az igyekezet, de nem mondhatni, hogy nyílt, pláne nem, hogy hízelkedő típus lenne. Két napig ismerkedtem vele, elképzelhetőnek tartom, hogy időre van még szüksége. 5 pont környéke.

A Gróf Degenfeld Szőlőbirtok benne volt a levegőmben az utóbbi időben. Először is a múltkori solusozás végére egy 2004-es hatputtonyossal tettünk pontot. Másodszor is beszélgettünk a múlt héten a konkurencia egyik vezéralakjával a tarcali borászat 2009-es sárgamuskotályáról, arról, hogy mennyire bejön neki. Mire mondtam, nekem sincs kifogásom ellene, de úgy rémlik, a 2008-as többet tudott. Finomabbak, vibrálóbbak voltak a savai. Utána eszembe jutott, dekkol ebből nálam egy palack, megnézem, mire jutott azóta, hogy egy borversenyen olyasmit jegyeztem fel, ez az én borom. Még vasárnap este el is fogyasztottuk, de önálló bejegyzésben történő azonnali elemzésétől eltekintettem, hadd ne ismételjük egymást. Nálam egyébként a kilences inkább csak 5 pontot ér a nyolcas emlékének árnyékában. Hanem ha már eddig eljutottam, meg kellett tennem a következő lépést. Van a Degenfeldnek egy különös bora, amely hajlott kora ellenére mostanában került a közönség elé. Kereskedőknél nem bukkantam az 1999-es száraz szamorodni nyomára, aktuális borvacsorákon, rendezvényeken ellenben gyakran előfordul, ráadásul azt olvastam, küszöbön álló európai uniós rendezvényeken is kínálgatják majd. Hogy miért nem hozakodtak elő korábban ezzel a farbával, konkrétan nem tudom; felteszem, azt akarták megmutatni, mire képes egy biztosan megfelelő körülmények között érlelt száraz szamorodni. 1999 ideális évjárat volt Hegyalján a legtöbb tekintetben, a savak mennyisége és minősége megfelelőnek bizonyult ahhoz, hogy hosszú életű borokat készítsenek. A száraz szamorodni amúgy roppant nehéz műfaj. A 90-es évek elején-közepén még nem haragudtunk rá – bevallhatom, sokáig szívesen fogyasztottam a Kereskedőház 1988-asait és 1991-eseit –, de később nem sok örömünket leltük benne, inkább kerültük, mint kerestük. A kérdés szerintem úgy vetődik fel: létre lehet-e hozni valami olyan izgalmasat, ami pótolja a gyümölcsösség és a finomság szinte teljes kiesését. Világos aranyszín, sok-sok évet letagadhatna. Botritiszes, markáns, karakteres illat, kevés gombával, vannak mélységei. Erős, szikár korty, okosan egyensúlyoznak a komoly savak a magas alkohollal. Koncentrált, és bár zamatgazdaságról természetesen nem beszélhetünk, mégis jólesik. Tökéletesen száraz. Hibátlan. Számszerűen értékelni nem egyszerű feladat. Legyen mondjuk 6 pont. Ez is kettővel több, mint amit száraz szamorodninak az utóbbi hat-nyolc évben adtam. Ha azt mondjuk, az egyszer már elutasított, mégis reneszánszát élő édesnek van jövője, akkor lehetne a száraznak is. Ehhez épp megfelelő kiindulópont – vagy minta – ez a Degenfeld-bor.

