Albert gazda

Az első két részben öt-hat pontos borok is előfordultak, mostantól feljebb lépünk, a legjobb tízbe hetesnél kevesebb egységgel nem lehetett bekerülni. Négy vörös, négy száraz fehér és két édes maradt, hiszik vagy sem, nem vettem elő a patikamérleget, amikor összeraktam a listát. 10. Sauska Cuvée 2000. Sok kóstolón jártam 2010-ben, talán az volt közülük a legklasszabb, amelyen a Sauska Pincészet korai sorozatát mutatták be, ideális körülmények között, lehetőséget adva a szükséges elmélyülésre is. Okosan érlelt vörösökkel ritkán találkozunk, az ebből adódó ahaélmény is közrejátszhatott benne, hogy három tétel kapta meg akkor a kilencest. Hogy ehhez képest miért csak tizedik a trióból kipécézett kétezres házasítás? Ára miatt az ünnepi asztalra sem gyakran kerülhet. 9. Gizella Tokaji Fordítás 2007. Szilágyi Lászlóék fiatalos arculatú, finoman iskolázott borairól jó néhányszor írtam már, sok mindenüket megpróbáltam. Azt hiszem, eddig ez a fordítás a legsikerültebb munkájuk. 8. Hollóvár Sauvignon Blanc 2008. Takács Lajos tavaly is top tízes volt, akkor klasszikus, 2005-ös hárslevelűjét emeltem magasra. Most a termelő kedvenc világfajtájából készített boráért rajongtam a leginkább, többet adott, mint a hárslevelű, pláne többet, mint az évjárat vitatott megítélésű furmintja. 7. Szászi Badacsonyi Rózsakő 2009. A szentgyörgyhegyi-badacsonyi-szigligeti Szászi Endre kétezerkilencesei kétezertíz decemberében már nem ígéretnek, hanem bizonyítéknak számítanak. A Liliomfi olaszrizling egyszer ízlett, egyszer kevésbé, a kéknyelű kétszer nagyon, de a rózsakő nála is jobban, úgyhogy itt a helye, fölöttébb előkelő pozícióban. 6. Günzer Tamás Pinot Noir Válogatás 2008. Ezt a remek villányi pinot-t nem győztem eleget dicsérni az idén, többször is összefutottam vele szerencsésen. Illatban etalon, akkor is kalaplengetést érdemel, ha ízben egy árnyalattal kevesebbre képes. Hiszen ez a kevesebb sem kevés.

Az első ötösben nem volt tokaji, a másodikban kettő lesz, a végére ötig jutunk el. Nem véletlenül, továbbra is ott Hegyalján mennek a dolgok a legfrappánsabban – mondjuk ami engem illet, a déli végeken folyó munkát is becsülöm, díjazom –, jönnek elő az új nevek, igyekeznek tartani magukat a régiek, remek borok tömkelegét palackozzák. A gondok és a nehézségek persze senkit sem kímélnek, pláne válságos időkben, de egyszerűen muszáj bízni benne, hogy talpon maradnak, akik arra érdemesek. 15. Orsolyák In Medias Res 2007. Sokat morfondíroztam, helyes-e toplistássá emelni valamit, amit csak nagyon-nagyon kevesen kóstolhattak. Aztán úgy döntöttem, itt a helye, hiszen az év legklasszabb élményeinek egyikét köszönhetem Orsolyák Attilának. Remélem, a folytatás hasonló lesz, és többen részesülhetnek majd áldásaiban. 14. Posta Cabernet Franc 2007. Vörös 15 feletti alkohollal, amelyben ehhez képest semmi nehézkesség nincs, itatós veszedelmesen, a fogyasztó csak akkor veszi észre magát, amikor már bőven van mit észrevenni fejben. 13. St. Andrea Merengő 2007. Amikor bejegyzést írtam róla, még nem szerettem annyira, mint amennyire megszerettem később. Ilyesminek kellene lennie az egri bikavérnek. 12. Bolyki Indián Nyár 2007. Eger után megint Eger: 2010 legárértékbajnokabb vörösbora. Ha vannak zamatok, a savak sem bántanak. 11. Tokaj Kikelet Váti Furmint 2009. Finomabb furmintot elképzelni sem bírok. Még mindig nem tudom biztosan, hogy ez lesz-e a fajta, amely általánosan ismertté teszi a magyar bort a nagyvilágban, mert még mindig vannak kételyeim a száraz furmint jól ihatóságával kapcsolatban. De ezzel a Vátival kapcsolatban semmilyen kételyem nincs. Rajongok érte.

Mindjárt vége az évnek, eljött az összegzés ideje. Ahogy tavaly, az idén is összeállítottam a top 20-as listámat. Hasonlóan működik ez, mint az alkeszeknél a katarziskataszter, azzal a különbséggel, hogy külföldieket nem rakok a sorba; nyilván igyekszem minél több határon kívülit kóstolni, nemcsak az élvezetek, a kontextus végett is, ám a világ nagy, a merítés pedig esetleges. Szintén fontos: nem a legmagasabb pontszámot kapott borok kerültek a húszba, hanem csupa olyasmi, amelyet ezért-azért izgalmasnak találtam. Azaz ha jól látom, öt ponttal is be lehetett férni. És még valami: egy termelő egy borral játszott, noha van, aki öttel is villoghatott volna. Kezdem tehát a végén: 20. Gedeon Birtok Kövidinka 2009. Az izsáki birtok 2009-ben talán jobban szem előtt volt, de az idén is ügyesen dolgozott Varga Árpád, friss-ropogós kövidinkáját kedveltem leginkább. 19. Bock Cabernet Franc 2008. A villányi sztárokat egyebek közt az a vád is gyakran éri, hogy középkategóriás termékeik már-már ihatatlanok, és semmiképp sem érik meg az árukat. Ez a bor is csak azt bizonyítja, hogy nem hülyeség árnyaltabban közelíteni az élet dolgaihoz. 18. Losonci Olaszrizling 2009. Egy évvel ezelőtt dobogós volt a 2008-as Úrráteszi, 2009-es utóda nem ismételhetett, merthogy még nincs is piacon. Mezítlábas öccse vágta ki helyette a rezet. Losonci Bálint ezzel a borral megmutatta, jó évjáratban magasabb tőketerhelés mellett is készülhet osztályon felüli ivóbor. 17. Vida La Vida Cabernet Sauvignon 2007. A 2007-es a szekszárdi Vida Péter eddigi legjobb évjárata. A prémiumsorozatból annak idején a merlot-t emeltem bejegyzés-címszereplővé, mégis a roppant finom cabernet sauvignon emléke erősebb. 16. Szentesi Nadapi Rajnai Rizling Bátyus 2008. Szentesi József pincéje a legjobb háromban van rajnaivonalon, ezen az sem sokat változtat, hogy nem osztrák vagy német típusú, acélos-tiszta rizlingek készülnek ott, hanem sűrűbbek, másképp markánsak, miközben a fajtajelleg azért tündököl szépen. Ezt az iskolát is szeretem.