Az Arboleda butikborászat az Aconcagua-völgyben, Eduardo Chadwick Errazuriz-elnök saját projektje ez. A szortiment olyan, amilyet Chilétől elvár az ember, a sauvignon blanc-tól a chardonnay-n, a carmenerén és a többin át a cabernet sauvignonig terjed, nekem a syrah-hoz volt szerencsém a wineage-esek jóvoltából, kaptam belőle egy üveggel karácsonyra. Egyre inkább azt gondolom, ennek a fajtának sincs sokkal kevesebb arca, mint mondjuk a chardonnay-nak, lehet belőle könnyed-fűszeres, ivós bort készíteni egyfelől – ebben a műfajban egy szekszárdi volt a kedvencem –, blockbustereket másfelől. A 2008-as Arboleda mintha a kettő között állna félúton. A honlapon minden megvan, nemcsak azt lehet megtudni onnét, hogy szőlőt a pince 1999-es alapítása után egy évvel telepítették, sok mást is, van információ az évjárat sajátosságairól, szüreti időpontokról, borkészítési eljárásokról és analitikai adatokról. Mély színe lilás reflexeket mutat, látszik, hogy gyerek még. Illata mindenekelőtt málnásan-cseresznyésen gyümölcsös, a hordós érlelés nyomai diszkrétek, pedig részben franciában, részben amerikaiban tartózkodott egy évig. Fűszerességből, mélységből, komplexitásból többet vártam, a szokásos borsosságot keresni kell. Teste inkább közepes, mint nagy, tanninja fiatal, savai jelen vannak. Lecsengésében van némi édeskés jelleg, összességében mégis száraz a karaktere. Úgy sejtem, kell neki még fél év, hogy kicsit rendezze sorait, a 6 pontért egyelőre küzdenie kell.

Gere Attila évezred eleji szupermerlot-i kultikus státusig jutottak, fénykorukban tán még a legválasztékosabb ízlésű ínyencek és ideológusok is szerették őket, mi, egyszerűbb alkatú borivók meg egyenesen rajongtunk értük. Mindkét címszereplő vizsgálat tárgyát képezte a frissen indult Művelt Alkoholista első nagy tesztjén, amelyen a kialakult körülmények – 2005 legmelegebb napjának estéjére sikerült összehoznunk a kóstolást – ellenére ránk magyar vörösek még nem voltak olyan hatással.. A 2000-es 9-est kapott akkor, a 2002-es 8-ast, egy konkurens sem akadt a mezőnyben, amely bármelyiket felül bírta volna múlni. Találkoztam velük máskor is – például a bécsi Wein und Co-rendezvényen, ahol a 2000-es lenyomta a Massetót, a Petrust és minden mást; nem győzöm hangsúlyozni, mennyire indokolt helyén kezelni az ilyesmit –, és mindig szerettem őket. Az utolsó randevú óta eltelt kb. három év, úgyhogy amikor a Terroir Club hírleveléből arról értesültünk, palackonként 15 ezer forintért hozzáférhetőek ezek náluk a korlátozott készlet erejéig, úgy döntöttünk négyen, összefogunk, megnézzük, hogy múlik az idő. A vonatkozó borozásra pénteken került sor. Hasonló teljesítményt nyújtottak a versenyzők. Nem emlékszem, milyen volt a színük egykor, annyi biztos, most áttetsző mélyvörösségük ellenére távol álltak a feketétől, és egyelőre eszük ágában sem volt barnulni. Gyümölcsös-fűszeres illattal kezdtek, kevesebb sűrűséggel és összetettséggel, mint amire számítani mertünk. Kávés-konyakos-meleg árnyalatokat inkább a 2002-esben találtunk. A 2000-es ízben is egyvonalúbbnak rémlett, az elég nagy testhez kissé már fáradó tannin, ugyanakkor életteli savak jutottak, lecsengésében némi savanykásság is felütötte a fejét. A 2002-es kerekebbnek, zamatgazdagabbnak, harmonikusabbnak bizonyult, minden tekintetben különb formát mutatott. Komplexitása egyegységnyit kopott az évek során, de így is élvezet volt ízlelgetni. Eleve oktondi dolog egy-egy palackból bármire következtetni, nyolc-tíz éves tételek esetében főként az. Úgyhogy maradjunk annyiban: remélem, akinek van-lesz 2000-ese, 6 pontosnál barátságosabb élményben részesül; a 2002-es 7 pontjával viszont mi sem voltunk teljesen elégedetlenek. Hiszen ne feledjük: hogy többet vártunk, arról éppenséggel Gere Attila munkássága tehet. Ha értik, hogyan gondolom.