A 22-ei céges évzáró legklasszabb pillanata az volt, amikor meghúztam kedves kollégám bushmillses lapos üvegét. Önfeledten szeretem az ír whiskeyt, akkor is, ha a legkevésbé sem különleges. Annyira jólesett, hogy a mai karácsonyi bevásárlás alkalmából vettem egyet belőle. Szenteste persze helyükre kerülnek a dolgok, nem töményezés lesz, hanem megfontolt, oda- és egymásra figyelős borozgatás, ahogy ilyenkor helyénvaló. Gombalevest főzök és nyulat sütök, azt kell kitalálnom, mit tegyek melléjük. Úgy tervezem, főzés közben kibontok valami könnyűt, van például egyformán 2010-es és egyformán mátrai cserszegi fűszeresem Benedek Pétertől és sauvignon blanc-om Bárdostól és a Fiától. Később komolyabbra fordulnak a dolgok. Szászi Endre 2009-es Liliomfi olaszrizlingjén és Demeter Zoltán 2008-as Lapis furmintján gondolkodom, de szóba jöhet Jásdi István 2008-as Siralomvágója is. Elvörösödni nem szándékozom, bár Tiffán Ede és Zsolt 2007-es Elysium merlot-jára már régóta fáj a fogam, nem kicsit, nagyon. Nem baj, másnap is lesz nap. Az édes vég 24-én elkerülhetetlen. Azt hiszem, Szepsy István 2005-ös hatputtonyosánál szebben nem sok minden tehetné fel a pontot az i-re. Vagy azzal inkább szilveszterkor koccintsak? Szép ünnepet mindenkinek.

Ahogyan arról beszámoltam a maga idejében, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztőjének ösztökélésére végre megírtam évekig tervezgetett esszémet vagy mimet Hamvas Béla A bor filozófiája című művében. Amely aztán annak rendje és módja szerint megjelent a lapban, a szám bemutatóján is részt vettem, noha nem vagyok a szavak embere. Abban maradtunk, nagyjából mostanában közölhetem újra a szöveget. Egyszer mindennek eljön az ideje. Ezúttal kivételesen van oldaltörés, sőt bekezdések is, hiába vagyok megrögzött, húszezer karaktert én sem ömleszthetek. A félreértett Béla című és Egészen biztos, hogy imakönyv A bor filozófiája? alcímű írásművet tehát tovább után olvashatják-kommentálhatják szeretettel. Már ha el bírnak jutni a végéig.

Még májusban megígértem magamnak, alaposabban megvizsgálom a Posta Borház 2007-es cabernet franc-ját, módfelett ízlett ez a bor a múzeumi bemutatón. Aztán elfelejtettem, mire készülök, majd néhány nappal ezelőtt megint eszembe jutott. Úgyhogy beugrottam a Terroir Clubba – remélem, stimmel, hogy a szekszárdi vállalkozás e kereskedés felfedezettje –, és szert tettem egy palackra, mielőtt elfogyott volna az összes. Jelentéktelen zárójeles megjegyzés: több mint öt évig voltam korrektor, képtelen vagyok hosszú o-val írni a Postát, ahogy a címkén ehhez képest szerepel; az mondjuk megnyugtató, hogy a pince honlapján viszont röviddel van. Mindenkitől elnézést kérek, rigolyák nélkül nem ember az ember. De vissza a címszereplőhöz. Mély rubinszín, áttetsző, fantasztikusan tiszta, néha mintha rőtes villanások is felfedezhetőek lennének, szebbet nem tudok elképzelni. Illata mindenekelőtt gyümölcsös, a mély és a könnyed között, ideális a konstelláció. A hordót nem érzem, fűszeressége mintha inkább a szőlőből, a fajtából jönne, nem az edényből, amelyben érett. A korty felszíne sima, zamatai barátságosak, a tannin kedves, enyhén édes, savak rendben. Az alkohol 15,5-es, ha tippelnem kellett volna látatlanban, alálőttem volna, noha egyik-másik korty után csípked picit. Nem nagy, de igen finom, az a típus, amelyet vörösben a legszívesebben iszom. Lehet, hogy elég lenne hatossal dicsérnem, de kivételesen lelkes pillanatomban találkoztunk. Úgyhogy ez most bizony 7 pont.

Még mindig annál a bizonyos múlt szombatnál tartok, amelyből egy, kettő és három bejegyzés született már, ez itt a negyedik, és még egy ötödiknek is lennie kell előbb-utóbb, ha minden igaz. Sok ilyen estét kívánok mindenkinek, jegyzem meg közbevetőleg. A Bott Pincében két hónappal ezelőtt jártam, megírtam élményeimet, beszereztem néhány bort akkor, egyebek közt ezt a gyermekkorú Csontos furmintot. Tekintettel a tétel viszonylag jelentős – tíz-egynéhány grammnyi – maradékcukrára, a sor fehér részének végére illesztettem be, okosan. Lehet, hogy mégsem eléggé okosan. Én szerettem nagyon, a társaság többi tagja azonban erényeit, finomságát elismerve a kelleténél édesebbnek találta a felvidéki és a német rizlingek után. Ezért a fele megmaradt – olyan nagyon nem szomorkodtam –, amit az imént fogyasztottam el, kiválóan passzolt a magyar–osztrák jégkorongmérkőzéshez, vállvetve gondoskodtak a nívós szórakozásról. Hat nappal a bontás után is gazdag, élénk, barátságos illat, határozott fajtajelleggel, egyszerre meleg és hűs, kedvessége mögött meg-megmutatja karmait a mineralitás. A korty telt, de nem nehézkes, a felszín csiszolt, gondosan iskolázott, a savak szépek, selymesek, ügyesen ellenpontozzák az édességet. Zamatos és vonzó, fenemód jólesik, de minden bája mögött mégis érezni valami nagyszerű zabolátlanságot. Tokaji minden ízében. 7 pont.

Ez a hír váratlanul ért. Megér egy megemlékezést. Az ember ilyenkor megrezzen, megáll egy pillanatra. Tizenöt év nem kevés. Akkor sem, ha a szerep, amit a Borbarát a kezdetekkor olyan sikeresen töltött be, menet közben megváltozott. Ahogyan megváltozott a közeg is körülötte, átalakult tetőtől talpig, ától cettig. A magazinról ma sem tudok mást írni, mint öt évvel ezelőtt. Persze annyi történt, hogy mégsem mindig kellett a negyedéves dózis. Lehet, ez is benne van abban, hogy vége a történetnek. Mármint nem az az egy-egy példány, amit én nem vettem meg rendszeresen, inkább az a több, amit talán mások sem. Egy biztos: a szubkultúra egy egészen kicsiny, mikroszubkulturális szegletébe behúzódni nem perspektíva. A magyar bor roppant kicsi ahhoz, hogy ne az egészét, hanem csak töredékét mutassuk be, helyezzük el, értékeljük. Valamint benne vagyunk ebben a halálban mi is. Nem azért, mert bámelyik blogon is előfordulhatna annyi hozzáértés és elkötelezettség, amennyi a szerkesztők búcsúírása szerint a Borbarátnál koncentrálódott. Hanem mert sokan lettünk, és kéznél vagyunk. Több a bor, több a szó. Az olvasó fogyaszt, és az ideje kevés. Apránként nemcsak a nyomtatott sajtó ideje jár le, az internetre többé-kevésbé hagyományos formájában átmentett újságírásé is. Ha hosszú szövegekre van szükségem, leveszek egy könyvet a polcról. Dosztojevszkij biztosan jó ma is. A hír, a kritika, az elemzés viszont legyen rövid, hogy gyorsan befogadhassam. Hogy mindez értékválságot hoz-e akár globálisan, akár szubkulturálisan, nem tudom. Csak sejtem: azt sejtem, hogy nem. Szerintem például erre utal, hogy az Alkeszen, de itt is és bárhol nagyobb a kultuszuk az értékteremtő, progresszív, természetes borászkodást folytató termelőknek, mint valaha. A bor előre megy. A Borbarát lemaradt. Egy korszak ért véget. Visszavonhatatlanul. Írják: remélik, hamarosan egy más fórumon találkozunk ismét. Nem lesz ellenemre.