Amikor a kézműves kóstolón megvizsgáltam a Somlói Apátsági Pince 2009-eseit, még nem sejthettem, hogy ez lesz belőle. Ebből is látszik, az egykortyos gyorskóstolásoknak megvannak a maguk korlátai, soha nem szabad belőlük messzemenő következtetéseket levonni. Se pró, se kontra, se semmi. Na nem mintha nem ízlettek volna a szóba hozott tételek, csak éppen arra nem voltam felkészülve, ami az első teljes palackos ismerkedés során bekövetkezett. Péntek este elsősorban komoly-koros vörösborokat szándékoztunk felderíteni, de mivel épp a héten érkezett meg hozzám három SAP-tétel, úgy éreztem, muszáj kibontanom valamelyiket a bevezető lépések során. A választásom a juhfarkra esett, mégiscsak annak a legnagyobb a húzása, nemcsak Somlón, a konkrétan tárgyalt kisborászat vonatkozásában is. A 2007-es legenda volt – csak egyszer futottunk össze, akkor nem győzött meg –, a 2008-asról aztán magam is írtam. Komoly darabnak találtam, de valahogy túlméretesnek: ahogy ott állt a pohárban, kiújult a kamaszkori kisebbrendűségi komplexusom. A borblogoszféra legaktívabb szereplőjével – köztudomású, Balogh Zoltán érdekeltségébe tartozik a pince – viszonylag rendszeresen levelezek, tudtam előre, hogy az évjáratnak is hála végbe ment némi stíluskorrekció. Ez már a színén is látszik: halványabb, csillogóbb, tisztább, mint gyakran mélysárgában nyomuló elődei. Illata gyönyörű: friss, gyümölcsös, dús, az ásványosság finom és kicsit diszkrét, botritisz sehol. Testben több a közepesnél, a korty betölti a szájat, a könnyedségnek még sincs híján, zamatos és szinte kedves. A huszonnégyes maradékcukor és a nyolc és feles savak perfekt egyensúlyban vannak, utóbbiak az ijesztő számadat ellenére nélkülöznek minden agresszivitást, játszanak, vibrálnak, ízletesek. Nem világmegváltó bor, viszont nagyon elegáns, nagyon nekem való. Éjféltájt, amikor a dolgok véget értek, és a többiek elmentek már, kénytelen voltam a pár nappal későbbi újranézésre szánt 1,5 decilitert meginni. 7 pont, mint eggyel idősebb őse anno, de sokkal jobban szeretem. Tavaly tavasszal Demeter Zoltán kétezernyolcas birtokbora kapcsán azt mondtam, máris megvan az év bora. Az aztán második lett, ezért most kevésbé ragadtatnám el magam: ennek a juhfarknak bérelt a helye a kétezertizenegyes top húsz első harmadában.

Languedocról, erről a nagyon nagy francia borvidékről volt már szó nálam vagy kétszer, de vannak, akik komolyabb borokat is kóstoltak már onnét, és nálam sokkal többet tudnak róla. Magam is tettem egy lépést a megismerés útján, megint N. Prof jóvoltából, aki egyrészt szétnézett arrafelé nyáron, másrészt hozott ezt-azt, ezekből is magunkhoz vettünk néhány palacknyi anyagot a minap. A címszereplő tetszett a legjobban. A Domaine Grand d'Arc Corbiéres körzet Hautes-Corbiéres alkörzetében található, 22 hektárról szedik a szőlőt a birtokon, többnyire kéket, kisebbrészt fehéret. Kézzel szüretelnek, hozamkorlátoznak, alap ez napjainkban. Nem olyan régen, másfél évtizeddel ezelőtt kezdték, ezzel együtt sok évtizedes tőkék felett is rendelkeznek, azok terméséből készül a nevében a történelem lehelletét is megörökítő termék. Jórészt carignanból van, fahordóban érlelődött, nem sokat, másfél éves korában már benne volt a palackban egyfelől, kint a polcon másfelől. Fiatalos szín, lilákat is villant, de inkább sötét a tónus. Remek, markáns illat, sok-sok fűszerrel, amelyek azonban meggyőződésem szerint nem a hordóból származnak, hanem a gyümölcsnek köszönhetők. Az orrpróba közepes méretű bort ígér, olyan is a korty. Kölyök tannin, értelmes savak, végtelenül tiszta, kifejezetten száraz ízvilág. Nem zamatbajnok, ellenben egyenes, sallangmentes, és van mélysége. 6 pont.

A Bodrog Borműhely is egy az utóbbi időben örvendetesen szép számban feltörekvő tokajiak közül, Hajdú János és Farkas Krisztián érdekeltsége, utóbbi a Bortársaság kötelékébe tartozott – vagy tartozik? –, de ez a körülmény önmagában aligha lett volna elegendő, hogy a bodrogkisfaludi kispince viszonylag gyorsan bekerüljön a köztudatba. Először is sokat dicsért száraz furmintot és hárslevelűt kóstoltam tőlük, elég savasnak találtam mindkettőt, az ötpontos szint környékén teljesítettek szerintem. A minap aztán megfordult a poharamban a Mesés nevezetű késői szüretelésű furmint, azonnal egyértelmű lett, ideje bejegyzést fogalmaznom. Decemberben (!) szedték a szőlőt, 33-as mustfokig jutottak, fában erjesztettek, csaknem egy évig benne is érleltek. Halvány aranyszín, fiatalosan, tükrösen csillog. Nagyon szép illat, sok-sok gyümölccsel, frissel és aszaltakkal egyaránt, sűrű is, könnyed is. Szájban ugyanez megy tovább és bontakozik ki elegánsan. Harapható az anyag, krémességét-édességét határozott savak ellensúlyozzák, szükség van ezekre a 109 grammnyi cukorhoz. Felszíne sima, a botritisz jelen van, de nem telepszik rá. Nem kérdés, hogy az ilyesmi a furmint legbájosabb, legkedvesebb előfordulási formája, minden cseppje jólesik. Örömbor. 7 pont, minimum.

Sosem értettem, miért mondják sokan, hogy a nagyméretű vörösborokat nem lehet meginni. Az ilyesmi nekem soha nem okozott semmilyen problémát. Az arányoknak persze rendben kell lenniük, hogy jólessen az anyag, de ahhoz, hogy nehezen ihatónak találjam, komoly hibáknak kell előfordulniuk benne. Még pontosabban: a sok alkohol nem gond, a nagy test pláne nem gond, ami esetleg mégis az, az a tannintöbblet vagy a savhiány. Ha szárít és kapar, ha lusta, buta, lekváros, az baj. A rossz hordó meg természetesen tönkretesz mindent. Na most nekem az a benyomásom, hogy ezeken már réges-régen túlvagyunk. A rossz hordókat a legjobbak már akkor kidobták, amikor a legtöbben még azt sem tudtunk, milyenek az igazán klassz borok, a tannin- és savhibák sem mindennaposak a híres vöröstermelők termékeiben, úgyhogy én bizony roppant mód örülök, ha hozzáférek valamelyikük valamely válogatott művéhez. Nyilván nem mindennap történik ilyen, nem fillérekbe kerülnek. Tiffán Ede és Zsolt 2007-es cabernet franc-szelekcióját egy bemutatón kóstoltam először; a napokban lehetőségem adódott egy palack nyakára hágni. Mély szín, messze a feketétől, rubintos villanásokkal. Dús, gazdag illat, sok-sok erdei bogyóssal, fűszerességgel és azzal a tiffános eleganciával, amit talán földességként lehetne leírni. Nagy test, telt, sűrű ízek, komoly, a végén hangyányit csípkedő szesz, ezt gyorsan meg lehet szokni. Komplex, koncentrált, rétegei hullámzanak, élvezet forgatni-szálazgatni a kortyot. Az egyensúlyhoz épp elegendő savak, tiszta, száraz lecsengés. Nemhogy eltelítene, muszáj tölteni még egy pohárral. Vigyázni is kell közben, fejben elég hatékony. 7 pont, közelít a nyolcashoz.