Szokásomtól eltérően három borról lesz szó egyszerre ebben a bejegyzésben. Akár ki is találhatták: három rajnai rizlingről. Bott Frigyes 2007-ese nagy élmény volt a maga idejében, úgy emlékszem, épp a rajnaival nyűgözött le először a felvidéki mester, hogy aztán a chardonnay, az olaszrizling, különösképpen a Vinculum juhfark hatására haladéktalanul besorolhassam a legeslegjobb és -felfedezettebb magyar borászok közé. Bott 2008-ban sem adta alább, aztán 2009-ben tovább csiszolódott a stílus, finomodott a szortiment, okosodtak a borok. Az évjárat legjavába már belekóstolhattam futtában, ideje volt mélyebben szemügyre vennem az ígéretesek egyikét. Világos szín, friss, fajtajelleges, kedves, szinte édes illat, citrommal, melegebb karakterű déliekkel, barackkal. Közepes test, sok-sok zamat és üdeség, könnyedség, játékosság, tisztaság, lendület, hosszú, barátságos utóíz. És akkor néhány szót a kontextusról. A Bott-riesling az eddig két posztot hozó szombati italozás során került terítékre, nagy formátumú rivális következett utána: a Weingut Knoll 2008-as Loibner Berg Smaragd Rieslingje. A termelő kiemelkedőnek, a dűlő inkább átlagosnak számít Wachauban, a bor ára nagyjából duplája a muzslaiénak. Kétszer annyi pontot persze nem kap, de azért többet tud. Sűrűbb, komplexebb, vastagabb, gazdagabb, acélosabb, még úgy is, hogy nem igazán közelíti meg a legjobb Pragerek, Hirtzbergerek vagy akár Knollok kvalitásait. Végezetül: egy-két nappal a szeánsz előtt bontottam egy 2009-es Priort a Pannonhalmi Apátsági Pincészettől. Sokat vártam az ezen a vonalon úttörő borászat első válogatott rajnaijától, ahhoz képest kevesebbet kaptam. Szinte minden a helyén, a legtöbb tekintetben olyan, amilyennek lennie kellene, ám a rengeteg citromos sav egyelőre felborítja az egyensúlyát. Minden bizonnyal hosszú életű lesz, érdemes lenne ránézni egy-két évvel később. A pannonhalmi 5 pontot kap, Bott Frigyesé erős 6 pontot, Knollé még erősebb 7 pontot. Nem mindig mindegy, mit, mikor, mivel.

Katarzisbajnok borról van szó, úgy is kellett hozzáállnom. Korábbi, cabernet sauvignont méltató buttleres bejegyzésemben említettem, ideje szétnéznem a pince választékának felsőbb régióiban. A Kézműves Borok Házának bemutatóján kóstoltam az ott prezentált sort, sajnos egyik elemét sem találtam revelatívnak. Szombat előtt viszont igencsak megörültem, amikor kiderült, egyik ivócimborám pont ezt a syrah-t készül beleilleszteni a mezőny közepébe. Azaz inkább az utolsó harmadába, hiszen mindennek megvan a maga helye. A Gróf Buttler-kultusz talán legfontosabb szereplője épp ez a szőlőfajta. Előbb a 2005-ös trilógia, majd a 2006-os szuperválogatás, a Phantom nyűgözte le a kedves embereket, miközben utóbbi évjáratból ez a 400-500 méteren termett egedi is aratta a sikereket egyre-másra. Színe mély rubin, szép, csillog, ez így helyes. Első illata nagyon egri: gyümölcsösség csak nyomokban, a fűszeresség dominál inkább, ásványosság is fel-felüti fejét. Markáns, de semmiképpen sem sűrű és áradó. Teste valahol közepes és nagy között, tanninja visszafogott, savai élénkek, lehetnének finomabbak is. Rétegzettsége mérsékelt, komplexebb, lehengerlőbb borra számítottam. Az idő segít: okosan nyílik, a második pohárból már gazdagabb, a harmadikból pláne. Összerendeződik, hagyja magát megismerni. Ha tovább tart, talán megszeretnem is sikerült volna. A St. Andrea 2007-es Merengőjére emlékeztet határozottan. Miszerint 7 pont. Ha jól látom, itt még kapható.