Szerb bort még nem ittam. Maurer Oszkár-szortimentet már igen, de az más. Kis-jugoszlávot is – úgy rémlik, Crna Gora még az államalakulat maradékának része volt, amikor először találkoztam Plantaze-termékekkel –, de az is más. Ehhez képest azt olvasom, Szerbia szerteszét található szőlőterületei több hektáron terülnek el, mint a sokkal ismertebb, általam is inkább feltérképezni próbált horvát borvidékek. A legtöbbre hivatottnak Fruska Gorát tartja a szakirodalom, a szépséges dombok-völgyek Újvidéktől délre, Belgrádtól északra lelhetők fel a térképen és a valóságban. Onnan került el hozzánk egy ígéretes pince ígéretes bora, N. Prof. jóvoltából; még tavaly hágtunk a nyakára, azon a borozáson, amelynek hála az évzáró aszús bejegyzés is született. A Quet Wine egy fiatal, 2007-ben alapított borászat, honlapjáról szerbtudás nélkül is kiolvasható módon közepes birtokmérettel, visszafogott fajtaválasztékkal, nagyratörő ambíciókkal. Mindig díjazom, ha valaki úgy vág bele, hogy jól tudja, mit akar csinálni. A 2009-es pinot blanc-t komoly palackba töltötték, a címke is rendben. Halvány szalmasárga szín, barátságos illat. Tipikus pinot blanc: ami legjobb formában erősen emlékeztet a chardonnay-ra, csak kevésbé markáns és akarnok. Finom gyümölcsösség, körte, barack, ilyesmi. Szájban közepes test, elegáns, kellőképp élénk, de kicsit sem agresszív savak, sima felszín. Elsőre soknak tűnt a 14-es alkohol, másodjára nem, harmadjára annyira sem. 6 pont. Kezdetnek remek. Minden tekintetben.

Megmondtam előre, nem pezsgős, hanem aszús koccintás lesz szilveszterkor, ha van egy ilyen világklasszis borunk, nem lenne hülyeség bevezetni ezt általánosan. Persze nem rendeleti úton, az semmi jóra nem vezet. Úgy emlékszem, a néhai Borbarátnak egyszer régen volt egy ilyen kezdeményezése, évekkel ezelőtt, csak elhalt egykettőre. Bár az is lehet, hogy álmodtam az egészet. Egy szó, mint száz: ha a kezemben lennének a bormarketingpénzek, fix, hogy indítanék valami kampányt. (Mindez természetesen semmi olyasmit nem jelent, hogy ne szeretném továbbra is a pezsgőt nagyon, ennek is adtam már tanújelét nemegyszer, és fogom is még sokszor, zárójel bezárva.) A fősodorhoz visszatérve, a Disznókő – mint köztudomású, a legkiválóbb hegyaljai birtokok egyikét tisztelhetjük benne – második Kapijára esett az ünnepi választás. Ezt a bort volt szerencsém megkóstolni egy-két hónappal ezelőtti hivatalos bemutatóján, roppantul tetszett akkor. Nem annyira, mint az első, ezerkilencszázkilencvenkilences Kapi a maga idejében – amelyet ifjúságában életem legfinomabb sok puttonyosának találtam, amelynek Csite kolléga egykor kiosztotta a jól megérdemelt tízest, és amely még mindig duzzad az erőtől –, de mégis éppen eléggé. Világos szín, disznókősen gyümölcsös-fiatalos illat, jó sok bájos barackkal. Szép, az nem vitás – de az imént említett bemutatón elegánsabbnak, színesebbnek és komplexebbnek éreztem. Szájban most is többet ad. Krémes, vastag, ugyanakkor energikus és lendületes, élénk, ám a pincészettől megszokottnál kissé moderáltabb savakkal, okos egyensúllyal, tiszta, hosszú-hosszú utóízzel. Nagy formátumú bor, egy árnyalattal kellene gazdagabbnak lennie orrban, hogy feljebb lépjen a magától értetődő 8 pontnál. De emelkedhet majd, hiszen körülbelül száz évig fog élni.