A Szepsy Istvánnál végrehajtott pincelátogatás alkalmából már mondtam, a Szent Tamás furmint mellett a szintén 2007-es cuvée vágta ki leginkább a rezet, az, amelynek múltja és jelene fényes, jövője azonban nincs, mert dűlős szamorodni lesz belőle. Nekem persze majdhogynem mindegy, hogy is hívják – a szamorodni nyilván jobb és korszerűbb kifejezés, mint a gyorsan megkopott cuvée –, az a fontos, hogy jó legyen ezután is. Nagy barátja vagyok ennek a műfajnak, számos bejegyzésem tanúskodik róla. A könnyed, gyümölcsös-virágos késői szüreteket gyakran kevésnek érzem, a tekintélyes, határozott savú aszúkat olykor soknak. Magyarán: bizony megvan a helye a szamorodninak, nem örültem, amikor kb. évtizede úgy nézett ki, a legjobb termelők száműzik szortimentjükből. A Szepsy-cuvée régóta az egyébként a bortörvényben is lefektetett szamorodni-előírások szerint készül, megkapja a kellő fahordós és palackos érlelést is, a 2007-es mostanában kerül piacra. Jó sok furmintot tartalmaz, nem kevés muskotályt is, maradékcukra jelentős, alkoholja sem szerény, 13,5-es. Barátok közt vettük magunkhoz szombat este, egy egészen remek sor zárásaként – apránként több poszt születik tapasztalataink nyomán –, és lenyűgözött bennünket visszakézből. Színe fiatalos, illata lehengerlően komplex. Benne gyümölcsök hosszú sora, friss baracktól délieken át furmintos almáig-körtéig, az ásványosságot sem nélkülözi, érett, dús és dinamikus egyszerre, minden szippantás új kaland. Szájban folytatódik a sziporkázás: krémessége felülmúlhatatlan, zamatrétegei megszámlálhatatlanok, lecsengése végtelen, arányai hibátlanok. Semmi nehézkesség nincs benne, nem kell körbejárni, alulról nézegetni, nem kell hozzá áhítat, feszült figyelemre sincs szükség élvezetéhez. Noha van tekintélye és súlya is, mégis nagyon jó inni, ami nem az utolsó szempont, hanem az elsők egyike. Azt mondták a többiek is, hogy ne sajnáljam tőle a 10 pontot. Ez az első tízes már nem is annyira új saját blogomon.

Két vonalon is hívtak a budapesti Román Kulturális Intézet hétfő esti rendezvényére, duplán sajnálom, hogy nem tudok elmenni. A közép- és kelet-európai borok – általában a kultúra – iránti érdeklődésem alighanem sokkal erősebb az átlagosnál, számos-számtalan oka van ennek, nem részletezem. Elég régen is kóstoltam utoljára román és romániai borokat – előbb, utóbb, később és azután is sikereket arattak nálam –, ezért pláne klassz lett volna ismét felvennem a fonalat. És még valami: úgy tűnik, nagyon okosan válogattak a fent linkelt eseményre, a Rotenberg például a hírek szerint különb borászat, mint bámelyik, amelyek dolgaihoz eddig szerencsém lehetett. Az élet persze nem arra való, hogy búslakodjunk, mindig van kiút: egyszer csak eszembe jutott, hogy pihen még nálam egy palack 2006-os Cuvée Überland a Cramele Recastól. A Temesvárhoz közeli, minden tekintetben európai színvonalú pincészetnél tavaly ősszel jártam, akkor került hozzám. Kóstoltuk helyben a többi közt, ittuk is, szerettük is. Merlot és cabernet sauvignon házasítása a legjobb területeken szüretelt, válogatott minőségű szőlőből. Mély rubinszín, messze tintától-feketétől, fiatalosan csillog. Illata fűszeresen-gyümölcsösen vibrál, nem nagyborosan sűrű, azazhogy nem erdei bogyósokat, inkább cseresznyét és érett meggyet idéz. Már-már pinot-gyanús. Testben sem sokkal több a közepesnél, életteli és tiszta, savai finomak, felszíne csiszolt, tanninja barátságos. Jól iható, jó formában van. Erősebb, fajsúlyosabb borra emlékeztem, de nem baj, hogy ahhoz képest egy komoly árnyalattal könnyedebbet kaptam. 6 pont.