F. Kapus kolléga rajtaütésszerűen benézett Miklóscsabihoz egy-két héttel ezelőtt, vásárolt egy csomó bort, és azt mondta, ha már úgyis összejövünk szilveszterkor családilag, csináljunk egy horizontális vagy milyen kóstolgatást, nagy kedve lenne hozzá. Na jó, nem bánom, válaszoltam erre. Úgyhogy az óév utolsó napján nem kevesebb, mint kilenc palackot bontottunk az ifjú termelőtől. Volt, amivel elégedettek voltunk, volt, amivel nem, figyelmünk el-elkalandozott néha, amatőr dolog, dejszen sose állítottuk, hogy profik lennénk. Természetesen maradt mindegyikből, végigmasíroztam az imént a soron, összeállt a kép, így már lehet bejegyzést fogalmazni. Miklóscsabiról többször is írtam, először akkor, amikor 2008-as Csodája megnyerte vonatkozó fajtabajnokságunkat, amely bort aztán a tavalyi top 20-ba is beválasztottam. Egyrészt a honlapjáról, másrészt innen is meg lehet róla tudni ezt-azt, maradjunk annyiban, a kissé még mindig elfeledett, de a remények szerint sokra hivatott Móri borvidék egyik tehetséges borosgazdája ő. A kilenctagú mezőnyből két versenyző nem tetszett: a savanyú kékfrankos kicsit sem, de a 2008-as Csakazízért is leverte most a lécet, valaha többet tudott. Csak ez a tétel érte meg a kétéves kort, a többi mind a 2009-es évjáratból származott. Illatát mézesen érettnek, savait élesnek éreztük. Az acidokkal szemben támadtak kifogások más esetekben is, a Moorer ezerjó egyéb elemei sem bírták tartani velük a lépést (4 pont), és a gyönyörű illatú Tündérkert traminit is megbillentették kissé (5 pont). Az ezerjók közül meglepetésre a halvány színű, könnyedre hangolt Roger Mór jött be leginkább jólihatóságilag, üdeségével, tisztaságával, remek egyensúlyával (közel a 6 ponthoz), és nem a sokkal komolyabb anyagból készült Csoda, amelynek harmóniájába belepiszkált valami hordós bizonytalanság (most nem több 5 pontnál). Rendjénvaló-e vagy sem, a világfajták nálunk most lenyomták a hagyományosakat. A friss-könnyed, egyúttal teltséget és melegséget is kínáló Punktum zöldveltelinivel nem bírok betelni (vaskos 6 pont), a Nem férünk a bőröndbe fantázianevű chardonnay-val pedig pláne nem. Mély, dús illatok, sima felszín, jó test, gazdag ízvilág, remek találat. Majdnem 7 pont. Tisztességes átlag jött ki.

A gyöngyöstarjáni Benedek Pétert agyba-főbe dicsértem a mátrai tőkések és barátaik novemberi bemutatóján, dűlőszelektált kétezerkilences chardonnay-ját a nap leszebb borának tituláltam. Azóta megkóstoltam őt még egyszer, Bott Frigyes hétpontos sauvignon blanc-jának társaságában, akkor kevésbé vett le a lábamról, remélem, harmadszor megint tarolni fog. Addig is bontottam egy cserszegit a sokat szenvedett kétezertízes évjáratból – még tavaly –, gondoltam, első posztnak éppen jó lesz az új esztendőben. A Benedek Pincének vállalható honlapja van – bár az évjáratokat nem ártana frissíteni –, aki kíváncsi a részletekre, kattintson. Annyit azért én is elmondanék, hogy a sok évtizedes múltra visszatekintő családi birtok ma már több mint tizenöt hektáron gazdálkodik, a fajtaválaszték szerteágazó, a termékpiramis felépült, az ambíciók dicséretesek. A cserszegi fűszeres alapkategóriás versenyző, ez így is van rendjén. Egészen halvány szín, sok-sok illat a virágos-gyümölcsös-savanyúcukorkás vonalon. Karaktere kedves, nagy túlzásokba nem esik. Ahogy a fajtától megszokhattuk, ízben egysíkúbb, de megvan mindene ahhoz, hogy jólessen. Savai csiszoltak, teste karcsú, alkoholja mértéktartó, lecsengése üde. Hibátlan technobor. A bőség karácsony környéki zavara miatt napokkal a bontás után is visszatérhettem hozzá, nem ürült ki, tartotta magát becsülettel. A 4 pontos szint teteje.

Ennek az évnek is vége lesz pontosan másfél nap múlva, úgy döntöttem, egy kiváló hatputtonyossal zárok. Már csak azért is, mert elhatároztam, mostantól nem pezsgővel köszöntöm az újévet, hanem aszúval. Volt már ilyen régebben is egyébként, két évvel ezelőtt például Disznókővel koccintottunk. Hogy most mivel fogunk, még nem döntöttem el, ezzel szemben megvolt szokásos év végi látogatásunk N. Proféknál, remek borokat fogyasztottunk – még legalább kettőről írok majd jövőre –, a címszereplőt hűtöttük be finálé gyanánt. A Royal Tokaji több okból is megérdemli ezt a bejegyzést, egyebek közt például azért, mert egymás után másodszor is felkerült a Wine Spectator top 100-as listájára. Áts Károly kiváló munkát végez Mádon és a környéki dűlőkben, és bár az utóbbi időben nem vagyok biztos benne, hogy Hugh Johnson szuperszakíró tényleg szobrot érdemelt, a fejlődés tetten érhető. A főborász azt szokta mondani, a régi és az új stílusok összeházasításának a híve. Van ebben valami, friss ízű furmintjait és késői szüreteit nem kell magyarázni, de az aszúk is jól érthetőek. Ez a kétezerhármas dűlős 6 puttonyos világos borostyánszínben tündököl, dús gyümölcsösséggel kezd, elsősorban aszalt barackos, birsalmás vonalon. Roppant mód komplex és markáns, bródigot és egyéb kellemetlenségeket szerencsésen nem mutat. Szájban telt és gazdag, de nem a krémes-barátságos iskola képviselője, savai határozottak, intenzívek. Jelentős édessége ellenére a száraz aszúk közé tartozik. Formátumos bor. Eddigi munkásságomból kitűnhetett, a hömpölygősebb, kedvesebb aszúkat szeretem, ezért van, hogy miközben N. Prof el volt ragadtatva, és a kilencest sem sajnálta volna, tőlem csak vaskos 8 pontot kap. És akkor ezúton kívánok sok finomat szilveszter estére, valamint boldog új évet úgyszintén.

Egy-két hete azt ígértem, hamarosan eldöntöm, ki legyen az év bortermelője szerintem. Nem volt könnyű, sokáig osztottam és szoroztam, aztán végül Horváth Ráspi József mellett döntöttem. Az év bora nem az övé lesz, de ez ne tévesszen meg senkit: a fertőrákosi éttermesnek olyan szortimentet sikerült összeraknia, amelyben mindenki megtalálhatja a kedvére valót, a mezítlábas kékfrankosoktól a szuperválogatásokig. Nem mondhatni, hogy Ráspi soha nem hibázik, találkoztam már borával, amely nem ízlett, az összkép azonban igencsak meggyőző. Ebben a bejegyzésben ugyanakkor nemcsak az övé a show, hiszen a témába vágó első, második és harmadik felvonás után elérkeztünk végtelenül szubjektív top 20-as listám elejéhez. 5. Takler Syrah Reserve 2007. A legszebb, leggazdagabb magyar syrah, amihez valaha szerencsém volt. Úgy dús és hömpölygős, hogy közben elegáns és kifinomult is, ez ráadásul az eddigi próbák alapján az évjárat csúcs-Taklere. Az igazsághoz tartozik, hogy a többi kétezerhetes prémium még időt kér. 4. Jásdi Siralomvágó Olaszrizling 2008. Megint egy legezés: azt hiszem, még soha nem kóstoltam ennél különb száraz olaszrizlinget. Nagyon sokszor megdicsértem már, fölösleges vitába is bonyolódtam miatta más hasábokon. 3. Ráspi Zweigelt Válogatás 2006. Előbb 2007-es utóda nyűgözött le visszakézből, aztán amikor egymás mellett szálazgattuk tulajdonságaikat, a páros érettebbik darabja mutatta izgalmasabbnak magát, ezért került ő a dobogóra. Jövőre jöjjön a hetes, ha bír. 2. Demeter Zoltán Birtokbor 2008. A tokaji termelőtől már tavaly is az egy évvel korábbi háromezer forintosat emeltem ki. Most itt lehetett volna a helye az Anett sárgamuskotálynak, a Szerelmi hárslevelűnek vagy akár a Lapis furmintnak is, de úgy gondolom, nagyon-nagyon fontos, hogy ilyen színvonalon építkezzünk az alapoktól. 1. Szepsy Cuvée 2007. Tíz ponttal nem lehet másodiknak lenni. Csak akkor, ha több tízpontos közül muszáj választani. 2010-ben egy ilyen élmény volt.