Az első Gellavilla-olaszrizlingek a 2000-es évek elején, vagy talán inkább a közepén jelentek meg a Bortársaság polcain. Ha nem keverek össze semmit, a borokhoz a kereskedés tulajdonosa, Tálos Attila által birtokolt balatonszőlősi területeken szüretelték a szőlőt, készítésükben az azóta önállóan is színre lépett Béla és Bandi közreműködött. Eleinte nem hoztak lázba ezek a termékek, jó ivásúnak, de egyszerűnek, izgalmatlannak találtam őket. Tudom én, hogy pont az volt a cél, hogy nagy kortyokban fogyasszák őket az emberek, de az ilyesmi esetében sem árt, ha mégis van valami plusz, ha felbukkan hirtelen valami okos kanyar. Egy szó, mint száz: a 2009-es hozza azt, amit eddig hiába vártam. Előnyére változott a dizájn, klassz a palack, jó, hogy csavarzárt használtak. Szalmasárga szín, zöldes árnyalatokkal. Dús illat, túl a bodzán és a vágott füvön, érett gyümölcsösség mellett virágok játszadoznak benne. Közepes test, ropogós savak, az alkohol melegít, de lustává nem teszi. Zamatgazdag és telt, egyúttal üde és barátságos is, a fajtajelleg a lecsengés kedves kesernyéjében véteti észre magát. Ez is itatja magát lendületesen, eltenni belőle másnapra lehetetlen, ugyanakkor vannak mélységei is. Nem esik nehezére az okészint fölé kapaszkodni, 5 pont.

Az Egri Korona Borház meglepetéseket szokott okozni, ha terítékre kerülnek a termékei. Viszont ritkán kerülnek, aminek megvan a maga oka: vinotékákban nemigen lehet találkozni boraival, a hipermarketes forgalmazás pedig nem ideális módszer a blogoszféra figyelmének felkeltésére. Ha mégis összejön, pozitív a visszhang, mifelénk egy bikavér nyújtott árértékbajnok teljesítményt legutóbb – elég régen –, miközben az Alkeszen a borversenyeredmények ismertetését nem számítva majdnem három évet kellett visszamenni az időben egy tisztességes chardonnay-ért. A címszereplő barrique cabernet-t az Intersparban lőttem ezer körül, de mielőtt elemzésébe bonyolódnék, még néhány szó a borászatról. A Demjén és Egerszalók között elterülő vállalkozás – nemcsak bort készítenek, éttermet, szállást is kínálnak – honlapja kimondottan látványos és informatív. A szöveg és a fotók meggyőzőek, egyszer szét kéne nézni ott. 220 hektár, 240x100-as telepítés, 60-80 mázsás hozam, 15 ezer hektós pince, tartályok, új fahordók, visszafogottan szerteágazó szortiment, kedvező árak. Eleve hiperre vannak hangolva, ennek megfelelően egy-két édesített bor sem hiányzik a sorból, de a túlnyomó többség azért a progresszívebb tárgykörbe tartozik. Közepes rubinszín, vonzó csillogás. Finom, gyümölcsös illat, málnával, medvecukorral, csipetnyi fűszerrel, az érlelés nyomai árnyalatnyiak. Közepes test, korrekt sav, barátságos tannin. Ízei kellemesek, tiszták, arányai rendben vannak, itatja magát üdén. Jólesik, és kész, a 14-es alkohol csak papíron sok, érzetre nem bánt. Az 5 pontot egészen biztosan megérdemli.

Nehéz ezt úgy megírni, hogy a kamaszos rajongás hullámai közt ne süllyedjen el a pőre eszmei mondanivaló. Mint sztárblogger – avagy léhűtő – nem kevés meghívót kapok rendezvényekre és kóstolásokra, ám kétkezi hírlapíróként sajnos csak ezek töredékét bírom elfogadni szeretettel. Pedig mindegyiknek örülök, igyekszem megköszönni őket, és reménykedek, hogy távol maradásommal nem bántok meg senkit. Ha volna két életem, máshogy lenne. A napokban is összejött ez-az, olyan érzésem kezd lenni, hogy nem is én szerkesztem a blogot, hanem az események, mégis: tán sírva is fakadtam volna, ha hétfő este nem jutok el a Sauska Pincészet korai borainak bemutatójára. Valamit hallottam arról valamikor, hogy nem 2006-ban kezdődött a villányi Sauska-érdekeltség története, de az azelőtt készült borokról nem tudtam semmit. Az információkat nem közlöm újra, ha kíváncsiak a részletekre, lapozzanak, a lényeg: először 1999-ben készült Sauska-bor ott délen, Gere Attila közreműködésével, a kísérletek a 2000-es, a 2002-es és a 2003-as évjáratokban folytatódtak. Szigorú hozamkorlátozással, maximális odafigyeléssel, eleinte vegyes identitású, később kizárólag francia hordók használatával. Ezeket lehetett megnézni most Budapesten. Azt hiszem, a sor legszebbjeinél különb magyar vörösborokkal soha nem találkoztam, így egyben szinte biztosan nem. Eleve ritkán randevúzunk érett, mégis tökéletes erőben lévő versenyzőkkel, amikor igen, akkor jövünk rá, miből maradunk ki máskor. Csite kollégával elemezgettük az elemzendőket, egyetértve a főbb pontokban: tiszta ízű, zömmel hűvös karakterű, arányos, száraz lecsengésű, komoly borok voltak ezek, kezdve a 2003-as, cabernet sauvignont, franc-t és merlot-t egyenlő arányban tartalmazó házasítással, folytatva a hasonló összetételű 2002-essel, az azonos évjáratú franc-nal, merlot-val, végezve a 2000-es és az 1999-es cuvée-vel. Csak a bónusz kilences cabernet franc-nál rezzent egyet a léc. Érdekes külön, hogy az összeset természetesnek és intelligensnek éreztük, egyiket sem megcsináltnak, és szépen-finoman prezentálták az évjáratok közötti különbségeket is. Az 1999-es szikárságát messze felülmúlta a 2000-es szupertoszkánosan hömpölygő, vitális zamatossága, a 2002-eseknél a franc nyerte a fajtabajnokságot, a 2003-as elegáns nagysága főként engem hengerelt le. Kóstolgattunk, figyeltünk, élvezkedtünk, okoskodtunk, apránként helyükre kerültek a dolgok. A végén, amikor a véleményünket kérdezték, mondtuk, jó lett volna más termelők egy-két darabját melléjük tenni kontextusnak, vagy valamelyik sajátot, későbbről. Erre kinyílt egy 2007-es 7-es Siklós. Hiába volt csiszoltabb, kerekebb, melegebb, nem állta a megméretést. Ideje nyilván van, öt év múlva visszatérünk erre, ha megérjük. A helyszín és a körülmények ideálisak voltak, az idő is elegendő, hogy a miheztartás végett lepontozzam őket kivételesen: 7 pontot kap az 1999-es és a 2007-es Siklós, 8 pontot a 2002-es cuvée és a 2002-es merlot, 9 pontot a 2000-es, a 2002-es franc és a 2003-as. Gondoltam, jelzem a barátaimnak, mivel lephetnek meg karácsonyra, de megnéztem az árakat, mégsem piszkálok ezzel senkit. Az a fő, hogy ez a másfél óra top tízes másfél óra volt az idén. Ez Villány és Gere Attila – foglalta össze Sauska Krisztián. Magam teszem hozzá: szeressük azt a borvidéket, becsüljük meg, drukkoljunk neki, hogy minél gyakrabban jöjjön ki belőle, ami benne van.